MEGOSZTOM

Kell-e még a helyesírás?

Mostanában vannak a helyesírási versenyek országos szakaszai. Nyúzzák a diákokat, hallgatókat a szabályzattal, a helyesírással. Az iskolán kívüli létben pedig egyre inkább azt tapasztalom, teljesen mindegy, ki, mit, hogyan ír. Nemhogy igyekeznének igazodni a szabályzathoz, de még sértőnek is tartják sokan, ha megjegyezzük: azt nem úgy kell írni! Mi lehet ennek az oka? Mi lett a helyesírás presztízsével? Mit mutatnak a magyarországi tapasztalatok és mit a romániaiak? Vajon merre tart ez a tendencia? Ilyen kérdésekkel indulunk a márciusi tandemezésnek.

(Cs. Nagy Lajos)

Az első helyesírási szabályzatunk 32 lapnyi terjedelemben 1832-ben jelent meg „Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. A Magyar Tudós Társaság különös használatára” címmel.

Az eltelt 190 év alatt természetes, hogy szabályzatunkat többször korszerűsíteni kellett, míg eljutott a 2015-ben megjelent 12. kiadásig. Tudomásul kell venni, hogy helyesírási rendszerünk sohasem lehet kész, sohasem befejezett, ugyanis a nyelv állandóan változik, újabb és újabb tényeket teremt, s ezeket a helyesírásnak is tükröznie kell. Helyesírásunk ugyanakkor általában a befejeződött vagy a már erősen előrehaladott nyelvi változásokat rögzítheti, helyesírási kérdésekben szabályoz, nyelvhasználati kérdésekben azonban csak rögzíti a lezajlott folyamatok eredményét. 

A társadalmi változások, valamint a gyorsuló kommunikáció következtéppen kevesebb figyelmet kap a mindennapokban e kérdés. A múlt század kilencvenes éveitől minden (magyarországi) tanterv csökkentette a magyarórák számát. Az általános iskolát, alapiskolát követő iskolatípusokban pedig a Kárpát-medencében (kevés kivételtől eltekintve) a magyartanárok úgyszólván csak irodalommal foglalkoznak, egyéb tantárgyak óráin pedig a helyesírás nem számít. Napjainkban magyar nyelv és irodalom érettségi dolgozatot helyesírási hibák miatt nem lehet elfogadhatatlannak minősíteni. A felsőoktatásban nem egy helyen még a magyar szakon is derogál a kötelező helyesírási kurzusok tartása. Szinte stigmatizálják azt az oktatót, aki helyesírási kurzusokat is vezet. A szemináriumi dolgozatokban, diplomamunkákban csak „bocsánatos bűnnek” tekintik a helyesírási vétségeket. Láthatjuk, a helyesírás tekintélyének az erősítését a fent elmondottak egyáltalán nem szolgálják. 

Vajon a nyelvhasználat mely területein nagy ma is a helyesírás tekintélye (presztízse), s melyeken csökkent? Magyarországon nagy a presztízse a helyesírásnak a munkaerőpiacon. A munkaadók túlnyomó többsége nem is fogja megnyitni az önéletrajzunkat, ha már az emailünk (ímélünk) törzsszövegében burjánzanak a hibák. Egy komoly cég presztízsét is jelentősen aláássa, ha a dolgozói nem képesek nyelvileg helyesen fogalmazott leveleket küldeni, mivel ez a figyelmetlenség és a szakmai hozzá nem értés jele lehet. 

A cégeknek azért éri meg betartani a helyesírási szabályokat, mert a normától való eltérés társadalmi stigmával jár: az emberek bizalmatlanul tekintenek egy olyan cégre, szolgáltatásra, melynek weboldalán, dokumentumaiban, sőt a cég nevében is hemzsegnek a helyesírási hibák.

A helyesírás bizonyos szintű tudása megvéd az internetes csalóktól, az adathalászoktól. Különböző kozmetikumok, étrendkiegészítő termékek, háztartási eszközök stb. reklámjainak a szövegeiben előforduló elemi helyesírási hibák (betűcserék, idegen betűk, ékezetek hiánya, külön- és egybeírási jelenségek stb.) gyanússá tehetik a hirdetés és a hirdető hitelességét.

A számítógépeken megbízható helyesírás-ellenőrző programot találunk. Sokan nem veszik figyelembe a gép figyelmeztetéseit. Egy kommentelő írja ezzel kapcsolatban: „az a fő gond hogy általában a hibákat még a böngésző aláhúzza, de ez se zavartatja őket. Nézik: ,,jé! ez a sok vörös aláhúzás tök dizájnos! jó is így. akkor elküldöm” 

Alig van, vagy egyáltalán nincs presztízse a helyesírásnak az ifjúsági és az internetes nyelvhasználatban. Ez azzal magyarázható, hogy az elmúlt 2-3 évtizedben jelentős és mélyre ható átalakulás következett be az ifjúság nyelvhasználatában. Ennek oka legfőképpen az internet előretörése, valamint az okostelefónia térhódítása, a személyes kapcsolatok szerepének lassú, de fokozatos háttérbe szorulása. További ok lehet a normakövetőbb beszédmódtól való elkülönülés az önkifejezés szándékával. Az írott beszélt nyelv a magánlevelezésekben, csetelésekben sokszor szándékosan ‒ műveltségbeli hiány következtében is ‒ eltér az akadémiai helyesírástól, ellenkultúraként jelenik meg. Lássunk néhány jelenséget az előbbiek illusztrálására! Gyakori a központozási és a mondatvégi írásjelek elhagyása, a szóhatárok egybecsúszása, az írásjelhalmozás stb. Pl.: „Húúú dejóleszez”, „De jóóóóóóóóóóóóóó hogy együtt fogtok lakni!!!” 

Befejezésül Prószéky Gábor gondolatának idézésével felelhetünk a címben föltett kérdésre: „…a helyesírás nem arra való, hogy megkeserítse az életünket, hanem hogy segítsen: elsősorban a szövegek – de a szövegeken keresztül tulajdonképpen egymás – minél jobb megértésében.” (Nyelvtudományi kutatóközpont, nytud.hu)

(Magyari Sára)

Egyszerű, eldöntendő kérdésnek tűnik a fenti, meg is adta már a választ zsigerből egy-két kolléga: persze, hogy kell a helyesírás. Ez nem kérdés! Nekik. Mert a valóság mást mutat. Nekem egyre inkább úgy tűnik, van az iskola, az egyetem, a kutatói vagy akadémiai közeg, azaz a tanult ember, főként a maga kis humán műveltségével – és van a világ többi része. Amelyikben a napokban megrendeltem egy elektronikus könyvet. 100 lejért. És egyetlen. Azaz egyetlen mellékjel sem található benne. Úgy van megírva. Ékezetek nélkül. Itt vacillálok, hogyan szerezhetném vissza a pénzem. Telefonálgattam jobbra-balra. Azt mondták: a tartalom a lényeg, nem a forma. Ettől még dühös is lettem, eddig csak meg voltam lepődve. Számomra nagyon nehéz úgy olvasni, hogy nincsenek ott az ékezetek. Szerintem a tartalom is sérül. Amúgy a forma tartja össze a tartalmat – tapasztalom ezerszer viselkedéskutatóként. 

Eszembe jut matematikatanár kollégám, akivel szinte hetente keveredtem vitába a helyesírás miatt. Mert szerinte az nem fontos. Mindegy, ki hogyan ír. Hiába győzködtem, hogy azért a fizetésemnél nem mindegy, hogy ha öt számjegy van, akkor hova kerül a (tizedes) vessző: 5346,5 vagy 53,465. Egy egyetemi tanár kolléga – igaz reálszakos, bár ez nem mentség – egy másodikos kisdiák helyesírásával vetítette ki az egyik konferencián a prezentációját. Szünetben felajánlottam neki négyszemközt, hogy szívesen átnézem máskor a bemutatóját, ha magyar közönségnek ad elő. Megsértődött. Azóta nem is köszön.

Szerintem értik, miért kell feltennünk a címadó kérdést. Mi lett a helyesírás presztízsével?! Pontosan az, ami az összes szabállyal, normával társadalmunkban. Nem tartjuk be őket. Mert most éppen nem divat. Mert voltak olyan izmusok, amelyek elhitették velünk, bárhogy lehet. És bármit lehet. És lehet is, csak nagy az ára. A helyesírási szabályok nem ismerete, a be nem tartásuk csak egyike a tüneteknek. Nem tartjuk be a legalapvetőbb emberi viselkedés szabályait, az erkölcsi normákat sem. Miért lenne kivétel a helyesírás? Egyáltalán: hogyan merünk ilyen diszkriminatív szavakat használni, hogy helyes?! 

A romániai gyakorlatból egyik kedvenc történetem, amikor még középiskolai magyartanárként megéltem azt az időszakot, amikor minisztériumi rendelet érkezett arról, hogy nem szabad pirossal javítani füzetet, a diákok munkáját. Azt is megéltem, hogy szülői értekezleten apuka felcsattant, miért firkálom össze a gyerek füzetét egyfolytában?! Mert én úgy tanultam, hogy a gyerek füzetét még középiskolában is hetente kétszer kijavítom. Mert abból tanul, ha látja, hogy hibázott, és látja mellette a helyes változatot is. Az országos felméréseknél, értékeléseknél sem szabad belejavítani a dolgozatokba, jó esetben pirossal, egyetlen vonallal aláhúzható, ami helytelen formailag vagy tartalmilag. Nagyon nehéz így javítani egy érettségi írásbelit vagy akár egy államvizsga-dolgozatot. Hiszen az aláhúzással még nem jelölöm a hiba milyenségét, csak azt, hogy ott valami nincs rendben.

Újságíróként azt is tapasztalom, nehéz dolguk van a korrektoroknak. Sok olyan történetet hallok, hogy X megharagudott, amiért kijavították a hibáit. És nem egy nyelvészt ismerek, aki szintén rossz néven veszi, ha belenyúlnak a szövegébe, vagy szólnak neki, nincs ott minden rendben.

Régebben az lapoknál voltak a tisztafejek: akiknek az volt a feladatuk, hogy átolvassák kollégáik írásait, és javítsák. Hisz tudták, az ember a saját szövegében egy idő után nem látja a hibákat. Ma már őket sem találjuk egy-egy szerkesztőségben. Igaz, a korrektorokat is lasszóval kell fogni.

És hogy hova, merre is tart ez? Az okostelefonok világában? Ahol megírok egy üzenetet, és teljesen más szó, kifejezés jelenik meg, mint amit begépeltem. És újraírom kétszer-háromszor. Majd negyedjére csak hibásan megy el. Igaz, párhuzamosan ott vannak a helyesírást ellenőrző programok, amelyek elvileg segíthetnek. Nem vagyok derűlátó. Még kínozzuk a gyerekeket, mi, magyartanárok; még van egy-két szent őrült, aki kijavít, megszólít, ha az ember hibázik, de hosszútávon nem látom a széleskörű pozitív irányú változást. Bár az is körvonalazódik, hogy a profizmushoz hozzátartozik a helyesírás is. Hívtak már székelyföldi vendéglő étlapját, reklámfeliratait korrektúrázni, illetve a személyzet nyelvi viselkedését felmérni és javítani. Ez az emlék tartja bennem a lelket. De a mindennapokban ez nem mindig elég.

Cs. Nagy Lajos (Alag, 1945) a Pázmány Péter Katolikus Egyetem ny. egyetemi docense, nyitrai, kolozsvári és pozsonyi vendégtanár. Díjak és emlékérmek: Csűry Bálint-emlékérem és -díj, Implom József-díj.