Ma még az Egyesült Államok a világ trendszetter hatalma, a világ akarva akaratlanul is kénytelen igazodni ahhoz, amit ez a kontinensnyi ország akar. Amerika hatalma nemcsak katonai erőfölényben és politikai befolyásban mutatkozik meg, hanem világlátásban, a kulturális értékek felmutatásában és terjesztésében is. A második világháború lezárása óta az Egyesült Államok kiszámítható volt ebben a vonatkozásban: a liberális demokrácia elveit, az amerikai életérzést és az amerikai kulturális értékrendet közvetítette a szükséges finomhangolásokkal annak függvényében, hogy éppen demokrata vagy republikánus irányítású volt-e az ország. Donald Trump újbóli megválasztása azonban egy új világrend rohamos kibontakozását sejteti, melyben addig megbonthatatlannak hitt szövetségek bomlanak fel, addig elképzelhetetlen új szövetségek alakulnak. Ez az új világrend nemcsak geopolitikai és geostratégiai változásokat hoz, hanem maga után vonja a múlt átértékelését, és kulturális, valamint etikai értékbeli változásokat is maga után von.
Politikai áttekintés
Alig egy hónapja vette át Amerika irányítását Donald Trump, és most már konkrét intézkedései alapján lehet megítélni a politikáját. Amíg még csak jelölt volt, minden megnyilvánulását kampányfogásnak lehetett tekinteni, de miután átvette hivatalát, immár nemcsak szavakban, hanem konkrét következményekkel járó intézkedésekben érhető tetten az a világkép, amelynek érvényt akar szerezni.
És ez a világkép nagyon zavarba ejtő, mert megnyilvánulásaiban egyszerre kaotikus és következetes. Donald Trump épp hogy csak berendezkedett az ovális irodában, de ő és saját adminisztrációjának az emberei már eddig is meglehetősen gyakran mondtak ellent egymásnak teljesen összezavarva a nemzetközi közösséget atekintetben, hogy egyes konkrét ügyekben Amerika mit is akar valójában, másrészt viszont ebben az összezavarásban kirajzolódni látszik egy meglehetősen határozott szándék: Amerika visszabontja, de legalábbis háttérbe szorítja hosszú évtizedek alatt felépített szövetségesi rendszerét, miközben Oroszországgal kíván nem egyszerűen csak kiegyezni, hanem együttműködni akár saját szövetségesei kárára is. Donald Trump nem húzta sokáig az időt, beiktatása után pillanatok alatt konfliktusba keverte az Egyesült Államokat Kanadával, Mexikóval, Kolumbiával, Panamával és Grönland ügyében Európával is. Ezzel szemben el kezdte képviselni Oroszország érdekeit például azzal, hogy kérte visszavételét a G7-G8 csoportba, illetve azzal, hogy úgy indította meg az oroszokkal az Ukrajnáról szóló béketárgyalásokat, hogy már előre lemondott az ukrán érdekek figyelembe vételéről.
Egyedül Izraellel viselkedik a Trump adminisztráció úgy, mint lojális szövetségessel, bár abban sem sok köszönet van. Az amerikai elnöknek az az ötlete, hogy a Gázai övezetből kitelepítené a palesztinokat és kaszinóriviérává alakítaná át az egész övezetet, nem biztos, hogy jót tett Izrael biztonságának, mert csak feltüzelte a muszlim országokat Izrael, és persze Amerika ellen.
A Gázára vonatkozó elképzelés mutatja meg a legegyértelműbben azt, hogy Donald Trump világképe egy ingatlanspekulánsé, aki mindenből nyerészkedni akar, még a legnagyobb emberi szenvedések árán is, mert úgy képzeli, hogy Amerikát a lehető legtöbb zsíros üzlet nyélbeütésével lehet naggyá tenni. Jó példa erre az is, hogy Donald Trump Ukrajnát csak az ország ritka földfémkincseiért cserébe hajlandó támogatni a továbbiakban, mert vissza akarja kapni az Ukrajnának eddig adott pénzügyi támogatást. Kiérződik ebből az uzsorás cinizmusa, aki kihasználva a másik kiszolgáltatottságát kisajtol belőle mindent, amit csak lehet.
Ugyanez a seftelős hozzáállás jellemzi újabban Amerikának az Európai Unióhoz fűződő viszonyát is. Megrengette az Uniót J.D. Vance alelnöknek a Müncheni Biztonsági Konferencián elmondott beszéde, amelyben a demokratikus értékeket és a szólásszabadságot kérte számon szövetségesein. De mindenki értette, mi az értelme azoknak a szavaknak: az Európai Unió engedjen teljes hozzáférést az amerikai tech cégeknek az Unió hatalmas adatkincseihez, amelyekre egyelőre a szigorú európai adatvédelmi szabályozások miatt nem tehették rá a kezüket, és emiatt dollármilliárdoktól esnek el. Sőt, olykor még hatalmas büntetéseket is kénytelenek fizetni a szabályok megszegése miatt. Ha sikerül a Trump adminisztrációnak ez az áttörés Európában, akkor az amerikai tech óriáscégek nagyon sokáig hálásak lesznek Trumpnak, ami még nagyobb hatalmat ad majd a Fehér Ház jelenlegi bérlőjének a kezébe.
Donald Trump mostani elnöki ciklusát és országa erőforrásait főként a Kína elleni kihívásokra akarja fordítani, amit Amerika gyengeségének is felfoghatunk, mert úgy tűnik, hogy az első számú világhatalomnak elfogytak az eszközei ahhoz, hogy több fronton helyt tudjon állni. Ugyanakkor Donald Trump úgy gondolja, hogy a Kína elleni rivalizálásban nagyobb hasznára lenne Oroszország, mint az Európai Unió, ezért a szövetségeseinek a beáldozásával próbálja Oroszországot leválasztani Kínáról. Ez elméletben akár zseniális geostratégiai gondolatnak is tűnhet, csakhogy a valóságban a dolgok másképp szoktak elsülni, mint ahogy azt az elméletben elképzelték. Európa a második világháború vége óta hűséges szövetségese Amerikának, és az idők során a felek között felépült bizalmat Trump ugyan pár intézkedéssel a sárba tudja tiporni, de új bizalmi kapcsolatot nem tud rövid idő alatt felépíteni. Oroszország nem fog megbízni Donald Trumpban, és a tegnap még ellenség Amerikában, főként nem egy olyan nagy horderejű kérdésben, mint a Kínához kötődő viszony, de készséggel élni fog az amerikai elnök által felkínált minden engedménnyel.
Történelmi áttekintés
Amikor az ember nem érti a világfolyamatokat, a történelemhez fordul útmutatásért, és most olyan időszakot élünk, amikor minden a feje tetejére látszik állni és igény van a biztosnak tűnő támpontokra. Ma az ukrajnai háború az a vízválasztó, ami két történelmi korszak határát jelzi, ezért nem véletlen, hogy ezt a háborút a világtörténelem súlyos törésvonalaihoz hasonlítják. A leggyakrabban említett analógia az 1938-as Müncheni Konferencia, ahol a britek megegyeztek a náci Németországgal Csehország sorsáról anélkül, hogy a cseheket megkérdezték volna erről. Ugyanez zajlik most is: Amerika közvetlen tárgyalásba bocsátkozott Oroszországgal az ukrán békéről Ukrajna bevonása nélkül. A mostani békefolyamat még nem zárult le, lehet, sőt valószinű, hogy Ukrajna nem fogja tétlenül tűrni, hogy a feje fölött megegyezzenek, annál is inkább, mert míg 1938-ban nem volt még háború, és a megegyezés célja éppen a katonai konfliktus elkerülése volt, addig az ukrajnai öldöklés három éve folyik, és már nem lehet azzal elaltatni az ukránokat, hogy a nagyhatalmak a háborút akarják elkerülni, mint amivel annak idején a cseheket nyugtatgatták. Ezért talán pontosabb a mostani amerikai-orosz egyezkedést az 1945-ös Jaltai Konferenciához hasonlítani, mert akkor is a háború lezárásáról és Európa sorsáról egyeztettek a felek, gyakorlatilag felosztották egymás között az európai érdekszférákat, és ez zajlik most is, legalábbis abban az értelemben, hogy Donald Trump felkínálja Európát Oroszországnak. De van itt egy harmadik történelmi párhuzam is: a hidegháború végének időszakában a Szovjetunió annyira meggyengült, hogy Gorbacsov belátta, hogy nem tud és nem is akar katonailag beavatkozni Közép-Kelet Európában, hogy a saját érdekszférájában tartsa azokat az országokat. A mai amerikai vezetés politikája emlékeztet a gorbacsovi politikára, mert Amerika is magára hagyja Európát, azt akarja, hogy ezentúl védje meg magát, és ne támaszkodjon Amerikára. Ráadásul a Trump-adminisztráció is akkor fordít hátat Európának, amikor itt komoly erőátrendeződés zajlik.
Ideológiai, filozófiai áttekintés
Csakhogy ez utóbbi párhuzam kapcsán van egy lényeges különbség: a Szovjetuniót saját gyengesége kényszerítette arra, hogy Európának az ő érdekszférájába tartozó részét elengedje, a mai Amerika azonban nem gyengeségből teszi ezt, hanem, mint azt fentebb láttuk, egyrészt mert Donald Trump üzletember politikát folytat, és úgy ítéli meg, hogy kifizetődőbb számára az oroszokkal való együttműködés, mint az európai szövetség, másrészt pedig – és ez legalább olyan lényeges elem, mint az előbbi – mert Amerika egy új ideológiai világképet akar elterjeszteni, aminek Európa egyelőre ellenáll. Eme új világkép megágyazásához szorgalmazza a Trump adminisztráció a korlátlan szólásszabadság elvét. Tudjuk, hogy a korlátlan szabadság nem szabadság, hanem szabadosság, ugyanígy a korlátlan szólásszabadság sem az, hanem az alternatív valóságok felépítésének a melegágya, mely nagy segítséget jelent az erre építő szélsőséges, populista pártoknak ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek. E tekintetben sajnos Románia a legeklatánsabb és legelrettentőbb példa, ahol egy külföldről megtámogatott TikTok betyár képes volt választópolgárok tömegeit maga mellé állítani folyamatos handabandázásaival. A Trump által hivatalban töltött eddigi rövid idő is elegendő volt arra, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az Egyesült Államok a világ más pontjain is, és különösen Európában a szélsőséges populista pártokat támogatja, őket akarja hatalomra segíteni. Ebben a vonatkozásban a leglátványosabb bizonyíték az, ahogy a Trump kormányzat emberei kiállnak az angol szélsőjobb vagy a németországi AfD mellett, sőt, ami a romániai magyarok számára a lehető legaggasztóbb fejlemény, Călin Georgescu mellett is.
Sokan hivatkoznak Francis Fukuyama híres könyvének a címére, és kárörvendve hangoztatják, hogy lám, nem ért véget a történelem, nagyon is zajlik, csak a liberális demokrácia uralma van leáldozóban. Persze, van itt egy nagyon elterjedt félreértés: Fukuyama sosem állította azt, hogy a hideghábrú lezárultával, a liberális demokrácia győzelme után nem fognak többé történelmi események zajlani, hanem azt mondta, hogy amennyiben a történelmet úgy fogjuk fel, mint egy cél felé tartó folyamatot, akkor a liberális demokrácia világméretű győzelme ennek a fejlődésnek a végpontja, mert csak ez képes olyan ellentmondásoktól mentes nemzetközi rendszert teremteni, amelyben minden társadalom békében élhet egymás mellett. Fukuyama úgy látja, hogy egyetlen más alternatíva sem tudja biztosítani a közösségek elismerésének konfliktusmentes lehetőségét, mert minden más politikai berendezkedés ellentéteket szít a társadalmakban és a nemzetközi kapcsolatokban is, amelyeket viszont a liberális demokráciában el lehetne kerülni. A világnak mintha nem lenne szüksége már erre a koherens világképre, és fel akarná cserélni azt az önérdek kizárólagosságán alapuló nemzetközi rendre, melynek katalizátora Donald Trump.
Hogy mik lesznek ennek a paradigmaváltásnak a következményei, azt senki sem tudja, még azok sem, akik most örülnek annak, hogy a történelem újra elkezdődött.
