Az emberek többségének vagy egy első autója. És van a többi. Most arról írunk, milyen is az, amikor lecseréljük az első járgányt. Hogyan éljük meg a régi autótól való búcsút, és milyen az újjal való találkozás? Milyen kedves, mókás emlékünk van az elsővel, és milyen az újabbal? Ma, mikor az elromlott/megöregedett, tehát cseréld le fogyasztói kultúrában élünk, vajon ragaszkodunk-e a tárgyainkhoz, eszközeinkhez? Ha már nyár van és autókázás, akkor most a négykerekű újrakezdés a téma.
(Balog Sára)
Az újra vágyás, a gyors cserélhetőség ma már úgy belopózott a mindennapjainkba, hogy szinte észre sem vettük. Természetesnek tűnik, hogy amit ma használunk, azt holnap félretesszük – egy újabb, ígéretesebb darab kedvéért. Pedig néha érdemes lenne megállni egy pillanatra, megcirógatni a múltat és hálát adni azokért a személyes történetekért, amit régi kincseink adtak nekünk – legyen szó elnyűtt pólókról, kifogyott golyóstollakról vagy öreg, kissé rozsdás autókról.
A dolgoktól való könnyű megválás sosem volt erősségem. Emlékszem, anno temetést rendeztem a garázsban a házunk előtti parkból kivágott fenyőfáknak, és megsirattam őket, nem értettem, mi szükség a kivágásukra. Ragaszkodó típus vagyok, ilyenformán minden autóhoz is szorosan kötődtem, amelyek begördültek az életembe. Nem egy volt belőlük.
Az első emlékeimben élő négykerekű édesapám legendás, élénkék Daciája. Ezt a csodát „vezettem” életemben először öt évesen. Ott és akkor teljesen biztos voltam benne, hogy az enyém a világ, én irányítok – pedig valójában nem én varázsoltam a pedálokkal, a mágus édesapám volt. Benne kérdeztem meg, hogy a Kárpát-medencében lehet-e fürödni – mai napig emlegeti a család. Megsirattam, amikor eladták – felháborító módon a beleegyezésem nélkül –, amíg én táborban voltam. A narancssárga Opel (Nancsi), ami őt követte nem csak színében volt élénk. A napfényt hordozta magával a legszürkébb napokon is. Akkor vett tőle a család búcsút, mikor egy nyaralás alkalmával első látásra beleszeretett egy kerítésbe, szívét-lelkét összetörte, motorja nem duruzsolt többet. Emlékét a kicsinyített mézeskalács mása őrzi otthon, a műhely ablakában. Későbbi kék testvére volt az első autó, amit hivatalosan, jogosítvánnyal vezettem. Elvitt fesztiválokra, bevezetett a viharban vezetés rejtelmeibe, elhozott az egyetemre. Hosszú és félelmetes út volt – autópályán, addig nem látott többsávos, körforgalmakkal tarkított utakon átívelő, egy ismeretlen nagyvárosba.
Az első autó, amit egy idő után én is a sajátomnak kezdtem érezni, az a szürke Logan lett, amit a férjem vett annak idején. Házasság útján én is „tulajdonosa” lettem. Elvitt jó pár csillagfényes randira, vele tanultam meg igazán jól vezetni, mikor kitartó társam volt az első munkahelyemre való ingázásban. Asszisztált három költözésnél, többször elrepített hazáig, s bár voltak koccanásaink, rázós útjaink, a mai napig hűségesen viszi terhét esőn, havon, fagyon át. Sokat mentegettük magunkat, mikor két éve arra az elhatározásra jutottunk, hogy ideje nyugdíjaztatni. Nem vontuk ki teljesen a forgalomból, de úgy döntöttünk, megérdemli a pihenést, átadhatja a terepet egy fiatalabb járgánynak. 2023 szeptemberében megvettük azt a fekete Seat Ibizát, ami házaspárként az első „nagy” befektetésünk volt. És bár a szívem egy darabja mindig a szürke Logan és a többi autó ülésén marad, mosolyogva ülök be az új családtag kormánya mögé, mert nem azt érzem, hogy valamit lezárok: az utak ugyanazok lesznek, de a történetek új színt kapnak, a régiek pedig velem utaznak tovább poggyászként a szívem hátsó ülésén.
(Magyari Sára)
Az én első autóm! Az én kék paripám! Írtam már róla többször a fészbuk-naplómban megörökítve sírva nevetős kalandjainkat. Az igazság az, hogy valódi érzelmeket táplálok ezen járgány, vagy talán csak a közös élethelyzetek iránt. A lényeg, hogy 19 éves korom óta vezetek, de csak 35 éves koromra lett saját autóm. A köztes időben, mivel én önfenntartó voltam első pillanattól kezdve, néha vezetgettem egy-egy autót, hol a suliét, mert tárborba mentünk, hol a mostohaapámét, esetleg az öcsémét.
Emlékszem, olyan 25 éves koromtól már nagyon vágytam egy négykerekűre. Akkor még izgágább voltam, és a vonatok, buszok gyakran sztrájkoltak. Kolozsvárra ingáztam Temesvárról hetente hetente kétszer, mert ott voltam egyetemista, itthon meg dolgoztam. Jó lett volna egy autó. Nem kellett volna annyit stoppolni. Bár az tanított meg nagyon figyelni – főleg a férfiak viselkedését illetően.
Aztán tíz év türelem, várakozás, alkudozás, veszekedés után kezembe vettem a dolgokat. Pontosabban a kormánykereket. Ismerőstől vásároltam, aki nagyon vigyázott rá. Ő is nő volt, sőt, Tünde, és pedagógus. A Golffal 14 évig voltunk együtt jóban-rosszban. Volt sok utazás: itthon és otthon, az országban és külföldön, sőt, nagyon külföldön. Érdekes útitársak, különböző segédpilóták. Volt, aki megérdemelte, hogy vezesse, és volt, aki nem. Vittünk kisbabát benne és menyasszonyt, haldokló nagymamát és alvó ötévest, szerelmet és elválást, táborcuccot és könyvtárnyi könyvet. Benne van az életem. A munkám. A kitartásom. Az erőm. Sokszor éreztem, hogy nagyon hasonlítunk: 25-ön túl, kicsit kéken, kicsit megkarcolva, de eljutva bárhova, nem ismerve lehetetlent.
Aztán az ember belátja, hogy mindennek és mindenkinek lejár az ideje. Gondosan gyűjtögettem az új autóra: nemcsak pénzt, hanem információkat is. Nem volt fontos a márkája, sem a kütyüi, még a színe sem. Azt volt a lényeg, legyen magasabb, hogy jobban lássak, és könnyebben szálljak ki-be. Mert az évek alatt a felső emeletemen és az alsón kezdtek kisebb-nagyobb elkopások létrejönni.
Külön kutatói munkába került, hogy kiszűrjem azt, ami nekem való. Legyen célszerű! Lehessen javítani könnyen, sok helyen; fogyasszon keveset; ne legyen új; beférjek vele olyan helyekre, mint a másikkal. Így találtuk meg a Kadjart.
Ez is kék. Szép vonalú. Nagy a csomagtartója. Halk. Könnyen kiszállok, beszállok. Befér, ahova kell. Igaz, túl sok gomb van rajta. És automata sebváltós. Ez nem volt számomra fontos, de így alakult. S gondoltam, ha már ilyen jó az ár-érték arány, akkor ennyi belefér. Még csak négy hónapja vagyunk együtt, de már voltak mókás helyzeteink. Például az első utunk hazafelé éles szóváltásba torkollott. Pedig csak én voltam az egyedüli ember, de a kocsi visszafeleselt. Beállítottam a navigációs rendszert, amihez van képernyő is a műszerfalon. És hangszórók is – valahol. Amelyek maximumra voltak állítva. Gyakorlatilag úgy megijedtem, mikor megszólalt, hogy félrekaptam a kormányt. Megálltam és megpróbáltam lehúzni a hangot. Miközben hangosan üvöltötte: Haladj tovább előre! Én meg: Hallgass már el! Aztán mikor azt kiabáltam neki, hogy ha nem hallgat, visszaviszem az előző tulajhoz, elhallgatott. Jó, biztos közben megnyomtam valamit, de arra nem emlékszem, hogy mit. Azóta csend van. Szerintem megtanulta a leckét. Vagy én nem piszkáltam hozzá ahhoz a gombhoz.
Az is emlékezetes, mikor az első esti utunk volt. Azt mondták a fiúk, ez az autó automata. Önmaga vált sebességet. Önmagától beindul az ablaktörlő, ha esik. Önmagától felkapcsolódnak a lámpák. Ezt még láttam is: megnyomom az indítógombot s bekapcsol a motor, a lámpák, a légkondi és még ki tudja, mi, amiről én nem is tudok. Szóval teljesen megnyugodva indultam a sötétben is. Meg láttam is nagyon jól. Aztán a mellettem ülő szólt, hogy fel kéne kapcsolni a lámpákat. Mintha szőkenő lennék! Még rosszul is esett. Mondtam is, azok már égnek meg különben is: ez automata. Csak aztán kiderült, hogy ez a szó nem pont azt jelenti, amit én gondoltam, hogy jelent. Mert az esti fényeket én kell felkapcsoljam az ujjacskáimmal. Igaz, nem látok ettől jobban, de így kell csinálni és kész. Szóval nem pont olyan automata, mint ahogyan én gondoltam.
Ami nagyon klassz, hogy van horgom is. Bár szerintem sosem fogom használni, de ijesztgetésnek pont jó. Aki túl közel jön, megüti magát, nekem meg kutya bajom sem lesz. És az is vagány, hogy van tolatóradarom, bár, evvel a megnevezéssel sem vagyok kibékülve, mert nem csak rükvercben vinnyog, hanem elöl-hátul-oldalt is. Szóval egy teljes parkolási sípolásvezérlő. Azért én a fülem helyett jobban szeretek a szememre hagyatkozni parkoláskor, így, mikor már pirosan óbégatott a rendszer, leálltam és lemértem: még kéttenyérnyi hely van minden irányban. Ez megnyugtat. Tudom, hogy segítőeszköz, biztonságra törekszik, de azért ne essünk túlzásokba. Nem a nagy prérin autózom. El kell férni városokban.
Szóval ismerkedünk, tanuljuk egymást. Jó autó. Szép autó. Nekem való. De nem szándékozom 14 évig vele lenni. Talán, mert van egy álomautóm, vagy mert ennek is lejár az ideje. Vagy az enyém jár le, és akkor újra kell gondolni. Mert szükség törvényt bont.
Balog Sára (2OOO, Székelyudvarhely) magyartanár, a PKE volt hallgatója. Jelenlegi a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban dolgozik.
