Jószerivel semmit nem tud Andrej Septickij görögkatolikus érsek életéről és tevékenységéről a magyar közönség, el is utasítjuk életproblémáink magyarázatához a keleti párhuzamok igénybevételét.
Én ezen akkor döbbentem meg először, amikor egy múzeumban megláttam az ukrán népfelkelők ruházatát – majdnem ugyanolyan sapkát hordtak, mint a kurucok, dolmányuk, nadrágjuk, kardviseletük olyannyira hasonlított, hogy először azt hittem, valamiféle karikatúrát nézegetek Rákóczi Ferenc katonáiról. És nemcsak a ruházat hasonlít, hanem a konyha, a dalok, a táncok, a hatalomhoz való hozzáállás, az egész emberi mentalitás is – sokkal több közünk van Kelethez, mint azt bevalljuk.
*
I.sz. 451-ben tartottak egy zsinatot a ma Isztambulhoz tartozó kisvárosban, Khalkedónban, először talán itt szakadt darabokra a 335 óta, tehát kb. 120 éve egységes kereszténység, mindegy is, miféle hitelveken zajló vita miatt. Ez a szakadás évszázadokon át tartó folyamat volt, végül számos független (autokephal) keresztény egyház jött létre, a legismertebb hasadás szkizma néven ismert, amikor a római és a konstantinápolyi egyházi vezetők 1054-ben kölcsönösen kiátkozták egymást. Mi, akik a latin rítust követjük, továbbá felvilágosultnak, toleránsnak és együttműködőnek képzeljük magunkat, kereszténynek tartjuk ugyan a keletieket, de csak afféle másodrangú keresztényeknek. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a 19-20. század fordulójának idején egy római katolikus iskolában 30 gyerek ült egy osztályban, egy reformátusban 50, egy görögkatolikusban pedig 90 körül.
Ez a különös vallási konstrukció, a görögkatolikus egyház valóban a hatalmi kényszerek szülte fából vaskarika, de meggyökeresedett és már századok óta sok millió ember életét szervező szellemi erő. (Egyébként ugyanez a véleményem valamennyi nagy keresztény felekezetről.)
Először akkor jött létre az ún. „unionista” (tehát mondjuk így: egyesülő) egyház, amikor Hódító Mehmed szultán csapatai már magát Bizáncot fenyegették. Ekkor (1439-ben) a görögkeleti vallású, vagyis a saját elnevezése szerint igazhitű, azaz ortodox bizánci császár az összes főpapja kíséretében elzarándokolt Itáliába, a ferrara-firenzei zsinatra, hogy megcsókolja a római pápa lábát. A keleti egyház vezetői, ma úgy mondanánk, „önkritikát gyakoroltak”, nyilvánosan kijelentették, hogy a fontos vitatott kérdésekben tévedtek. Mindent beláttak, elfogadtak és aláírtak, amit csak kértek tőlük nyugati testvéreik – cserébe a katonai segítségért.
VIII. Palailogosz Jánosnak hívták a császárt, aki megegyezett a pápával. A megegyezés legfontosabb pontja abban állt, hogy a görög keresztények is a római pápát ismerik el legfőbb uruknak ezután. Így jött létre az ún. unionista, vagyis egyesülő egyház. A pápa tartotta a szavát, megnyitotta kincsesládáit és hadseregeket szerelt fel, francia, magyar és lengyel csapatokat bocsátott a kor legnagyobb vezérének, Hunyadi Jánosnak a parancsnoksága alá, azzal, hogy akkor most menjen az a Hunyadi, és verje ki Európából végleg a törököt. A magyar urak közül néhányan akadékoskodtak, hogy dehát tizenöt évre szóló békeszerződést írtunk alá a törökökkel, nem lehetünk szószegők! Hiába. Túl erősnek bizonyult a siker csábítása, győzött a háborús álláspont. „Ez itt a nagy esély, soha többet ekkora sereg az iszlám ellen fel nem vonul, most vagy soha.”
El is indult Hunyadi János a háborúba, iszonyatosan megverték Várnánál, a törökök pedig elfoglalták Bizáncot és a magyarokat ettől kezdve hitvány, hazug, szószegő nemzetnek tartották, akikkel szemben mindenféle csalárdság megengedhető.
A görögkeleti kereszténység az orosz, ukrán, román, belorusz stb. egyházakban folytatódott. Ez az utóélet mindaddig nem izgatta a latin Nyugatot, amíg a XVI. század végén Rettegett Iván cár az orosz birodalmat a térség befolyásos hatalmává nem emelte. Moszkva igényt formált arra, hogy minden pravoszláv ember lelki vezetője legyen. Ezt a szituációt a lengyel király nem szerette, ugyanis alattvalóinak legalább a harmada pravoszláv hiten élt. Elővették a valamikori ferrara-ravennai döntést, és ennek alapján arra kényszerítették a galíciai ruszinokat, hogy alkossanak unionista egyházat. Beterelték a lengyel király ortodox juhait a római akolba. Maradhattak a görög rítuson, de katolikus hívőkként. Galíciában ez a fő vallás, körülbelül ötmillió a hívek lélekszáma. (Nálunk is végbement ez a folyamat, a Habsburgok politikája a birodalomhoz tartozó románokat, szerbeket, ruszinokat kényszerítette vallásváltásra.)
Galíciában úgy alakult a történelem, hogy a hittételeknél a népi hovatartozás sokkal többet nyomott a latban. Nem aszerint választanak az itt élők vallást, hogy az mit hirdet a szent angyalokról, Szűz Máriáról, Jézus istenfiúságáról, az áldozásról és a püspök pásztorbotjáról, hanem aszerint, hogy ki melyik etnikai csoporthoz tartozik. Galíciában a protestánsok a német nemzetiségből kerültek ki, a katolikusok a lengyelből, a pravoszlávok az ukránból; görögkatolikusok pedig ruszinok voltak. Az a tény, hogy ellentétben Ukrajna nagy részével, ezen a vidéken a mai napig nem a görögkeleti, hanem a görögkatolikus vallás dominál, a galíciai öntudatot fejezi ki. Ennek az egyháznak, a görögkatolikusnak a vezetőjét a 20. század megtébolyodó évtizedeiben Andrej Septickijnek (1865-1944) hívták. Neve lengyel átiratban Andrzej Szeptycki.
*
Grófi rangba született, eredeti neve Roman Alexander Maria Septickij. Ő magát ukránnak tartotta, bár a ruszin eredetű család anyai ágon lengyel nemesi ősöket tudhatott magáénak. A lengyel tudat erősen dolgozott is közöttük, a későbbi metropolita egyik bátyja római katolikus szerzetes, másik pedig lengyel tábornok lett, ő azonban szenvedélyes szavakkal beszélt ukrán hovatartozásáról: „Ukrán vagyok a nagyapám és a dédnagyapám után. Teljes szívemmel szeretem a mi egyházunkat és a mi szent rítusainkat.”
A daliás termetű, két méter tíz centi magas férfiú – apja akaratának ellenszegülve – görögkatolikus szerzetesnek állt, ekkor vette fel az Andrej nevet. A választás tudatos őskeresés eredménye, mert a bizánci kereszténység alapítójának tekintett Szent András (Szent Péter testvére) a görög egyház függetlenségét jelképezi.
Andrej Septickij Krakkóban a római katolikus jezsuitáknál tanult, itt is doktorált. 1892-ben szentelték pappá, 1896-ban pedig elnyerte a lembergi Szent Onofriuszról nevezett monostor vezetőjének rangját. 1899-ben I. Ferenc József osztrák császár és magyar király a fiatal, még csak 34 éves Andrej Septickijt javasolta érseknek. A pápa áldását adta a kinevezésre, és végül 1901. január 17-én trónra emelték. Minden galíciai görögkatolikus lelki vezetője lett, egyike Európa legfontosabb főpapjainak.
Sokat utazott. Bejárta Kanadát és az Egyesült Államokat. Bőkezűen támogatta a kultúrát, neki köszönhető például a lembergi Nemzeti Múzeum alapítása. Septickij az ökumenikus szellem híveként megtanult héberül, hogy a zsidó kultúrát pontosabban megérthesse. Tüntetően megjelent a nagy zsidó ünnepeken a zsinagógában, Jom Kippurkor fején kipával ott imádkozott. A rabbikkal jó barátságot ápolt. Lemberg zsidó közössége a liberális püspök filoszemita aktivitását tisztelettel honorálta.
Nem sokkal az első világháború kitörése után az osztrák-magyar csapatok feladták Lemberget, a bevonuló oroszok pedig letartóztatták, bebörtönözték, majd pedig egy Moszkva környéki kolostorba internálták Septickijt. Az itt töltött évek heves oroszellenes érzelmeket váltottak ki belőle. A világháború után hazatérve elfoglalta hivatalát és szinte azonnal konfliktusba keveredett Lemberg új uraival, a lengyelekkel, akik arra akarták kényszeríteni a görögkatolikusokat, hogy térjenek át a római hitre. A lengyel hatóságok több antiszemita intézkedést is hoztak, Septickij ezek ellen is fellépett, mert a püspök, „Andrej metropolita” a vallások közötti megértés és kölcsönös tisztelet híveként politizált. Röviden: nagyszerű ember volt.
Aztán 1941. június 22-én a náci birodalom megtámadta a Szovjetuniót, a német csapatok bevonultak Lembergbe. Pogromok robbantak ki, húsz a városokban, tizennégy a falvakban, a legnagyobb pedig Lembergben. Lángoltak a zsinagógák, az utcákat és tereket meglincselt zsidók holttestei borították.
Ebben a helyzetben mindenki a humanistának és szabadgondolkodónak tartott Septickij püspöktől antifasiszta kiállást várt el, ő azonban nácibarátságról tett tanúságot. Kijelentette: ha Ukrajnának az orosz és a német uralom között kell választania, akkor azt teszi jól, ha a németeket választja. A nácik szovjetellenes háborúját helyesnek tartotta, 1943-ban megáldotta a galíciai Waffen-SS alakulatokat. Hidegzuhanyként érte az érsek nyilatkozata a veszélyeztetetteket, a németek viszont hálásnak bizonyultak, Septickij haláláig (1944-ig) hivatalában maradhatott, zavartalanul élhetett.
A történészek a mai napig vitatkoznak azon, miként állhatott a korábban européer, liberális, toleráns, filoszemita Andrej Septickij a nácik oldalára. Legtöbben arra hivatkoznak, hogy akkor még nem indult be a holokauszt gépezete, viszont a sztálini tömeggyilkosságok már lezajlottak, a holodomor, a mesterségesen gerjesztett éhínség ukrajnai halottainak száma meghaladta a hárommilliót, tehát nem mai tudásunkkal kell megítélnünk Septickij akkori döntését. Abból kell kiindulni, hogy ő milyen információkkal rendelkezhetett, és ő mindössze annyit tudhatott, hogy Sztálin biztosan tömeggyilkos, Hitler pedig lehet, hogy azzá válik, de még nem az.
Rövidesen Hitlerről is kiderült, nemcsak fenyegetőzik a hisztériakeltő szónoklataiban, hanem kész beváltani a fenyegetéseit. Amikor Andrej Septickij rájött, hogy egy népirtási folyamat kezdete zajlik, írt egy levelet Himmlernek, amelyben kifejtette, hogy a holokauszt nem egyeztethető össze a Bibliával, és a zsidóellenes intézkedések leállítását kérte. (Hát, jó helyre írta. Vajon mit képzelt, mi történik ezután? Heydrich, Himmler, Göring és Hitler megtérnek és a levél hatására politikát változtatnak?)
Írt egy levelet a pápának is, amelyben bemutatta a náci kegyetlenséget és a segítségét kérte a zsidók védelmében. Huszonegy gyereket rejtett el a Szent György katedrális mellett álló érseki palotában, további száznyolcvanhármat különböző kolostorokban. Ők neki köszönhetik az életüket.
A szószékről prédikált a zsidók mellett, és felszólította híveit, ne vegyenek részt az atrocitásokban.
Pásztorlevelet bocsátott ki „Ne ölj!” címmel, amelyben kiállt a zsidók emberi jogaiért és megtiltotta, hogy hívő görögkatolikus kezet emeljen rájuk.
Végül nyilvános szónoklatban egyházi átokkal, kiátkozással fenyegette meg azokat, akik kifosztják, megalázzák, deportálják és meggyilkolják a zsidókat.
Egyetlen európai keresztény főpap sem tanúsított ilyen bátorságot, senki nem állt ki ilyen egyértelműen az üldözöttek mellett. Hívei kezdeményezték is a szentté avatását, de a folyamat elakadt, arra hivatkozva, hogy a püspök nem mártírhalált halt és a sírjánál nem történt csoda.
*
A görögkatolikusokat minden lehetséges testvéregyház részéről bizalmatlanság övezi.
A pravoszlávok árulónak tartják őket. Amikor 1944 őszén a szovjet csapatok megérkeztek Kárpátaljára, a görögkatolikus egyházi személyiségeket azonnal deportálták, a rendszerváltás után a szovjet időkben raktárnak, edzőteremnek, irodának használt templomaikat nem nekik, hanem az ortodoxoknak adták vissza. A lembergi görögkatolikus érseki székhelyet áthelyeztették Kijevbe, hogy biztos felügyelet alatt legyen.
A római katolikusok vállveregetve beszélnek róluk. Az egyetlen elsőszámú egyházi vezetőre, aki konkrét mentő tevékenységet vállalt és aki pásztorlevélben és érseki prédikációban állt ki a zsidók mellett – őrá Európa nem emlékezik. A pravoszlávok ezért, a katolikusok azért. Ha a római pápa nem csak a „Mit brennender Sorge” kezdetű enciklikáját adta volna ki 1937. március 14-én, nagyböjt ötödik vasárnapján, amelyben általánosan megfogalmazott aggodalmait fejezte ki a náci rendszer miatt, hanem ugyanolyan határozottsággal és keménységgel védte volna az üldözötteket, mint Andrej Septickij a „Ne ölj!” című körlevelében, ki tudja, talán-talán másképp alakult volna a történelem.
Egyrészt.
Másrészt: hát, forgassuk akárhogy a dolgot, ez a püspök kollaborált.
Ha ma, az ukrajnai háború ágyúdörgésének hangjaitól megrémítve végre felfognánk, hogy kelet-európai sorsunk közös mivoltának felismerése, közös dilemmáink elemzése és tanulása nélkül folyamatosan ezt a sorsot termeljük újra, Andrej Septickij élete volna a kiindulópont. Mert nemcsak a vallásos emberek kerülnek zavarba, ha a nagy metropolitáról kell véleményt formálni, hanem a szekularizált szelleműek is. Hát: ez az a zavar, amiből ki kell indulnunk, hogy a hajunknál fogva kihúzzuk magunkat ebből a véres mocsárból, a kelet-európai sorstragédiából.
*
Galícia (van ilyen ország?) ítélt. A ruszinok (van ilyen nép?) négyméteres emlékművet emeltek Andrej Septickijnek. Szobra áll Lembergben, nem messze attól a templomtól, a görögkatolikus Szent György katedrálistól, amelynek püspökeként üdvözölte a nácikat, és amelyben zsidó gyerekek életét mentette meg.
Ez jó válasz? Ez a jó válasz? Töprenghetünk, töprenghetünk, és töprengjünk is, mert különben ugyanabba a csapdába mászunk bele – ma, holnap és holnapután.
