Amikor először olvastuk a Bezárhat a kolozsvári magyar színház, mert nem tudják fizetni a gázszámlát című cikket, az első sorok után még azt gondoltuk, ez valami abszurd játék, művészi túlzás, figyelemfelkeltő céllal kitalált polgárpukkasztó gesztus. A helyzet abszurditását mi sem jelzi hitelesebben annál, hogy a Tompa Gábor, a sétatéri színház igazgatója sajtótájékoztatójáról összefoglalót közlő portál előbb 26 ezer lejes havi számláról adott hírt, később gyorsan helyesbítettek 260 ezerre, ami a valóságos, kialkudott (!) havi rezsi (plusz az a bagatell ötvenes a villanyért.) Nyilván simán szörnyülködtünk a huszonhattól mi is. Ráadásul mindez történik minden idők sok helyen meglehetősen enyhének ígérkező erdélyi januárjában.
Ugyan jó eséllyel lehetett számítani arra, hogy a szénhidrogén alapú energiaellátásról a megújulókra való globális átállás esztendei jócskán okoznak majd kellemetlen pillanatokat, ám ami most történik, annak semmi köze az átállási folyamathoz. Hiszen ez a mostani energiaár-háború az elsősorban a megfoghatatlan és értelmezhetetlen geopolitikai küzdelmek mellékhatása. Leegyszerűsítve a politikai csatározások járulékos veszteségei a kultúrában, a művészetekben csapódnak le a legérzékenyebben, amelyek intézményeit – legalábbis nálunk – az állam nem képes megvédeni, de még csillapítani sem a negatív hatásokat. Ahogy abban is teljesen biztos vagyok, hogy a megnövekedett energiaárak miatt egyetlen pártszékházat se fognak bezárni ebben az országban. Amint a súlyos papírhiány se a színes kampánykiadványok eltűnését eredményezi majd.
Biztosak vagyunk abban, hogy 2022-ben nem zár be a kolozsvári magyar színház. A baj, hogy a megoldás épp olyan ad hoc módon születik majd, amilyen átgondolatlan, koncepciótlan a kultúrpolitika egésze hosszú távon is.
A szerk.
