MEGOSZTOM

A szeretet működése – a valóság és a lehetőség között

December a szeretet hava is. Annyira sokszor emlegetjük! Annyi minden jót és rosszat megteszünk a nevében. De vajon hogyan működik a szeretet? Egyáltalán mi is a szeretet? Tudunk-e ma szeretni? Vajon képesek-e, tudnak-e egyformán szeretni a férfiak és nők? S vajon mi történik, ha „szeretet nincs bennem”?

(Visky István)

Szeretem a sült halat. Annyira szeretem, hogy kihúzom a halat a vízből, és mivel a szárazon fulladozni kezd, fejbe ütöm egy darab fával. Szeretem a halat, ezért egy éles késsel felvágom a hasát és kibelezem, végül egy mozdulattal levágom a fejét. Annyira szeretem a halat, hogy mindezek után bepácolom, majd forró olajba teszem, és ropogósra sütöm. Végül a legnagyobb élvezettel megeszem. Szeretem a sült halat. 

Mit jelent szeretni? Tudni véljük és gyakoroljuk Isten, a moralitás vagy csak saját meggyőződésünk nevében. De valóban tisztában vagyunk-e a szeretet mibenlétével? Vajon a sült hal is ugyanúgy definiálná a szeretetet, ahogy én teszem? Egyáltalán, lehet többféle – egymásnak ellentmondó – szeretet? Gyaníthatóan nem, és ha a sült hal elképzelése a szeretetről nem ugyanaz, mint az én elképzelésem, akkor az univerzumban súlyos meghasonlás van a szeretet tekintetében. Ez a meghasonlás pedig mindenütt ott van a világban. 

Hiába keresem a szeretetet, mert ha nem tudom, mit is keresek pontosan, akkor nem is találhatom meg. Csak bolyongok az egymásnak ellentmondó definíciók között és forró olajban sütögetem azokat, akik nem úgy szeretnek, ahogy én. 

Mindenekelőtt tegyünk különbséget szeretet és szerelem között. Nem ugyanaz a kettő, mi több, bizonyos tekintetben éppen ellentéte egymásnak. 

A szerelem alapvetően egy vágy, hogy elvegyek, magamévá tegyek. Kinyújtom a kezemet a másik felé, aki után vágyakozom, és magamhoz ölelem. Gyöngéden birtoklom, mindene az enyém. A szerelem kéjes érzését a birtokló vágyakozás és másik megszerzésének önfeledt élménye adja, ami által a másikkal megtöltekezve és kiteljesedve önmagamat meghaladom, és azt szeretném, hogy ez az érzés soha ne érjen véget. Akár én ölelek, akár engem ölelnek, mindenképpen én kapok, én teljesedek ki. Ha ügyesen élek a szerelemmel és nem vagyok egy önző, érzéketlen tuskó, akkor a másik is átéli ugyanezt. Csakhogy ez a vágyak szövevényes játéka, vagy „két önzés titkos párbaja”, ahogy mondja Szabó Lőrincz. 

A szeretet lényegileg más: egy tudatos döntés, hogy adjak. Ritkán gondolunk bele, milyen meghökkentő a Szentírásban Isten kijelentésének megkerülhetetlen kiindulópontja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ez bizony egy határozott parancs. De hát lehet a szeretetet parancsolni? Lehet, éppen azért, mert a szeretet egy tudatos döntés, nem pedig egy érzés, amit vagy érzek, vagy nem. 

A szeretet mozgatóereje az akaratom és tudatos döntésem, a mértéke pedig önmagam: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Mélységes titok, a szeretet misztériuma van ebben a parancsban elrejtve. 

Mindenek előtt azt kell megértenem, hogy a bűneset után, bukott emberként csak egyféle szeretetet ismerek, csak egyféle szeretettel tudok szeretni, ez pedig az önszeretet. Az ember csak önmagát tudja szeretni. Ennek az önszeretetnek a mozgatóereje pedig a vágyakozás és sóvárgás, amivel mindent megkívánok, és magamhoz akarok ragadni. Úgy tűnik tehát, hogy visszaértünk a vágyakozáshoz, a magamévá tevés szenvedélyéhez. Tökéletes csapda, és ebből csak egyféleképpen lehet kitörni: tudatos döntéssel. Erre mutat a szeretet krisztusi parancsa. 

Az önszeretet csapdájából csak a gondolkozásom megváltozása által, egy mentális fordulópont átélésével lehet kitörni. A Szentírás erre a mentális fordulópontra a metanoia görög kifejezést használja, ami szó szerint az elme megfordulását jelenti. Ez a kifejezés a legteljesebb értelemben vett megtérés és megújulás bibliai fogalma. Amikor tehát a hitvalló kereszténység megtérésről beszél, akkor a szeretetre való képesség lelki és mentális ajándékát és megtapasztalását érti ez alatt. 

Mi is történik akkor, amikor úgy döntök, hogy szeretni foglak téged? Adok valamit magamból neked: időt, figyelmet, gondoskodást, egy darab kenyeret, sült halat, valamit, ami fontos nekem, amire én magam is vágyakozom, ami az enyém. Úgy döntök, hogy magamból adok valamit neked. Ahogy viszont odaadtam magamból valamit neked, lesz benned valami, ami én vagyok, ami az enyém. És mivel ismerem az önszeretetet, elkezdem benned szeretni azt, ami az enyém, ami én vagyok. Elkezdelek szeretni. Hirtelen átélem a te-én-vagyok misztikus lelki élményét. Ez az élmény pedig átjár, betölt és újabb tudatos döntésre vezet: hogy még adjak neked. Egyre többet adok magamból neked, amit szeretni fogok benned. A legteljesebb szeretet az, amikor valaki életét adja a másik emberért. Ez Krisztus szeretetének és kereszthalálának legmélyebb értelme. Minden más csak teológiai absztrakció. 

Amikor úgy döntök, hogy szeretek és adok valamit magamból neked, akkor történik még valami titokzatos dolog: létrejön egy üresség bennem. Annak az üres helye, amit odaadtam neked. Ez az a hely, ahova be tudlak fogadni magamba. A szeretet bibliai, ószövetségi héber fogalma, az ahava éppen ezt jelenti: helyet adok neked. 

A szeretetnek ez az önátadó, odaadó és ajándékozó megnyilvánulása az emberi lét legelső és legalapvetőbb élménye. Amikor Isten megteremti az embert, akkor először agyagból megformálja a testét, a fizikai valóságát. Ám ez még nem ember, hanem sokkal inkább agyagszobor. Emberré és istenarcúvá akkor válik, amikor Isten az Ő Lelkéből az élet leheletét adja az emberbe. Életet kapok Istentől, és a szeretetnek ez az első élménye az, ami emberré tesz. Akkor vagyok tehát én magam is istenarcú ember, amikor szeretek. 

Bonyolultnak tűnik? Pedig nem bonyolult, csak nehéz. Nem vagyunk szokva, nem természetünk a tőlünk, belőlünk történő kiáradás, odaadás. Nem természetünk a szeretet. A felénk áramláshoz, a megszerzéshez vagyunk szokva, az önző vágyakozás a természetünk. Ez pedig választ ad még egy további kérdésre is: mi a szeretet ellentéte? Nem a gyűlölet vagy a harag, hanem az ego, az én. 

A szeretet fontos része az ismeret: tudom, hogy mire van szükséged, és azt adom neked. Tudom, hogy ki vagy, és nem ennek ellenére, hanem éppen ezért szeretlek. A szeretet biztonságot teremt, ez pedig a szabadság és a növekedés alapja. 

Így tehát végül kitörtünk a vágyakozásnak és sóvárgásnak a saját farkába harapó kígyóhoz hasonlatos körkörös csapdájából, és eljutottunk az önmagából adó szeretethez, a teljes ismerethez, a biztonsághoz, szabadsághoz és növekedéshez. Vajon nem az Édenkertben járunk újra? 

(Magyari Sára)

Sok és sokféle meghatározása van a szeretetnek. Több helyen határozzák meg alapérzelemként, de az is kiderül, hogy ez tanulható érzelem és magatartás. Azaz bár érzelemként belénk kódolt, nem biztos, hogy egy élet során képesek vagyunk megélni, adni és kapni. Én magam legszívesebben úgy definiálom, hogy a szeretet egy olyan érzelem, amely tettrendszerként működik: ha kell tettre késztet; ha kell, akkor arra, hogy ne tegyek meg dolgokat. S bár a szeretetvágy megvan bennünk, az én megfigyeléseim alapján úgy tűnik, nem nagyon tudnak az emberek szeretni, és szeretet elfogadni. Azt tapasztalom, a szavak szintjén képesek ugyan ezt az érzést működtetni, de nem alakul át tetté. 

Valahogyan úgy tudnám ezt pontosítani, hogy a szeretet egy olyan mozgató rugó, amely cselekvésre késztet, ha az a másiknak jó; és megálljt parancsol, ha a másiknak rossz. Azaz az én a szeretetben valahogyan visszafogott lesz. Nem megsemmisül, nem lesz alárendelődő, hanem egy kicsit hátralépővé tesz: hogy időm és terem legyen a másikra is figyelni. Ilyenkor a kettős figyelmet gyakoroljuk: önmagamra is figyelek (reakcióim, érzelmeim) és a másikra is. 

Nem tudom, hogy régebben szeretetteljesebbek voltak-e az emberek, de ma több pszichológus ismerősöm panaszolja, hogy gyakran dolgoznak érzelemsivár emberekkel. Olyan, mintha nem lennének képesek a pozitív érzelmek megélésére (öröm, boldogság, nyugalom, jóindulat stb. tartoznak ide). Bevallom, ezek a beszélgetések mindig megijesztenek és el is bizonytalanítanak, mert magam is tapasztalom a gyűlölet és az irigység jelenlétét. Amely minden irányba romboló. Vagyis nemcsak annak rossz, akire irányul, hanem annak is, aki ezeket a negatív érzelmeket működteti. Amúgy az összes többi érzelem is tettekre sarkall – avval a különbséggel, hogy a szeretet az, amely olyan eredményekhez, állapotokhoz vezet, amely a lehető legtöbb ember számára jó.

Az én környezetemben is vannak emberek, akik a szeretetet hangsúlyozzák ugyan, de nem élik meg, és nem nagyon működtetik. Ennek egyik okát abban látom, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak figyelni a másik emberre is. Nagyon sok egocentrikus embert látok. Azaz önmagára fokuszálót. Azért szeretem ezt a kifejezést, mert nem az önző (egoista) emberre kell itt gondolnunk, aki önmagát szereti a leginkább, hanem egy szerencsétlen, nyomorult emberre, aki csak önmagát helyezi a fókuszba. És ez még nem jelenti azt, hogy szereti is önmagát. Olyan, mintha szemellenzős lenne – egyszempontú. Az ilyen életek nehéz, sivár életek. Szomorú sorsok. Földhöz ragadtak. Viszont, ahol létre jön a többszempontúság, az a bizonyos kettős figyelés legalább (amúgy négyféle figyelést tapasztaltam eddig), ott magasabb életminőség érzékelhető. Egyszerűbben: több a nevetés, a jókedv, a harmónia; a siker, a megelégedettség. 

Nehéz kérdés és tudományos eszközökkel is kutatott probléma, hogy mi a helyzet férfi és nő viszonylatában a szeretettel. Lehetőségként mindkét nemben ott van a szeretet képessége, azaz megvan hozzá a program, de a valóságban azt tapasztaljuk, a férfiak egyre kevesebbet gyakorolják önmaguk visszafogását a másik érdekében. Igaz fiatalabb generációknál az is érzékelhető, hogy a lányok, fiatal nők esetében szintén egyre gyakoribb ez a jelenség, amely arra enged következtetni, hogy itt tanult magatartások kerülnek elő. Az viszont tény, hogy már a Biblia is foglalkozik a férfiszeretet kérdésével, különös tekintettel a párkapcsolat terén: „Ti férfiak szeressétek a ti feleségeteket, miképpen Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta azért. (…) Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségüket, mint az ő tulajdon testüket. Aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. (…) Ezért elhagyja az ember apját és anyját és ragaszkodik az ő feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. (vö. Ef. 5,25–33). Ebből az idézetből is érzékeljük, hogy talán nem megy ez a dolog ugyanolyan természetesen, magától értetődően a férfiak számára, mint ahogyan az ellenkező nemnél. A viselkedéstudományokban ma egyre inkább hangsúlyossá válik, hogy tanítani kell a szeretet a férfiak számára. És érdekes, hogy az utódok irányába ez már pozitív elmozdulást mutat. Társadalmi szinten is érzékelhető, hogy egyre több férfi ki akarja venni, és ki is veszi szerepét a gyermeknevelésből: jelen akar lenni. Ki meri mutatni és mondani, hogy el van ájulva a gyermekétől, annak a ragaszkodásától. Tapasztaljuk, hogy a zord, szigorú, tekintélyelvű apakép elhalványulóban van. 

Csak halkan jegyzem meg, hogy az én kutatásaim, megfigyeléseim alapján nőknek is tanítani kell a szeretet működtetését, mert nem nagyon merik megélni ezt. Hangsúlyozom a mer ige jelenlétét! Mert az igazság az, hogy aki mer szeretni és szeretet elfogadni, az valahogyan tálcára teszi a szívét és a lelkét. Sebezhetővé válik. Nagyon. Hiszen a szeretet megvonása az egyik legfájdalmasabb érzés. A legtöbb tragédia ebből adódik. A szeretetlenség, a szeretethiány torzítja a személyiséget. Vannak szakemberek, akik a depressziót szeretethiányra vezetik vissza; van, ahol azt állítják, hogy függőségeket okoz (túlevés, tudatmódosítók használata), akár pszichoszomatikus megbetegedést. Nehéz kérdések ezek, s ha csak töredékükben igazak, akkor már régen rossz.

Minden esetre én nem nagyon szeretnék olyan világban élni, ahol nincs vagy fogyóban van a szeretet. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy bennem is van egy természetes önzés: nekem úgy jó, ha van szeretet körülöttem, s ha én magam is szerethetek. Ha az adok-kapok egyensúlyba kerül. Ebből kifolyólag én úgy döntöttem, olyan világban élek, ahol van szeretet. Mert jó rámosolyogni az idős nénire a vonaton. Megölelni a tanítványaim, amikor nagyon izgulnak egy bemutató előtt. Megsimogatni a kollégám arcát, amikor elmondja, hogy izgult, megfelel-e majd, amit írt a közös munka során. Megdicsérni a főnököt, ha felsegíti a kabátomat. Csak azért sem beszélni csúnyán, még akkor sem, mikor ettől prűdnek gondolnak. És nem visszaütni akkor sem, amikor bántanak. Csak elfordulni, egy kicsit pityeregni, és nagyon sajnálni őket. Milyen kár. Értük!