1.
Mottó: „Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad…” Pilinszky János
Emil Cioran annak a két világháború közötti fiatal értelmiségi rétegnek volt prominens személyisége, amely közéleti szerepvállalásával hozzájárult ahhoz, hogy az amúgy is elég gyenge lábakon álló romániai demokrácia összeomoljon, és az ország belesodródjon a szélsőjobboldali totalitarizmusba. Talán meglepőnek tűnhet ilyet állítani az 1911-ben született, tehát akkoriban igen fiatal emberről, mert kétségeket ébreszthet az, hogy mekkora befolyással bírhatott egy ifjú filozófus Románia történelmi sorsfordulatainak alakulásában. De ez a befolyás mégis létezett, és meglehetősen erős volt, egyrészt azért, mert egy egész nemzedék, és annak legtehetségesebb tagjai szakítottak a demokratikus eszmékkel, és teremtették meg az igényt az azzal való leszámolásra. Ebben az eleve markáns demokrácia ellenes hangulatban volt az egyik kiemelkedő hang az Emil Ciorané, és ez a másik oka az ő befolyásának: kivételes tehetségével, írásaiban megmutatkozó szuggesztív személyiségével és szenvedélyességével, nyelvezetének újszerű delejességével másokat is magával tudott ragadni. Emil Cioran berobbant a román kultúrába: a huszonhárom éves korában megjelent A kétségbeesés csúcsain (Pe culmile disperarii) című könyvét kedvezően fogadta a kritika, két díjat is kapott érte, és gyakorlatilag azonnal a jobboldali román nyilvánosság egyedi és kedvelt képviselője lett.
Cioran a tárgyalt időszakban alkotóereje teljében van, és vérmérséklete, elégedetlensége folyamatosan ösztönzi őt arra, hogy kinyilvánítsa elutasítását a fennálló állam- és világrenddel szemben. Mondhatni ontotta magából a könyveket. Politikai gondolatait az 1937-ben megjelent Románia színeváltozása című művében foglalta össze, mely a legionárius mozgalom egyik alapművévé vált. Húsz éves kora óta aktív a kor sajtójában: írásai jelennek meg a Calendarul, a Gândirea, az Acţiunea, a Facla és más folyóiratokban, de fő publikációs terepe a Vremea (A kor) című hetilap volt, ahol az akkori fiatal nemzedék két másik jelentős alakja, Constantin Noica és Mircea Eliade is rendszeresen közölt, és amelyben Ciorannak 1933-tól kezdve a 40-es évek elejéig több mint hatvan cikke, esszéje, tanulmánya jelent meg. Az itt megjelent írásai rajzolják meg a legpontosabban a filozófus elméleti-politikai fejlődését, azt a szellemi útvesztőt, amelyről később sokan, ő maga is, legszívesebben hallgattak. Elég csak annyit megemlíteni, hogy a rendszerváltás után megjelenő román nyelvű Cioran életműsorozatban a Románia színeváltozása című könyv újrakiadásából kikerültek az idegengyűlölő, kompromittáló részek, és publicisztikai munkássága is alaposan meg lett szűrve, hiányoznak belőle a hitlerizmust és a diktatúrákat dicsőítő írásai, szövegrészletei. Ezeket a rostálásokat maga a szerző végezte el, mert nyilván már nem vállalta fel azokat az ordas eszméket, így azonban erősen torzít az a kép, ami Cioranról él a román és nem csak román kulturális, irodalmi életben. Ezért is szükséges Cioran fiatal, illetve fiatal felnőtt korának lehető legpontosabb rekonstruálása, hogy világos legyen az, mitől is határolódott el később. Ez a magyarázata annak is, hogy olykor akár szokatlanul hosszú passzusokat idézek írásaiból, melyekből hiteles módon tükröződik vissza a múlt század 30-as évei Romániájának korhangulata.
Barbarizmus és nácizmus
Csakúgy mint nemzedéktársai legtehetségesebbjeit, Emil Ciorant is Nae Ionescu, a fiatal értelmiségre rendkívüli hatással bíró egyetemi professzor rontotta meg és fordította a szélsőjobboldal felé. Ráadásul Cioran politikai érdeklődésének felélénkülése éppen arra az 1933-tól kezdődő időszakra esik, amikor egy ösztöndíjnak köszönhetően Németországban tartózkodik, így testközelből élheti meg a Harmadik Birodalom felemelkedését. Az ott tapasztaltak óriási hatással vannak rá, erről tanúskodnak a Vremea-nak küldött írásai, melyekben azt üzeni az otthoniaknak, hogy a nemzetiszocializmus vagy egy ahhoz hasonló vitalista barbár rendszer jelentené Romániának is a megváltást. Ciorantól eleve nem idegen a barbarizmus fogalma és jelensége, melynek apológiáját nyújtja 1933. május 21-én megjelent írásában:
„A legnagyobb hévvel, végtelen őrülettel és félelmetes lelkesedéssel kell hozzájárulni a modern kultúra szétesésének folyamatához. (…) Eljött az óra, amikor hangosan kell követelnünk az intelligens emberek halálát, minden analitikus szemlélődőét, akik képtelenek veszélyes tapasztalatokat és gyötrelmes élményeket megélni, és akik számára az élet egyfajta színtelen és kifejezéstelen perspektivizmusra korlátozódik. (…) Számunkra, akik a kimerültség miatt hajótörést szenvedett kultúra roncsai vagyunk, a barbár lendület, a barbárság különös jelenségéért érzett lelkesedés az egyetlen megváltás. Ez az egyetlen módja annak, hogy még részt vehessünk a történelemben. (A barbárság felmagasztalása, 1933. május 21., 5. o.)
Néhány hónappal később Az elpuhult emberek országa című írásában tovább folytatja a már megpedzett gondolatot, a tőle megszokott vehemenciával követelve egy nagy társadalmi felfordulást:
„Hol van ebben az országban a túlzás, a nagy őrültség és az abszurd gesztus? Hol van ebben az országban a nagy szenvedélyek forrongása, hol vannak a nagy szorongások és hol találkozhatunk a megmagyarázhatatlan gesztusokkal? Minden túlságosan is megmagyarázható ebben az országban, melyet csekély racionalitása oly rokonszenvessé és oly érdektelenné tesz. (…) Románia csak úgy mentheti meg magát, ha megtagadja önmagát, ha radikálisan felszámolja többé-kevésbé kitalált múltját, ha lerombolja a múlt minden illúzióját és szerelmes rajongását. Amíg nem számol le kényelmes egyensúlyával, szégyenletes normalitásával, addig nincs joga élni. Túl sok normális ember van ebben az országban.” (Az elpuhult emberek országa, 1933. szeptember 24.)
Ennek a történelmi nagyság iránti vágynak az alapja a megnyert világháború és a területileg hirtelen és jelentősen megnagyobbodott ország, ami sokakban azt a később illúziónak bizonyuló igényt keltette, hogy elérkezett az idő, amikor Románia politikai, sőt, történelmi tényezővé válhat. Ezt a felfokozott várakozást hűtötte le a korabeli román közéleti tapasztalat; a társadalom épp csak tanulgatta a demokráciát és annak társadalomszervező mechanizmusait, továbbá a sok politikai kompromisszum, megbicsaklás, válság miatt sokan érezték úgy, hogy Románia egyhelyben topog, emiatt elszalasztja azt a történelmi lehetőségetet, hogy a világpolitika porondjára lépjen. Ez a demokráciát hibáztató bizalmatlanság és a politikai-történelmi türelmetlenség csapódik le Cioranban a barbárság és a lázongás iránti igényként, azonban ennek a vágynak nincs jól körülhatárolható iránya addig, míg fel nem ismeri a hitlerizmusban a barbárságnak azt a megnyilvánulási formáját, amely konkrét csapásvonalat tud teremteni ennek a társadalomban felgyülemlő elementáris pusztító erőnek. A Harmadik Birodalom azt testesíti meg Cioran számára, amit Románia és a román nemzet számára kívánt, mert úgy vélte, ez mutatja meg azt, hogy kis kultúrából és jelentéktelen országból hogyan lehet nagy kultúrává és jelentős állammá válni.
„Ha a mai Németország tett valamit, ha a németek őrült lelkesedésben és csodálatra méltó pezsgésben élnek, ez azért van, mert egy adott pillanatban megvolt bennük a felszámolás bátorsága, a termékeny és kreatív barbárság szenvedélye, a végtelen kockázatvállalás képessége és mindenekelőtt a külföldiek számára nehezen érthető messianizmusa.” (Német nézőpontok 1933. november 19., 9. o.) írja a román filozófus, aki szerint „Bárki, aki akár csak a legcsekélyebb történelmi ismeretekkel is rendelkezik, fel kell ismerje azt a vitathatatlan tényt, hogy a hitlerizmus sorsszerű volt Németország számára.” (uo.). Ugyanezt, a nemzetiszocializmus szükségességét hirdető a gondolatot ismétli meg a Vremea 1933 karácsonyi számában megjelent írásában, melyben Franciaország és Németország viszonyáról, illetve a béke illúziójáról ír, de ebben a szövegben olvasható számos a nemzetiszocializmusról szóló megállapítása: „Akár elfogadod, akár elutasítod a hitlerizmust, attól az még nem lesz kevésbé egy életforma, amely szervesen növekszik Németországban, és túl azon a konkrét aktualitáson, hogy kifejlődik és elmélyül az egyéni tudatokban, beépül a német történelem folytonosságába és értelmébe.” (Németország és Franciaország vagy a béke illúziója, 1933 karácsony)
A továbbiakban kifejezi szimpátiáját a nemzetiszocializmus iránt, különösen annak irracionalizmusa ragadja meg a fiatal román filozófust: „Ha van valami, ami tetszik nekem a hitleristákban, az az irracionális kultusza, az életerő mint olyan felmagasztalása, az erők férfias, kritikátlan, fenntartás és kontroll nélküli kibontakozása. Abban mindenki egyetért, hogy nem lehetsz nemzetiszocialista a történelmi küldetésben való spontán és reflektálatlan részvétel nélkül, a teljes személyiség általános feszültsége nélkül, amelynek rezdülései eredendően beillesztenek a nemzetbe. Minden csak eredendő elemei révén ér valamit: csak az élet irracionális erői igazolhatnak egy tettet és garantálhatják annak hitelességét. Ez az irracionalizmus az elsődleges adottságok, az ősi és hamisítatlan elemek igazi extázisa, amelynek látomásában a szellem, a kultúra és az ethosz melléktermékekként határozódnak meg.” (uo.)
Cioran nemzetkarakterológiai elemzést is nyújt a németekről, és arra a következtetésre jut, hogy a nemzetiszocializmus nemcsak történelmi szempontból szükségszerű Németországban, de e nép sajátosságai is mintegy törvényszerűen hívták elő belőle ezt az eszmét: „A germán barbárság abból származik, hogy a németek képtelenek fenntartani az élet és a szellem közötti egyensúlyt. Ez az egyensúlyzavar nem annyira e két valóság közötti ingadozásban, a bennük egymást követő rabságában fejeződik ki, hanem abban, hogy az ember egyidejűleg éli meg ezt az ellentétet, ami az emberi létben egy antinomikus szerkezet jelenlétét határozza meg. Mivel a létezés e két elemét nem tudja harmonikusan elrendezni, ezért a belső élete barbár és elementáris ősrobbanásban tör ki, míg a szellem az élet mellett vagy fölött rendszereket és perspektívákat épít, amelyek a hagymázas nagyzolástól a haszontalan és terméketlen ködképekig terjednek. A barbarizmus abból fakad, hogy nem képes olyan formát találni, amely az őseredeti antinómiákat egy származtatott síkon tudná egyesíteni. A német kultúra minden nagysága ebből a tehetetlenségből, ebből az aránytalanságból ered, amely lenyűgöző tragikumot zár magába.” (uo.)
Innen már csak egy lépés a barbarizmust felhasználni képes állam, illetve vezérkultuszának az igazolása. És Cioran meg is teszi ezt a lépést: „Egy Führer szükségességét nemcsak a politikai és gazdasági jellegű egyensúlyhiánnyal, hanem főként a német lélek belső tengelyének a hiányával lehet magyarázni. Minden olyan nép, amely alkotásai révén eléri a fenségeset, de ezzel a ténnyel nem tudja kiiktatni a barbárság alapját, tartós szükségét érzi egy külső abszolútumnak, amellyel szemben gesztusa alárendelt viszonyban maradjon. A demokrácia soha nem illett a németek belső világához. A liberalizmussal szembeni ellenállásuknak a magyarázata sokkal mélyebb eredetű annál, mint ahogy azt az idegenek képzelik.
A franciák, és őket követve az egész világ a hitlerizmust anomáliának tartja, míg Németország egésze számára ez a legtermészetesebb megoldás. Ezek az emberek nem tudnak normák, közösség és Führer nélkül élni, mert a más népekéhez képest elevenebb alapstruktúrájuk kitör és szétzilálja őket, ha nincsenek meg ezek a normatív, közösségi és tekintélyelvű elemek. Egy külső abszolútum – mint a belső ki nem kristályosodás elleni fegyver – szükségességét bizonyítja az állam kultusza, amelyet Németországban mindig is másként fogtak fel, mint Franciaországban.”
(uo.)
Az általános, ha úgy tetszik filozófiai megalapozás után azt vizsgálja, hogy a vezérkultusz hogyan csapódik le a gyakorlatban a német társadalomban: „Nehéz megmondani, hogy Hitler mit jelent Németország számára. Mert ez az ember olyan mélyen behatolt a német tudatba, hogy lehetetlen őt objektíven meghatározni. Amikor egy ember jelképpé válik, már nem a személyes jelenléte és léte számít, hanem az, ahogyan mások tudatában tükröződik és megtapasztalható. Az új németországi életstílus az elemihez való visszatéréssel, az irracionális kultuszával, a szellem minden formájának és ágának németesítésével, a hős eszményével és a vér nemességével, a nép iránti rajongással és a föld misztikájával mind a Führer fanatikus kultuszában csúcsosodik ki. (…) A németek Führer-kultuszában ahhoz hasonló biztonságérzet van, mint amilyet egy dicsőséges sors előérzete vagy talán bizonyossága nyújt. A németek annyira el vannak telve önmagukkal, hogy természetesnek tűnne számukra az, ha minden nép lemondania saját területeiről, és Németországnak adná azokat. Képtelen vagyok arra, hogy ne csodáljam ezt az elfogadhatatlan hiúságot.” (uo.)
A német lelkületről és történelemről írt magabiztos eszmefuttatások mellett megjelenik a kétely a német rendszerrel kapcsolatban. Egy másik írásában bevallja, hogy nem igazán érti a német korszellemet, ennek ellenére a romániai állapotokkal, közhangulattal és etikai hozzállással összehasonlítva mindenképpen előbbre valónak tartja. Kárhoztatja a románságot, amiért nincs meg benne a radikális változtatás utáni vágy, aminek felszításához viszont arra lenne szükség, hogy a román nép leszámoljon hagyományaival és különben sem jelentős történelmével. „Az egész történelmünk csak azt bizonyítja, hogy kényelmes, csendes, tisztességes és bűnös emberek vagyunk. Lehet-e ezekkel az elemekkel jövőt építeni? (…) Románia csak annyiban érdekes, amennyiben képes mássá válni.” (Az etika problematikája Németországban, 1934. február 4.). Ez a történelem és hagyományfelfogás adja Cioran nacionalizmusának a korban mindenki mástól megkülönböztető egyediségét, ugyanis ő elítéli a tradicionalizmust, amiért az csak visszahúzza az országot, ahelyett, hogy előre lendítené, másrészt szerinte Romániának nincs is olyan jelentős történelme, amit értékes hagyományként érdemes lenne átadni a fiatal generációknak, hiszen nem aknázható ki belőle az a büszkeségre serkentő és lelkesítő erő, ami ahhoz kell, hogy kimozdítsa az országot a sarkaiból. Az előbbieket figyelembe véve Cioran Románia drasztikus átalakításához is a nemzetiszocialista Németországhoz fordul mintáért, annak a rendszernek minden érthetetlen abszurditása ellenére, vagy tán éppen ezért: „És akkor hogy nem csodáljuk Németország érvényesülési vágyát, elszántságát, hogy megannyi tarthatatlan tézissel, megannyi alaptalan törekvéssel harcol az egész világ ellen, de mindez olyan életerőből és büszkeségből ered, melyek lüktetése kiiktatván a nevetségességet és a karikatúra-jelleget felveszi a küzdelmet az abszurddal és egy csomó olyan hibából táplálkozik, amelyeket a mi ízetlen és unalmas tisztánlátásunk szégyenteljes óvatosságból elkerül.” (Az etika problematikája Németországban, 1934. február 4.)
Cioran megtalálta tehát a politikai programot, amit Romániának vállalnia kell. De figyelmeztet, hogy ez egy saját képére alakított, különbejáratú nemzetiszocializmus legyen, ami eltér a német változattól, de csak azért, hogy Románia ne váljon francia gyarmatból német gyarmattá. Mindenesetre a német példát tekinti követendőnek – mint később látni fogjuk – a fiatalság megszervezésének tekintetében, valamint a pacifizmus elvetése vonatkozásában is: „Németországban minden fiatalember a katonaideálról, a hősies militarizmusról és a harci lelkesedésről beszél. Egy ilyen nagy kulturális hagyományokkal rendelkező ország nem szégyelli az oktatásban a politikára fektetni a hangsúlyt. A pacifizmus szégyenletesnek számít. (…) Eljött az óra, amikor csak egy másik Romániára gondolhatunk, és amikor nem lehet más küldetésünk, csakis Románia színeváltozása. Hiszen ha nincs meg bennünk létezésünk bátorsága, akkor nincs értelme tovább élnünk.” (Románia a külvilág színe előtt, 1934. április 20.)
(Folytatása következő számunkban.)
