MEGOSZTOM

A hatalom városi jelei

A hatalom mindig rányomja bélyegét a településekre is, főként a városokra. Mert a hatalmi magatartáshoz hozzátartozik a térfoglalás is: főként a látható térben, de a hallhatóban is ott szokott lenni, hol harsányabban, hol megbújva az éppen hatalmon lévők ereje, ideológiája, esztétikája stb. Most arról tandemezünk, hogy miként veszi birtokába a városok tereit a hatalom. Egyáltalán hogyan jelennek meg a városok? És mire jók – a lakhatáson túl – ezek a települések a hatalmi játszmák tükrében?

(Tóth Szergej)

E rovatba szóló felkérés nélkül egészen biztosan nem jutott volna eszembe az a több mint 45 évvel ezelőtti geográfus létem, amikor is a településföldrajzi vizsgatétel kidolgozásakor több agynyikorgató napot töltöttem el a siker legkisebb reménye nélkül azzal, hogy valamiféle puskának is használható és jól megjegyezhető településtipológiát készítsek el. Akkor nagyvonalúan csak a fővárosokra koncentráltam, és minden egyéb településről egyszerűen elfeledkeztem. Annyit talán már akkor megsejtettem, hogy a városok az emberi tevékenység komplex civilizációs tevékenységének csúcstermékei, de azok tipológiája akkoriban végtelenített és bizonytalan definíciók diszkurzusának tűnt. Arra is emlékszem, hogy elég nagy volt bennem a zavarodottság is, mert hát hogyan lehet az, hogy Nagy Károlynak egyáltalán nem volt szüksége a fővárosra, és hogy volt idő – és ez XIV. Lajos, a Napkirály ideje – amikor Párizs (a későbbi fények városa) a kicsiny Versailles külvárosaként tengette életét, IV. Iván pedig (tudják, akit a fekete píár egyszerűen csak „Rettegettnek” hív) a poros Alekszandrovból irányította évtizedeken keresztül óriásira duzzadt birodalmát.

Hát igen, könnyebb dolgom lett volna, ha akkoriban olvashattam volna Leon Battista Albertit mondjuk arról, hogy milyennek is kellene lennie a városoknak ahhoz, hogy megfeleljenek az épp aktuális uralkodónak (az uralkodónak és nem a lakóinak), akivel oly szoros kapcsolatba kerülhettek. Talán már akkor megértettem volna, hogy III. Iván nem csupán a Kreml tatárok ellen védő falait építtette fel és át, hanem ezzel a megerősödött központi állam létét is látványosan reprezentálta. Nagy Péter Szentpétervár alapításával egy új identitású társadalomnak teremtette meg a teret, Nagy Katalin városa viszont, napjainkban is virágzó parkjaival, gazdag könyvtáraival, színházaival, az általa elképzelt felvilágosodást szolgálta.

Göran Therbornt sem ismerhettem akkoriban, pedig ő aztán igazán világosan elmagyarázhatta volna, hogyan is formálták a városokat a különböző globális erők, karöltve a helyi szinten globalizálódott nacionalizmussal. Egyébként Therborn tipológiája olyan precíz és találó, hogy már-már azt találom hinni, egy időgépben ülve személyesen látogatta meg előbb csak Európát, ahol anno a legtöbb szuverén város(állam) született, majd tovább repült a gyarmatokra, hogy megszemlélje Bombay (ma Mumbai) gyönyörű gyarmati épületeit (melyekbe minden lelkifurdalás nélkül költözött be az új hatalom), és hogy végül körbenézzen a jövőben is. Mondjuk, Braziliában (mert csakazért sem Rio de Janeiro vagy Sao Paulo, hanem Brasilia), vagy a Közel-Keleten (pl. az Egyesült Arab Emírségekben, legyen mondjuk Dubaj a maga luxus pálmaszigeteivel) vagy Közép-Ázsiában, Kazahsztán fővárosában (nem-nem, nem Szemipalatyinszkban, nem Orenburgban, nem Kizil Ordában, és nem is Alma Atában, vagy másképpen Almatiban – mert, hogy ezek mind fővárosai voltak –, hanem az „újban”, Asztanában – a valamikori Akmolában, Celinográdban –, amit ma Nur-Szultánnak neveznek).

Tóth Szergej (1955) nyelvész, szemiotikus, a Moszkvai Társadalmi és Pedagógiai Főiskola professzora.

Nekem a városok kérdésében Európa tűnik a legizgalmasabbnak, mert voltak/vannak világot, történelmet, társadalmat és ideológiát formáló város(állam)ok sok kontinensen, no de voltak-e olyanok, mint Róma, mely egy birodalmat épített fel, vagy Bizánc, mely az írott világtörténelem során a leghosszabban fennálló birodalom központja lehetett? Más földrészen nem sok ilyen volt, és akkor Moszkváról, a „Harmadik Rómáról” még nem is szóltam.

Igaz, ha jól belegondolok, Ford városának napfényes, válaszfalak nélküli, szétterülő, futószalagokkal teli üzemcsarnokai sem kisebb mértékben hatottak az egész világra – egyszerre teremtve meg a szabadság új dimenzióit (a sokak számára elérhetővé tett T modelljével) és az újkori rabszolgaság Chaplin által kifigurázott munkaszervezését. És ezt tovább gondolva felmerül a kérdés: ezek a Ford csarnokok hogyan lettek szülői a bécsi és frankfurti munkások számára épített tömblakásoknak? Végül bizonyára lenne min gondolkodnom – napjainkat tekintve – New-York, London vagy éppenséggel Sanghaj vonatkozásában is.

Végig lehetne gondolni a város, az építészet és a hatalom kérdését az architektorok felől is: kik és hogyan szolgálták ki épített „gyermekeikkel”, és ezeket utólagosan hozzámagyarázott ideológiájukkal az épp aktuális hatalmat, legyen az politikai-, állam-, magán- vagy közhatalom. A magukat függetlennek és újteremtőnek tartó építészek az uralkodóknak épített palotáikkal, melyek akár fővárosi funkciókkal is rendelkeztek, vagy égbe törő templomtornyaikkal, melyek a hit mellett a hatalom legalizálásával (koronációkkal) és megörökítésével (paradox módon a temetésekkel) segítették láthatóvá tenni a hatalmat. Látszólag a városok élő szervezetként a saját törvényeik szerint élnek és elhalnak, és ebbe „piszkálnak bele” az „építészek”, de sokuknak semmiféle építészeti alapismeretre sem volt szüksége … Gondoljunk csak arra, milyen, a városszerkezetet alapvetően átalakító változásokat indított el Párizsban III. Napóleon. Vagy hogyan változott meg Moszkva arculata az októberi forradalom után, hogyan romboltatta le Sztálin a város felszínét a kor legjelesebb, nagy tudású, jobb sorsra érdemes építészeivel, hogy aztán az új utópiát a föld alatt teremtse meg a metró segítségével. Vagy Hruscsov hatására, aki – minden bizonnyal jót akarva – a napjainkban összedőlő egyen-ötemeletesekkel szórta tele a várost, megsemmisítve még azt a kevés gyönyörű, fából épített építészeti örökséget is, mely megúszta a 30-as évek rombolását.

És tudjuk, hogy (jó)szándék mindig akad egy jókora város-átalakításra a mai Nyugaton is, emlékezzünk Nicholas Sarkozy francia elnök nagyszabású párizsi terveire, mellyel a belső történelmi városrészről leszakadt külső szatelitvárosokat szerette volna bekapcsolni a főváros szövetébe.

És végül tegyünk egy képzeletbeli sétát a mai Magyarország főterén, a Kossuth téren. Mert a Kossuth tér régi új szobrai a mai Budapest fontos attribútumai lettek, és higgyék el, nem csak a tér esztétikai kitöltésére szánták azokat.

És ne sajnáljuk, hogy a pandémia miatt most nem juthatunk el még egy ideig Firenze központi terére, a Piazza della Signoriarára, hogy a helyszínen szemlélhessük meg azokat a szobrokat, melyek évszázadokon keresztül a helyükön állnak, csak időközben ideológiai irányt váltottak. Mert ez nem változtat a lényegen. De mi is lehet a lényeg számunkra, a város hangyaszerű lakóinak? Talán ez a középkori német közmondás: Stadtluft macht frei – A városi levegő szabaddá tesz!

(Magyari Sára)

A város nem csak lakótér, nem csak település. A város a vonzás, a lehetőség, a szabadság, az önmegvalósítás; a bujkálás, a romlás, az elidegenedés, a magány tere. A város az egyik fajta ember, kinek többrétű magatartását, értékrendjét, játszmáit találjuk meg. Ha nyitott szemmel járunk. Mert a város tele van jelekkel, titkokkal, izgalmas történetekkel. Az éppen aktuális városvezetés – és nem csak – megpróbálja rányomni a városra bélyegét. A térhasználat, az építkezés, az utcanevek, a növényzet fajtái, a színek, az útirányok mind-mind árulkodnak. Nálunk a gesztenyesor, az illatozó hársfák, a virágos sétányok a polgári élet utolsó elemei. A rózsakertek, a városligetek, a folyóparti kerengők szintén árulkodnak. A szoborsorok, a központi terek obeliszkjei, lovas szobrai mennyi vitát gerjesztenek?! Az emlékművek körül mennyi harcot látunk?! Mert jelzik, kié itt a tér. Imádom Temesvár tereit: a multikulturalitása az egymás mellett – elvileg – megférő nemzeti, vallási térhasználatban is megmutatkozik. Az Opera tér – a hosszú palotasoraival, gyönyörű virágágyásaival vonzza a turistákat, mert csodaszép, tágas, szellős. És kevesen veszik észre, hogy a színház épülete valójában farkasszemet néz az ortodox katedrálissal. Az épület reneszánsz stílusban 1871–1875 között jött létre, két bécsi építész (Helmer és Fellner tervei alapján) munkájának köszönhetően, majd 1920-as helyreállítás során homlokzatát átépítették neobizánci stílusban. A stílustörés látványos, és jelzésértékű. A katedrális nem a tipikus hagymakupolás ortodox templom, hiszen multikulturális jegyeket mutat, de azért jóval magasabb, mint a színház. Tornyosul. Nem csak azért, mert templom. A kettő között, félúton, a capitoliumi farkas Romulusszal és Remusszal. Eredetileg a nőstényfarkas egymagában díszelgett, a reneszánszban biggyesztik a farkas alá a fiúkat, mintegy jelezve Róma alapításának mondáját. Mára többletjelentéssel kerülnek ezek a szobrok városaink főtereire, a római vonal felmutatásaként. Az olasz állam ajándékozta ezeket 1906–1926 között körülbelül 20 városunkba. S ahol nincs farkas, ott találunk sast. A hős katonák elestének emlékére. És ez a tér nálunk a tüntetések tere is. Lázadni, forradalmat csinálni, sőt, meetingelni a Dóm téren nem nagyon szoktunk. Pedig ott két templom is áll – a római katolikus és a szerb-ortodox. Ott is van középen elválasztó elem, a pestis-szobor, hivatalos nevén: Szentháromság-szobor. S ha már a megmozdulásoknál tartunk, a rendezvényeknél – csak halkan jegyzem meg, nem mindegy, hogy a sörfesztiválok, a magyar napok, az operamaraton hol zajlik. Hol vonulnak fel a katonák és hol a néptáncosok?

A pálmaháború szintén Temesvár egyik izgalmas hatalmi játszmái közé tartozik. Az előző polgármester az egyik fontos sugárút közepét és a főtér egy részét dézsába ültetett pálmákkal díszítette. Miközben parkjaink, útszéleink gyönyörű hazai fákkal, cserjékkel zöldellnek. Hónapokig avval szórakozott – tüntetőleg – az ellenzék és a fiatalok egy része, hogy éjszakánként leborították a pálmákat: amit estig raktak, az leomlott reggelre, jelezve a pálmák itt épp olyan idegenek, mint … De a Bega-parti csodás magnóliák sem csak a gyönyörködtetés céljából kerültek oda, ahova. A polgármesteri hivatal városszépítés gyanánt varázslatos növényekkel is meghúzza a határvonalat. S ha már a növényeknél tartunk: a szerelem alagútja nem véletlenül pont az ortodox katedrális mögötti park végében található. Pedig ezek növények, és szépség, és szerelem – első látásra?!

De nem csak annak van jelzésértéke, hogy milyen növényekkel ki, milyen teret foglal, hanem a növényzet hiányának is izgalmas a szerepe. Az európai nagyvárosnak kötelezően kell, hogy ma legyen legalább egy olyan központi tere, ahol nincsenek fák. Van helyette csodaszép vagy csudaronda járólap, macskakő, térburkolat; kerekded világítás, andalító fényjáték; világos színűre meszelt épület, amelyre lehet vetíteni, fényjátszani. És kell lennie élő zeneszónak. Legalább nyaranta. Mert az európai nagyvárosban zongoraszó hallatszik: vagy az egyik főtéren, vagy a vízparton. Na jó, lehet még gitár, esetleg szaxofon, itt-ott cimbalom is – ez utóbbi már enyhén nacionalista hangot üt meg. Evvel azért csak csínján bánjunk!

Egy város nyelvi tájképe külön izgalmas: nemcsak nagyszerű nyelvészeti kutatások tárgyát képezi, hanem a mindennapokban politikai játszmákat tükröz. A kiírások, reklámfeliratok, útjelzők stb. első látásra kommunikációs funkciót töltenek be, de a valóságban ennél sokkal többről van szó. Szimbolikus jelentéssel bírnak: jelzik egy nyelv(közösség) erejét, státuszát; befolyásolják a nyelvi viselkedést, a nyelvhasználatot; megerősíthetik vagy gyengíthetik az identitást; felmutathatják vagy letagadhatják egy-egy nyelvközösség jelenlétét a közös térben; legitimálhatnak vagy elnyomhatnak emberi közösségeket.

A hatalom szótári meghatározás alapján annak lehetősége, hogy valaki valamely közösségben, tevékenységben érvényesíthesse akaratát, a közösség gazdasági, katonai és szellemi erőinek összességét felmutassa. A lakótér sem csak az egyéni ízlésről árulkodik, hanem illeszkednie kell a mindenkori városképhez: a bérházak, a paloták, a tömbház-negyedek nemcsak kinézetükkel árulkodnak, hanem arról is, hogy hol, melyik városrészben találhatóak. Majd beköltözéskor, az ott élő ember lelkületét, viselkedésmódját alakítják.