Az emberek jobban hisznek a Facebooknak, mint az újságoknak, mondta ennek a lapnak a hasábjain Mircea Toma, neves román újságíró. Kétségtelenül igaz ez a vészjóslóan hangzó megállapítás: a klasszikus értelemben vett sajtó hitele ma már semmivel sem nagyobb, mint a Facebookon megnyilvánulóké, de ez a fejlemény logikus következménye annak a folyamatnak, amelyen az egész társadalom átesett a globalizáció és a virtualizáció korszakába, és ami a sajtót is korábbi szerepkörének feladására kényszerítette. Hogyan és miért történt ez, erről lesz szó az alábbiakban.
Az élet virtualizálódott: sokkal több időt töltünk a számítógép előtt, mint a szabadban, sokkal többet lógunk a neten, mint a családdal, baráti társasággal, sőt, maguk az emberi kapcsolattartás formái is az internetre helyeződtek át. A kommunikációs közeg immár az élet minden területén túlnyomórészt nem a fizikai tér, hanem az online, és egyre több tapasztalatunkat nem a közvetlen valóságból, hanem az internet közvetítő közegén keresztül nyerjük.
Életmódunk radikális megváltozása magával hozta az információ fogalmának a megváltozását is. Régen információnak számított a hiteles forrásból, sőt, forrásokból ellenőrzött adat, tájékoztatás, ma pedig információnak minősül az is, hogy Jancsi kitesz a Facebookra egy cicás képet. Tökéletesen megvalósult Marshall McLuhan meghökkentő gondolata, miszerint a médium maga az üzenet. Már pusztán attól információ valami, hogy megjelenik a közvetítő közegben, ahol mások kapcsolódhatnak hozzá, reflektálhatnak rá.
Paradoxon, hogy az internet teremti meg a műszaki és gyakorlati lehetőségét annak, hogy bárki információkat hozzon nyilvánosságra és kifejthesse véleményét, és ezzel megvalósulhasson a közbeszéd teljes demokratizálódása. Ugyanakkor ez a teljesen nyitott információáramoltatás fullasztja véleménykakofóniába a közbeszédet, és hozza lehetetlen helyzetbe annak egykori közegét és irányítóját, a sajtót. A véleménynyilvánítás radikális demokratizálódása nyomán és az információk teljes hozzáférhetőségének a korszakában a sajtó nincs már abban a monopolhelyzetben, hogy kizárólag ő szelektálja és kezelje a híreket. Az internet elterjedésével az utcán tébláboló polgárok, a Facebookon kommentelgető trollok versenytársaivá váltak az újságíróknak és a tévériportereknek, hiszen előbbiek ugyanúgy a nyilvánosság elé tárják írásaikat, fényképeiket és videóikat, mint utóbbiak, így maguk is információforrássá válnak. A közösségi médiában a cicás fotó, a szelfi, és az ukrajnai haditudósítás ömlesztve érkezik, és így a fizikai térben egészen eltérő léthelyzetek ugyanazon a közvetítő közegen keresztül, ugyanazon a szinten és egy időben kerülnek az emberi elmébe, és az információk szelektálását közvetlenül az egyének kell elvégezzék. Teljesen kiiktatható ebből a folyamatból a hírforrás és a hírfogyasztó között közvetítő sajtó, mely ezáltal elveszíti a tudatok és vélemények fölötti befolyásolási képességét is. A szerkesztőség az irodaépületből átköltözött minden egyes ember elméjébe, mindenki maga kell válogasson az információdömpingben, miközben maga dönti el azt is, hogy pusztán hírfogyasztó marad, vagy – mert az internet világában ezt bármikor megteheti – belép a hírgyártók táborába.
A sajtó és annak munkatársai korábban rendelkeztek a hitelesség aurájával, mert az információkat, hírmorzsákat, híreszteléseket ellenőrizték, ha úgy tetszik a valóság próbájának vetették alá, és csak azután közölték. Csakhogy amikor a fogalmi relativizmus filozófiai elméletté izmosodik és polgárjogot nyer, akkor nincs már külső instancia, amihez viszonyítani lehet az állításokat. Ez a külső instancia lenne a tény, illetve a tényszerűség, ami feloldódott a virtualitásban és a dekonstrukciós nyelvjátékban.
Ebben a helyzetben a hír szerepe is megváltozott: már nem kell eleget tegyen a tényszerűség követelményének, elég ha képes a figyelemfelkeltésre, az érzelmek felkorbácsolására. A tényszerűség fogalma elmosódott, már nem a hír tartalma, hanem az üzenettel való találkozás, az azzal történő interakció válik ténnyé, elvégre a lájkok, a megosztások és a kommentek is egyfajta realitást képeznek. Megszűnt a korábbi egyirányú információáramlás hírleadó és hírfogyasztó között, a közösségi médiában az információ oda-vissza áramlik a felek között, most már az eredeti hír nem tájékoztatás, hanem csak kiindulópont egy interakció megteremtéséhez. Emiatt is sokkal vonzóbb a közösségi média a hagyományos, az egyirányú információáramlás elvén működő sajtónál, sokkal érdekesebb a troll, az influenszer az újságírónál.
A közösségi médiában azonnal lehet reagálni a megjelenő hírekre, de sok esetben nem a hírben foglalt tényekhez, hanem az üzenethez magához kell és lehet viszonyulni, és így nem a közölt tényeknek, hanem az üzenet által kiváltott reakcióknak lesz relevanciájuk. És amennyiben a reakció mértéke elér egy bizonyos számszerű mennyiséget, annak már politikai relevanciája is lehet.
A szerepzavarba került sajtó nem adta fel a harcot, hanem az új körülményekhez igazodva új szerepet talált magának, és az új híráramlási közegekben lehetővé váló azonnali reakciók politikai relevanciáját akarja kiaknázni. A sajtó, de legalábbis annak igen jelentős hányada lemondott arról, hogy a negyedik hatalmi ág, a demokrácia csahos kutyája, azaz a demokratikus kontroll letéteményese legyen. Ahhoz, hogy visszaszerezze befolyását, és abból a jól ismert szlogenből kiindulva, miszerint, ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére, a sajtó már a hiteles tájékoztatásnak a látszatáról is lemondott a nyílt manipuláció és a propaganda javára. A hír- és adatözönben egymásnak tökéletesen ellentmondó információkkal lehet találkozni, ilyen körülmények között nem a tényszerűség dönti el azt, hogy az emberek melyik információt fogadják be és el, hanem az érzelmi ráhatás, az, hogy mi erősíti meg a híráramlásba bekapcsolódók előítéleteit és életfelfogását.
Erre a felismerésre építve a sajtó sem ellenőrzött tényeket, hanem hiteket közvetít, amelyeknek jó esetben van közük a fizikai valóságban zajló történésekhez, rossz esetben alternatív tények. A hatalom a médián keresztül szivárog be az emberek tudatába, és csak kiterjedt manipulációkkal tudja magához kötni a polgárok tudatát, különben semmiféle autoritást nem tudna gyakorolni a tudatok szintjén atomjaira hullott társadalom tagjai fölött. Ezért a kormányzatok, a politikai erők számára a virtualizálódó világban élet-halál kérdés egy olyan médiahálózat birtoklása, ami saját üzeneteket közvetíti. A médiumok politikai leuralásának folyamata tetten érhető a legfejlettebb demokráciákban is, csak a manipuláció mértéke és kiterjedtsége szerint vannak különbségek az országok között.
És hogy az egymásnak ellentmondó információk versenyében melyik lesz a nyerő, azt sem a tényeknek való megfelelés kritériuma dönti el, hanem pusztán az, hogy melyik információ jut el minél többször minél több csatornán át az emberekhez. Régebben a hatalom a cenzúrával oldotta meg ezt a problémát, de most az oroszországi helyzet mutatja meg azt, hogy mennyire nem hatékony ez a módszer: Oroszország megtiltja, hogy a közbeszédben háborúról essen szó, miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy Ukrajnában háború zajlik, tehát az is, hogy a hatalom manipulál. Az internet világában a hírdömping a nyerő formula: nem az ellentétes véleményeket kell elhallgattatni, hanem olyan viszonyokat kell kialakítani, hogy a saját álláspont többszörös mennyiségben és a lehető legtöbb csatornán eljusson az emberekhez, mint az ezzel ellentétes álláspont. A dömping biztosításához azonban sajtótermékek garmadájára van szükség, amelyek egységesen, összehangoltan közvetítik a kívánt politikai üzeneteket, amelyek sok esetben köszönő viszonyban sincsenek a tényvalósággal. A magyarországi sajtóviszonyok iskolapéldáját nyújtják ennek a rendszernek és módszernek.
A sajtó tehát a hatalom ellenőre szerepkört ledobva az indoktrináció eszköze lett. Ezt a hírfogyasztók nagy része is érzékeli, akik emiatt el is veszítik bizalmukat a sajtóban, és ezért hisznek inkább a Facebooknak vagy bármiféle más, a sajtótól eltérő hírforrásnak.
Nagyon kicsi és gyenge az a sajtó, amelyik a hatalom szolgálatában álló médiumokat ellensúlyozhatná. Az objektív, (értsd, a tényszerűséget szem előtt tartó), a különböző hatalmi központoktól gazdaságilag és minden más szempontból független sajtó gyakorlatilag kilátástalan helyzetbe került. A teljesen szabaddá és ingyenessé váló információáramlatban ellehetetlenül gazdasági szempontból, hiszen tulajdonképpen saját termékét, az információt nem tudja pénzzé tenni. Csak magát a felületet tudja értékesíteni a reklámozók felé, ez utóbbiak azonban egyrészt az elérhetőséget keresik, amit a közösségi média szintúgy megad nekik – sőt! –, mint a hagyományos sajtófelületek, másrészt pedig politikai, ideológiai, értékítéletbeli szempontok alapján is döntenek arról, hogy hol reklámoznak.
A közszolgálati kommunikációval lehetne küzdeni a sajtóetikát és a hírgyártás legelemibb szabályait sem ismerő influenszerek, valamint az ideológiai, politikai érdekeket közvetítő médiumok által generált hírkáosz ellen. A politikai erők azonban ki akarják maguknak sajátítani a közszolgálatiság eszméjét és le akarják uralni az azt megvalósítani hivatott intézményeket, másrészt ma már nem is érvényesek azok a közös játékszabályok, amelyekkel a közszolgálatiságnak érvényt lehetne szerezni. De ha nincsenek közös szabályok, akkor közös játék sincs, és a köz szolgálata működésképtelen fikcióvá lesz, mert annak a résznek a szolgálata válik közszolgálattá, amelyik a szabályokat írja és ráerőlteti a többi részre.
Gondolkozni radikálisan demokratikus tett, mondja Hannah Arendt, és ő hívja fel a figyelmet arra is, hogy a totalitárius rendszerek legideálisabb alanyai nem is az ideológia megrögzött hívei, hanem azok, akik nem tudnak különbséget tenni fikció és valóság, igaz és hamis között. Világunk virtualizálódásával mindannyian sokkal hangsúlyosabban ki vagyunk téve a totalitárius szellemi felépítmény és társadalomberendezkedés eme veszélyének. A sajtónak abban kellene szerepet vállalnia, hogy megóvja a társadalmat ettől a veszélytől, és mindig a tényszerű igazságot közvetítse, de ezt a feladatot a fent vázolt körülmények miatt egyre kevésbé vállalja. A közösségi média által csak még jobban elmagányosított embert a sajtó és a hatalom is cserbenhagyta, ezért minden korábbinál nagyobb szüksége van a radikálisan demokratikus tettre: a gondolkodásra. Persze csak akkor, ha demokratikus társadalomban akar élni. Ha ez számára nem tét, akkor átengedheti a gondolkodás fáradalmait a sajtónak, az influenszereknek vagy újabban a mesterséges intelligenciának. De ez már egy másik írás tárgya lehet.
