Vagyunk néhányan a nagyvilágban, akik mielőtt a felsőoktatásba kerültünk volna, előtte pár évet dolgoztunk a közoktatásban is. Ebben a hónapban arról tandemezünk, miért is váltottunk szintet. Hogyan látjuk, mi az előnye és/vagy hátránya a mai közoktatásnak az egyetemivel szemben? És fordítva is esetleg. Milyen felkészültséggel jönnek az elsőévesek egyetemre? És mit kellene tudniuk úgy érettségi körül? Hogyan látja mindezt az irodalmár, és hogyan a nyelvész?
(Lakatos Fleisz Katalin)
Nem szeretem a tanítás kifejezést. Legalább is a hivatásom megnevezésére. A tanítás valamiféle leereszkedést sugall, mintha a tanár többet tudna, és ebből a többletből adna annak, akinek ebből a tudásból kevesebb van. A tanítás szó helyett inkább valami olyasmit mondanék, mint az alkotó együttműködés. Úgy gondolom, mi, tanárok-diákok egy csónakban evezünk. Keressük a helyünket a világban, jelentéseket, kapaszkodókat abban a zűrzavarban, amit életnek nevezünk. Az emberi lényeg átfogóbb a szerepeknél.
Emlékszem, kezdő tanár koromban a figyelem fenntartása volt a legnagyobb kihívás. Általános és líceumi osztályokban egyaránt. Mert a kisiskolás, de még a középiskolás sem, nem udvariaskodik. Ha valami nem köti le, egész egyszerűen egy másik tevékenységbe kezd. Előfordult, hogy már úgy léptem be az órára, mindegy mi lesz, csak zaj ne legyen. Persze így nem lehet tanítani. Mert ha attól félsz, hogy valami megtörténik, akkor az meg is történik.
A felsőoktatásba kerülve úgy tűnt, végre hátradőlhetek. Hogy a figyelem megszerzéséért folyó harcban letehetem a fegyvert. Végre közvetlenül is közölhetem a gondolataimat. Aztán rájöttem, ez nem egészen így van. A csend megtévesztő. Azt is jelentheti, hogy kézügyben van az okostelefon. Jó, ha a tanár nem esik ilyenkor a mindenáron való figyelem megszerzésének csapdájába. Ami nem egyéb szemfényvesztésnél. (Mindegy, mit mondok, csak érdekes legyen.)
A figyelem mégis nagyon pontos szeizmográf. Hogy mikor kezd elkalandozni, vagy fordítva: mi számít érdekesnek. Mert teszem azt, számomra nagyon izgalmas az unalom. Nem hagy nyugodni, folyton ide futnak vissza a gondolataim. Miért akarunk folyton túllenni vizsgákon, beadandókon, olvasnivalókon? Miért várjuk mindennek a végét? A diákok többsége viszont talán nem is tudja, hogy az unalom érdekes lehet. Hogy ha megtudom, mi az, ami untat, mikor menekülök az unalom elől, magamhoz is közelebb kerülhetek. Mitől lehet izgalmas az olvasás, az irodalom? Ha így teszem fel a kérdést, valahogy másképp hangzik. Másképpen attól, mintha azon siránkoznék, hogy az egyetemisták nem olvasnak eleget, ergo a tanár nem vehet adottnak bizonyos műveket, mert az értelmezési horizont eleve szűkös.
Persze nem a kötelező műveltségről van itt szó. Nem olvasni azt jelenti, hogy saját életünk lényegiségeire nem figyelünk eléggé. A kérdés innentől az, hogyan keltsünk hatást, izgalmat egy alig ismert világ iránt. Hogy megtaláljuk mindenkiben a személyes általánost.
Szerencsém van, mert akikkel dolgozom, az az óvodapedagógia és tanító szakos lányok (!) többsége empatikus, önszervező, fogékonyak a humán területek iránt. Persze a szakirány már maga is kijelöl egy emberi karaktert. Az óvó- és tanítójelöltekben már egészen fiatal korban motoszkál a hajlam az emberekkel való kapcsolattartásra. Vagy egy hosszabb vargabetű után, a személytelen futószalag robotjától megcsömörlötten fordulnak egy emberibb hivatás felé. És azt is tudom, hogy ez nem mindenhol van így. Egész biztosan vannak olyan szakok, különösen a divatosabb szakirányokon, ahol tömegoktatás folyik, és különösebb érdeklődés nélkül meg lehet szerezni a diplomát. Vizsgáról vizsgára evickélve. Az olvasásnak ugyan mindenhol meg kell küzdenie a figyelemért. Nálunk is. De azt gondolom, ez nem baj. Edzésben tart. Az elváló utak kikényszerítik a választást. Merre indulok? Nincs mese, a tanárnak nap mint nap hitet kell tenni. Az önképzésben saját magával szemben sem maradhat alul.
Itt kanyarodnék vissza mondandóm elejére. A tanár egy valamit mégis jobban tudhat. Az alkotó-kereső viszonyt a világhoz. Az éberséget. Hogy így is lehet. Azokra a tanáraimra tudok igazán tanárként visszaemlékezni, akik ebből az éberségből adtak. Nem a tudástöbblet súlyát pakolták ránk, hanem felemeltek. Az élet magasabb hőfokon izzott bennük. És ha a tanítás ilyen, mindegy, hogy köz- vagy felsőoktatásban, egyszer csak történik valami. Olyan összefüggések villannak fel a dolgok között, ami magát a tanárt is meglepi. Mély csend kíséri, és nem a fegyelmezés módszereinek köszönhetően. Talán ezekért a csendekért érdemes tanítani.
(Magyari Sára)
Szerencsésnek érzem magam, hogy végigtaníthattam a romániai oktatási rendszert: oktattam óvodában táncot és mozgást, majd tanító voltam, általános és középiskolai magyartanár, s alig 12 éve kerültem be a felsőoktatásba. Mindegyik szinten megvoltak az örömök és bánatok, a sikerélmény és a sikertelenség. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy meg tudok tanítani egy gyereket írni, olvasni, számolni, gondolkodni, de el tudom fogadni azt is, ha minderre nem tudom őt megtanítani. Mert a tanítás nem csak a módszertől, tananyagtól függ. Ott van a tanító, tanár személyisége, de ott van a gyereké is – és mindezek fölé boltozódik a szociokulturális környezet. A kognitív képességeket (memória, észlelés, logikus gondolkodás) a legkönnyebb ma fejleszteni szerintem, de ott vannak az affektív tényezők is (érzelmek, állapotok, hangulatok) és a pszicho-motorosak is (akarat, önfegyelem, kitartás). Hogy kiből lesz sikeres, megelégedett, már-már boldog felnőtt, az több tényező összjátékából születik meg. Az viszont tény, hogy nekünk, itt Romániában nagyon tartalmas tanterveink vannak. Amelyeket, ha betartanánk, ha megfelelően értelmeznénk és alkalmaznánk, egészen klassz kis lurkókat tudnánk oktatni és nevelni. No, de van a rendszer, amelyet főleg szidni szokás. Másik oldalon ott az emberi tényező, amelyet nem nagyon szeretünk hangsúlyozni. Mert az egy ember ereje, hatása félelmetes, felelősségteljes, munkaigényes és még sok minden egyéb.
Soha nem készültem egyetemi oktatónak, sőt, magyartanárnak sem. Ezt dobta az élet. Szerettem a kicsikkel dolgozni. Sok a munka, és nagyon fárasztó is. De nagy a hatás, és sok az érzelem. Aztán a nagyobbaknál is sok a munka, talán valamivel könnyebb, mint a kicsikkel, de nagyobb a felelősség is: például az érettségi eredményeket igen gyakran csak a tanáron verik le. Pedig ott a diák is, a szülő is, a társadalom is. Én akkor döntöttem a felsőoktatás mellett, mikor életem egyik nagy szakmai kudarca ért: bármit csináltam egy osztályban, az nem volt jó. Abból csak baj lett. Aztán elmentem. Közben eltelt tíz év, és kiderült, sok mindent jól csináltam – a diákok és a valós élet szerint. Néhány szülő szerint is. Az élet helyre tette a dolgot. Csak közben váltottam. Nem érzem veszteségnek. A rendszer egy része jelezte már párszor, hogy ők igen.
Nem állítom szembe a közoktatást az egyetemivel. Én egymásra épülő szintezésnek látom, annak is éltem meg. Hasonló a kettő abban, hogy főként a kognitív képességekre fekteti a hangsúlyt. Pedig ma már gyakran hallhatjuk, hogy például egy munkahelyre a kognitív képességeink alapján jutunk be, de onnan az affektív és a pszicho-motoros szféra miatt, által kerülünk ki. És most teljesen mindegy, hogy kitesznek vagy felmondunk. Különbség van abban, hogy míg a közoktatás általános tudást nyújt(ana), addig a felsőoktatás már specializáltabb. Bár tudom, hogy intézménye válogatja, de én azt tapasztalom, hogy az egyetemi oktatásban nagyobb a diák önállósága, így felelőssége is. Oktatóként sokkal inkább szellemi partnernek tekinthetem a hallgatóimat, míg a közoktatásban erősebb volt a kézen fogva vezetem őket – magatartás.
Több helyről, több kollégától is azt hallom, egyre kevesebb tudással érkeznek az elsőévesek. Egyre kevésbé képesek az önálló tanulásra. Nem működik az önfegyelem kellőképpen. A felelősségvállalás sem. Folytathatnám a sort. Nem tudom biztosan, hol mennek el a dolgok. Még kisgyermekkorban, a szülői nevelés silány? A technikai eszközöknek odadobott gyerek: hadd nevelje az okostelefon? A közoktatás különböző szintjei, ahol néha megfáradtak, kiégettek a kollégák? S hogy ne lennének azok, amikor nálunk igen gyakran változnak az oktatási direktívák?! Maga ez az egyre kevésbé értékvállaló világ, ahol a tanulásnak, tudásnak, munkának, becsületességnek nincs is nagy értéke?! Talán az összhatás miatt?! A lényeg: hogy baj van. Az utolsó PISA-felmérések (Programme for International Student Assessment = nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja) eredménye azt mutatja, hogy a 15 éveseinknek már a 45%-a funkcionális analfabéta.
Még középiskolai tanárként 12. osztályban úgy készültünk az érettségire, hogy magának a szónak a felépítését, jelentését ízlelgettük, aktualizáltuk valóságos élethelyzeteinkre. Visszavezettem a jelentést az érett szavunkhoz. Mit jelent érett személyiségűnek lenni? Hogyan szervezi az érett fiatal az életét, az idejét, a munkáját, a prioritásait? Hát, ez nem kimondottan a kognitív képességek függvénye. De ha például megértik, hogy irodalomból azért is tanítjuk nyolc éven keresztül a szereplők rendszerének fogalmát, hogy megértsék, milyen viszonyban lehetnek egymással a szereplők az irodalmi művekben, de kint, a „valós életben” is. Mert az iskolai oktatásban az irodalom nem csak tudományterület, nem csak művészet, hanem életmodell is. S be kell látnunk, mi nem irodalomkritikusokat és jövendőbeli írókat képzünk a közoktatásban, hanem jó esetben irodalomszerető, olvasó, szövegértő, kritikai gondolkodást működtető embereket, akik az irodalmi alkotásokon keresztül könnyebben értik meg az ember- és a világ működését, sőt, a saját működésüket is.Nyelvészként, mikor az első egyetemi órákon találkozom a gólyákkal, arra törekszem, hogy elhiggyék magukról: most már szellemi partnereim. Most már fiatal felnőttek. Akiknek nem fogok diktálni. Akik vitatkozhatnak velem. Akiknek lehetnek önálló gondolataik. Sőt. Akik képesek jegyzetelni, gondolkodni, problematizálni, megoldásokat keresni, lényeget kiemelni. Hát, az elején egy kicsit kínlódunk. Talán szenvedünk is. De aztán valahogyan mégiscsak megtáltosodnak. Másodév felénél már beérnek a dolgok. A legtöbb esetben állnak kint a csoport előtt. Vezénylik tartalommal telítetten az órákat. Vitáznak. Kutatnak. És egyre gyakrabban mondják: ez jó érzés. Az: nekik is, nekem is. Szerintem pedig ez a közoktatásból a felsőoktatásba vezető út. Megérezni, megéreztetni, miként lehetnek önmaguk legjobb változatai!
Lakatos Fleisz Katalin (1978, Nagykároly), BBTE, Pszichológiai és Neveléstudományok Kar, Szatmári kihelyezett tagozat, egyetemi adjunktus, irodalmár
