A magyarsághoz való kötődések megjelenései a zsidó humorban

Számos történelmi, szociológiai, irodalmi írás beszélt már a magyar zsidóság és a nem zsidó magyar többség összetett kapcsolódásairól. Sajnálatos tény ugyanakkor, hogy a huszadik században történt tragédiákat eddig nem sikerült kielégítően ki- és átbeszélni a nyilvános társadalmi diskurzus színterein. Mindez nem igazán ad okot a derűlátásra. Mégis, magyar zsidó humorral foglalkozó kutatásaim során számos olyan viccel találkoztam, amelyek reflektálnak a magyar zsidóság magyarsághoz való tartozására. A humor akár médiuma is lehetne a hiányzó társadalmi párbeszéd újrakezdésének.

Írásom példái az elmúlt években, a budapesti Bethlen téri zsinagógai közösségben végzett kulturális antropológiai kutatásom eredményeire támaszkodnak. Az idézett viccek forrásai ezért minden esetben a terepmunkám során, beszélgetőtársaim által elmondott viccek lejegyzései.

Az egyik első vicc, amit a zsinagógában gyűjtöttem, ugyan „inkákról” szólt, mégis kitűnően demonstrálta a közösség magyarsághoz való viszonyát. A viccet beszélgetőtársam ugyanis akkor mesélte el nekem, amikor egy alkalommal a magyar nacionalizmusról beszélgettünk:

„Elmegy a néprajzos Peruba. Odamegy két férfihoz az utcán és megkérdezi az egyiket:

– Mi a maga nemzetisége?

– Inka vagyok.

– És a barátja?

– Ő még inkább!”

A vicc szellemesen járul hozzá a nacionalizmuson való nevetéshez is. Beszélgetőtársam azonban a következő szavakkal egészítette ki a viccet: „Ezt más nyelven nem lehetne elmondani, nem lehet megérteni. Ez a nagyszerű a magyar nyelvben!” 

Egy, a magyar nacionalizmushoz kapcsolódó vicc, amely a többségtől való távolságot is tudatosíthatja, együtt járhat tehát a magyar kultúrával és nyelvvel való azonosulás elmélyülésével is. Ugyanezt tapasztaltam egy másik alkalommal a zsinagógában, amikor egy „asszimilációról” szóló konferenciára készültem. Egyik beszélgetőtársam, miután elmeséltem neki milyen konferencián fogok előadni, egy általa „tipikusnak” jellemzett példát osztott meg velem, amelyet mindenképpen el kell mondanom a konferencián. A „tipikus példa” Karinthy Frigyes a Jó tanuló felel című novellájának egyik részlete volt. A felidézett epizódban a tanár sokáig lapozza az osztálynévsort, miközben az osztály felett „halálos feszültség remeg”. A tanár lassan jut előre a névsorban. Egyszer csak „kettőt lapoz, a K betűnél lehet, Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést”. Beszélgetőtársam az idézett részhez a következő meglátást fűzte hozzá mosolyogva: „Bizony az asszimiláció nem sül el mindig jól.”

Az idézett Karinthy-részlet az asszimiláció értékelésének könnyed iróniáját idézhetné fel, viszont a hozzá fűzött megjegyzés, miszerint az asszimiláció „nem mindig sül el jól”, az asszimiláció kritikáját, a hozzá kapcsolódó negatív attitűdöt is érzékelteti. Másfelől az idézet a magyar irodalomból hozott példával világította meg beszélgetőpartnerem véleményét. Az asszimiláció kritikája ezáltal kifejezte a nem zsidó többséggel közösen birtokolt nemzeti kulturális tudáskészlethez való mély kötődést is. 

Más alkalommal egyik beszélgetőtársam hosszasan fejtette ki számomra zsidósággal kapcsolatos kritikus észrevételeit. Végül a zsidósághoz való viszonyát az általa fejből tudott, Ady Endre A föl-földobott kő versével fogalmazta meg. A vers elmondása után kifejtette, hogy Ady Endre magyarsághoz való viszonya teljesen megegyezik az ő zsidóságával: kérlelhetetlenül kritikus vele szemben, de soha nem tudna elszakadni tőle. Zsidó identitását tehát a magyar irodalom egyik legismertebb magyarságról szóló verse tudta a legtökéletesebben kifejezni.

A magyar irodalomhoz kapcsolódva (igaz, kevésbé drámai módon) más viccel is találkoztam:

„Megidézik Balassi Bálint szellemét az utódok:

– Ó, Balassi Bálint, költők nagy fejedelme, mi kell az embernek ahhoz, hogy az életben feljebb jusson?

– Ehhez a legnagyobb segítség – válaszolja a megidézett Balassi, a költők nagy fejedelme – a legnagyobb segítség ehhez az nyalás.

– És az segít?

– És az talpát is!”

A vicc kontextusát ebben az esetben is az asszimilációról szóló beszélgetés adta. A „nyalás”, mint az „életben való feljebb jutás” viccben való megjelenítése ebben a beszélgetésben az asszimiláció negatív értékelését fejezte ki. Mindez viszont ismét a magyar nyelv kifinomult szellemességű humorával kapott megfogalmazást. A régi irodalmi magyar nyelv humoros felidézése a többséggel közösen birtokolt tudás és értékrendszer azonosságát is kifejezi. 

A viccek mellett a szójátékokban is megjelenik a magyar nyelvhez való kötődés derűje. Az áldott emlékű Bethlen téri rabbi, Deutsch Róbert humoros megjegyzései is sokszor kapcsolódtak a vallásos hagyományhoz. A „Dal szombatjának” napján például egy magyar zsidó szójátékkal nevettette meg a közösséget. A „Dal szombatja” központi énekének kezdő sora („Akkor énekelte Mózes”) héberül így hangzik a Bethlen téren is használt askenázi kiejtésben: „Oz jor sir Majse”. A rabbi e sornak a kapcsán mosolyogva említette, hogy gyerekkorában többször hallotta ennek humoros „magyarítását”: „Az jó sör Majse”.

Más héber vagy jiddis szavak is (amelyek hasonló hangzásúak, de egészen mást jelentenek, mint a rájuk hasonlító magyar kifejezések) gyakran képezik tréfálkozás tárgyát. Ilyen a rituális imaköpeny és imaszíjak tárolására használt zsákocska, a bájtli „bájgli”-nak nevezése, a három zarándokünnep főimádságának, a tfilá sálos regálimnak, „sálas rágalom”-ként való emlegetése vagy a „jössz birkát hámozni?” kérdés, amely az étkezés utáni áldásokra, a birkát hamazonra utal. 

Összefoglalva, a magyar kultúra elválaszthatatlan a magyar zsidó identitástól. A magyar zsidó kulturális identitás tehát magában foglalja a nem zsidó többséghez való kötődést is. Egyik interjúalanyom így fogalmazta meg ezt: „Igaz, hogy volt itt nagy córesz Magyarországon a zsidóknak a múltban, ahogy ma is van córesz. És az is igaz, hogy már a córesz sem a régi. Viszont, máskülönben a magyar a mi kultúránk és a mi nyelvünk is.”

Másik beszélgetőtársam így foglalta össze a magyar kultúrához való tartozás evidenciáját: „Az bennünk a magyar, ami mindenkiben az.”

Felmerül azonban a kérdés: kik a „magyarok”? Mit jelent „magyarnak lenni” a közösség nézőpontjából? A következő vicc így válaszol a kérdésre:

„Egy angol az lord, két angol egy klub, három angol egy világbirodalom.

Egy német az Herr, két német egy hadsereg, három német az világháború.

Egy francia az monsieur, két francia az kapcsolat, három francia az szerelmi háromszög.

Egy magyar az úr, két magyar az három politikai párt, három magyar, olyan nincs…, mert abból egy sváb, egy meg zsidó.”

Az idézett vicc és az interjúrészletek egyaránt azt hangsúlyozzák: a magyar zsidók, magyarok. Azt is láttuk, azonban az utolsóként idézett viccben, hogy a „magyar” nem etnikai kategória: a magyar nemzeti kultúra és identitás etnikai, vallási, kisebbségi csoportokból és identitásokból áll össze. Következésképpen, a magyar zsidóság patriotizmusa és kötődése a magyar kultúrához és identitáshoz csak multietnikus, multikulturális környezetben tud létezni, amelyben a zsidóságnak ugyanúgy helye van, mint a többi „magyar” csoportnak és identitásnak. Ebből következik, hogy a közösségben megfogalmazódó kritikák és negatív érzések azokkal a folyamatokkal, nézetekkel és politikai megnyilvánulásokkal szemben jönnek létre, amelyek etnicizálják a magyarsághoz tartozást. Ezek az etnicizáló nacionalista törekvések az esetek nagy részében együtt járnak az antiszemita retorika alkalmazásával is. Az etnicizáló nacionalizmushoz kapcsolódó attitűdök így előhívják a megélt és a kulturális emlékezetben tovább elő traumákat és feszültségeket. Ugyanakkor a humor nem csupán oldani próbálja ezeket a feszültségeket, hanem állást foglal egy lehetséges, multikulturális magyar nemzeti közösség lehetősége mellett is.

Papp Richárd (Budapest, 1973) kulturális antropológus, habilitált egyetemi docens. Kutatási területei: identitás, vallás, kulturális emlékezet, modern mítoszok és rítusok, etnicitás és nacionalizmus, a humor kulturális antropológiai és szociológiai jelentései.Az ELTE-TáTK oktatója.