Jorge E. López: Works For Ensemble. Neos Kiadó, 2019.

Az elmúlt évek tetemes részét szinte teljes egészében Bolyai János hátrahagyott jegyzeteinek tanulmányozásával töltöttem. Többségük nem matematikai jellegű, ugyanis Bolyai, miután 1830-ban, huszonnyolc évesen megírta a nem-euklideszi geometriát megalapozó dolgozatát, A tér új tudományát, életének hátralévő harminc évében egy Világtanon dolgozott. A matematikai egyenletek evidenciájával akarta az emberi világ működését leírni.

A most cd-n is megjelent López-kamaraszimfóniával, A végső tavasz-szal (op. 23) akkor találkoztam először, amikor javában benne voltam a Bolyai-jegyzetekben. Félbemaradt bekezdések, soha be nem fejezett mondatok, tintapacákkal, áthúzásokkal, beékelésekkel telis-teli lapok. Már kezdtem kételkedni, hogy kihámozhatok-e valamit az egészből, kezdtem afelé hajlani, hogy egy bekattant zseni sehová sem vezető vergődésének vagyok a tanúja. Szerencsére ekkor közös barátunk elküldte A végső tavasz felvételét. Írói ösztöndíjjal épp egy svájci kolostorban laktam akkor. Az egész épületszárnyban senki nem tartózkodott. Lementem a könyvtárba, benyomtam a lejátszóba a cd-t, és maximumra állított hangerővel meghallgattam.  

Jó tíz évvel korábban találkoztam először a Bécsben élő, kubai származású Jorge E. López zenéjével. 2003. április, Berlin, Konzerthaus. A nagyzenekarra írt Lélegzet-kalapács-villám szimfóniát adják elő. Megbabonázva figyelem, ahogy a folyosókról és a nézőtéri erkélyekről beáramló ütősök és fúvósok kiszorítják a pódiumról a vonósokat. Néhányukat szoros gyűrűbe zárnak. De ezzel azt is elérik, hogy a maradók, mintegy mindent feladva, egyszer csak felfedik elpusztíthatatlanságukat. Az élnivágyás kétségbeesett görcseitől megszabadult zenéjük kiárad, és a szépség örök időkre kijelenti magát. Katartikus élmény volt. Hasonlót 1989-ben éltem át, amikor győzött a román forradalom, az emberek kitódultak az utcákra, és egymást ölelgetve ujjongtak.

A végső tavaszt a könyvtárszobában hallgatva, hirtelen ráébredtem, mi az, amit Bolyai létrehozott. A végső tavaszban magyar szavak hangzanak el, de a szavak, mondjam úgy, használata megőrzi a szóban rejlő ismeretlent. A filozófia ezt úgy mondaná, hogy a megnevezésben a névben önmagát rejtő jelenik meg, anélkül, hogy a megnevezés kisajátítaná a megjelenőt. Rájöttem, hogy az a több ládányi jegyzet, amelyet Bolyai hátrahagyott, nem a konkrét kijelentések által tárja fel a világ működését, hanem a szerkezeten keresztül. Az embernek bele kellene őrülnie a gigantikus feladatba, de akkor utolsó kétségbeesésében túllép valamin, nem hull a semmibe, és e túllépés bizonyítja, hogy megtalálhatja a választ is.

Köztudott, hogy Bolyai jóval Einsteinék előtt megsejtette: a tér tulajdonságait a térben lévő tárgyak határozzák meg, a tömegük, a sebességük, a köztük létrejövő kölcsönhatások. A tárgyak nem betöltik a teret, hanem létrehozzák.

López hangjai nem a zenei tér „betöltői”, hanem a létrehozói. Létrehoznak egy nem-euklideszi zenei teret. Hallgassuk meg újra meg újra A végső tavaszt. Vagy a cd másik felvételét, a Jeleneteket. Megannyi kezdemény, megannyi elfutó dallam, félbemaradt dallamkísérlet, ismerősnek tűnő zenefoszlány. Mintha szélsodorta kottalapok elrongyolódott szélű cetlijeiről játszanának a zenészek. Egyszer csak kutyaugatás is felhangzik. Képtelen vagyok elképzelni, hogyan szólaltatják meg, látni szeretném a zenészt. Hogyan csinálja? Igen, az efféle dramatikus talányok és utalások miatt annyira emberhez kötött ez a zene.  

Ebben a nem-euklideszi zenei térben egymás mellé kerül múlt és jövő, távol és közel. Falusi kutyaugatás az Androméda galaxis első csillagának születésével, óceánparti piknik bécsi térzenével, svájci kőlavina és ugróiskolázó dédunokák 2042-ből. Több a világ, mint ahogy gondoljuk, és mi is többek vagyunk. Újra kellene gondolnunk mindent. Komolyan mondom. A szabadságot, az esztétikát, a céljainkat, a vágyainkat, a szerelmet, a barátságot, a történelmet, Európát, Amerikát, az összes kontinenst, az összes óceánt. Mitől félünk? Hallgassuk ezt a zenét, és gondoljuk újra.

(Előadják: Collegium Novum Zürich, Jonathan Stockhammer vezényletével, közreműködik: Leslie Leon.)