ne kiáltsd sohasem segítség nem tudom mi volt a szándékod velem (nu ştiu ce-ai vrut cu mine) nem tudom mi volt a szándékod velem de lásd nem jött össze neked rossz anyag elfuserált szabás bukás megfellebbezhetetlen gyümölcsfa amely nem termett gyümölcsöt só amely nem sóz többé vagyok mintha nem is léteznék potyára adok árnyékot a földnek lefekszem arccal fölfelé a földedre figyelek hogy lássam miként jelenik meg a csontváz az esőben a hőségben tiszta csontváz leszek a felhőid alatt lehet hogy ezt akartad lehet hogy összejött neked mégis nem szeret (nu mă iubeşte) nem szeret senki miért is tenné? én sem szeretem magam ha nem éltem volna sohasem senki nem vette volna észre ahogyan senki nem veszi majd észre amikor már nem leszek nem vagyok fontos a saját szememben másokéban miért is lennék? de akkor ha fáj miért miért vergődöm és ordítok? körülöttem senki nem érzi hogy eljött a fájdalom a világba akkor vagyok fontos a saját szememben akkor ordítok akkor vergődöm a fájdalom életet ad nekem a saját fájdalmam gyermeke vagyok semmi egyéb ő ad húst rám ő ad csontokat szeress te engem szenvedésem amikor senki nem szeret szülj a világra engem én anyám te megtörve (obidit) megtörve erőtlenül mindenki martaléka megtaposva mindannyiszor ahányszor valaki letapos másokat megkövezve mindannyiszor ahányszor valaki megkövez valaki mást megtörve lankadtan mindenki martaléka szétverve vérrel átitatott ruhában csatakos hajjal ezer évszázad vére rajtam széttörve élet (viaţa) élet halál szomorúság a tenyér vonalai a hang feküdni fogok, nem sok idő múlva (voi zace cândva, nu prea târziu) feküdni fogok, nem sok idő múlva egy fehérre festett vaságyon függöny által felügyelt műszerek magányában még mosolyogni fogok mert a test mosolya a lélek ártatlanul és tisztán fogok feküdni gonosz gondolatok nélkül öntudatlanul egy tárgy mint az ágy mint a műszerek de azért még alig látható mosolyt grimaszolva a húsommal azután a függönyt elhúzzák és egyetlen különös arc mindent be fog tölteni a maga dicsőségével és letörli a mosolyt az arcomról összeégve fogok eltűnni nyomtalanul csak az ágy csak a viaszos vászon csak a függöny csak a műszerek Visky András fordításai
Címke: visky andrás
A velünk született fogság teljesedik ki bennünk
Visky András: Kitelepítés, Jelenkor, 2022
1. (Bevezetés)
A Kitelepítés egy család szenvedéstörténetét állítja a középpontba a törvénybe iktatott törvénytelenségek idején (35), a rendszer ellenségének tartott református lelkészt 1958-ban letartóztatják és egy koncepciós perben évtizedekre elítélik, családját pedig: feleségét, a dadát és a hét gyermeket, akik közül a legkisebb, a könyv szerzője, András még csak két éves, a Bărăganba telepítik a szovjet mintájú Gulág egyik munkatáborába, itt a gyermekek számára az Apa hiányában és az apavárás jegyében az Anya jelenti a teljességet, a családnak ez a helyzete szemléletesen fejezi ki hiány és teljesség dialektikus egységét
2. (Léleklenyomat)
a könyv visszaemlékezés a felnőtté lett, de a kisgyermeki lélekbe gyakran visszabújó legkisebb testvér szemszögéből, aki azonban nem csak a saját emlékeire hagyatkozik, mert a történ(e)tek rekonstrukciójára irányuló eltökéltségünk afelől győzött meg, hogy a közösen megélt gulágévek – az a bizonyos 4 év 2 hónap 18 nap – különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lélekben, ennek a közös léleklenyomatnak a végeredményét követhetjük nyomon a dajka befogadásának történetétől kezdve, az Apa csak két hétre akarta befogadni Nényut, de ő kijelentette, hogy nem hagyja el soha többé ezt a családot és hát ebben a kérdésben nincs mérlegelni való, a jövevény és árva, akik vagyunk, fogadja be a jövevényeket és árvákat, akikké leszünk (3)
3. (A Pokol és a többiek)
pedig figyelmeztették Nényut, hogy veszélyes döntést hozott, és hamarosan megtapasztalja, hogy nem csak riogatták, valóban a pokol bugyraiba kell követnie az apától elszakított, kényszerlakhelyre rendelt családot, a mű végigvezet a pokol stációin, de itt a gyehenna nem egyre nagyobb szenvedéseket tartogató körökből összeálló, egyre mélyebbre süllyedő tölcsér, hanem egymásba csúszó síkok sora, nincs rangsor, hogy mi a kisebb, mi a nagyobb szenvedés: az Apa megkínzása, elítélése, a családtól való elszakítása, vagy a család kitelepítése, az ottani éhezés, didergés, gödörben gyötrődés? vigasztaló, hogy a mindenhol jelenvaló pokol nem különül el a purgatóriumtól és a mennyországtól, a számkivetettek szenvedéseikben osztoznak a többi elítélttel, akik tartják egymásban a lelket, anélkül akár, hogy ez célkitűzésük lenne, a szenvedés, a világba bele-, vagy inkább abból való kivetettségük kidomborítja emberi mivoltukat, mindannyian valóságos személyek, nincs köztük fiktív alak (csak egy, de a szerző nem árulja el, hogy kicsoda), felidéződik a könyv lapjain Nicolae Balotă az irodalomtörténész, Paul Goma az író, a kivégzett Antonescu marsall özvegye, de az olvasó számára ismeretlenek is, mint Nadia a pilótanő, Aurel az egyetemista vagy a lágerben elhunytak csontjait megőrző Grüber
4. (Hontalanság)
de nem csak politikai elítéltek vannak a lágerben, hanem köztörvényes is, a velejéig romlott Marin, akinek gonoszságát az Anya próbálja valahogy szépíteni a gyerekek előtt, hogy ne féljenek tőle annyira, van félni való úgyis elég, a testi szenvedésnél is nagyobb különösen a gyerekek számára a semmibe vetettség rettentő érzése, otthon még esetleg akadna nekünk is valahol, de haza az nincs, sohasem is volt, mindig is jövevények voltunk és vándorok, bozgorok meg zsidók, a Szentírás szerint Ábrahám magvai, migratorii, kiáltotta át az út túloldaláról Marin, amikor lerészegedett, migratorii és bozgorii és judanii, szép szó mind, mondta Anyánk, nem kell félni, a bozgor meg a zsidó, meg főként a migratorii, szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai, magyarázta Anyánk, Isten örömét leli Marin pungás üvöltözéseiben (528), Feri elsőszülött testvért elnémította végzetesnek bizonyuló készületlensége, azt, hogy hazátlanok vagyunk, bozgorok meg agitátorok, naponta hallhatta Marin pungástól, de hogy otthonunk se volna sehol, egy hely, ahol meghúzhatnánk magunkat, és ahova Apánkat is hazavárhatnánk, nos ez váratlanul érte, nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait. (497)
5. (Szentírás)
a számkivetettségben a legfőbb vigasz Isten folyamatos jelenléte, az Anya minden nap felolvasott az egyetlen könyvből, amelyet becsempészett a munkatáborba, a Bibliából, nem Apa pótlék az Isten, sem pedig a kegyetlen valóságot elkendőző mesefigura, hanem megtartó erő, aki barátságával, megértésével, bölcsességével bátorít, de reménykeltéssel nem próbálkozik, mert a remény az Ördögtől van, legfőképpen pedig a túlélés reménye, a Sátán a legravaszabb reménykalmár és mi mindannyian hűséges előfizetői vagyunk, furmányos reménybónusz-vadászok, nos igen, valamennyi láger és koncentrációs tábor fundamentuma és fenntartója a remény, (390), Isten szavának másik tolmácsolója az Apa, főként az Anya felidézései és a gyermekekben élő emlékek révén, Isten szavát a formával is meg akarja idézni a regény a Szentírásra emlékeztető számozott egységeivel, ezekből a különálló részekből épül fel a mű, ami bárhol felüthető, a számozott passzusok tetszőleges sorrendben is olvashatók, noha a szerző nagyjából tartja magát az események kronológiájához
6. (Kié Erdély?)
a megannyi szenvedésteli élmény között a szabadon engedett Apával való találkozás leírása a regény egyik legmegrendítőbb jelenete, ahogy egymás után sorban engedik be hozzá a gyermekeket, legvégül a legkisebbet, aki nem is emlékezett az Apára, mert nagyon kicsi volt, amikor elítélték, és amikor a családot kitelepítették, ezért az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom képzelni, pedig sem a saját apámat, sem pedig börtönt nem láttam soha, magam előtt látom mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ezzel a tudással születtünk és a börtön eleve bennünk van, mindenkiben (259), mégis, a hosszú várakozás után beteljesülő első találkozás az Apával mintha elfeledtetné a szenvedéseket, mindegy, hány év, a fogság csak egy pillanat, mert csak a szabadság bír valódi tartalommal (692), de sem a család, sem az olvasó nem nyer feloldozást, a történet nem zárul le az egymásra találás lélekszorongató eufóriájában, hanem folytatódik a külvilágban, a fogság egy másik dimenziójában, a rendszer nem változott, és az Apa sem tört meg, bár nagyon fél az istentelen hatalomtól, mégsem tehet mást, csak azt, amit hite diktál, a szószékről továbbra is arról beszél, amiről úgy gondolja, hogy beszélnie kell, kié Erdély? teszi fel az újabb bebörtönzés kockázatával járó kérdést a templomba zarándokló magyaroktól, románoktól, szászoktól, cigányoktól, a magyarul nem értőknek a gyermekei fordítanak, és mondja, Erdély az Úré, ahhoz pedig, hogy a mienk legyen, ami most szemmel láthatóan nem a mienk, ahhoz, mondta a Lélek, szabadoknak kellene lennünk, de nem vagyunk (763)
7. (Irodalom)
a klasszikussá nemesedett kortárs magyar epikával mutat közeli rokonságot a Kitelepítés, mely témaválasztásában, érzékenységben, humánumában és művészi megformálásának igényességében is méltó folytatása legértékesebb prózairodalmunknak, Esterházy Péter regényeihez hasonlóan Anya- és Apa-leírásai olyan mértékben igazodási pontjai a könyvnek, amilyen mértékben egy kisgyermek számára központi alak az apa és az anya, Kertész Imre Sorstalanságának mintegy párdarabja a mű, mely a Gulág világát tárja fel egy gyermeki szem és lélek közvetítésével, ebben a szélsőséges élethelyzetben óhatatlanul is reflektálva sors, sorstalanság gondolatára, ott álltunk a lágerparancsnokság előtt a sorsunkra várva, nem tudva, hogy az a sorsunk, hogy nincs sorsunk, és ez majd végtelen, a halálunkig, sőt még azon is túl tartó szabadsággal ruház fel bennünket (137)
8. (Nincs szabadulás)
különös, de a regényben nincs egyetlen pont sem, mert Isten szava sem behatárolható holt betű, hanem folyamatos kinyilatkoztatás, és mert a pokol köreiben élt élet nem hordozza magában a ponttal jelölhető pihenés, időleges megnyugvás lehetőségét sem, az utolsó 822. bekezdés végéről is hiányzik a pont, mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy ha valami véget ér, attól megszabadultunk, ami volt, annak nem pont kerülhet a végére, mert szabadságunkkal együtt hordozzuk nem-szabadságunkat is, amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda, még karcer is van bennünk, valahol a lelkünk mélyén biztosan, kopott vaságyak hideg szagát hozzuk magunkkal, és a nyirkos priccsek fanyar kigőzölgését, komor börtönőrök egy szótagos szavakat vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el, inkább le, mint el, az életünk (260)
9. (A történelem vége)
sem az egyéni, sem a kollektív fogságból nincs menekvés, még Isten sem tud vagy nem akar ezen segíteni, a történelem rakta össze az országot, nem én, szól közbe a Mindenható hidegen, a történelemhez pedig nem sok közöm van, ő beszél és hozzám, igen a Mindenható, holló szárnyát hallom susogni, én már rég elhatárolódtam a történelemtől, mondja, hátat fordítottam neki és megtagadtam, egyszerűen kivontam magam belőle, a történelemnek vége van, ha nem vettétek volna észre, engem már csak az utolsó ítélet megtervezése foglalkoztat, a vad Jelenések könyve színpadra állítása (629)
10. (Istenbizonyíték)az a történelem, amiből Isten kivonult, maga a végítélet, mert az ember feje fölül eltűnik Isten ege, és nem védi semmi a lealjasulástól, nem elég a megmeneküléshez az önmaga erejébe, tartásába, erkölcsébe vetett hite, a szerzőt sem óvják meg ezek a katonai szolgálat ideje alatt, reggelre készen álltam a gyilkolásra, egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve (822), így lép ki a szerző a maga alkotta jelentős irodalmi műből, mely megvilágító erejű kinyilatkoztatás egy olyan pokolhelyről, ahonnan a védtelen, kiszolgáltatott család csak azért tudott visszatérni a mindenki által megélt pokolba, mert Istennel együtt került be oda, mi ez, ha nem Istenbizonyíték?
Az Élők Háza mint ellen-Éden
Nagy Károly Zsolt fotográfiái a nagyváradi Cion neológ zsinagógában
„...mintha mindegyikünk teste a te tested lenne, Uram.” Paul Celan
Kertész Imre – ezzel a névvel kezdem, tudhattam volna –, Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye – és ezzel a könyvvel folytatom, mivel mással –, nos Kertész regénye: gyászima. Tagadószóval kezdődik – „Nem!” – és a szefárd (és keresztény), de hát mindenképpen héber „Ámen”-nel végződik. Gyászima: azaz a születés elé tornyosuló „Nem!” átfordítása a végig élt életet felmutató „Ámen”-be. Az ima és regény végi „Ámen” azt jelenti: bizonyosan, igazán, igaz; sőt: úgy van, úgy legyen. Jeremiás próféta szerint pedig: „Bizony így van, Uram!” Ez az egymást visszhangoztató „Nem!” – „Ámen” majdnem-asszonánc – azaz az írás végére nagy utat bejárva megtalált jóbi mással hangzás – fogja össze a Kertész-regényt, csakhogy a könyvnek ezzel a liturgikus imazáradékkal, mármint az utolsó szó kimondásával mégsincs vége, hiszen a kaddist nem az előimádkozó, nevezetesen a magára maradt gyászoló, hanem a közösség zárja. Nem a hang, hanem a visszhang.
Gyászima, és mégis boldog magnificat, az Örökkévaló nevének eltökélt, kétségbeesett és szerelemmel teljes magasztalása, valamint a halál tényének elfogadó visszautasítása: „Magasztaljuk és szenteljük meg nagy Nevét [közösség: Ámen] e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát életetek során, egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre: Ámen!”
Ámen, eddig jutunk, az ember útja nem vezet tovább. És mégsem itt ér véget: a gyászszertartás nem egyéb, mint közös tehetetlenségünk felajánlása az Örökkévalónak. A kosznici Jiszráél rabbi tanítása szerint „[a] félelem és szeretet nélkül mondott imákat holttetemnek nevezik.” A sírkő felső részére vésett két héber betű azt hirdeti, hogy aki elment, „itt van elrejtve”, ez alatt a kő alatt, a zárósor pedig az Örökkévalót emlékezteti a feladatára,mert ez már egyedül az ő dolga, hogy tudniillik „Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe.”
Az Örökkévaló az élet parancsolatait vési kőbe, sőt Jeremiás próféta szerint, „gyémántheggyel szívü[n]k táblájára” – azt a nevezetes tíz szót, amit a Názáreti Yeshua rabbi, egyetlen egy betűt sem hagyva el, a szeretet egyetlen egy törvényében helyezett el –, az Örökkévaló tehát az élet parancsolatait vési, mi emberek viszont a halálét. A kettő közötti hidat a Messiás eljövetelét sürgető kaddis ima képezi, amit a múlt század közepétől errefelé meg kellett volna tanulnunk elmondani, mindannyiunknak, a temetetlenekért is. Felfoghatatlan tapasztalat a test erőszakos, nyomtalan eltörlése, valamennyi társadalmi neurózisunk sötét forrása innen tör fel, azóta is.
Nagy Károly Zsolt fotóin a budapesti Salgótarjáni utcai zsidó temető nem egyéb, mint az Örökkévaló színe elé felállított ellen-Éden, vagyis egy kőből, vasból és az elszabadult vegetáció tüneményeiből összerakott, idővel önmagára omló nagyszabású installáció. Ez a lenyűgöző temetőművészeti értékkel bíró kőkert Nagy Károly Zsolt optikáján keresztül számos személyes történetben, valamint az emberi élet jelentéseinek gyors eltűnésében részesíti, nem is az embert, hiszen ez számára mindennapi tapasztalat, hanem sokkal inkább magát az Örökkévalót.
A lábujjhegyen lépkedő – ez a finom táncmozdulat jól látható a képeken! –, tapintatos fotográfus a hagyomány szavát követi, amely szerint a zsidó temető az élők háza (bét hachajim), a temetőkert tehát egy paradoxon megszületéséreberendezett tér, amely az Örökkévaló és az ember között kizökkent időt teszi érzékelhetővé, azt a feszültséget tudniillik, amiről Isten legközelebbi barátja, Mózes is „énekel” a Zsoltárok könyve egyik legszebb imájában: „ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel”. Majd így folytatja: „Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.” Csoda-e, hogy Mózest maga Isten siratta el és temette el a Nébó hegyén?! Nem is történt sokáig hasonló senkivel, egészen a Holokausztig, amikor az Örökkévaló ismét alászállt, hogy elsirassa és saját kezüleg sírt ásson a földbe, és Paul Celan szava szerint, a levegőbe a temetetlenül hagyott millióknak: ők bizonyosan Mózes temetésében részesültek, kivétel nélkül mindannyian.
Nagy Károly Zsolt képei a komor, fekete fényeket árasztó kőtömeg és a szétporló emberi test – „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” – feszültségét ragadja meg a fotográfia anyagában, amely talán a legalkalmasabbnak mutatkozik a láthatatlan idő láthatóvá tételében. Nem a kő érzéketlenségét helyezi szembe az idővel, ellenkezőleg, a törékenységét, sőt a nagy márványtömegek elképesztő és a szemlélődő számára mindenképpen váratlan sebezhetőségét. Bizony meglátszik a köveken is az idő, lerogynak, egymásnak dőlnek, tehetetlenül tűrik a magyal, a keményfák, a terjeszkedő gyökerek és az örökzöld puszpángok előrenyomulását, nem tudják kivédeni sem az eső, sem a jég támadásait. Megrendítő az emberi kéz által illetett sztéléknek, faragott oszlopoknak, visszafogott ornamentikájú kőlapoknak, oroszlán- és sasszobroknak, valamint a súlyos homlokzatoknak és kapuzatoknak ez a látványosan antropomorf gyöngesége. Megrendítő, ahogyan egymásba kapaszkodva, sőt olykor egymást ledöntve vonulnak, mint egy megvert hadsereg, az idő sokféle fénytörésében, és azt hirdetik, hogy ha valami, akkor egyedül a Lélek az, ami nem áll szemben az idővel, és egyedül a Lelket nem bírja sem kikezdeni, sem legyűrni a semleges idő.
Józsué könyve szerint köveket azért állítunk, hogy magukra a kövekre és az emlékeztetés gesztusára vonatkozó éles kérdéseket fogalmazzanak meg a kortársak és az újabb nemzedékek, egészen pontosan azt a kérdést, hogy „Mire valók ezek a kövek?” A kérdésre a válasz az ígéret földjére a fogságból kiszabadított népet bevezető Józsué szerint nem egyéb, mint az Örökkévaló történetének elmondása mint emberi történet, és az ember történetének elmondása mint az Örökkévaló története. Haggadah, szól a felszólítás, mondd el, ha ugyanis nincs istentörténeted, akkor az emberi történet nem lehetséges, sőt nem is biztos, hogy létezel. Ezek a történetek teszik az élők házává a temetőt, és ezeknek a történeteknek a kihunyása változtatja temetővé a templomot.
Lényeges körülmény, hogy a kiállított fotókon látható Salgótarjáni utcai temető a zsidóság reményteljes magyarországi asszimilációs történetét mondja el, de ez a hang súlyosan megcsuklott, a gazdagító befogadást a Holokauszt sötét fénybe vonta – ez a sötét ragyogás dereng Nagy Károly Zsolt valamennyi képén, mind a fekete-fehér, mind pedig a színes táblákon.
Ezek a kivételesen drámai fotók mégis, mégis, mégis a gyászolók kaddisát visszhangoztatják, és ez a szünesztézia – a kép mint (vissz)hang – különös jelentéssel bír most a Cion Neológ Zsinagógában, Nagyváradon, abban a városban, ahol a hitben nagyobb testvéreink egykor tizenöt zsinagógában éltek élénk vallási életet.
„Jöjjön nagy békesség és élet a mennyből rank és egész Izraelre, s mondjátok erre: Ámen! Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre! Mondjátok végül: Ámen!”
Nagyvárad, 2022. június 25.
Jövőre Jeruzsálemben, regényrész
660
vasárnap reggelenként a barakk-kápolnába mentünk, ugyanúgy, mint eddig, Pătraşcu pap mindent érintetlenül hagyott hátra a barakkban, söprögettünk, fellocsoltuk a döngölt agyagpadlót, letöröltük a port a foszladozó ikonosztázról és az ikonokról, meggyújtottuk a gyertyákat, majd leültünk egymás mellé a földre és hallgattunk
661
nemcsak az ikonosztáz foszló kárpitja az ikonokkal, és nemcsak a gyertyák, Pătraşcu pap meleg hangja is ott maradt a barakkban, nem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges, valaki elmegy, soha többé nem látod, de tovább hallod a hangját, és a hang nem ugyanazt mondja neked, mint amit már hallottál tőle, hanem egészen váratlan dolgokat, Pătraşcu hangja sem régi tanításokat ismételte el, egészen újakat mondott, olyan volt, mintha Ferenc elsőszülött bekapcsolta volna a kápolnát, mint egy nagy telepes rádiót, amibe mi is beleférünk, és addig karcolgatná valamelyik ikont, mint az acél macskabajusszal a galena kristályt, ameddig Pătraşcu hangjára nem talál, azzal a különbséggel, hogy a telepes kápolnarádió nem recsegett, nem vartyogott és nem füttyögött, mint Ferenc testvér világvevő készüléke, és nem is zavarták ellenséges rádióhullámok a szovjet Ogyesszából, olyan tisztán szólt, mintha az egész lágergyülekezet énekelné suttogva a végtelen hosszúságú akathisztoszokat, a ráfelelő ámeneket és aliluiákat, egyenesen bele a fülünkbe, külön-külön mindenkiébe
662
az ikonosztáz mögött Pătraşcu pap ágya állt, ezt sem gondoltam volna, bizony ott aludt Pătraşcu a szentek szentjében, mégis hogy merészelte kibérelni magának a kápolna legszentebb részét, ahova még Áron főpap is csak évente egyszer mehetne be, a durva deszkaágy fejénél egy hokedli állt, rajta szürke bádoglavór, az ágy alatt pedig egy zománcozott, tejfehér bili derengett, mint egy törpebolygó, az volt, bizony, egy szép bili, nem fér hozzá kétség, alig hittem a szememnek, a frigyládának a faragott angyalokkal persze nyomát sem láttam, pedig a Szentírás szerint ott kellett volna lennie annak is, a helyiség legkeletibb szögletében valahol, biztosan magával vitte a szent ember, mi pedig ki tudja, meddig maradunk még itt Lăteşti-en a kifosztott szentek szentjével
663
amíg Pătraşcu pap velünk volt, nekünk nem volt szabad bemennünk a szentek szentjébe, az ikonosztázon túli tiltott terület édes borzongással töltött el, oda még beleskelődni is tilos volt, mert ott helyben megállt volna a szívünk, vagy villám sújtott volna le ránk a barakk mészfoltos plafonjáról, ellenőrzései során még Livezeanu szekus őrnagy sem dugta be a fejét az ikonosztáz mögé, a legnagyobb veszély valami miatt mégis a kíváncsiskodó asszonyokra és lányokra leselkedett, ők jobban tették, ha meg sem közelítették az ikonosztázt, a szent fal mögött az Örökkévaló járkálhatott csak kedvére, na és olykor Pătraşcu pap, de ő csak egészen rövid időre merészkedhetett be, addig, amíg a bor a Megváltó vérévé, a kenyér pedig az ő valóságos testévé változott át, és amikor az istentiszteleten végre megtörtént az átváltozás, Pătraşcu valósággal kiosont az ikonosztáz mögül, mint egy ügyetlen tolvaj, kihozta magával a Megváltó testét és a vérét, de olyan gyorsan mégsem tudott kislisszolni, hogy a bor igazi vér, a kenyér pedig igazi hús maradjon, nem csoda, hogy a szent embernek sokszor hullottak a könnyei, és sokszor énekelt jajongva, amíg a lágerlakók egyenként végigkóstolták azt, ami a csodálatos átváltozás és a sajnálatos visszaváltozás után maradt az egészből, ámen, ámen, ámen, mondogatták térden állva, mintha a papot vigasztalták volna, ne ess kétségbe, szent ember, hátha egyszer neked is összejön, addig beérjük mi ennyivel is
664
Pătraşcu lakosztályát nem takarítottuk, maradjon érintetlenül, úgy, ahogy van, amikor végeztünk, leültünk az ikonosztáza elé közösen hallgatni, majd amikor Anyánk jelt adott, hogy eddig tartott a hallgatás, eloltottuk a gyertyákat és hazaindultunk a vasárnapi ebédre, amit közben Nényu rakott össze nekünk
665
amióta Pătraşcu pap elhagyta a lágert, Nényu nem jött velünk a barakk-kápolnába, az is lehet, hogy még a hitét is elveszítette, hiába győzködte Anyánkat, sehogyan sem tudta rávenni, hogy tegyen valamit és menjünk el innen, Anyánk nem tágított, a szíved minden örömét nekünk adtad, Nényu, biztos azért vagy szomorú, mondtuk neki, gyere, gyere velünk a kápolnabarakkba, Pătraşcu itt hagyta nekünk a hangját, gyere csak, hallgasd meg, és visszatér a te szívedbe is a régi boldogság, Nényu végre sok unszolás után velünk tartott, nem érintett meg semmit a barakkban, hagyta, hogy csendben elvégezzük a szokásos takarítást, a söprést, fellocsolást, portörlést és a gyertyák meggyújtását, amikor pedig leültünk a földre szembe az ikonosztázzal, nem ült le velünk, csak állt mögöttünk falnak vetett háttal és a megkeményedett szíve ütéseit hallgatta a barakk visszhangos csendjében
666
hallod Pătraşcu hangját?, kérdeztem tőle súgva, ő intett, hogy nem, és elmosolyodott, hallani fogod, ne félj, biztattam, nem félek, mondta, és megsimogatta a fejemet, pedig bizonyosan nagyon félt, ez az üres, elnémult láger, tele a szabadon engedett foglyok hátrahagyott személyes tárgyaival és nyughatatlan szellemével, tetejébe a csalódott kutyák kitartó vonyításával nem hagyta nyugodni, hagyjuk, hogy a halottak temessék el saját halottaikat, és mi fordítsunk hátat ennek az üres kriptatelepnek, hajtogatta fénytelen arccal, hova mennénk a férjem nélkül?, nem akarok rátelepedni senkire!, jelentette ki Anyánk keményen, ne vond meg másoktól a befogadás örömét, Júlia, próbálta meggyőzi Anyánkat Nényu, de ő hajthatatlan maradt
667
Pătraşcu hangja már a tanítás végéhez közeledett és a Lélek kilenc gyümölcsét sorolta fel éppen, amikor recsegni kezdett az ágy az ikonosztáz mögött, valaki nagyot ásított, hallatszott, ahogy üvegből iszik hosszan, vizet tölt a bádoglavórba, megmosakszik, fogat mos, utána csend, kisvártatva az ikonosztáz ajtajában egy húsz év körüli, vékony nő jelent meg, olyan magas volt, hogy mélyen meg kellett görnyednie, hogy a szentek szentjéből kibújhasson, közben hosszú, fekete haját kötötte kontyba éppen, mi felálltunk az idegen fogadására, de ő csak akkor vett észre bennünket, amikor kiegyenesedett, a meglepetéstől két keze a fején maradt, némán néztünk egymásra, testhez álló fehér blúzt, vasalt fekete nadrágot viselt, a haját még mindig két kezével tartva végighordozta rajtunk a tekintetét, többször biccentett, mint aki gyors számolást végez, nouă!, mondta hangosan, kilenc, voi sânteţi, mondta, după voi am venit!, ti vagytok azok, értetek jöttem, kezet nyújtott Anyánknak, Puşa, mondta, egyszerűen csak Puşa, legyen elég ennyi, maga meg doamna Júlia, tudom, Bukarestbe megyünk, Binci már vár benneteket, ő küldött, gyertek, pakolunk, Pavel Făgăşanról tudtok valamit?
668
az éjszaka folyamán érkezett a telepre Puşa, gyalog jött a feteşti vasútállomásról, barakkról barakkra járt a vaksötétben, hogy megtaláljon bennünket, de amikor rátalált a Pătraşcu-kápolnára, úgy döntött, hogy inkább kialussza magát és másnap folytatja a keresgélést, nem bántottak a kóbor kutyák, Puşa?, kérdezte Nényu, nem, dehogy, válaszolta Puşa, nem találkoztam eggyel sem, Nényu igencsak elcsodálkozott, és eszébe jutott, hogy az elmúlt éjjel ő sem hallott egyetlen kutyavonyítást sem, végre kialudhatta magát a szabad ég alatt, a barakkunk előtt, ahova a kutyák miatti félelmében vetett magának ágyat, hogy megvédjen bennünket a veszett falkák támadásától, menjünk, mondta Anyánk, megebédelünk és máris indulhatunk
669
én maradok, mondta Pavel Făgăşan, amikor átmentünk hozzá Puşával, hogy segítsünk neki összepakolni, hangja nyugodt volt és eltökélt, mint akinek nincs több mondanivalója, Puşa nem próbálkozott tovább, mit üzen doamna Bincinek?, kérdezte, jövőre Jeruzsálemben, válaszolta, ennyi?, ennyi, akkor én leemeltem a párkányról azt a gyertyát, ami az ablakban szokott égni karácsonykor és nem fogyott el, most is pontosan ugyanakkora volt, mint amikor ide telepítettek bennünket, nekem adod?, kérdeztem, legyen a tied, mondta Pavel Făgăşan, született Saul