A lidérc akkora volt, mint egy kertitörpe, és lágy, meleg fényt árasztott magából. Panni nagyon örült, amikor meglátta a szobájában, mert sokat olvasott már a lidércekről, és alig várta, hogy lásson egyet. Nem csak a lidércekről, hanem minden másról is nagyon sokat olvasott. Régebb az iskolába is magával vitte a könyvet, amit épp olvasott, de már leszokott róla, mert a többiek mindig kinevették érte. Eleinte nem értette, miért, mert ő senkit nem nevetett ki, de aztán arra gondolt, hogy talán azért, mert olvasni nem menő, és ezután csak otthon olvasott, amikor senki se látta.

A nyugalom csak rövid ideig tartott, mert az osztálytársak hamarosan találtak valami mást, amiért kinevessék. Panni szeplős és szemüveges volt. De az osztályban nem volt menő szeplősnek és szemüvegesnek lenni. A többiek mindig összesúgtak a háta mögött, de még elég hangosan, hogy meghallja őket. A többi lány mind nagyon csinos volt, sminkeltek és divatos ruhákban jártak, de Panni akármit vett fel, mindenben csúnyának és esetlennek érezte magát, amit az osztálytársak mindig igyekeztek is a tudtára adni. Nagyon szerette volna, ha a szép lányok barátkoznak vele, de valahányszor beszélgetni próbált velük, mindig azt mondták neki, hogy undorító, egy ilyennel ők soha nem állnának szóba.

Megpróbált szemüveg nélkül iskolába járni, de nem látott el rendesen a tábláig, a tanároknak se mert szólni, hogy előbbre ülhessen, és amikor a többiek meglátták, hogy hülyeségeket ír a füzetbe, ezért is kicsúfolták. A szeplőkkel semmit nem tudott csinálni. Az osztálytársak azt mondták rá, hogy ragyás, és Panni mindent megtett volna, hogy megszabaduljon tőlük, egyszer még az anyukája alapozóját is kipróbálta, de az eredmény katasztrofális lett, és inkább lemosta. Egyre jobban szégyellte magát, és legszívesebben az utcára is eltakart arccal lépett volna ki.

Otthon, az anyukájával és a könyveivel biztonságban volt. Minden délután alig várta, hogy hazaérjen, de az esték túlságosan is hamar elteltek, és másnap minden kezdődött elölről.

Egyik reggel, izgatott nyüzsgés fogadta az osztályban. Persze, ma van Adél születésnapja. Adél az egyik legcsinosabb lány volt az osztályban, okos volt, a tanárok is szerették, mindig szép ruhákban járt. Adél különösen utálta Pannit, ha meglátta, mindig olyan arcot vágott, mintha egy iszonyúan büdös, romlott gyümölcsöt szagolna. Az osztályban már egy hete arról beszéltek, hogy Adél hatalmas bulit szervez, amire mindenkit meghív. Panni sejtette, hogy ő lesz az egyetlen, aki nem kap meghívót, de mégis nagyon fájt neki, amikor látta, hogy Adél nagy ívben elkerüli az ő padját. A gyerekek megbeszélték, hogy ki mit vesz fel, milyen torta lesz, milyen ajándékokat visznek, és közben lopva Panni felé pislogtak. Ha valamelyikük elkapta a tekintetét, nevetni kezdtek. Szünetben az egyik lány odalépett hozzá.

– Te szegény, téged nem hívtak meg. Én meghívnálak az én szülinapomra, de félek, hogy nem lenne pénzed rendes ajándékra – a lány alig bírta végigmondani, már-már fuldoklott a nevetéstől. Az osztály zengett a kacagástól.

Panni végignézett a röhögéstől eltorzult arcokon, és majd elsüllyedt szégyenében. Felpattant és kirohant a teremből. A folyosón már alig bírta visszatartani a sírást, és mire elért a lányvécéig, már ömlöttek a könnyei. Órákig ült az egyik fülkében, aznap már nem mert visszamenni az osztályba, megvárta, míg mindenki hazamegy, és csak akkor szedte össze a holmiját.

Mindig szégyellte, hogy nincs pénze szép és márkás ruhákra, mint a többieknek, és gyakran kinevették azért is, mert turkálóból vásároltak. Az anyja egyedül nevelte, és nem volt túl sok pénzük, de tudta, hogy ezt hiába magyarázná, a többiek úgysem értenék meg.

Panni érezte, hogy nem bírja már tovább, ezért egy nap az utolsó óra után, amikor már üres volt az osztály, odament az osztályfőnökhöz, és mindent elmondott. A tanár azt mondta, hogy sajnálja, és azt tanácsolta, hogy ne törődjön vele. Panni megpróbálta, de cseppet sem érezte jobban magát. Elmondta egy másik tanárnak is, az meg azt mondta, védje meg magát, de fogalma sem volt, hogy kellene. Nem tudta, mire gondolhatott a tanár, tán meg kéne vernie őket? Szeretett volna egy barátot, aki megvédi, de rájött, hogy undorító, és egy ilyen embernek hogy is lehetnének barátai.

Az anyja látta, hogy a szokásosnál csendesebb, de hiába kérdezgette, Panni mindig azt felelte, hogy semmi baj. Nem akart árulkodni, szégyellte magát, amiért olyan gyenge, hogy nem tudja megoldani a helyzetet, és különben sem hitte már, hogy anya bármit is tudna tenni, ha még a tanárok se tudnak segíteni.

Észrevette, hogy otthon sem tud már megnyugodni. Bármit csinált, mindig eszébe jutott, vajon mit szólnának hozzá a többiek. Nem volt már kedve olvasni, tudta, hogy az osztályban kiröhögnék miatta, és már otthon sem tudott szabadulni a mardosó szégyentől. Ezért inkább nem csinált semmit, csak ült a szobájában, és nézett le a nyolcadik emeletről. Elképzelte, milyen jó lenne, ha nem létezne, milyen könnyű lenne, és holnap már nem kéne iskolába menni,

A lidérc volt az egyetlen vigasza. Minden este eljött és beszélgettek. Csavargatta a szakállát, miközben Lidércországról mesélt. Tényleg olyan volt, mint egy kertitörpe, és amikor vele volt, Panni még tudott mosolyogni. Lidércországban minden könnyű és súlytalan, az ott élők képesek a felhőkön is járni, nincsen fájdalom és szomorúság. Ami azt illeti, ott semmilyen érzelem nincsen, csak a végtelen nyugalom, mesélte a lidérc.

Panninak ez nagyon tetszett, szeretett volna semmit sem érezni, csak végtelen nyugalmat. Amikor a lidérc mesélt, megpróbálta elképzelni, és már ettől is sokkal jobban érezte magát.

Az anyja egyre jobban aggódott, mert Panni már alig-alig szólt hozzá. Ha megkérdezte, mi volt az iskolában, csak annyit felelt, hogy semmi, és csukta is magára a szobája ajtaját. Az anyja mindent megpróbált, leültette beszélgetni, hétvégén elmentek sétálni, kirándulni, és végig remélte, hogy Panni egyszer csak elmondja, mi bántja, de a lány makacsul hallgatott.

A lidércnek ezzel szemben mindent elmondott. A kis emberke mindig végighallgatta, és soha nem mondott olyasmit, hogy ne törődj velük, vagy védd meg magad, csak azt, hogy megérti, milyen nehéz lehet. Panni rádöbbent, hogy mégis csak van egy barátja. Eszébe jutott, hogy az osztálytársak, biztos kiröhögnék, ha megtudnák, hogy neki csak egy barátja van, és az is egy lidérc, de próbálta elhessegetni a gondolatot, hiszen ezekben a röpke órákban még jól érezte magát.

Amíg nem jött a lidérc csak bámult ki az ablakon, nézte az autókat és az embereket, eszébe jutott, hogy másnap tornaóra is lesz, és arra gondolt, milyen könnyen megoldható lenne, hogy ne kelljen többet iskolába járni. Ha nem létezne, akkor biztos nem érezné a sok szégyent. Valami olyasmi lenne, mint Lidércországban élni. De minél többet nézett lefelé, annál jobban félt, nem, mégse lenne olyan könnyű, nem elég bátor hozzá.

A tornaórát mindennél jobban utálta. Alapvetően szeretett volna mozogni, de a többiek mindig nevettek rajta, ha szaladni kellett, a csapatjátékoktól már előre félt, mert senki nem akart vele egy csapatban lenni. Annyira izgult, hogy mindig bénázott, elesett, nem találta el a labdát, és ezzel csak rontott a helyzeten, még jobban gúnyolták, még jobban kinevették.

Ez az óra a szokásosnál is rosszabbra sikeredett. Panni éppen átöltözött, és már indult volna a tornaterem felé, amikor harsány röhögés ütötte meg a fülét. Ekkor jutott eszébe, hogy a szemüvegét az egyik padon felejtette.

– Hoppá, azt hiszem, valakinek új szemüveget kell venni – mondta Adél kezében a törött szemüveggel – vajon hány évig kell félretenned hozzá? Apukád talán venne neked másikat. Ja de várj, neked nincs is apukád.

Az osztály még akkor is nevetett, amikor a tornatanár megérkezett.

– Mi van itt? – kérdezte szigorúan a tanár, és az osztály azonnal elcsendesedett. Panni nem mert szólni, tudta, hogy ez a tanár is csak annyit mondana, védd meg magad. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában egész nap.

Anyu szerencsére nem volt otthon, mert sokáig dolgozott. Panni berohant a szobájába, és amint becsukta az ajtót, zokogni kezdett. A lidérc már ott fénylett a szobában.

– Nem akarok többet iskolába menni – mondta neki Panni – Segíts nekem eljutni Lidércországba!

– Hajaj, az nem lesz könnyű– sóhajtott a lidérc.

– Miért nem? – kérdezte Panni.

– Ha egy ember Lidércországba megy, soha többet nem térhet vissza az emberek közé.

– Én nem is akarok visszajönni. Itt mindenki utál engem– felelte Panni.

– Egyáltalán nem egyszerű az odavezető út. Fájdalmas neked is, és annak is, aki itt marad.

– Nem érdekel, most már elég bátor vagyok hozzá– felelte Panni. Kinyitotta az ablakot, és letekintett a sötét, üres utcára. Már nem félt, készen állt az utazásra. Most kell menni, amíg anyu haza nem ér. Nem érzett se fájdalmat, se szomorúságot, csak végtelen nyugalmat.

– Jól meggondoltad? – kérdezte a lidérc – hiányozni fogsz az embereknek.

– Én nem hiányoznék senkinek – felelte Panni, és felmászott az ablakpárkányra.

– Biztos ez? – kérdezte a lidérc.

Panninak már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy biztos, de ekkor hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Hazajött anyu. Talán neki mégiscsak hiányoznék, gondolta, és hirtelen halálra rémült az alatta tátongó sötét utcától, egy csapásra eltűnt a végtelen nyugalom, és rádöbbent, hogy talán mégsem elég bátor, hogy Lidércországba költözzön.

Leült az ágyára, a szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, mert mindennél jobban félt attól, amit most tenni készült. Nem szabad sírni, nem szabad sírni, ismételgette magában a szokásos mantrát. Végül vett egy nagy levegőt, és kilépett a szobájából.

– Anyu! El kell mondjak neked valamit.

Szömörcefalván kétszáz ember lakik. Valamikor többen is voltak, de elmentek vagy meghaltak. Busz nincs, vonat sose volt, a legközelebbi bolt a szomszéd faluban. A szomszéd falu nyolc kilométer. Valamikor volt egy kisbolt, de már nem éri meg, nem vásárolnak elegen. Kocsma van, az még megéri.

Az aprócska falut mindenhol erdő veszi körül. Tölgyesek, bükkösök, gyertyánosok és a sötét fenyves. Az erdőben vannak medvék és farkasok, de az emberek nem félnek tőlük, nem is igen találkoznak velük. A szömörcefalviak egy dologtól félnek igazán, a sötét fenyvestől. Ott lakik a gonosz szellem. A gonosz szellemmel se sokan találkoztak, aki mégis, az már nem tud mesélni róla.

A falu végén, a legutolsó házban lakott az öreg Samu. Fiatal korában a városban dolgozott, a gyárban. A falu akkor még tele volt élettel, busz hozta-vitte a munkásokat, voltak gyerekek, volt iskola és megvolt még a kisbolt is, akkor megérte. Az ő gyerekei már felnőttek és idegen országokba vándoroltak. Az öreg jó erőben volt, semmije nem fájt, naphosszat a kertben dolgozott vagy az erdőt járta.

Bolond maga, hogy annyit mind megyen az erdőbe, mondogatta Marika, a szomszédasszony, de az öreg Samu ilyenkor csak annyit felelt, hogy az erdő a legjobb szomszéd. Marika erre egy kicsit megsértődött, de nem tartott ez nála sokáig. Jó, menjen csak, dörmögte, és az öreg Samu ment is. Minden fát, minden bokrot, minden madárfüttyöt és gombát ismert. De volt valami, amit az erdőjárásnál is jobban szeretett, faragni. Faragott tölgyfából, bükkfából, diófából, mindenből, ami csak a kezébe került. Faragott medvéket, farkasokat, rókákat, kutyákat, macskákat. Ez jó lesz, ebből ma valami szép lesz, mormogta valahányszor kedvére való fadarabot talált. Semmit nem dobott el, azt sem, ami nem sikerült. Ott voltak a házban mind a törött lábú medvék, repedt farkú mókusok, fületlen macskák és orr nélküli kutyák. Nem voltak igazán szépek, de kicsit sem érdekelte, örömmel csinálta.

Egy gyönyörű, langyos őszi reggelen sétálni indult az erdőbe. Apró kis ösvény vezetett a hatalmas, öreg fák közé, itt-ott néhány kopott turistajelzést is fel lehetett fedezni. Az erdő mélyéről gépek, szekerek és nyerítés zaja hallatszott. A favágók már javában dolgoztak. Ne menjen arra, mert elviszi a gonosz szellem, kiáltották a munkások, de az öreg csak mosolygott, hogy ugyan már, szellemek nincsenek, se jók, se gonoszak. Nem igazán hitt az efféle földöntúli dolgokban, templomba is csak hébe-hóba tévedt. Mégsem járt a sötét fenyvesben. Megszokásból, vagy talán mégis félt egy kicsit.

Nemsokára egy hatalmas kidőlt fenyő állta útját. Ennyi. Innen szokott visszafordulni. De most megakadt a tekintete egy fadarabkán. Ezt bizony haza kell vinni, még ha egy seregnyi gonosz szellem lakik is itt, mert ebből lehet valami szépet faragni. Megkerülte a kidőlt fát és belépett a sötét fenyvesbe. Itt már olyan sűrűn álltak a vén fák, hogy alig engedtek be egy csekélyke napfényt. A tűlevelek közt áthatoló halovány napsugár megcsillant egy aprócska tó sima tükrén. A tó körül szinte szabályos körben álltak a fiatal fenyők, zsenge zöld hajtásaik világítottak a félhomályban. De hisz ez gyönyörű, gondolta az öreg, nincs itt semmi gonosz, babonás népség vagytok mind. Csak azt találta különösnek, hogy itt a fákon kívül nem volt más élet, nem voltak madarak, pókok, bogarak, hangyák.

Amikor hazaért hirtelen megmagyarázhatatlan fáradtság lett úrrá rajta. Mégsem akart pihenni, mert érezte, hogy most tényleg valami nagyon szépet fog alkotni. Nekilátott a munkának. Ez nagyon jó fa, ebből lesz valami. Talán egy medve, farkas, róka, kutya vagy macska. De a véső sehogy nem akart oda menni, ahová szerette volna. Olyan volt, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, amikor először jártak a kezében a szerszámok. Valami mégiscsak alakulni kezdett. Egy arc. A véső táncra kelt a kezében, apró, mélyen ülő szemeket, tömzsi orrot, sűrű, összenőtt szemöldököt, hosszú bajuszt formált. Hiszen ez Dezső, a juhász! Jól emlékezett rá, pedig már három éve volt, hogy utoljára látta. Télen, amikor a nyáj otthon volt, minden este együtt sakkoztak a kocsmában. Aztán egy tavasszal kihajtotta a juhokat, és nem jött többet haza. A kertjében egyik napról a másikra megjelent egy fiatal fenyő. Amikor meg akartak szabadulni tőle, látták, hogy másnapra mindig visszanő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni. Akkor kezdtek először a gonosz szellemről beszélni. Szellemek nincsenek, gondolta az öreg Samu, medve vagy farkas lehetett. A fenyő az valóban különös.

Most itt volt Dezső, olyan elevenen, hogy majd megszólalt. Csodálkozott az öreg, hiszen próbált ő már arcot faragni, de az soha nem hasonlított senkire. Estére fájni kezdett a dereka.

Reggelre még erősebb lett a fájdalom, és különösen gyengének érezte magát. Öreg vagyok én már, nincs abban semmi különös, hogy fáj ez meg az, gondolta és elindult az erdőbe. Egyenesen a sötét fenyves felé vette útját. Ismét talált egy darabka fát, ugyanott, ahol előző nap. A véső újra megindult a kezében és egy másik arcot faragott.

Nocsak, ez Béla, az erdész. Nagyon értette a dolgát, nem félt az se medvétől, se farkastól, ha dolog volt, ment éjjel is, nappal is, de egyszer csak nem jött haza. Az öreg Samu emlékezett, hogy akkor még a rendőrök is jöttek, átfésülték az egész erdőt, de nem találták meg. Ott volt Pista, Marika fia is, a sötét fenyvesbe egyedül ő merészkedett be. Másnapra beteg lett, a doktorok nem tudták, mi baja, akármit próbáltak, meghalt szegény, pedig fiatal volt, nem volt soha beteg azelőtt. Marika udvarán is megjelent egy fiatal fenyő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni.

Másnap előkereste a botját, mert nem bírt fölegyenesedni. Maga aztán jól megvénült, kiáltott át Marika a szomszéd kertből. Ez vár mindenkire, Marika, felelte fáradtan az öreg, és indult is az erdőbe. Minden erejét összeszedve vánszorgott a sötét fenyvesig. Összegyűjtött minden kis darab fát, amit csak elbírt, ami csak elfért a tarisznyájában. Lehet, hogy többet már nem jöhetek, lehet, hogy holnapra már elfogyok, gondolta és még egyszer körülnézett a néma, sötét fenyvesben. Köszönöm, suttogta. A gonosz szellem hallgatott.

Otthon nekilátott a munkának. Alig bírta már tartani a vésőt és mindene fájt, de a szerszám most is szinte magától dolgozott. Alig egy óra múlva kész lett Pista, Marika fia.

– Nagyon rosszul néz ki szomszéd, hívni kéne a doktort – mondta Marika, mikor este megérkezett egy szelet frissen sült almástésztával.

– Azt hiszem, a doktor rajtam már nem segíthet – felelte halkan az öreg.

Amikor az asszony meglátta a szobrokat, egészen meglepődött, hogy nahát, nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges maga. Aztán megpillantotta a fiát, és egészen elsápadt, úgy tűnt menten elájul.

–Ne menjen többet oda! Komolyan mondom, ne menjen többet oda! – kiáltotta Marika, és kisietett a szobából.

Ezután az öreg Samu már mindig csak arcokat faragott. Néha még felismert egyet-egyet a falubeliek közül, de többnyire idegenek voltak. Bizonyára kirándulók, akik megörültek a szép helynek, és fogalmuk sem volt a rájuk leselkedő veszélyről. Minden arc egyre szebb, egyre elevenebb volt, az öreg Samu ereje pedig egyre fogyott. Elmélyültek arcán a ráncok, nehézkesen vett levegőt és alig-alig bírt felkelni az ágyból.

A faluban mindenki a csodájára járt, hogy mindenki itt van, aki odamaradt az erdőben. Milyen szépek, hogy hasonlítanak! Honnan tud ilyet az öreg Samu, mikor egész életében csak törött lábú medvék, repedt farkú mókusok, fületlen macskák és orr nélküli kutyák kerültek ki a keze alól?

Egy reggel aztán a szokottnál erősebbnek érezte magát, és nem fájt semmije. Maradt még egy utolsó fadarab, nekilátott annak is. Hosszú, sovány arc, görbe orr, kócos, ritkás szakáll, a homlokon ráncok, akár az őszi szántás barázdái. Ott volt előtte a saját arca, akár ha tükörbe nézett volna. Mikor elkészült lassan felöltözött, kezébe vette a botját és elindult az erdőbe.

Amikor Marika másnap benyitott a falu végén a legutolsó házba, nem talált ott senkit, csak a fából faragott arcok néztek vissza rá. De a kertben ott állt egy fiatal fenyő. Akárhogy próbálták, se fejszével, se fűrésszel nem lehetett kivágni.