Várad a középkori magyar királyság egyik legjelentősebb települése volt. Városiasodása a tatárjárást követően, elsősorban a 14. században gyorsult fel, majd a 15. században meghatározó jelentőségű egyházi, vallási, gazdasági centrum lett. Bár művelődési életének középkori jellege a 16. század második feléig fennmaradt, öt évszázad alatt Várad a jelentéktelen földvártól a püspöki székhelyig, majd onnan a magyar Compostellától, a Körös-parti Athénig jutott, művelődése pedig a monasztikus rendektől a koldulórendekig, a skolasztika szellemétől a humanizmusig, a gótikától a reneszánszig fejlődött.

A középkor utolsó másfél évszázadában Várad a 15. század közepétől kivirágzó magyar humanista műveltség legkorábban kialakult központja lett. Ettől az időszaktól kezdve a humanizmus világképe és a reneszánsz stílusa már egyre erőteljesebben hatott, mind maradandóbb nyomokat hagyva a város művészetében, oktatásán, tudományos életén. Ennek okait keresve, elsősorban a kedvező körülményeket kell kiemelni. A 15. század során a reneszánsz-humanista műveltség megjelenésének számos elengedhetetlen feltétele alakult ki a városban: országos mércével mérve is magas intellektuális színvonal, az antik és világi kultúra iránti nyitottság, bőkezű mecenatúra, az ezt biztosító magán- és intézményi vagyonok, szerteágazó és mind elmélyültebb nyugat-európai, itáliai oktatási, egyetemi kapcsolatok, magasan iskolázott, művészet-és tudományt szerető, értő közeg és tudományos szakembergárda. Váradon tehát már volt szellemi igény, megrendelő és kivitelező, valamint a mindezek tárgyiasodása, valós művészeti és művelődési alkotásként való megjelenése szempontjából elengedhetetlen tényező: pénz.

        Tévedés lenne azt hinni, hogy ez a humanista művelődés az itáliai városokéval azonos lett volna. Váradé nyilvánvalóan erőtlenebb és felszínesebb volt és maradt, illetve a polgárság anyagi, kulturális, épp e korban mind erőteljesebben jelentkező fejlődése ellenére sem lehetett laikus indíttatású. Egyházi bázisra épült, egyházi intézményein keresztül formálódott, a püspökség, a korabeli művelt, egyetemet járt papság és az általuk ide vonzott vagy a város szellemi vérkeringésébe bekötött klerikusok, illetve világi tudósok és tudományosság munkálkodása, szellemi elkötelezettsége nyomán alakult ki. 

       A váradi reneszánsz már 15. század eleji kezdeteinél, de még inkább későbbi virágzásában elválaszthatatlan volt és maradt az egyház hagyományos, de fokozatosan új szellemi tartalommal telítődött intézményeitől. A középkor végi reneszánsz-humanista elemekkel kiegészülő városi művelődést a 12-14. század kulturális viszonyai, jelenségei alapozták meg, melyekről fájdalmasan kevés konkrét ismeret maradt fenn. A középkori Várad iratanyagát és könyvállományát két teljes (1241, 1660) és több részleges (1406, 1474, 1556) pusztítás lényegében megsemmisítette. Feltárásakor a rendkívül töredékes okleveles iratanyag és a még szórványosabban túlélt könyves emlékek mellett, leginkább hasonló települések (püspöki városok), hasonló egyházi intézményeinek (püspökségek, székes- és társaskáptalanok, szerzetesrendek), azonos kulturális jelenségeire támaszkodhatunk. E párhuzamokkal, a történeti kutatások ugyan közelebb hozzák hozzánk e kor váradi művelődésének bemutatását, lehetőséget adnak fejlődési ívének felrajzolására, de részletgazdag, árnyalt képet sajnos nem tudnak kínálni.

        A reneszánsz kori Várad kulturális jelenségeinek megértése szempontjából mégis fontos, hogy szót ejtsünk az azt fenntartó, hordozó egyházi intézményrendszer kialakulásáról és szerepéről. A Szent István király korától kiépülő vármegyerendszer és egyházi intézményrendszer központja nem Váradra, hanem Biharra került. A döntés sokat elárul a 11. század eleji, közepi Várad alárendelt helyzetéről, ami a század végén Szent László király uralkodásától alapvetően megváltozott, hiszen döntése nyomán, feltehetően 1083-ban sor került a káptalan felállítására, majd 1091 után a püspökség megszervezésére.

         Az egyházi intézmények megjelenése valódi városi élet születését még nem, de a latin nyelvű művelődés, írásbeliség, vagyis a korabeli Európa kulturális identitásnak e rendkívül fontos és meghatározó elemeinek a megjelenését szinte azonnal maga után vonta. 

A magyar államalapítás évszázadának végén és ahhoz még szorosan kapcsolódva azonban nemcsak egy új adminisztratív központ született, de nyugati mintájú intézményein, és kulturális identitásának új elemein keresztül ebben a hatalmas, a Tiszától Erdélyig terjedő országrészben megjelent egy olyan új entitás, mely leginkább alkalmas és nyitott volt a fennálló és a középkor későbbi századaiban megjelenő új kulturális hatások befogadására. A nyugati latinitás lett az a szilárd kötelék, melyen keresztül eleinte szinte észrevétlenül, később már mind kézzel foghatóbb és látványosabb módon sor került a késő-középkori európai művelődés egyre gazdagabb, színesebb, a humanizmus korába lépve pedig új tartalommal kiegészült elemeinek átvételére.

A latin nyelvű írásbeliség megjelenését Szent István és Szent László király törvényei segítették elő. E királyi rendelkezések a püspökök feladatává tették a templomok felszerelését, a misékhez szükséges szertartáskönyvek biztosítását. Váradon az egyházmegye ellátására a 12. század elejétől megkezdődhetett a legalapvetőbb igényeket kielégítő latin nyelvű, liturgikus könyvek másolása, gyűjtése, vagyis a városban már ekkor másolóműhelynek, scriptoriumnak kellett működnie. A káptalan által életre hívott egyházi intézmények másik alapvetően fontos elemét a 12. század során már működő káptalani iskola jelentette. A 15. századig, a humanizmus térnyeréséig, azonban ez sem kínált magas szellemi műveltséget. A középkori papi hivatás alapvető ismereteit kívánta átadni, vagyis célja a latin nyelv elsajátíttatása, az egyházi énekek megismertetése volt. Később, a kulturális fejlődés első igazán meghatározó jeleként fokozatosan mind nagyobb hangsúlyt kapott a közjogi írásbeliség, vagyis az oklevélszerkesztés oktatása.

         Ez utóbbi tudás birtoklására mind jelentősebb igény mutatkozott. Várad a tiszántúli országrész legfontosabb hiteleshelyévé vált, miközben László király szentté avatása, a várbéli székesegyházban kialakított sírhelye, a 12. század végétől országossá váló kultusza, illetve ennek hatására tömegessé váló zarándoklatok, valamint a szent sírjánál kialakult istenítéleti eljárások okán az ország egyik legjelentősebb vallási, igazságszolgáltatási és kulturális centrumává, ezen belül a latin nyelvű magyar írásbeliség kiemelkedő központjává fejlődött. A különböző jogi oklevelek (perek, birtokbejárások, királyi parancs-, adomány-, és kiváltságlevelek stb.) illetve az istenítéleti eljárások lebonyolítása, a végzések írásba foglalása, kihirdetése, jegyzőkönyvbe vétele a váradi káptalanra és káptalani hiteleshelyre, illetve mindezek hatására a jogi és liturgikus tartalmú írásbeliségben egyaránt hamar nagy rutint szerzett papságára hárult.

         Mivel a századok során ezek mind kiterjedtebb feladatokkal ruházták fel a váradi egyház intézményeit, nemcsak tetemes okleveles anyag keletkezett, de kialakultak az első könyvgyűjtemények is. Az állományok jellegét azonban még nem tudatos vagy változatosságra törekvő gyűjtés határozta meg, hanem a szükségszerűség formálta. A legjelentősebb az iskola igényeit is kiszolgáló székeskáptalani könyvtár lehetett, melyről a tatárjárásig terjedő korszakot tekintve semmit nem tudunk, csak feltételezhetjük, hogy a kor körülményeiből fakadóan még kizárólag csekély számú liturgikus műből állhatott. 

        Az állomány összetételének megállapítását nehezíti, hogy ezek a gyűjtemények is csaknem teljesen elpusztultak, sőt jegyzékeik sem állnak rendelkezésünkre. Maradnak a párhuzamok, elsősorban a veszprémi, pozsonyi és zágrábi káptalani könyvtár fennmaradt lajstromai. Ezek arról tanúskodnak, hogy a 15. századra megannyi teológiai alapképzést biztosító könyv mellett, már jelentősebb számú magas szintű, főleg természettudományos és orvosi munka volt megtalálható. Elvben ezt Várad kapcsán is elfogadhatjuk, sőt, figyelembe véve, hogy ezeknél Várad már tekintélyesebb, vagyonosabb, főpapjainak nagyobb jövedelmeket biztosító egyházi központ volt, mennyiségében és összetételének változatosságában meg is haladhatta őket. Ugyanakkor a jegyzékek hiányában ezek meglétében biztosak mégsem lehetünk, főleg mivel a képet árnyalja az a tény, hogy a tatárjáráskor elpusztult káptalanok könyvtárainak 14–15. századi fennmaradt nyilvántartásai (Veszprém, Pozsony) olyan újra pótolt könyvállományról tanúskodnak, amelyek a kötetek számában nem, de épp változatosságukban, korszerűségükben, tudományos értéküket tekintve jóval szegényesebbek azokénál, amelyek alapításuktól fogva folyamatos bővítés alatt álltak. Ezek egyike épp az a zágrábi káptalani könyvtár volt, amelyet a váradival nagyjából azonos időben és azonos körülmények között alapítottak. Zágrábban a 14-15. századra megannyi teológiai alapképzést biztosító könyv mellett sok, más káptalani könyvtárból hiányzó, magas szintű, akár egyetemi továbbtanulást is biztosító, arra felkészítő tudományos munka volt megtalálható.

         A városi élet erőteljesebb jelentkezésének hatására a 14. században indult fejlődésnek a középkori művelődés és oktatási rendszer harmadik eleme: a plébániai iskolahálózat. A középkor végére a váradi plébániák száma 18-20-ra emelkedett, igaz, ezek között sok volt a kolostori templom, illetve a város vonzáskörzetében (Váradhegyfok, Kápolna stb.) emelt istenháza. A plébániák mellett korábban is szerveződhettek iskolák, a század második felében jelentősebb oktatási tevékenységet is folytathattak, bár ezek konkrét munkáját néhány okleveles említést leszámítva szinte egyáltalán nem ismerjük.

         Ez a kulturális, oktatási közeg volt az, amely előbb csak szórványosan, utóbb már jelentősebb számban útra bocsátotta a nyugati egyetemeken tanulni vágyókat. Bár még hiányzott a tudatos egyetemre járatás, az Árpád-kor végétől a nyugati peregrináció már hatott a város, ezen belül is a középkori Váradon mindig is meghatározó szerepet játszó papi elit művelődési életére. A 13-14. század püspökeinek jelentős része ugyanis már magasabb fokú, az Árpád-kor utolsó évtizedeitől egyértelműen egyetemi tanulmányokkal rendelkezett. Főleg igaz volt ez olyan előkelő, vagyonos nemzetségekből, családokból származó, jelentős közéleti karriert befutó, világi hivatalokkal is rendelkező klerikusok esetében, mint Lodomér (1268–1279) Bertalan (1284-1285), Benedek (1291-1296) püspökök, illetve I. Nagy Lajos király itáliai (nápolyi) származású orvosa, az 1378-ban váradi főpapnak kinevezett Deméndi László vagy Telegdi Csanád székeskáptalani prépost (1320 k.), későbbi esztergomi érsek.

         A város 11-14. századi, még erőteljesen (kora)középkorias viszonyaiból tovább lépve a 15. század elejétől, a protestantizmus térnyeréséig terjedő közel másfél évszázad Várad számára a középkori városiasodás és egyházi művelődés fénykorát jelentette. A korábbi századok viszonyaihoz képest, annyi sok finom, de folyamatos eltérés ment végbe, hogy a 15. század elejétől, a reneszánsz korba lépve egy a korábbitól már sokban eltérő művelődési élet alakult ki. A változások meghatározó vonása, az egyre változatosabb formában jelentkező nyugati, ezen belül is leginkább itáliai kulturális hatások eredményeként megjelenő humanista szellem elterjedése volt.

         A humanista-reneszánsz művelődés váradi formálódásának, a gótika korából való „átfejlődésének” ha pontosabb részletei homályban is maradnak, íve jól felvázolható. Az Anjou-kor második felében a székesegyház átépítése és kifestése (1340-70-es évek), a váradi királyszobrok felállítása (1370-90-es évek) és számos további alkotás születése már a 14. századi város komoly művészeti teljesítményét, és egyben kulturális kapcsolatait mutatja. Valamennyi alkotáson a kor nyugati művészetének erős hatása figyelhető meg. Az építészetben még inkább a francia és német érett gótikáé, a freskók és szobrászati alkotások területén viszont az itáliai protoreneszánsz vagy trecento jelei mutatkoznak meg. Ha figyelembe vesszük a korabeli város alkotóműhelyeit (Kolozsvári testvérek), itáliai egyetemet járt főpapjait, itáliai eredetű pápai bullásait, akkor jól látható, hogy már ebben a században sokféle és sokirányú olaszos hatás érte a várost.

      Az Anjou-kor, tehát a 14. század végének még hagyományosabb értelemben vett középkorias, gótikus, részben már a születő reneszánsz hatása alatt formálódó művelődési korszakát 1400 után a valódi reneszánsz kezdeteinek a megjelenése követte. A korszakot olyan itáliai, dalmát származású, több esetben itáliai egyetemeken tanult, vagy kulturális közegben formálódott püspökök nyitották meg, mint Scolari András (Andrea Scolari) (1409–1426), Fráter János (Johannes de Curzola) (1435–1438) és Dominis János (Johannes de Dominis) (1440–1444). Egyházkormányzatuk során először találkozunk a képzett, humanista szellemű, bibliofil, mecénás főpap figurájával. Ők voltak az elsők, akik már pártfogói voltak a humanista szellemiségnek, az itáliai származású, vagy egyetemeket járt humanista szellemű tanult klerikusok felkarolásának. Nem utolsó sorban ők lehettek az elsők, akik a székeskáptalani könyvtárba olyan műveket építhettek be, amelyek az új szellemi áramlatok termékei voltak. Jelentős érdemük volt abban is, hogy a 15. század első felében itáliai, a kutatások mai állása szerint firenzei kolónia szerveződött Váradon, amelynek országos szinten is jelentékeny szerepe lehetett az új szellemiség elterjedésében. 

          Ez a kezdeti, idegen főpapok által megvillantott humanista műveltség a 15. század közepétől, második felétől fejlődésének új szakaszába lépett. Megjelentek az első, ugyancsak itáliai egyetemeken tanult, vagyis magasan képzett, alaposabb és elmélyültebb humanista szellemiséggel rendelkező, hazai, magyar anyanyelvű, a papi elithez tartozó humanisták, elsőként a Váradhoz ezer szállal kapcsolódó Vitéz János püspök.

Vitéz János püspöki udvara, negyedszázados váradi tevékenysége, a helyi és az egyetemes magyar kultúrtörténet igazi fordulópontját jelentette. Bár a 15. század második felében a nagyobb magyarországi egyházi központok esetében nem volt már egyedi jelenség a humanista szellem térnyerése, Vitéz kimagasló műveltsége, tudományszeretete, nagy ívű humanista kultúrpolitikája, könyvgyűjtő szenvedélye, nagylelkű mecenatúrája már a kortársak szemében is kiemelte Váradot, amelyet ekkortól kezdtek a Körös-parti Athénnak nevezni. Ennek köszönhetően Váradon, Budát és Esztergomot megelőzve, megszületett a magyarországi humanizmus első központja. 

        E kimagasló szellemi élethez és kulturális szerephez számos „kellék” az ő korára és mindenekelőtt az ő tevékenysége nyomán adottá vált: ókori klasszikusokat felvonultató könyvtár, humanista scriptorium és könyvkötő műhely, csillagvizsgáló és – ami hatását tekintve a legfontosabb volt – magyar és európai humanista tudós klerikusok és világiak gyülekezete, akik szenvedélyes vitáikkal tették élő, lüktető valósággá a váradi főpap humanista udvarát.

        Vitéz János humanista kapcsolatai több szinten érvényesültek, hiszen sok európai hírű tudós nemcsak kapcsolatban állt vele, de hosszabb-rövidebb ideig meg is fordult Váradon. Vespasiano de Bisticci itáliai humanista történetíró, könyvkereskedő a legnevesebb firenzei könyvmásoló műhely tulajdonosa, aki korának minden jelentős humanistájával kapcsolatban állt, megemlítette, hogy Vitéz János váradi udvara mindig tele volt kiváló emberekkel. Az idős Pier Paolo Vergerio volt az első neves európai humanista, aki ide látogatott, a sort mások folytatták, például Filippo Podokataro ciprusi származású görög humanista, de többen jöttek Közép-Európából is, mint a lengyel Szánoki Gergely és Lasoczki Miklós, nyugatról a székesegyházi kórust irányító francia zenész, Petrus Gallicus, vagy Miklós modruszi püspök, aki visszaemlékezése szerint 1463-ban a pápa követeként felejthetetlen telet töltött Váradon „a remek könyvtárban, együtt sok tudós férfival”. Az olyan magyar humanistákról sem szabad megfeledkeznünk, mint Polánkai Bereck, Ivanics Pál, Garázda Péter, Váradi Péter stb., akik tevékenysége mind egy-egy fontos fejezetét jelentik a humanista Várad kultúrtörténetének, valamint természetesen Janus Pannonius.

        Azon tudósoknak a sora azonban, akikkel Vitéz levelező, vagy baráti kapcsolatban állt, és tisztelői között tudhatta, még ennél is imponálóbb. Ott találjuk köztük Aeneas Sylvius Piccolominit, a későbbi II. Pius pápát, valamint Johannes Argüropulosz bizánci tudóst, aki latinra fordítva Arisztotelész hat könyvét, ebből ötöt Cosimo Medicinek Firenze fejedelmének, míg A csillagos égről szóló hatodikat (De coelo) Vitéznek ajánlotta. A váradi püspöknek ajánlották művüket többen a kor neves csillagászai közül is, mint Georg Pauerbach és Regiomontanus, vagy a szintén bizánci humanista Georgius Trapezuntius. Ezek a magyar, olasz, lengyel, német, francia és görög tudósok együtt alkották azt a váradi kört, azt a váradi tudós csoportosulást melyre az itáliai tudóscsoportosulásokkal rokon, első akadémiai kezdeményezés volt magyar földön.

        Vitéz János humanista udvarának egyik legfontosabb következménye, mely sokban befolyásolta a nyugati világ tudományosságának fejlődését is, a Váradi Táblák összeállítása volt. Vitéz, aki a humanizmus racionalitásával figyelte a természeti jelenségeket is, igyekezett minden, az égitestekhez köthető babonát eloszlatni. Ehhez azonban pontosan ismerni kellett a nap- és holdfogyatkozásokat, amelyek előrejelzésére eddig nem készültek számítások. Ezek elvégzésre kérte fel Georg Pauerbachot, aki 1464-ben ezt a kérést teljesítette, majd így írt Várad püspökének: „Akaratodnak engedelmeskedve próbáltam ezeket megcsinálni. Összegyűjtöttem tehát és egy kötetbe rendeztem az égi világító testek mozgásait és eklipsziseit mutató táblákat. Ezekből igen könnyen meg lehet előre állapítani a jövőre nézve is mindkét világító test (a Nap és a Hold) fogyatkozásait. Alapjaikat pedig a váradi délkörre számítottam ki, ezért láttam jónak, hogy váradi tábláknak nevezzük őket.” Pauerbach tehát azt a 0. fokot, melyre szükség van a hosszúsági értékek kiszámításához, és amely ma Greenwichnél található, a váradi várnál – pontosabban a püspöki palotánál – állapította meg (váradi meridián). Majd kétszáz évig, 1667-ig – más vélemények szerint Napóleon koráig – innen kiindulva számították a hosszúsági fokokat. Egyes visszaemlékezések szerint ezt használta Kolumbusz Kristóf is felfedező útjai során, de Amerigo Vespucci is megemlítette, hogyan tanult meg a váradi táblákból (Tabula Varadiensis) hosszúságot számolni.

        Fontos szót ejteni Vitéz János váradi püspök könyvtáráról, amiről valójában keveset tudunk. Tulajdonosuk könyvgyűjtő szenvedélyéről azonban sokat elárul a már említett Vespasiano da Bisticci írása, amely szerint: „(váradi püspöki kinevezése után) az első dolgok közé tartozik, amihez hozzáfogott, hogy egy igen szép könyvtárat rendezett be, és azt akarta, hogy abban mindenféle tudományághoz tartozó könyv meglegyen és ezeket Itáliában és Itálián kívül kerestette össze. És sok könyvet, amit megszerezni nem lehetett, Firenzében másoltatott le, s a költségekkel nem törődve, csupán arra ügyelt, hogy szépek és javított szövegűek legyenek. Hazája értékét emelte azzal, hogy minden könyvet meghozatott oda, amit csak meg lehetett lelni, eredeti műveket csakúgy, mint fordításokat. Kevés olyan könyv volt latin nyelveken, ami neki meg nem lett volna.”

         Vitéz János, akiben fiatal korától kiépülő humanista kapcsolatai hamar felélesztették bibliofil hajlamait, az új humanista könyvkultúra egyik legelső és legfontosabb magyar követőjévé vált, létrehozva Várad történetének feltehetően első olyan könyvtárát, mely tudatos gyűjtés eredményeként jött létre, és nem kizárólag a gyakorlati célokat követő szertartáskönyvekből vagy tankönyvekből állt, mint a korábbi káptalani vagy rendi iskolai könyvtárak. Számos nagy értékű kódexet vásárolt, amelyek magukon viselték a korabeli itáliai reneszánsz miniatúrafestészet kiemelkedő színvonalát. Mivel a könyvek tetemes részét firenzei importmunkák tették ki, ahol iparszerűen és rengeteg másolási hibával állították elő őket, Vitéz gyakran saját kezűleg javította és egészítette ki a szöveget, illetve datálta kiegészítéseit. Néhány kódex esetében biztosan tudjuk, hogy már 1465 előtt, vagyis váradi püspöksége idején birtokában voltak. Ilyen Maironis 1463-ban emendált kódexe, Plinius epistolái, melyeket elkészülte után 1464-ben saját címerével ékített, valamint Victorinus retorikai kommertárjának 1462-ben készült másolata, de a Plautus kódex is már birtokában lehetett, mivel 1465-ben fejezték be másolását. Nem tudjuk, összesen hány könyv alkothatta a váradi könyvtárat. Mivel Vitéz 1465-ben Esztergomba magával vitte gyűjteményét, illetve folytatta a beszerzéseket, 500 körülire tehető a teljes állomány. Ezek között sok volt az igénytelenebb kiállítású munka is. Halála után javarészt Mátyás Corvinái közé olvasztották be a gyűjteményt, a király halála és Buda török kézre kerülését követően osztozott annak sorsában. 

         Az egykori pompás tékából mára 64 kódexet ismerünk, leginkább történelemi és irodalmi művek, valamint teológiai, filozófiai, természettudományi (főleg csillagászati) munkák. A szerzők fele klasszikus latin vagy görög író munkájának másolata. A kész könyvek mellett Vitéz gazdag kéziratgyűjteménnyel is rendelkezett. A gyűjteménynek már saját korában híre ment, sokan innen kértek ki példányokat másolásra. Végül érdemes idézni a már említett híres német csillagász, a Vitéz Jánossal is kapcsolatban álló Regiomontanus szavait, aki a váradi püspökről és könyvtáráról így írt: „Benned tiszteli ez a dús könyvtár alkotóját, amelynek kincseivel Erdélyt és Magyarországot gazdagítod… Köztudomású, mily gonddal és mennyi költséggel gyűjtötted egybe különféle országokból a bölcsességre oktató könyveket, amelyek bőkezűségednek és emelkedett szellemednek hírét a késő nemzedékekre is át fogják hagyományozni.”

Ebben a kulturális közegben nevelkedett, formálódott a 15. század közepén Janus Pannonius. Nem ismert, mikor került Váradra, de erre kora gyermekkorában kerülhetett sor. Édesanyja Vitéz Borbála, Vitéz János húga volt, a gyermek tehát nagybátyjához került. Családneve bizonytalan, költői nevét a humanisták szokásának megfelelően latin névként vette fel. A székeskáptalani iskolában tanult tehetséges fiatalt Vitéz János 13 éves korában, tehát 1444-45 körül küldte Itáliába. Guarino mester híres ferrarai humanista iskolájában tanult nyolc éven keresztül, ezeket az esztendőket tekinthetjük középiskolai tanulmányai időszakának. Janus Pannonius már 15-16 éves korában költővé érett. Ferrarai éveiben csak úgy ontotta a klasszikus latin nyelvű verseket. Itt ismerkedett meg későbbi barátjával, a szintén Guarino tanítvány Galeotto Marzióval, majd Padovában és Velencében hallgatott római- és egyházjogot, illetve 1458-ban megszerezte a doktori kalapot.

         Vitéz János hat évvel tanulmányai megkezdése után, 1451-ben hozatta csak vissza Váradra, és székeskáptalani kanonoknak nevezte ki, elindítva az országos politikára is hatást gyakorló karrierjét. Bár Janus Pannonius hamarosan visszatért Ferrarába, tanulmányai végével 1458-ban végleg hazajött Magyarországra, de ezúttal nem maradt Váradon, Vitéz János lényegében azonnal Budára hozatta. Az épp csak trónra lépett Mátyás által is ekkor még tárt karokkal fogadott fiatal klerikus, annak biztos tudatában hagyhatta el Szent László városát, hogy nagy jövő vár rá, hisz nagybátyja az ifjú király kancellárja lett. Őt magát pappá szentelik, majd 1459-ben Pécsett megkapta a püspöki széket, illetve jogi ismereteit királyi személynökként kamatoztathatta. Ekkor, Váradról való végső távozásakor írta Búcsú Váradtól című versét, amit az első Magyarországon született humanista költeménynek tekintünk. A fájdalmas búcsú jogos volt, minden reményével és várakozásával ellentétben többé nem tért vissza Váradra.

         Janus Pannonius a pécsi püspöki szék elnyerését csupán egyházi karrierje első állomásának tekintette. Mivel 1465-ben Vitéz János váradi püspök megkapta Esztergom érseki székét, a várost és gazdag hagyományait jól ismerő költő magától értetődő örökösének számított. Az 1465. évi velencei követjárása során hibát ejtő Pannoniust azonban Mátyás nem helyezte át a kor egyik legtekintélyesebb, egyben legnagyobb jövedelmeket is biztosító Várad püspöki székébe, hanem meghagyta a jóval szerényebb presztízsű pécsi egyház élén. Janus Pannonius számára ez egyértelmű csalódás volt, illetve a király döntésében a széles körben elismert, nagy tehetségű, ugyanakkor a királyi kül- és belpolitikai elképzelésekkel már ekkor sem feltétlenül rokonszenvező, illetve ambícióktól is fűtött fiatal klerikus mellőzöttsége bizonyítékát látta, joggal. 

        Bár a királyi jószándékot teljesen nem vesztette el, arról nem is szólva, hogy a kinevezését követő 1468-ig tartó évek életének költőileg legtermékenyebb időszakát jelentették, Janus Pannonius Mátyással szembeni magatartását továbbra is ezek a politikai véleménykülönbségek és személyes érzelmek határozták meg. Mivel nagybátyjával, Vitéz János esztergomi érsekkel együtt 1471-ben vezető szerepet vállalt a csehországi háborúk és az ezek okán kivetett magas adók miatt kirobbant Mátyás elleni összeesküvésben, menekülnie kellett. A lázadás bukását követően Mátyás kész volt kiegyezni Vitézzel, akit vissza is fogadott kegyeibe, a pécsi püspök nem élt ezzel a lehetőséggel, hanem Zágráb felé haladva Itáliába akart menekülni. Négy hónappal később, 1472 márciusában kiújult tüdőbetegségében hunyt el. Temetésének, valójában Mátyás haragjától tartva a holttest elrejtésének körülményeiről, egyben a humanista püspök emlékének töretlen megbecsültségéről Antonio Bonfini, az uralkodó történetírója tudósít minket: „Mennyire szerette őt (pécsi) püspöki udvarának papsága, a következőkből nyilván látható. Minthogy lázadónak tekintették, a király haragjától félve, senki sem merte nyilvános pompával eltemettetni. Papjai azonban holttestét titkon a pécsi kápolnába vitték és hosszú időn át egy szurokkal bevont szekrényben tartogatták.” A 36 éves püspököt csak hét évvel később helyezték végső nyughelyére a pécsi székesegyházba, utóbb már a közemlékezet által is elfelejtett helyre. Sírjára 1991-ben bukkantak rá a székesegyház felújítási munkálatai során, majd 2008-ban újratemették.

         Várad és Janus Pannonius kapcsolata épp úgy nem ért véget a költő halálával, mint a város humanista műveltsége Vitéz János távoztával. Ezeknek az egymáshoz is kapcsolódó kulturális jelenségeknek a megértése szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy Vitéz János csak az első volt a kor magyar anyanyelvű humanista műveltségű váradi főpapjainak sorában. A püspöki székben őt követő utódai műve méltó követőinek bizonyultak.

A váradi püspökség fontosságára, egyben a király „személyi politikájára” jellemző módon azonban Vitéz János után a város főpapi székét, a magyar rendi érdekektől független idegen származású klerikusok kapták meg Mátyástól. Előbb Beckensloer János, a nagy befolyású, Vitéz vezette összeesküvés leleplezőjeként akkor még Mátyás feltétlen hívének számító német származású királyi főkancellár került a váradi egyház élére. Közvetlen utóda a cseh-morva születésű, a magyar király csehországi hadjáratakor Mátyás hűségére tért Filipec János (1476-1490) volt. Elődjétől eltérően az új püspök már beírta nevét Várad művelődéstörténetébe, tevékenysége egy újabb állomást jelentett a város humanista szellemű kulturális életének fejlődésében. Tette ezt annak ellenére, hogy az uralkodó egyik főembereként, követeként keveset tartózkodott a városban, illetve, ha mecénási tevékenysége nem is volt mérhető nagy elődje oktatásra, tudományosságra egyaránt kiterjedő váradi egyházkormányzatához, az nem is maradt észrevétlen.

         Mint minden humanista főpap, Filipec János is rajongott a könyvekért. Feltehetően gazdag és nagy példányszámú humanista könyvtárral rendelkezett. Könyveinek egy részét, ha nem is a teljes gyűjteményt, Váradon őrizhették, illetve tudjuk, hogy néhány kiemelkedő példánya a székeskáptalan tulajdonába került. Ez utóbbiról Petrus Ransanus tudósít, aki Beatrix királyné kíséretében érkezett az országba, majd Mátyás történetírója és követe lett. A püspök váradi könyvadományairól Ransanus így ír: „(Filipec) nagy könyvekkel, graduálékkal és antiphonalékkal, (látta el a székesegyházat) melyek minden részletben olyan csodálatos módon voltak ékesítve, hogy a leggazdagabb király ajándékának lehetett volna tartani.” Gazdag könyvadományairól Antonio Bonfini is beszámol. A váradi egyháznak adott könyvei azonban épp úgy elpusztultak, mint a püspök csaknem teljes könyvtára. Mára mindössze két kódexe maradt fenn, igaz, ezek egyike a magyarországi humanista művelődés egyik legnagyszerűbb alkotása. A ma az esztergomi érseki könyvtárban őrzött Filipec pontifikálét Mátyás budai reneszánsz műhelyében készítették 1481 és 1487 között, és feltehetően ugyanannak a mesternek az alkotása, mint az őt követő váradi püspök Kálmáncsehi Domokos breviáriuma.

        A humanista könyvkultúra és mecenatúra mellett a korabeli váradi reneszánsz építészet jelentkezésére is vet némi fényt Filipec János tevékenysége. A váradi püspök Mátyás corvinái közül kölcsönözte ki Leon Battista Alberti neves humanista építész, festő és szobrász 1485 körül készült De re aedificatoria című Franciscus Collensis által Firenzében másolt és Attavante által illuminált díszes kódexét. Nem tudjuk azonban, hogy ez az építészetelméleti szakkönyv mikor és milyen céllal került a váradi püspökhöz, pedig nem lenne érdektelen, mivel a város törökök általi feldúlása (1474) után ekkor folytak a megsérült várbéli épületek renoválási munkálatai. A rendelkezésre álló információk a püspök számára fontos épületek, elsősorban is a török ostromban feltehetően megsérült püspöki palota reneszánsz építészeti elvek és formavilág szerinti tatarozását, nagyobb arányú átépítését sejtetik. Erről, esetleg egy későbbi időpontban, a 16. század elején ennek folytatásaként végzett munkálatokról a régészeti feltárások során előkerült reneszánsz kőtöredékek is árulkodnak.

A Váradhoz kapcsolódó humanista művelődés 15. századi korszakát ifjabb Vitéz János személye, tevékenysége és humanizmus kori életpályája zárta le, aki az egykori püspök és esztergomi érsek unokaöccse és egyben neveltje volt. Itáliában tanult, először 1463 és 1466 között Bolognában, majd 1467-1468 során Padovában, ahol megszerezte jogi doktorátusát. 1455-től már tagja volt a váradi székeskáptalannak, de visszatérte után, még 1471 előtt a préposti javadalmakat is megkapta. 1472-ben, mint a nem sokkal korábban megszervezett, Keresztelő Szent János nevét viselő váradi társaskáptalan prépostja tűnik fel, vagyis biztosra vehetjük, hogy egyetemi tanulmányai után tartósan megtelepedett Váradon. A tanult humanista főpap ezt követően mint Mátyás diplomatája jelenik meg, aki többször járt a király megbízottjaként Rómában. Váradot 1481-ben hagyta el, előbb szerémi, majd veszprémi püspök lett, illetve almóci (Olmütz) püspöki adminisztrátor. Könyvszerető humanista mecénás volt, bár tevékenységéből kevesebb maradt fenn napjainkra. Az egyetlen olyan kódex, amelyről biztosan tudjuk, hogy az ő megrendelésére és használatára készült, püspöki pontifikáléja, azaz főpapi szertartáskönyve. Az 1489-ben elkezdett kódex a püspök által miséken elmondandó szövegeit tartalmazza, ezeket reneszánsz miniatúrákkal díszítve. 

Nagy szerepe volt a bécsi és budai humanistákat egyesítő Dunai Tudós Társaság (Sodalitas Litteraria Danubiana) létrehozásában is. A jellegzetesen humanista akadémiai csoportosulást Conrad Celtes a bécsi egyetem tanára alapította 1497-ben, a budai és bécsi humanista tudósok és teológusok egyesítéséből. Német (osztrák) részről a bécsi egyetem oktatói és pártfogói vettek részt a szerveződésben, magyar részről pedig a budai királyi kancellária tagjai. Az akadémiának két fiókja volt, egy Bécsben, egy pedig Budán, amelyek, bár szorosan együttműködtek, külön szerveződésként jöttek létre. Az alapító ifj. Vitéz Jánost kérte fel a szervezet védnökének, vezetőjének, akinek kiemelkedő fontosságát jól mutatja, hogy a társaság 1499-ben bekövetkezett halála után meg is szűnt.

A korabeli kulturális jelenségek (humanista kör, nagyszámú peregrinus, magyar ajkú humanisták, a papi középréteget is immár átható humanizmus, humanista szellemű oktatás stb.) a 16. század elején ismét Janus Pannonius személyével összefüggve találkoztak. A Jagelló-kori, virágkorát élő magyarországi és váradi humanista műveltség legfontosabb hazai jelképe ugyanis épp Janus Pannonius lett, akinek valóságos kultusza alakult ki a Mohács előtti időszakban. A Janus-kultusz kialakulását természetesnek kell tekintenünk, hiszen a kor magyar humanistáinak szemében Janus Pannonius nemcsak úttörőnek számított, és követésre érdemes példaképnek, de a külföldi egyetemeken és tudós műhelyekben az ő személyével lehetett igazolni a korabeli magyar művelődési viszonyok modernségét és európaiságát. Janus Pannonius halála után kialakult tiszteletéről, ami a legfontosabb kiindulópontja volt a költő nem sokkal később kivirágzó kultuszának, már Bonfini is beszámolt: „Örök vágyódást hagyott maga után Magyarországon épen úgy, mint Itáliában. Tizenhét esztendeig Guarinonak volt tanítványa és kora gyermeksége óta mind a latin, mind a görög nyelvet tökéletesen elsajátította. Tanítója gyakran szokta volt mondani, hogy egyetlen tanítványa sem volt még, sem olasz, sem külföldi, akit ügyesség, tanulékonyság és teremtő tehetség dolgában Janus Pannoniusszal össze lehetett volna mérni. Mikor latinul beszélt, azt hitte volna az ember, hogy Rómában, mikor görögül, hogy Athén kellő közepén született. Tetteiben és beszédeiben nem volt semmi barbárság. Versírásra született, de prózája szintén kellemes volt. Ha a közügyek zavaros árjával nem úszott volna, mindenesetre versenyre kelhetett volna az ókori szónokokkal és költőkkel.”

        A Janus hagyomány és a költő európai hírneve erősítésének egyetlen humanisták által elfogadható módja volt, a publikálás. A folyamat kezdetét Janus Pannonius addig szétszórtam maradt műveinek egybegyűjtése, rendszerezése jelentette, ami lényegében még Mátyás király érdeme volt. Az egykor vele szembeforduló költő alkotásainak felkarolása sokban rávilágít az uralkodása vége felé járó erős akaratú, s a szellemi értékeket felismerni képes király humanista művelődésére és művelődés pártiságára, kultúrpolitikájára, illetve pontosan értette ennek számára is kedvező propagandisztikus jellegét. A költő újratemetését egyik pécsi útja során engedélyező Mátyás Janus Pannonius iránti tiszteletéről így írt Bonfini: „(a földi maradványok elrejtését követően) Mikor jóval később a király egy alkalommal a várost (Pécs) és székesegyházat meglátogatta, a káptalan tagjai kérték, engedje meg, hogy János költő holttestét, melyet a király haragjától való félelmükben régtől fogva eltemetetlenül tartogatnak, méltó pompával eltemethessék. A király sajnálta a nagy férfiú gyászos sorsát, (…) és azonnal igen díszes temetést rendezett, hogy a jeles költő méltó sírban nyugodjék.”

        Az sem lényegtelen, hogy a Janus-kultusz születésének, kialakulásának ebben a korai szakaszában a váradi kapcsolat, kötődés már több szinten jelentkezett. Mátyás választása Váradi Péterre esett, akit 1485 körül bízott meg a feladattal. Váradi Péter 1450-ben született feltehetően Váradon, polgári családban, nemcsak nagy tehetséggel megáldva, de igen szerencsés pillanatban. Vitéz János püspök ismerte fel képességeit, humanista püspöki udvarában neveltette, gondoskodott pályája megindításáról. Magával vitte követi útjaira, például az 1463-ban III. Frigyes német-római császárral folyó bécsújhelyi tárgyalására, illetve 1465-ben Váradi Esztergomba is követte az érsekké kinevezett mentorát. Korának jellegzetes humanista értelmiségeként, akkor már esztergomi kanonokként, még ugyanabban az évben Bolognában elkezdhette egyetemi tanulmányait is. Nem vett részt a király elleni összeesküvésben, így Mátyás bizalmát elnyerve 1479-ben titkos kancellárja lett, majd 1480-ban a kalocsai érseki székbe emelte, illetve 1483-tól Mátyás távollétében a király személyét helyettesítette.

       Mint humanista és mint a királyi kancellária feje, Váradi nem csak kapcsolatban állt korának minden fontos szellemi társával, de egyben ő volt az, aki irányította Mátyás könyvtára számára a gyűjtési, másolási munkálatokat, ami ezen megbízatása esetében is jól hasznosítható tapasztalatokat jelentett. Ugyanakkor Váradi Péter Janus Pannoniussal csaknem megegyező életkora, neveltetésének azonos helye, gyermekkoruk nyilván sokban hasonló, talán közös élményei joggal teszik feltételezhetővé, hogy az akkor már több mint egy évtizede halott költővel, illetve annak emlékével nemcsak azonos műveltség vagy érdeklődési kör, de még Váradon kialakult személyes ismeretség kötötte össze. Ez utóbbira Bonfini is utal, mikor Váradi kapcsán megjegyzi, hogy Vitéz János felfedezve tehetségét őt gyermekeivel (itt nyilván Janus Pannoniusra utal) együtt neveltette. 

        Mindezek együttesen indokolják azt, hogy Váradi Péter miért végezhetett feltehetően elmélyült, a Janus-kultusz egész későbbi fejlődésére alapjaiban ható kutató és szerkesztő munkát. Váradi Péter volt erre ugyanis a legalkalmasabb, az elkészült, több száz epigrammát tartalmazó gyűjtemény pedig a Corvinák közé, Mátyás könyvtárába került, illetve számára is készült egy pergamen másolat. A gyűjteményt tartalmazó kódex ma már pontosan nem beazonosítható, az eredeti munka ugyanis elveszett. Váradi munkájának napjainkban leginkább a ma Bécsben őrzött Janus-gyűjteményt tekintik, ami azonban nemcsak epigrammákat, de a Magyarországon írt elégiák egy részét is tartalmazza. Az 1500 körül készült kódex feltehetően a Váradi által összegyűjtött epigrammák szövegét foglalja magába, melyhez hozzákapcsolták a magyarországi műveket. 

        Az elkészült gyűjteményt szinte azonnal másolni kezdték, illetve a magyar írásbeliség központjából, a királyi kancelláriából további másolatok formájában a nagyobb egyházi központok, székeskáptalanok könyvtáraiba került a gyűjtemény. Joggal feltételezhetjük, hogy a gyűjtemény egyik másolata Váradra, a székeskáptalani könyvtárba került, és az nem is nem maradt felfedezetlen a város művelt humanistái előtt, legalábbis a 16. század elejének Váradhoz kapcsolható, itt hivatalt nyert humanista műveltségű papjainak a Janus-kultusz erősítésére tett erőfeszítései erről árulkodnak. A káptalani könyvtárakba került példányok így váltak mind nagyobb körben hozzáférhetővé például azon tehetséges fiatal értelmiségiek számára is, akik a nyugati egyetemek felé vették útjukat. Nem véletlen, hogy épp ők voltak azok, akik szorgalmazták, hangsúlyozták a Janus-kultusz formálódásának következő lépésének számító közzététel, vagyis publikálás, a szélesebb európai értelmiség elé való tárás fontosságát. Ezek anyagi hátterét pedig mi más biztosította volna, mint az egyetemi tanulmányaikat lehetővé tévő mentoruk, például épp a humanista szellemű főpapok, püspökök mecenatúrája, akik épp ennyire pontosan tudták és ismerték a Janus művek publikálásának jelentőségét.

         A Janus epigrammák nyomtatásban való megjelentetése már a Jagelló időszakhoz köthető. A korabeli nyugat- és közép-európai Janus kiadások szinte mindegyike esetében szintén találunk valamilyen váradi kapcsolatot, illetve olyan személyek tevékenységének eredményeként kerültek napvilágra ezek a gyűjteményes kötetetek, akik a 16. század elején valamilyen formában kapcsolódtak Várad humanista közösségéhez. 

Az első, aki megpróbálta nyomtatásban kiadni Janus műveit, Brodarics István, Szatmári György püspök kancelláriai titkára volt, aki 1505-1506 körül egyetemi tanulmányai végeztével kezdett tárgyalásokat Aldus Manutius velencei humanista könyvkiadóval. Brodarics, aki tervéhez elnyerte Szatmári támogatását is, még csak egy, a birtokában található Janus Pannonius kézirat megjelentetését akarta elérni, „nehogy ily nagy férfiú örök szennybe takarva kallódjék.” Az első próbálkozás sikertelen volt, ugyanerre a sorsa jutott egy későbbi, 1512-es kísérlete. Ugyanabban az évben Bécsben már megjelent egy Janus-kötet, amit napjainkig az első sikeres publikálásnak tekintünk, és amely Brodaricsot is később újabb próbálkozásra sarkalta. Gondozója az a Paulus Crosnensis Ruthenus krakkói professzor volt, aki 1508-ban megfordult Thurzó Zsigmond váradi püspöki udvarában és egy télről szólót, valamint egy terjedelmes dicsőítő verset írt Szent Lászlóról, melyben a lengyel humanista elragadtatással írt a városalapító lovagkirály tetteiről, csodáiról, katonai erényeiről: „Abban fénylik, amit felemelt: a váradi várban / S egyházában, amely Mária temploma lett! / Ottan a márványkő sír mélyén nyugszik a teste, /Boldog csontjairól fel-felvillan a fény.” A művek érdekessége, hogy azok Janus költeményeinek ismeretéről árulkodnak, ami ismét csak annak váradi gyűjteményes jelenlétére utal. A kiadvány egy elégiát (De Arbore nimium foecunda) és a Guarino-panegirikuszt tartalmaz. Utóbbiban a költő ferrarai mesterének állít emléket, aki bevezette őt a tudományok világába, és aki felfedezte a benne rejlő költői tehetséget. Ez fontos magyar irodalmi és kultúrtörténeti pillanat, mivel az akkor már itthon széles körben kedvelt és tisztelt egykori váradi kanonok humanista költészetének ekkor kezdődött el európai népszerűsítése.

        A következő Janus-kiadás szintén a váradi humanista kör egy tagjához, Crossnensis krakkói egyetemi tanítványához Magyi Sebestyén váradi kanonokhoz (1516-1522) köthető, aki 1508-ban hazatérve magával hozta a pestis elől Magyarországra húzódott mesterét. A kötet alig fél évvel a bécsi kiadás után, 1513-ban jelent meg Bolognában és az 1512-es kiadvány anyaga mellé további két elégiát kapcsoltak. Magyi Sebestyén a kötetet a krakkóit nem sokkal később követő bolognai egyetemi tanulmányai alatt jelentette meg, és a korszakra oly jellemző módon azt patrónusának, az akkor már pécsi püspöknek kinevezett Szatmári Györgynek ajánlotta: „Visszatérek hozzád, kegyelmes főpap, kit minden művelt ember egy szájjal, egy szívvel korunk Maecenasaként, Polliojaként, Proculeiusaként ünnepel. S nem érdemeden felül. Te vagy menhelyük, oltalmuk, díszük. Ki ne tudná, hogy a tudós pécsi püspök mindenkor gyámolította s most is egyre gyámolítja valamennyi tudóst?” Szatmári később is nyomon követte és támogatta mentoráltjának sorsát, és 1516-ban a váradi székeskáptalan olvasókanonoki javadalmához juttatta.

        Ezt követően tartalmilag is jelentősen bővülnek Janus Pannonius verseinek kiadásai, és – ami legalább ennyire fontos – azok európai népszerűsödéséről árulkodnak. A költő mind teljesebb életművét bemutató nyomtatványok egymás után hagyták el a kor neves nyomdáit.

        Mivel a Janus-kultusz ápolásában fontos szerepet vitt váradi humanista kör és szellem továbbra is egyházi indíttatású volt, azt lényegében a középkori klerikus művelődés utolsó eredményeinek, megnyilvánulásainak kell tekintenünk. A mohácsi csatáig és a reformáció megjelenéséig terjedő negyedszázad során, e humanista kör tevékenységének, hatásának köszönhetően, a középkorra oly jellemző és még élő eleven hagyományokat jelentő egyházi és kolostori élet, valamint szentkultusz mellé, Várad szellemiségét tekintve mintegy felzárkózott ez az ekkor már magyar kötődésű, identitású virágzó humanista szellemiség és műveltség. Ezzel az akkor történelmének ötödik évszázadába lépő város középkori kulturális fejlődésének tetőpontjára jutott. Humanista műveltségének fennmaradására, töretlen tovább fejlődésére azonban már nem nyílt lehetőség. A mohácsi csatavesztés, az általános anarchikus állapotok, a fokozatosan kialakuló végvári szerep és nem utolsó sorban a gyorsan terjedő protestantizmus véget vetett Váradon a humanizmus virágkorának.

Felhasznált irodalom

Monográfiák, önálló kötetek 

Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1971. 

Bunyitay Vince: A váradi püspökség története az alapítástól a jelenkorig. I-II. Nagyvárad, 1883. 

Csukovits Enikő (szerk.): Mátyás és a humanizmus. Osiris Kiadó. Budapest, 2008.

Fedeles Tamás (szerk.): Emlékkötet Szatmári György tiszteletére. (Egyháztörténeti Tanulmányok a Pécsi Egyházmegye Történetéből). III. Budapest-Pécs, 2007.

Földesi Ferenc (szerk.): Csillag a holló árnyékában – Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon. Budapest, 2008.

Fraknói Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Atheneum Rt. Budapest, 1873.

Haraszti Szabó Péter – Kelényi Borbála: Magyarországi diákok francia, angol, itáliai és német egyetemeken a középkorban 1100-1526. Közreadja az Eötvös Lorán Tudományegyetem Könyvtára és Levéltára és az MTA ELTE Egyetemtörténeti Kutatócsoport. Budapest, 2019.

Hoffmann Edith: Régi magyar bibliofilek. MTA Művészettörténeti Kutató Intézet. Budapest,

1992.

Kormányos László: Nagyvárad krónikája. Holnap Kulturális Egyesület, Várad kulturális folyóirat, Varadinum Kulturális Alapítvány. Nagyvárad, 2019. 

Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. MTA Történettudományi Intézet. Budapest, 1994.

Tarnóc Márton: Mátyás király és a magyarországi reneszánsz (1450-1541). Balassi Kiadó. Budapest, 1994.

Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1979.

Tüskés Anna: Magyarországi diákok a bécsi egyetemen 1365 és 1526 körött. Eötvös Lóránd Tudományegyetem. Budapest, 2008.

V. Kovács Sándor (szerk.): Janus Pannonius összes munkái. Budapest, 1987.

Varga Szabolcs – Vértesi Lázár: Egyházi társadalom a magyar királyságban a 16. században. Pécs, 2017. 

Véber János: Két korszak határán, Váradi Péter pályaképe és írói életműve. Doktori (Ph.D) értekezés. Budapest, 2009. 

Tanulmányok

Balogh Jolán: Andrea Scolari váradi püspök mecénási tevékenysége. In: Archeológiai Értesítő. Budapest, 1923-1926.

Bélfenyéri Tamás János: Vitéz János nagyváradi püspök, esztergomi érsek élete és munkássága. In: Keresztény Szó. Gyulafehérvár, 2013. január.

Fábián Edit: Várad reneszánsz püspökei és reneszánsz emlékei. In: Hajdú-Bihar Megyei Levéltári Évkönyv. Debrecen, 2004. 30. szám.

Jakó Zsigmond: Iskola és művelődés a középkori Nagyváradon. In: Művelődés. 1977. február.

Jakó Zsigmond: Várad helye a középkori könyvtártörténetünkben. In: Írás, könyv, értelmiség, Bukarest, 1976.

Klaniczay Tibor: A magyar irodalom története 1600-ig. I. kötet. In: Sőtér István (főszerk.): A magyar irodalom története. Budapest, 1964.

Kormányos László: A középkori Várad művelődése és egyetemjárása. In: Újvárad. Műhely. 2021. november. 1. szám

Köblös József: A Jagelló-kori egyházi középréteg egyetemjárása. In: Zombori István (szerk.):

Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században. Szeged, 1988.

Kristóf Ilona: Egy lengyel humanista Magyarországon: az elfeledett Szánoki Gergely. In: Acta Academiae Paedagogicae Agriensis Sectio Historiae XXXIII. 2006. 

Kristóf Ilona: A váradi székeskáptalan méltóságviselőinek archontológiája (1440-1526). In: Turul 1. sz. 2004. 

Kristóf Ilona: A váradi káptalan a Szatmári-Thurzó-Perényi korszakban (1502-1526). In: Fedeles Tamás (szerk.): Emlékkötet Szatmári György tiszteletére. Budapest-Pécs, 2009. 

Kristóf Ilona: Giovanni Battista Bonzagno. In: Acta Universitatis, Sectio Historiae, Tom. XLV. 

Kubinyi András: A Jagelló-kori értelmiség. In: Zombori István (szerk.): Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században. Szeged, 1988.

Mészáros István: Magyarországi iskoláskönyv a XII. század első feléből. In: Magyar Könyvszemle. 77.évf. 4. sz. 1961.

Prajda Katalin: Levelező üzletemberek. Firenzeiek a Zsigmond korban. In: Századok. 2. sz. 2010.

Prajda Katalin: Andrea Scolari váradi püspök (1409-1426) és firenzeiek a Zsigmond-kori Erdélyben. In: Táguló horizont. Tanulmányok a fiatal művészettörténészek marosvásárhelyi konferenciájának előadásaiból. Marosvásárhely-Kolozsvár, 2013. 

Prokopp Mária: A nagyváradi freskótöredék. In: Ars Hungarica 2. évf. 1. sz. 1974. 

Püspöki Nagy Péter: Egyházszervezet és egyházkormányzat a középkori Magyarországon. In: Állami és egyházi igazgatás Magyarországon a közép-és kora újkorban. Budapest, 1996. 

Schultheisz Emil: Olasz orvosok Magyarországon 1512-től a XVI. század végéig. In: Orvostörténeti Közlemények. 15-16. 1959. 

Szögi László: A külföldi egyetemjárás és a magyar értelmiségi szerep kapcsolata In: Valóság.

51. évfolyam. 2008. 4. szám

Tonk Sándor: Értelmiségi elit Erdély múltjában. In: Korunk. III. évf. 1991. 9. szám.

Tonk Sándor: A középkori közjegyzőség Erdélyben. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest. 1980. 

Varga Árpád: A váradi káptalan hiteleshelyi működése. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, 1980.

Varga Árpád: Világi papság a középkorban Váradon. I-II rész. In: Partium. 1996. 3. szám. 

Zsoldos Attila: Bihar megye korai története. In: Zsoldos Attila (szerk.): Nagyvárad és Bihar a korai középkorban. Tanulmányok Biharország történetéből 1. Kiadja a Varadinum Kulturális Alapítvány. Nagyvárad, 2014.