Jókai, a 21. századi közönségkedvenc
„Nagy idő múlt a nagy harc óta! – Húsz év. – Egy század ötöde: egy ifjúkor.
Új sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, amit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már megvénültünk.”
A látszat csalóka, nem a mostanság divatos Z., sőt alfa generáció és a „boomerek” közt húzódó ellentétet leíró esszéből, még csak nem is valamilyen rendszerváltást tematizáló tanulmányból származik a fenti idézet, hanem egy, bő másfél évszázaddal ezelőtt, a kiegyezés utáni politikai harcok idején írott magyar regényből. A kőszívű ember fiainak záró sorai hangzanak így, amelyek mintegy tanulságul azt az örök emberi vágyat is megfogalmazzák a zöld mezőn fehér báránykával játszó kisgyerek bidermeieresen giccses képébe rejtve, hátha a következő nemzedéknek jobb, könnyebb élete lesz, mint nekünk volt.
Jókai Mór talán a legismertebb magyar író, az ő születésnapján (február 18.) ünnepeljük a magyar széppróza napját. 2025-ben, születésének bicentenáriuma kapcsán bizonyára számos cikk, tanulmány, kiállítás és kulturális esemény fogja majd körüljárni, megmutatni azt, mit is jelent a Jókai-életmű a magyar (és nemcsak) kultúrafogyasztó számára.
Ugyanakkor éppen Jókai az, akinek munkái kapcsán időről-időre lángra kap egy-egy meglehetősen heves vita arról, hogy érthetők-e, élvezhetők-e még a mai fiatalok számára, kell-e kötelező olvasmányként tanítani, szükséges-e nehézkesnek érzett nyelvhasználatán változtatva „felfrissíteni”, azt a 21. századi olvasó nyelvi ismereteihez közelíteni vagy sem? Ki tudja-e még bogozni az olvasást megakasztó rengeteg latin, német, francia stb. kifejezés, 19. századi utalás közt egy mai gyerek a történet lényegét? Nyújt-e még élvezetet az olvasás, ha minduntalan Google-keresésre szorul az olvasó? Az online térben felhangosítva ezek a véleménykülönbségek időnként már-már hitvitának tűnnek, elég felvetni, hogy Az arany ember nőképe mára már anakronisztikusnak tűnik, máris kitör a vihar. Úgy tűnik, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, valamelyest még Mikszáth Kálmán művei is nyugodtan maradhatnak nemzeti irodalmunk „19. század” című fejezetében (amit adott esetben elég a magyar szakosoknak behatóbban ismerni), Jókai kapcsán viszont nem ismer kompromisszumot a közvélemény. Őt olvasni és szeretni illik, ugyanakkor magyartanárok, diákok és szülők közt köztudottnak számít, hogy Jókait (az erdélyi magyar diákok számára rendszerint a nyolcadik osztályban tanított A kőszívű ember fiait) olvasni kemény dió lesz. „Jókait olvasni nem kell félnetek jó lesz” – hangulat lebeg a levegőben.
Mindez megnehezíti a Jókait tanító magyartanárok, elemző irodalmárok, de akár még a regényeit először kézbe vevő mai tizenévesek helyzetét is. Ő az a szerző, akit a nagyszülők nemzedéke még rajongva olvasott, a szülőknek evidencia volt, hogy kötelező, aztán vagy megszerették, vagy nem. A mai fiatal olvasónak, aki először találkozik Jókai műveivel, nincs könnyű dolga, főleg, ha tényleg nem tud megbirkózni a szövegekkel.
Be kell vallanom, kiskamaszként faltam a Jókai-összest. Nem számított, hogy nagyregény vagy kispróza, hogy aranyozott, díszes kötésű, régi kiadás vagy szamárfüles Tanulók könyvtára formátumban kerül a kezembe, ha egyszer Jókai neve szerepelt a fedőlapon, garantáltan elolvastam. Rómeó és Júlia, mint balsorsú szerelmesek meg se közelítették Feriz bég és Béldi Aranka szívszaggatóan reménytelen szerelmét a Törökvilág Magyarországon-ból. (Ez a ma már alig ismert Jókai-regény amúgy az erdélyi fejedelemség belső harcaiba nyújt betekintést a Trónok harca-szerű, véres és fordulatos cselekményen keresztül.) A girlpower első megtestesítője számomra Mike Imola volt a Bálványosvárból, aki simán legyőz minden nagyszájú fiút, és elfoglalja az őt megillető helyet a tanácsban. Esetleg a ravasz góbé, Atyás Mózes Ilona lánya, Az Istenhegyi székely lány hősnője, aki hol szelíd, kedves Szendile, hol határozott, birtokot irányító, várat megvédő Lóna alakjában mutatkozik, és senki rá nem jön, hogy a két lány igazából egy személy. Egyedül a Jókai-hősnők leírásában gyakorta visszatérő „kis, fehér kacsók” és „piskótalábak” bosszantottak, de hát minden apróságon nem akadhat fenn az ember, amikor egy csaknem száz kötetes életművel áll szemben. Lapoz és olvas tovább. Kaland, egzotikum, fordulatos cselekményszövés, Jókai megadott mindent, ami kiskamasz olvasóként érdekelt: szívesen kiköltöztem volna a 80-as évek végi szürke panelvilágból a Senki-szigetére.
Leginkább ahhoz hasonlított ez a mohó olvasókedv, ahogy „ledaráltam” egyik Jókait a másik után, amivel alig pár évvel később a reklámok, illetve az első nyugati filmsorozatok szippantották be a nézőiket. Vagy amivel egy mai néző „rákattan”, és egy ültő helyében „darál le” valamilyen népszerű Netflix vagy HBO-sorozatot.
Még mielőtt szentségtörést kiáltanánk, hogy hogy is lehet a 19. századi magyar irodalom, a nemzeti kánon e remekírójának műveit összehasonlítani a mai tömegkultúra termékeivel, nem árt felidézni, Jókai éppen a tömegkultúra és a tömegmédia megszületésekor alkotott, és ehhez eszközként nem az elitirodalom médiumát, a könyvet, hanem a tömegkultúra nagyhatású 19. századi médiumát, a sajtót használta. Világszerte sok kortársához hasonlóan újságokban író szerzőként lett népszerű, és szerzett több tízezres olvasóközönséget.
Mindez a szövegek szerkezetén, stílusán is nyomon követhető: a szépen lekerekített, esetleg éppenséggel függővéggel a legizgalmasabb pillanatban lezárt fejezetek után a lap aljára a ma könyvformátumban olvasó is könnyedén odaláthatja a „folytatása következik” feliratot. Úgy, ahogy az annak idején a különböző lapokban egy-egy Jókai-regényfejezet után meg is jelent. Ahogy Szajbély Mihály emlékeztet 2010-es Jókai monográfiájában (Szajbély Mihály: Jókai Mór, 2010. Kalligram) „A legnagyobb baj talán az, hogy a Jókai-jelenséget mindmáig nem a maga igazi összefüggésében vettük szemügyre, mert nem tudatosítottuk kellőképpen azt, hogy Jókai nem egyszerűen író volt, még csak nem is kalandregényíró, hanem újságokba író kalandregényíró.” Szajbély könyve tehát arra figyelmeztet, hogy ha a Jókai-életművet a nemzeti kánon és a regényelméletek felől értelmezzük, szem elől tévesztjük azok eredeti kontextusát, így a szövegek intencionáltságát is. Jókai kreatív-kalandos meseszövése, a valószerűségtől való gyakori elrugaszkodása, a nagyregényekben is gyakori és jellemzően igen emlékezetes epizodikus részek (amelyeken a kritika már Gyulai Pállal kezdődően igazából csak fanyalogni tudott) voltaképpen egy igen gyakorlatias célt szolgáltak: folyamatosan megtartani az olvasóközönséget és eladni a lapot. Jókai műveiben a kalandszerűség, a cselekményfűzés mesei logikája ugyanazt a célt szolgálja, mint egy sokévadosra tervezett Netflix sorozatban: egy-egy rövid alkalomra lekötni, beszippantani az olvasót, és ismételten visszacsábítani oda, ahol a napi, hőn óhajtott adrenalin, romantika, egzotikum adagját megkaphatja: a napilap hasábjaihoz vagy (újabban) valamelyik előfizetéses streaming-szolgáltató oldalára.
„Kalandorientált” Jókai-olvasó korszakom rég lejárt ugyan, a szerző kapcsán mégis ott maradt bennem a vágy, hogy irodalmárként az újabb és újabb generációk számára megtaláljuk a módját annak, hogy Jókai lekerüljön a piedesztálról, és ne a nemzeti klasszikusnak kijáró tiszteletteljes rajongás, vagy a tantervi kényszernek engedelmeskedő vért izzadó figyelem jusson a műveinek, hanem értelmező nyitottság.
Pár éve láttam Lin Manuel Miranda Hamilton című hip-hop musicaljét, amely az amerikai történelem 18. századi alapító atyáinak, elsősorban Alexander Hamilton pénzügyminiszternek az élettörténetét viszi színpadra hatalmas sikerrel. (A 2015-ben debütált darab röpke tíz év alatt lett minden idők 4. legsikeresebb Broadway-produkciója, de nagy sikerrel játsszák Angliában és Ausztráliában is.) Az ember azt hinné, kevés dolog lehet unalmasabb egy mai néző számára, mint holmi 18. századi parlamenti viták színpadra vitele, és kevés adaptáció kockázatosabb, mint a nemzeti Pantheon alakjait odatenni rappelni. A Hamilton mégis működik, és nemcsak nézők tízezreit varázsolja el, hanem mellékhatásként, rengeteg tizenéves fiatal érdeklődését felkeltette az amerikai nemzeti múlt, és úgy általában a történelem iránt.
A magyar emlékezetben szeretettel „ibolyaszeműnek” nevezett „nagy mesélő” születésének bicentenáriumára nemcsak új, tudományos műveket és korrekt kiállításokat, színpadra viteleket kívánnék magunknak, hanem műveinek néhány olyan új feldolgozását is, amelyek elég merészek ahhoz, hogy új, mai szempontokat működtessenek, és ne féljenek akár (újra) a tömegkultúra felé mozdítani a Jókai-életmű egyes darabjait.
Mivel Jókaitól nem idegen a merész fantázia, akár még egy olyan, nagy sikerű, nemzedékeket közös élményben összefűző A kőszívű ember fiai musicalt vagy rockoperát is el tudnék képzelni, ahol (a regényben is tizenéves) Liedenwall Edit például lázadó punk-kamaszként fordul szembe képmutató nevelőjével, Boksa Gergő gengszter rap-et nyom, miközben visszahozza az elveszített marhacsordát, a bécsi diákok és a magyar forradalmárok pedig fülbemászó alter-rock himnuszra vonulnak csatába.
Vallasek Júlia
Jókai-anziksz
Aligha van olvasottabb 19. századi klasszikusunk, aki már életében és halála után is megdöntött minden olvasottsági/eladási rekordot, akit a klasszikus magyar próza origójának tarthatunk, akinek életműve maga a magyar prózakánon képletes középpontja, vitathatatlan és megingathatatlan szerzői nagyság, s mégis, akinek életművéről az utóbbi évtizedekben – regényei nyelvezetének avulási folyamatai okán – a gyakorló magyartanárok körében annyi parázs vita zajlott volna. Tegyük hozzá, széles körben ismert sikerregények nyelvezetéről beszélünk. Ha léteznek ugyanis olyan magyar regények, amelyek a szűkebb szakmán, sőt, a teljes értelmiségi rétegen kívül, tehát populárisabb regiszterekben is abszolút ismerteknek vehetünk, akkor azok Jókai emlékezetes művei. Romantikus kalandregények, titokregények, családregények, történelmi regények, s ezzel már bent is vagyunk a tipológiák és a szakma sűrűjében, de a széles körű ismertséghez, a divaton túllépő kanonikus pozíciókhoz a későbbi filmes s egyéb adaptációk is erőteljesen közrejátszottak. Akárcsak a tankönyvek, melyek kötelező olvasmánya, érettségi tétele mindmáig. Mégis, ami dédszüleink óta evidenciának számított, s ami még az 1970-es, 1980-as években születetteknek sem tűnhetett kérdésesnek (ti. Jókai az Jókai, illik is, kell is, érdemes is olvasni), az mára több irányból kérdésessé vált. Nem az életmű értékét tekintve, mintsem annak megszólító erejét, nyelvezetét, karakterei maiságát illetően. És itt rögtön érdemes kitérni a cselekményesség kérdéskörére és egyéb alkalmazott írói technikákra. Mert az aligha változott, legfeljebb ma sok mindent másként olvasnak, másként értenek, ami természetes, hiszen mi magunk is másként értenénk, más tapasztalatokkal olvasnánk már, ha most találkoznánk először soraival.
Jókai rengeteg történetszálat mozgat. Ebben anekdoták, mesék, beékelt regénybeli történetek is jól megférnek, elegyedve az ismert történelmi eseményekkel, amelyek legtöbbször csak kulisszák írói műhelyében, a fikcióképzés sarokpontjai. A néphagyományokból ugyanis éppúgy táplálkozott, ihletődött, mint egy-egy társaságban hallott egyéni történetből. A Jókai teremtette magyar romantikus regény alapvető jegye ugyanakkor, hogy a cselekménybonyolításban megjelenik a véletlen, beleszól a sors a már egyértelműnek gondolt történésekbe, s a legvalószínűtlenebb helyzetekből is van, lehet kiút. Ez minden tizenéves olvasót – így engem is – lenyűgözött, elvarázsolt. Nem feltétlenül ígért happy endet, de bizonyosan nem adott szürke, szokványos, unható vagy hétköznapi eseménysort sem. A másik ok talán az volt, hogy ún. történelmi regényei révén Jókai egy nemzet álmait fogalmazta regényekké. Érződik rajtuk némi Dumas-ihlet, de Jókai romantikája öntörvényű, sajátosan kelet-közép-európai romantika, mely nem merül ki az ábrázolás ismert, korszakra jellemző eljárásaiban, hanem teljes világ- s jövőképet formál. Eszmevilága nemzeti-szabadelvű, egyúttal polgári és demokratikus is, akkor is, ha ezek nem egy ízben illuzórikus mesevilággá formálták munkáit. Primer közönségének az 1850-es és 60-as években épp erre volt szüksége, de ezt igényelte későbbi olvasótábora is. Álmodót és rendkívüli mesélőt kapott általa. Jókai romantikája, épp ezért, alkati jegyeken túl egy történelmi helyzet előhívta romantika is nagyrészt.
A nemzeti múlt megrajzolása, a történelmi nemzetkép nagyságának visszaigazolása, a megálmodott (de többnyire valóság ihlette) hősök kalandos-tragikus sorsának olykor pátosztól sem mentes lejegyzései jó arányérzékkel épültek be a pergő cselekménysorokba, miközben tablószerű tájleírások, feledhetetlen alakok, kalandos-tragikus sorsok kerültek tömegesen elénk, méghozzá az átérzett tragédiák, az empatiát kiváltó jelenetek és a derűs humor mesterien egyesült írásmódjában. Egyszóval imádtam romantikus fantáziavilágának sokszínűségét, élvezettel olvastam fikció és valóság keveredését, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Fekete gyémántok, a Szegény gazdagok vagy A kőszívű ember fiai ráadásul csupa hatásos jelenetekkel indulnak, remek felütések, emlékezetes regénykezdetek jellemzik általában is műveit, amelyek beszippantják az olvasót. Itt csupa végrendeletek kerülnek elénk, elleplezett múltbéli árnyak kísértenek, titkok tárulnak fel, a jelen mindig kitett a jövőn túl a múlt szeszélyeinek is tehát. Nem csoda, hogy Jókai nevét kisdiákként Verne vagy Victor Hugo méltó társaként betűztük testvéremmel a könyvespolcokon, aranyozott díszkiadások vagy olcsó papírborítású könyvek, népszerű zsebkönyvek vagy ódon, méretes albumok gerincén egyaránt, de már ezt megelőzően is ismertük valamelyest diafilmről egy-két alkotását, később pedig Várkonyi Zoltán, Bán Frigyes vagy Gertler Viktor filmadaptációit néztük meg, volt, hogy tucatszor is. Nagyszüleim izgatottan mesélték, hogy ők még jártak az Al-Dunánál, Ada Kaleh szigetéről vagy a Fatia Negra-t ihlető történelmi alakokról így számos történet is előkerült a filmnézések során.
Mind e mögött később nem volt nehéz felfedeznem egy tudatos (és igen sikeres) írói brand-építési folyamatot, ami ráadásul sok szálon kapcsolta a végtelenül szerteágazó életművet a szerző konkrét életútjához is. Jókai sokat írt, mert sokat is élt, s ez az életút kellően eseménydús volt, bőséges ihletforrásul szolgált, bár ellentmondásokkal is terhesnek bizonyult. A lexikonok előszeretettel jegyzik meg, hogy a reformkor kezdetén született, és egy teljesen más világban, a dualizmus, a polgári fénykor, a boldog békeidők teljében halt meg 79 éves korában, 1904-ben. Azt kevéssé hangsúlyozzák, hogy az 1825-ös esztendőn belül a pontos születési dátumot nem is ismerjük, mert akkoriban a keresztelés napját írták be a matrikulába. A február 18. tehát nem biztos, csak sejthető. Amint regényeiben is minden csak sejthető, ködös vagy tragikusra hangolt, mégis finom derűvel, ugyanakkor reménnyel is átitatott. Azt is kevesebben tudják, hogy a kalandos életű Benyovszky Móric iránti tiszteletből választotta édesapja a keresztnevét, a Móricot, ez lett később Mór, a rövidített névformát Jókai egyik idősebb barátja eredetileg ugratásképp írta le, de e sajátos forma megtartására Petőfi is biztatta, akivel Pápán lettek osztálytársak. (Utóbbi az ismert nehéz körülmények folytán az iskolában két évet vesztett). A vezetéknévből az y elhagyása azonban már tudatos döntés volt: a nemesi származással Jókai nem kívánt hivalkodni.
Az ötödik gyermekként megszülető Móric igen fiatalon, 1837-ben elvesztette édesapját. Nők között nőtt fel, édesanyja mellett főként Eszter nénje nevelte, s ezek a tények bizonyos regényeiben, illetve karakterábrázolásaiban is visszatükröződtek. A Komáromban töltött gyermekévei után Pozsony, majd Pápa, később Kecskemét és Pest következett. Jogot tanult, de szívesen rajzolt, ügyesen festett is, egy időben habozott irodalom és festészet között. A regényeiben található terjengős tájleírások, a fennkölt látvány átfogó megragadására törekvés, a részletes és a magasztos egész együttes érzékeltetésének igénye e tényekhez is kötődik. Emlékszem, amikor kolozsvári bölcsészhallgató koromban az egyik angol nyelvet és irodalmat tanító professzorunk, aki román fordításból ismerte Jókait, azt kérte, fordítsuk angolra Az arany ember első oldalait… Mondanom sem kell, a vaskapui táj idillikus, mégis részletező leírásának és a 19. századi jókais szókincsnek az angolra fordítása közben vért izzadtunk, míg ő a bajusza alatt somolygott.
Az életút korán végső irányt vett: Jókai még jogászkorában egy drámapályázaton akadémiai dicséretet kapott, és ez eldönteni látszott további pályáját. 1846-ban megjelent első regénye, a következő évek eseménysorozata azonban látszólag nem sok jót ígért. A nálánál két évvel idősebb Petőfivel harcos eszmetársak voltak, még az iskolapadban felismerték egymásban a minden iránt érdeklődő, izgatottan művelődni vágyó barátot és a nemzet ügyét féltő jövőbeli, felelős tollforgatót, így lettek 1848 tavaszán a forradalmi ifjúság vezérei. 1847-ben egy lakásban is éltek, de Jókai tervezett házasságát a nálánál idősebb Laborfalvy Rózával, a kor egyik sztárszínésznőjével mások mellett Petőfi sem támogatta, ezért viszonyuk megromlott, Petőfi és Júliája 1848 szeptemberében elköltöztek. Jókai ekkor már sikeres színpadi szerzőnek számított, bár eredetileg ő is költőként kezdte, (innen is eredeztethető, hogy epika és líra olykor keveredik regényeiben), igazi énje azonban sokáig az újságíró-létben mutatkozott meg. Érdekelte minden: a tudomány (a csillagászattól a tengeri csigák rendszertanáig), a művészetek, a közélet, miközben írói, irodalmi tevékenysége mellett lelkes ismeretterjesztő munkásságot is vállalt, de elsődlegesen újságíró maradt pályája első korszakában. Ezt a múlt titkai felé irányuló vagy a jövőbe tekintő kíváncsiságot regényíróként is jól kamatoztatta. Ő is tudatos image-et épített, saját márkanevet hozott létre, akárcsak Petőfi, de a szabadságharc leverése után nehéz élethelyzetbe került. Egy ideig a Bükk hegység egyik kis falujában rejtőzködött, majd felesége menlevelet szerzett neki, Világos után sokáig rendőri felügyelet alatt állt. Előbb szépíróként és publicistaként, később laptulajdonosként is alá kellett vetnie magát a szigorú cenzúrának, akkor is, ha az 1850-es évek végére már az MTA levelező, később pedig rendes tagjává választották. Lapja, A Hon 1863-ban még úgy indult el, hogy nem volt biztos olvasóközönsége, a kiadónak pedig komoly anyagi háttere. Ugyancsak 1863-ban – igaz, Pusztafi név alatt, de – már emléket állíthatott egykori barátjának a Politikai divatok című regényében. Aztán az enyhülés kora jött, ami esetében az írói és közéleti pálya ragyogó befutását is jelentette.
Az életútját övező történetek között kultikusan is ismert, hogy általában kora reggel dolgozott, 6-tól 10-ig, utána kertjében, szőlőjében munkálkodott vagy a közéleti ügyeit intézte. Terézvárosi képviselő lett, de sokáig elsődlegesen írószobájában dolgozott s az 1860-70-es évtizedekben írta legmaradandóbb műveit. Eleve „heroikus” regényeket, nem egyszer eltúlzott jellemábrázolásokkal, amelyekben vagy túlságosan jó és tiszta hősökkel, vagy ördögien rossz, megátalkodott karakterekkel találkozunk, akik meglehet nagyon szépek, vonzóak, csábítók, pláne, ha nőkről van szó. Ugyanakkor remek mellékszereplőket vonultatott fel, akik olykor kompaktabb, rétegzettebb, kidolgozottabb jellemek, mint a címszereplők. Viszonylag ritka az olyan regénye, ahol a főhős esetén alaposabb lélekábrázolás is bekerül például az események áradatába, a sűrű, fordulatos, meglepetéseket tartogató történetekbe, bár Tímár Mihály alakja már egy összetett, vívódó egyént is mutat, aki valós karakterfejlődésen megy át, s ő már erkölcsileg sem egy feddhetetlen figura, mégis végtelenül szerethető valakivé lesz, akinek szívből drukkol az olvasó. Az arany ember talán az életmű csúcsának számító regény, ebben a romantika és a realizmus is keveredik már, az egységes kompozíció pedig nyitott marad a szükségszerű újraértelmezésekre, az újraolvasásra. Ennek alap-sztoriját, indító vázát Jókai szülővárosában hallhatta, főhőse megfelelője is valós egyén volt, a regény sokáig érlelődhetett is benne, de tehetségének, írói műhelyének, fantáziavilágának potenciálját mi sem mutatja jobban, mint hogy az 1872-ben publikált nagy mű alig 8 (!) hét alatt szaladt ki belőle.
A több mint 100 megjelent regény persze nem ilyen egyenletesen magas színvonalú, de a legjobbak a magyar irodalom képletes Pantheonjának a felső házába emelték szerzőjüket. Jókai a valós életben is komoly hullámvasutat járt be, megismerte a lent és a fent szédületes ellentéteit. Különös és ellentmondásos élethelyzetek kísérték életútját. A magyar liberalizmus egyik vezéralakja és a reformkor eszméinek szószólója volt, Petőfivel ellentétben hajlott a kompromisszumra, de Kossuth álmában hitt még a kiegyezés utáni években is, Tisza-párti képviselő lett, aki tagadta sokáig önmagában is a Habsburg-birodalom létezését, s aki mégis – ahogyan későbbi monográfusai is kénytelenek voltak leírni –, az uralkodói kegy első sugarára megolvadt, az őt ünneplés gesztusaitól azonnal ellágyult. Ellenzékiből csakhamar kormányzópárti képviselő lett Tisza Kálmán miniszterelnök mellett, 1875-től pedig hosszú ideig tagja volt a Monarchia közös ügyeit intéző Delegációnak, később a főrendiháznak is.
Mindvégig a közélet megbecsült tagjának számított és haláláig az egyre konzervatívabb Petőfi Társaság elnöke maradt, aki nem csak írófejedelem, hanem laptulajdonos és főszerkesztő is volt, de bankelnökként is kipróbálta magát. A kiegyezés után a kor ünnepelt magyar írója lett a bécsi udvar szemében is. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális, 21 kötetből álló könyvsorozat esetén, (mely az egész Monarchiát bemutató munkaként a 19. század második fele legnagyobb könyvkiadói vállalkozásának bizonyult) a koronaherceg, Rudolf trónörökös 1884. március 25-én Jókait, valamint Joseph von Weilen udvari tanácsost kérte fel a sorozat magyar, illetve német kiadásának főszerkesztésére. Idős korában ironikusan meg is jegyezte, hogy volt a nyakán hóhér kötele is, érdemrend szalagja is – mindkettő ugyanattól a császártól.
Sikerregényei a kor legfőbb médiumának megfelelően elsődlegesen újságokban, folytatásokban jelentek meg, később azonban díszes kötetekben láttak napvilágot, sőt még életében teljes díszkiadásokban is. 1894-ben megindultak (és évekig zajlottak) a 100 kötetes, díszkiadású Jókai-összes munkálatai, közben 1892-től a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjává is megválasztották. Kortársai közül a rossz nyelvek háta mögött összesúgtak, hogy minden írói érdeme mellett előszeretettel ünnepelteti magát, de Jókainak a szakmai éljenzések mellett a közvélemény megvetésében is volt része, főleg miután a pártfogásába vett fiatal Grósz (Nagy) Bellát – akit a Nemzeti Színház ösztöndíjasának is beajánlott – egy évvel később, 1899-ben, 75 évesen feleségül vette. A 20 éves (hivatalosan még kiskorú) Bella később kizárólagos örököse is lett, ez s az óriási korkülönbségből fakadó botrány igencsak felkavarta a közbeszédet és a társadalmi morált, ami még regényei eladott példányszámán is meglátszott. Ady Endre Nagyváradon volt kezdő újságíró, amikor 1901-ben erdélyi körútja első állomásán az idős Jókai és ifjú felesége a városba érkezett. Ady a közhangulattal szembemenve megértést, közösségi ünneplést, sőt áldást kért a „szent öreg ember”-re „s az ő Seherezádéjá”-ra, amiért az újfent „ifjúvá és boldoggá tette” Jókait. A Nagyváradi Naplóban közölt cikke (A poétakirály és felesége) ugyanakkor csak egy újabb alkalom volt számára a konzervatív szemlélet, a „gonosz butaságnál” is több, megfogalmazhatatlan „valami”, a képmutató közélet ostorozására, ami béklyókba szorította az új század hajnalán Magyarország kultúréletét is. Jókai mindezeken túl, nevelt lányával, Feszty Árpádnéval történt összeveszése ellenére is derűs lelkű, emberszerető maradt haláláig. Regényei a kétségtelenül sok vér- és könnycsepp közt sem ígértek happy endinget, csak azt, hogy protagonistái kemény árat fizetnek a vágyott boldogságért. Ez pedig már nem csak jól ismert romantikus szál, hanem realizmusba fordulóbb lélekábrázolás is, ami végső soron előremutatott a 20. századi modern epika kedvelt tematikái felé.
Egy vitán felül álló életmű, ellentmondásokkal is tarkított életút, egy megkopó kultusz, fogyó olvasói érdeklődés, s egy leporlásra érdemes, fantasztikusan gazdag, megújulni képes oeuvre: a 2025-ös emlékévnek alighanem ezek lehetnek a kulcsszavai s legnagyobb kihívásai is. Csak remélni lehet, hogy mindezek közt nem sikkad el az a termékeny sokszínűség, mely Jókai prózavilágát mindig is jellemezte, s ami a Petőfi-emlékév(ek) után látványosabban ellenállhat a politikai kisajátításoknak. E sűrű bicentenáriumoknak ugyanis nem arról kellene végre szólniuk, hogy – Babitscsal szólva – „a süket Hivatal hozza koszorúit” s a kultúrpolitikai nagyságok illegetik-billegetik magukat egy-két kiállításon, színházi esten vagy filmpremieren, miközben jó pénzért díszkiadások jelennek meg az arra érdemeseknek, aztán folytatódik minden a régiben, hanem sokkalta inkább arra adhatnak lehetőséget, hogy e nagyon is értékes életmű egyes elfeledettebb darabjait minél többen fellapozzák! Hogy élővé tegyük: értelmes beszélgetéseket, s ha kell, vitákat is folytassunk róla, hogy új adaptációk szülessenek általa, amik valóban „kor-szerűvé”, jelenvalóvá és hatóvá tehetik ismét, vagyis a mindenkori jelen elvárásaihoz mérten aktualizálják az egyes opusokat. Ha kell, mediálisan fölülírva, átfordítva, termékeny játékba hozva számos mai platformon, anélkül, hogy a két szokásos véglet – az érdektelen legyintés, illetve a vélt „hűtlenség” és az irodalmi „nagyság” csorbítása miatt a szentségtörést kiáltó elborzadás – kapna teret. Jókai hősei megérdemelnék, hogy ne így legyen.
Boka László
