Az álom

Ki ne álmodott volna arról, hogy valamikor az életben eljut Párizsba. Gyerekkorunk hőseinek, a három muskétásnak a városába, a csodálatos paloták árnyékába, a világon egyedülálló Eiffel-toronyba? Amikor nem a mobiltelefon-simogatás volt a divat, sokan kalandoztunk éjfél után, takaró alatt, elemlámpa fényénél olvasva a Párizsról szóló regényeket. S izgalommal követtük a cenzúrán átjutott játékfilmeket, hogy aztán mi is fakardot ragadva, a szolidaritás egyszerű jelmondatával – „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” – megvívjuk képzeletbeli csatánkat egy jó ügyért. Akkor ennyit lehetett. Mert az egykor szocialista táborhoz tartozó országok határán túl nem igazán lehetett menni. Aztán siheder suhanc koromban elképzeltem, hogy kerékpárra pattanok és elkarikázok Párizsig. Sokan kinevettek. De akkor ezt a lehetetlen célkitűzést szívembe zártam és dacosan megfogadtam, hogy valamikor csak azért is valóra váltom tervem. Később, amikor „első” idegennyelvként franciát tanítottak, megszerettem dallamosságát. Gondot okozott az írásmód és a számok használata, amiért rossz jegyet kaptam. Talán egy ilyen alkalomkor fakadtam ki nyelvtanáromnak: Hiába tanuljuk a francia nyelvet, mert úgysem engednek ki Franciaországba! – mondtam harsányan, óra közben, miután ellenőrzőkönyvbe került a jegy. Aztán óra után a tanárnő négyszemközt elmagyarázta, hogy ahány nyelvet ismerünk, annyiféle emberek lehetünk és hát… soha se lehet tudni mikor nyílik alkalom hasznosítani a tudást. Az elmarasztalás végül is arra ösztönzött akkor még titokban, hogy reméljek, egyszer még is lehetővé válik a kiutazás, érdemes elsajátítanom a nyelvet, mert egyszer én is megláthatom az Eiffel-tornyot. Megfogadtam magamnak, nem akarok úgy meghalni, hogy nem láttam Párizst. 

Megnyíltak a határok, a kerékpárt repülőgépre váltottuk. Fapadosra, mert annyira tellett. Nem volt akkora kaland, mintha az eredeti elképzelés szerint, kerékpárral vágok neki a hosszú útnak, de az indulás is tartogatott meglepetést. Annak ellenére, hogy online foglaltuk jegyünket, kiderült, nem volt helyünk a gépen. Ugyanis ahelyett, amelyikre eredetileg online árulták a jegyeket, egy kisebb repülőgépet küldtek, és a farokhoz közeli helyek – ahova foglaltunk –  nem voltak meg. A számítógép elosztotta ugyan az új ülésrendet, csakhogy erről nem értesítettek senkit. Végül a légikísérőknek sikerült megoldaniuk a helyzetet, de ezzel még nem volt minden rendben, még némi izgalom azért társult az induláshoz. Abban az időpontban vonult végig Közép-Erdélyen egy olyan vihar, amelyik – mint később kiderült – fákat csavart ki tövestől, ledöntötte egyes épületek tetejét… Szerencsénkre fél óra alatt átvonult a reptér felett és felszállhattunk. 

A lüktető főváros 

A fapados járatok a fővárostól 84 km-re levő kisebb repülőtérre (Paris-Beauvais) érkeznek, így nem láthattam, amint kiemelkedik az Eiffel-torony Párizs impozáns épületei közül. A különjáratú autóbusz alig másfél óra alatt bevisz a főváros egyik csomópontjához, ahonnan tömegközlekedési eszközökkel bárhova el lehet jutni. 

Két épület mögül a távolból ránk köszönt végül a torony csúcsa. Az alatta elterülő város utcáin lüktet az élet. A kongresszusi palota előtti téren egymást keresztezik az utcák, nem sokkal odébb négysávos gyorsforgalmi út a bukik föld alá, néhány lépéssel odébb javítási munkálatok miatt lezárt járda fogad. Az autóbusznyi vendég néhány perc alatt eltűnik a szépen rendezett épületek közti utcákban. És ez csak egy külváros, ahol nyugodtabb az élet, mint a központban, az üzleti kerületekben. Párizs belvárosának másfél millió, a fővárosi övezettel együtt 12 millió lakosa van. Ezen kívül évente a becslés szerint 30 millió turista fordul meg nagyrészt a város szívében, az alig néhány négyzetkilométernyi történelmi központban. Az utcák, a járdák nem zsúfoltak. A csúcsforgalomban förtelmes dugók alakulnak ki ugyan és ilyenkor a metrószerelvények is tömöttebbek, de valahogy ennek a nagyvárosi káosznak van egy rendszere, ami úgy ahogy, de működik. És másnaptól tapasztaltuk, az sem okoz különösebb gondot, hogy Párizsban sem a gyalogosok, sem a gépkocsivezetők nem igazán tartják be a villanyrendőr tiltó jelzését. Emiatt nem történt baleset, a kölcsönös elsőbbségadás és tisztelet jegyében mindenki nyugodtan folytathatta útját. Motorkerékpárosok, biciklisek garmadája lavíroz a járművek között és ez senkit sem zavar. Az utak tehermentesítésének egyik kulcsa a metróhálózat, amely úgy szövi át Párizst, mint az emberi testet a vérerek. A fontosabb csomópontokhoz, látványosságokhoz el lehet jutni metróval. Különleges élmény a földalatti folyósokon járni, lépcsőkön aláereszkedni, vagy feljutni egyik vagy másik vonalhoz, többféle szerelvénnyel közlekedni a hangulatos állomások között. 

Az emberek 

Láttam munkába igyekvő elegáns üzletembereket és asszonyokat, éttermek, bisztrók utcán levő kis asztalai köré ült párizsiakat, turistákat, fiatalokat, időseket, szerelmeseket, barátokat, vitázókat és békülőket, világhírű divatcég védjegyével ellátott hatalmas bevásárló papírszatyrokat cipelőket, több millió eurós luxusautóval száguldókat, improvizált pamlagon alvó, padon fekvő hajléktalanokat, híd alatt tanyázó nincsteleneket, a metrón koldulókat, vaudeville-ruhába öltözött alkalmi énekeseket, díszes bódé előtt manikűröző, szőrmebundás, kalapos „Madame pipi”-t (vécés nénit), a világ minden tájáról idesereglő etnikumának ruháit, jegyeit magán viselő világpolgárt, állig felfegyverkezett rendőrt, járőröző katonákat, utcán, parkban, metróban önfeledten csókolózó párokat, fűben, faárnyékban, padon csevegő baráti társaságokat, Szajna partján lazítókat, az Eiffel-torony lábánál italokat, szuvenírt  áruló színesbőrűeket, bulizó fiatalokat, fűben szökőkút mellett piknikezőket, mikroparádézókat, portréfestőket, kerékpáros riksásokat, keleti ételt készítőket kerékpárra rögzített improvizált konyhán, elegáns ruhában luxusszállodában tipegő hölgyeket, állig felfegyverzett rendőröket, utcán szelfiző turistákat, utcazenészeket, homokkutyát készítőt, szappanbuborék-eresztőt, kocogókat, félmeztelenül hajón bulizó macsókat, telefonsimogatókat garmadával, könyvet és újságot olvasókat, kutyasétáltatókat… nyugodt, mosolygó, előzékeny, segítőkész embereket. 

Múzeumok, képtárak 

Van belőlük elég. Több száz. A katakombáktól a csatornahálózaton át az ókori régészeti leleteket, divatdiktátorok hagyatékát, a terror börtönét bemutató kiállításokon át több száz galériában lehet eltévedni klasszikus és modern művészeti alkotások között. A világ nagyjainak művei láthatók minden korból, irányzatból, van itt csodálnivaló, megjegyezni való, nem csak a műélvezőknek, hanem a mezítlábas turistáknak is maradandó élményt kínáló alkotások. 

Louvre – óriási, szédítő, fárasztó, agylemerítő. Teljes felülete 243 000 négyzetméter, a kiállítótér 73.000 négyzetméter, a folyósokkal együtt bejárható távolság 14,5 km, 73 liftje, 2000 ajtaja van és több mint 2500-an dolgoznak az épületben. Évente 9-10 millióan látogatják, ami ezt jelenti, hogy 50-en lépnek be percenként. A közel félmillió műtárgya közül mintegy 35.000 van az állandó kiállításon. A legnagyobb alkotás Paolo Veronese 1563-ban készített Kánai menyegző című festménye, 67 négyzetméter és 132 személyt ábrázol. A legrégibbek a 9000 éves Ain Ghazal mészvakolatú nádszobrok a fazekasság előtti neolitikus korszakból. Ha minden tárgy előtt tíz másodpercet időznénk, akkor négy napba (96 órát tartana) telne a látogatás. Öt és fél órát töltöttünk falai között. A „vendéglátók” gondoskodnak arról, hogy a látogatók lerövidítsék a tartózkodási időt, ugyanis időnként egy-egy részleget lezárnak többnyire okkal: átrendezés, kutatás, karbantartási munkálatok miatt. 

Élmény volt a fotózó turisták tömkelegén átjutva néhány percre találkozni a világhírű, két rétegű golyóálló üveg és fakorlát mögött kiállított Mona Lisával, s a többi felbecsülhetetlen értékű műtárggyal, mint a milói Vénusz, az ókori egyiptomi írnok, a francia királyi korona és ékszerek, a világ első – Hammurabi – törvényoszlopa, az egykori királyi palota rezidenciáját bejárni, műkincsek szobrok, festmények és sok más egyedi tárgy között elvesztődni. Öt és fél óra bolyongás csupán egy kóstoló a világörökség kínálatából…

Musée d’Orsay – káprázatos, varázslatos szédítő. A jelenlegi múzeum helyén levő Orsay palotában nyílt meg az első művészeti kollekciót tartalmazó kiállítás. A palotát 1871-ben a párizsi Commune lázadáskor porig égették, helyébe építették az állomást, amelynek az volt a célja, hogy az 1900-as világkiállításra érkezők vonattal minél közelebb kerüljenek a helyszínhez. A múzeummá átalakított állomásépületet 1986-ban nyitották meg, huszonöt évvel később 2011-ben felújították, kiegészítették, újabb 2000 négyzetméter kiállítóteret és egy látványos belső berendezésű Horloge (Óra) kávéházzal is kiegészítették. A múzeum tulajdonában 5272 műtárgy van, ebből 5190 festmény, 1690-en más múzeumokban és helyszínen állítanak ki, illetve raktáron vannak. 480 impresszionista, 600 poszt impresszionista festmény. 

Élmény volt közelebbről látni Monet, Manet, Toulouse-Lautrec, Van Gogh, Gauguin, Renoire, Rodin, Sérusier, Tissot és sok más művészettörténeti korszakváltó művész munkáit, bepillanthattunk a Lumière fivérek alkotásaiba, láthattuk a világ első mozgóképét, érdemes elidőzni az egyik emeletet betöltő szecessziós berendezések, alkotások között, ahol szerény helyet kapott Körösfői Kriesch Aladár egy asztala és egy ólomüveg alkotása is. Szobrok, festmények és műtárgyak között cikázhat a látogató egy olyan izgalmas vizuális világban, amely alig több mint egy évszázaddal ezelőtt forradalmasította a művészeti szemléletet. A szemlélődés emberáradatban és időszűkében csupán ízelítő. És marad bőven látnivaló a több száz múzeumban, amelyeket bejárni több évet is igényelne.

Versailles 

A Párizson kívüli Versailles-i palotában több mint 700 szoba, 2153 ablak, 1250 kandalló és 67 lépcsőház van. Ma több mint száz, mintegy 10000 négyzetméteren berendezett helyiség mutatja be az egykori királyi rezidencia életét, valamint az összegyűjtött műtárgyakat, szobrokat és festményeket, köztük a legismertebb az 1684-ben kialakított 73 méter hosszú, 12 méter széles Tükörterem, ahol 357 tükröt helyeztek el. A mennyezetét 1000 négyzetméternyi freskó borítja. Ehhez tartozik Európa legszebb kertjeinek egyike, 132 kilométeres fasorral, számtalan medencével és 50 szökőkúttal büszkélkedő mindez 800 hektáros parkban 210 ezer tőnyi virágokkal díszítve. Ide tartozik a Kis Trianon palota, amelyet XV Lajos uralkodása idején épült, a Hameau de la Reine (A királyné falva) néven ismertté vált arborétummal és Marie Antoinette hazáját idéző osztrák hangulatú vidéki házakkal, valamint a Nagy Trianon palota, amelyet XIV Lajos 1670-ben szeretőjének, Madame Montespannak építtetett. A palotát az utána következő királyok és Napoleon császár is használta rezidenciaként. 1920. június 4-én budapesti idő szerint 16.32-kor a magyar kormány delegációja aláírta a Trianoni békeszerződést. A versailles-i kastélyt 2022-ben közel hétmillióan keresték fel, a koronavírus-járvány előtti utolsó teljes évben, 8,2 millió látogatót regisztráltak.

Élmény volt sodródni a turisták áradatával a hihetetlen luxusban kialakított helyiségekben, restaurált bútorok és tárgyak között, XV. századi és utáni uralkodókat, elöljárókat, minisztereket, királynékat és szeretőket ábrázoló portrék között, a több játékfilmben és történelmi eseményben résztvevő Tükörteremben, a lenyűgöző Csata galériában – ahol harmincöt nagyméretű festmény jeleníti meg Franciaország legnagyobb hadvezéreit I. Klodvigtól I. Napóleonig, a királynék és hercegnék lakosztályaiban, a végeláthatatlan folyósokon, a Napóleonnak emléket állító egykori trónteremben, majd a kertben sétálni, megpihenni a XVI. század óta kiválóan működő szökőkutak mellett, végignézve, hallgatva a zenére táncoló vízsugarakat, betévedni az „Orangerie” téli tárolójába, ahova talán egy utasszállító repülőgép is elférne, és ahol ma is méreg drága árban mérhető márványkádat építtetett a király, hogy ritka pillanataiban szeretőivel megmártózzon, látni azt ahogy a Kis Trianon palotában Marie-Antoinette megpróbálta ellensúlyozni környezetében mindazt a luxust, amit a Versailles-ban kialakítottak számára, bejárni a konyhát, ahol előmelegítették az ételt, a billiárd szalont, látni a fürdőszobáját és az akkor ritkaságnak számító WC-jét, a csodálatos kertet és pavilonokat, amelyet saját kezűleg díszített, festett a királyné, végigjárni a pár évszázaddal később, de hasonló luxusban berendezett Nagy Trianon palota termeit. Átrendezés miatt zárva volt a kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelles-je, az a hely, ahol aláírták a Magyarország számára oly gyászos szerződést, de ott állhattam azon a lépcsőn, ahol a delegációk bevonultak a terembe. Azt hiszem aznap én voltam az egyetlen turista, akit ilyen szempontból is érdekelt a kastély szóban forgó szárnya. 

Ősök és hősök tisztelete 

Azt senki sem tagadja, hogy a francia büszke nemzet, mint sok más egykori gyarmatbirodalommal rendelkező ország, akiknek ősei, nagyjai jelentős szerepet játszottak a világtörténelemben. Franciaországban ma is az ősök és hősök tisztelete, kultusza erősíti bennük ezt a szellemet. I. Napóleon császár 1806. február 16-án rendelte el, hogy a Grande Armée dicsőségére diadalívet építsenek. A császár megbukott ugyan, de ezután 30 évvel a diadalív mégis elkészült. S bár a monarchiát eltörölték, megrendelőjének emléket állítottak ezáltal, ugyanis a Diadalívre került Napóleon 158 csatájának a helyszíne és 660 tábornokának a neve. A 1921-ben a Panthéon helyett itt készítették el az „Ismeretlen katona sírját”, ahol a felirat szerint egy, az első világháborúban elhunyt katona nyugszik, mellette 1923-tól örökmécses ég. Számos történelmi esemény helyszínévé vált. Szimbólumát erősíti az is, hogy minden július 14-én, a nemzeti ünnepen, innen indul a Concorde tér felé a hadsereg felvonulása.

Ottjártunkkor Írország franciaországi nagykövete  – ünnepélyes keretek között – „lobbantotta újra a lángot” és koszorújával megemlékezett a második világháborúban Franciaország szabadításában részt vevő ír alakulatokról, illetve az ellenállásban részt vett Közép Corrézien (Midi Corrézien) régióból származó ellenállókra. 

Aztán ott van – nem véletlenül – a Mártírok-hegyére (Montmartre), a mindössze 129 méter magas dombra épített Sacré Cœur-bazilika (Szent Szív). A hagyomány szerint ugyanis ezen a helyen halt meg hitéért Szent Dénes, Párizs első püspöke és több követője a 3. század végén, aki a város védőszentje lett. A templomot a Poroszország elleni háború elvesztése után építették fel adományokból, annak az 58 ezer francia katona emlékének szentelték, akik elestek a csatákban. 

S csak akkor lehet igazán megérteni ezt a szellemet, ha bejárjuk az Invalidusok házában – az 1670-ben létesített, egykori háborús veteránokat ellátó kórház és lakosztályoknak egykor otthont adó épületegyüttesben – berendezett Musée de l’Armée, a francia fegyveres erők Musée des Plans-reliefs, a katonai makettezés és a Musée d’Histoire contemporaine, a kortárs történelem múzeumának termeit, ahol végigkövethetjük az ország történelmét, hadászatát a kőkori szakócáktól és nyílhegyektől a több száz páncél vérten át az 1944-es normandiai partraszállásig, majd a háború után kialakult geopolitikai helyzetig. A hadtörténeti múzeumban őrzik többek között Napóleon tábori sátrát, felszerelését, kardját, híres csákóját, azt az ágyat, ahol elhunyt, valamint halotti maszkját is. Több teremben helyet kapott a Grand Armée katonáinak felszerelése, Napóleon csatáit idéző tárgyak. De ott vannak azok a láthatatlan hősök tárgyi emlékei is, akik a második világháborúban a nácik által elfoglalt Franciaországban ellenálltak: a bőröndbe rejtett rádiókészülékek, az Enigma kódfejtő gép, ugyanakkor egy amerikai dzsip, Hitler hírhedt csodafegyverei – a V1 és a V2 – emberközelbe hozzák mindazt, ami felidézi a második világégést. Állandó, interaktív, korszerű digitális kiállításon állítanak emléket egy korban hozzánk közelebbi hősnek Charles de Gaulle tábornoknak, aki nehéz időkben helytállt és helyretette a XXI században Franciaországot a világpolitikai térképen. 

Ide tartozik az Invalidusok dómja (Saint-Louis des Invalides), amely számos francia háborús hős földi maradványait – marsallok és tábornokok – őrzi. És itt van Napóleon császár piros márvány szarkofágja is, akit saját végakaratának megfelelően újratemettek az Invalidusok Szent Jeromos-kápolnájában (Chapelle Saint-Jérôme). 1940. december 14-én a bécsi Schönbrunnból ide szállították a nagy császár fiának, II Napóleonnak, a „Sasfióknak” a hamvait is. Nemcsak történelmi múzeum(ok)ban, hanem Párizs temetőiben (Pére-Lachais, Montmartre, Montparnasse) barangolva lehet találkozni a történelem, a kultúra, a tudomány egykori nagyjainak emlékével, azokkal, akiknek nem jutott helye a Pantheonban, de szakterületükön világhírűt alkottak, vagy életükkel beírták nevüket a világtörténelembe. Egyeseknek impozáns síremlékkel adózott az utókor, másoknak egyszerű, csupán nevüket, születésük és elhalálozásuk évszámát tartalmazó szerény sír, vagy urnakazetta jutott. Hagyatékuk mindannyiunké, a világé, legyen szó tudományos, gazdasági, irodalmi, művészeti munkáról, alkotásról. 

Hamvaiból megújulva

Franciaország történelme során sokszor többször térdre kényszerült, de mindig talpra állt. A 2019. április 15-én, több mint fél napig tomboló tűzben a Notre Dame templom teljes felső része eltűnt a huszártoronnyal együtt, csak a falak maradtak. Az ősi katedrális ma vasállványzatok szorításában, darukarok ölelésében főnixmadárként fészkel. A város a 2024-es nyári Olimpiai Játékokra készül. Sok más közismert középületet – köztük az Opera (Garnier palota), a Bastille téren levő oszlop – a játékokra felújítanak. Az a terv, hogy az olimpiára újra megnyitják a katedrális kapuit. Addig is azok a turisták, akik a renoválás idején nem tudtak bemenni a templomba, egy magas lelátóról az építőtelep kerítése felett tekinthetik meg a homlokzatot. A hely szimbolikus térré változott. A tragikus tűz által tönkretett épületmaradványhoz folyamatosan ellátogatnak turisták a világ minden tájáról. Kíváncsiságból, együttérzésből, s lehet, hogy azért, mert tanúi akarnak lenni – ha csak néhány percig is – annak az erőfeszítésnek, amelynek során nem csak Franciaország, Párizs legjelentősebb szimbóluma, hanem a világörökség egyik közkincse újjászületik. Mert e katedrális, Párizs nem csak a franciáké, hanem egy kicsit mindenkié, egyetemes kultúránk, történelmünk része. Ma is íze, illata, zamata van, amit érdemes legalább egyszer megkóstolni.

Borítókép: Google