január 14, 2025 | Ujvárossy László | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Szeptemberi képvadászat Velencében

Idegenek mindenhol

Első állomásnak a Palazzo Ducale és a Giardini közötti sétányon fekvő Santa Maria della Pietà kápolnát választottam, ahol Wallace Chan (1956) kínai származású, Hongkongban élő ékszerkészítő és szobrász Transzcendencia című szoboregyüttesét mutatták be. Chan neve számomra ismeretlen, pedig ékszeralkotásai Bostontól Londonon át Sanghajig szerepelnek az állandó gyűjteményekben. Életrajzából az is kiderül, hogy 2001-ben hat hónap zen szerzetesi utazás után kezdett szobrot alkotni. Velencébe az „örökkévalósághoz legközelebb álló” kemény, nagy szilárdságú titánba öntött plasztikáit hozta el. Elmondása szerint minden egyes művének tárgya az idő, – létünk kölcsönhatásba lép a térrel, és rájössz, hogy az idő elragadja az időt.^{^[1]} –

Megállapítása már a kápolna keskeny terébe lépve igazolódott, hiszen fentről belógatott másfél méteres, monumentális szobrainak értelmezése csak körbejárva őket, időt szánva rájuk vált lehetővé, így váltak érthetővé. Wallace Chan és kiállításának brit kurátora, James Putnam, az oltárra merőleges sorban installált öntvényeket szórt fényű homályba rejtették, így „A folyosó utazásnak tűnik. Arra hív, hogy sétáljunk a fény felé.”^{^[2]} De a látogatónak, mielőtt az oltári fényt elérné, négy szoborral kell vizuális párbeszédet kezdenie. Az első, maszknak tűnő fejen a kitépett száj és szemek szenvedést sugároznak, de a belső nyugalom kifejezésére a hiányt jelző üregekben egy-egy behunyt szemű kis portré kárpótol az előbbi hiátusért. A másik kettő, mint valami forgástest, torzul, majd szimmetrikusan kifordul úgy, mint a negyedik, hatalmas tulipán kinyílt szirmai. A buddhizmusban a tulipán jelentése: szépség, törékenység, mulandóság. Mindenki ki van téve a szenvedésnek, a megöregedésnek, a halálnak, és „a szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a vágy és a többi szenvedély, amelyek az újramegtestesülést előidézik, maguk is megszűnnek.”^{^[3]}

A kiállítás címét, gondolom, azért kapta, mert a művész gyermekkora óta, a buddhista és keresztény hit ismeretében, úgy vélte, hogy amikor buddhista szerzetesként a mély meditáció gyakorlatában eljut a valóság érzékelésén túli spirituális állapotba, ez a transzcendencia összhangban van olyan más vallási hitekkel, amelyekben az „örökkévalóság elérése magában foglalja az idő és a tér meghaladását”^{^[4]}. A térberendezés végállomásán az oltáron lótuszülésben Krisztus és Buddha kisplasztikája várja a látogatót, és aki figyelmesen szemügyre veszi a két kis szobrot, a kéztartásokból rájöhet, hogy a fejek kicserélődtek, ezzel is üzenve: a vallások hasonlók, legalábbis összehasonlíthatók”^{^[5]}.

Lao-ce írja: a kancsó és a ház lényege ürességében lesz hasznos: „Agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik, az edény ezért használható. A házon ajtót-ablakot nyitnak, mert belül üresség rejlik: a ház ezért használható. Így hasznos a létező, és hasznot-adó a nemlétező.”^{^[6]} A fentiek fényében, párhuzamot vonva a valósággal: zaklatott külsőnk mögött gyógyír a belső, a transzcendentális csend, melyet a hit felé vezető út megtételével érhetünk el. A transzcendens / természetfeletti és az immanens / e világi lét együtt lesz egész, hiszen a „Teremtő isten működésével jelen van a világban”.

Minden kortárs művészeti kiállításon érdemes elolvasni a kurátori vagy alkotói szándékot, különben félreérhető lehet a tárlat alapeszméje; e szándék sok esetben megváltoztathatja a tetszésünk vagy értékítéletünk mikéntjét. Ez történt a Number 207 című térberendezést látva is, amikor azon tűnődtem, mi végre került be 207 darab férfifehérnemű a San Fantin-plébániatemplomba. A kérdésre választ a fehér márványból faragott tökéletes illúzió szerzője, Reza Aramesh iráni születésű, jelenleg Londonban és New Yorkban élő szobrász, valamint a tárlat kurátora, Moses Serubiri adtak. Mint kiderült, a kiállító kortárs művész a 20. század közepétől napjainkig terjedő nemzetközi háborús konfliktusok során kitelepített és erőszaknak alávetett áldozatok megpróbáltatásait, megrázó riportképek archívumait, újságban, közösségi médiában megjelent testábrázolás ikonográfiájának narratíváit kutatja.^[7] Célja, hogy a borzalom képeit szembeállítsa az európai művészettörténet férfitest-ábrázolásának szépség-kánonjaival, s így felfedje az emberi cselekedetek abszurditását és hiábavalóságát. Egyrészt ez magyarázza a carrarai márványból faragott szobrainak megjelenését a templom festményei előtt, melyeket a büntetőtáborok kínzási dramaturgiájának elemei inspiráltak, például alsónadrágra vetkőztetett, bekötött szemű vagy zsákolt fejű halálra ítélt foglyok fotói, és ami a haláluk után megmarad: az alsónemű. Más bizarr társítás oka sem véletlen, ugyanis Aramesh helyspecifikus installációját szándékosan komponálta az említett templomba, mivel a 17. században a helyszín közelében levő fogva tartási központból – melyet a művész levéltári kutatások alapján keresett meg – a San Fantin Társaság tagjai készítették elő és kísérték az elítélteket a kivégzésre^[8]. A 10. században emelt épület – ma műemlék – az idő folyamán jelentősen megváltozott ugyan, és sokkal később kapta a mai formáját, de tele van reneszánsz és barokk kori festményekkel, melyek pazar párbeszéd-lehetőséget teremtettek három egész alakos szobornak a hajókba helyezésével. Az oldalfali oltárokra és a gyóntatószék ajtajába a levágott fejek kerültek, a tengelyhajóból kiszedett ülések helyére pedig két sávban hosszan lerakva az alsóneműk. Mindegyik márvány faragás lenyűgöző, és a térberendezés okán érezni lehet a feszültséget a lét, a vágy és a gyötrelem között, melyet Püthagorasz ókori filozófus numerológiájának, a 207-es számnak a jelentése ihletett.

A következő helyszínek hatalmas kiállítótereibe, a Palazzo Grassiba Julie Mehretut, a Punta della Doganába pedig Pierre Huyghe-t válogatták a kurátorok a híres Pinault-gyűjteményből. Mindkettő 2012-ben szerepelt a kasseli Dokumenta vizuális művészeti világeseményen. Az etióp születésű, New Yorkban élő Julie Mehretu Ensemble címűtárlata számomra felejthetetlen. A huszonöt éves kreatív alkotói múltját bemutató esemény, monumentális rajzokkal, festményekkel és egyénien összerakott sokszorosítási eljárással, időrendtől függetlenül kétemeletnyi térben tárul elénk. Ellenben, ha az évszámokat termenként bizonyos tragikus eseményekhez kötjük, mint például a Brazil Nemzeti Múzeum 2018-as leégéséhez, lásd Maahes (Mihos)torch in process című égő fáklya folyamatát, vagy a 2021–22-ben festett, a Covid-világjárványhoz köthető Among the Multitude XIII című művét, akkor szemléletének változása tetten érhető. Rezidens programban 2007–2009 között Berlinben tartózkodik, s nagy méretű vásznakra többrétegű struktúrákat készít. A vászon alapozására háttérnek halvány építészeti tervrajzokat használ, s azokra fekete tintával és akrilfestékkel dinamikus spontán impulzusokat, organikus gesztusnyomokat rajzol. Ezeket a rajzolt felületeket később élénk színekkel gazdagítja, olykor Théodore Géricault vagy Caravaggio egy-egy festményének hatására, máskor a modern művészetből beemelt Alexander Calder-idézet elemekkel tarkítva. A különböző egymásra épített átlátszó halvány vonalak és harsogó színes foltok több esetben társadalmi aktivitássá, reakciókká módosulnak. Festményeinek címéből következtethetünk csak egyes megrázó események melletti kiállására. A társadalomban történő gyomorforgató, igazságtalan, tragikus események keltette érzelmi indulatait sajtófotók felhasználásával és kirobbanó gesztusrajzzal, személyes kalligráfiával vezeti le. Ellenben a sajtóból vett képeket a felismerhetetlenségig elrejti (számítógépen homályosítja), ráadásul elforgatja, így a figuratív újságfénykép tematikájának ábrázolása helyett a művész személyiségének és véleménynyilvánításának újszerűen absztrakt palimpszeszt kifejezését nyújtja. Kurátora, Caroline Bourgeois szerint Mehretu „gyakorlatát a művészettörténet, a földrajz, a történelem, a társadalmi harcok, a forradalmi mozgalmak és azok szubjektivitása táplálja”^[9].

Az események sorát folytathatnám a Punta della Doganával vagy Willem de Kooning tízéves olaszországi tartózkodásának a Gallerie dell’Accademia időszakos kiállítási termeiben bemutatott termésével. De maradok a nagyobb érdeklődést kiváltó velencei Espace Louis Vuitton alapítvány gyűjteményénél (Fondation Louis Vuitton, La Collection). Ez most a biennálé Foreigners Everywhere / Idegenek mindenhol tematikát követve Ernest Pignon-Ernest kivételes tehetségű francia rajzolóművész alkotásait hozta. Talán azért, mert már a hatvanas évek óta bevándorlókat, költőket, írókat, művészeket rajzol, ellenben az ismert kiállítási forma helyett rendellenes kommunikációs eszközt talált. Valós vagy annál is nagyobb méretű rajzait szitanyomattal sokszorosítja, és az ábrázolt személyiséggel rezonáló különböző városi helyszínek falaira ragasztja. Alkotási módszeréről azt mondja, „úgy készítek képeket, hogy tudom, hol és hogyan fogom bemutatni őket”^{^[10]}, s ebben a rendkívüli megemlékezési stílusban attitűdjével a „helyszínt művészeti hellyé változtatja”^{^[11]}. Azzal, hogy képgrafikai kifejezési nagyságát kiviszi az utcára, ismeretterjesztő interakciót hoz létre a város peremén élő járókelőkkel, és a fiatalokhoz is közel álló izgalmas nyelvezettel fenntartja az ábrázolt személyiségek iránti tiszteletét. Törekvésével, ha a graffitit nem is, de a mai utcai művészek stenciljeit vagy a nem kereskedelmi posztereinek műfaját úttörőként megelőzte.

Velencei tárlatának a Je Est Un Autre / Én más vagyok címet adták a másság nevében. Több eredeti rajza mellett képernyőkön is dokumentálták a szerző rajzprojektjeit. A bemutatott rajzok közül a legrégebbi 1978-ból Arthur Rimbaud után készített egészalakos ábrázolása, melynek roncsolt papírokból összerakott décollage-a remekül hat ma is. Vélhetően a fiatal költőzsenit látjuk, miután Paul Verlaine-nel szakít és végleg abbahagyja a versírást is, majd kereskedő kalandorrá válik, feladva irodalmi karrierjét. Továbblépve Antonin Artaud megrázóan kifejező portréját láthatjuk 1998-ból; botrányos élete éppúgy tükröződik ezen, mint különleges megszállottságának hite. 51 évesen pszichiátriai intézetben halt meg. Hatással volt a performance művészet fejlődésére és a kísérleti színházra. Susan Sontag szerint hatása olyan mély, hogy a nyugati színházi hagyományok két időszakra oszthatók – Artaud előtti és Artaud utáni időszakra^[12]. A Jean Genet regény- és drámaíróról készített, plakát hatású kompozíció 2006-ban készült. A valóságot utánzó fény-árnyékkal és az anyagszerűség tökéletes visszaadásával nemcsak a helyszínen teremt trompe-l’œil hatást, hanem a kép olvasatában is kettősség rejlik. Egyidőben nézhetjük a képet keresztre feszítésnek, gyilkosságnak és levételnek a keresztről. A fenti profán, egyben szakrális narrációt Genet mostoha élete inspirálta. Hiszen a prostituált anya gyermekét a befogadó családok sem tudták jó útra terelni, 15 éves kora óta lopás, csavargás miatt ítélték el, később tízszeres visszaeső bűnözőként Jean Cocteau, Jean-Paul Sartre és Pablo Picasso köztársasági elnöki kegyelemkérése mentette meg az életfogytiglani börtönbüntetéstől. Ezután megváltozott, de műveit homoszexuális tartalmuk miatt többször betiltották. A tárlat fő műve Pier Paolo Pasolini filmrendező és íróalakjának második megidézése. Ernest Pignon-Ernest először 1985-ben készít portrét róla, majd halálának 40. évfordulójára, 2015-ben rajzolja meg újra az emlékképét. Ezen Pasolini „Fájdalmas anyaként” (Pietà) saját testét tartja. Ez a szívszorító alkotás Pasoliniról kérdéseket invokál, szinte könyörög: „Mit csináltatok a testemmel?” A Pasolini-jelenséget nehéz feldolgozni, éppen ezért lebilincselő ez az alkotás, hiszen mind ő, mind a filmjei felkavaróak és annyira tükröznek, hogy nehezen fogadjuk be őket. Olvassuk Piero Spila rövid jellemzését: Pasolini hangja mindig különleges hang mindazzal, amit ez a jóban vagy rosszban jelenthet: azáltal, hogy nagyszerű, ugyanakkor tökéletlen szerző, klasszikus és extrém, primitív, egyben kifinomult, alkotásainak terveiben tisztánlátó, de a kreatív dühében lázas, gyakran fékezhetetlenül rakoncátlan; a többiektől abban különbözik, hogy ítéleteiben harapós és váratlan, de a legkockázatosabb közéleti pozícióiban is^{^[13]} és az őt egész életében kísérő és gyötrő sértettségeiben és tompaságaiban is; abszolút a szerelmeiben és a nagylelkű ragaszkodásaiban, amelyek soha nem tudják felvidítani, sőt végül meg is bántják.^{^[14]}

Julie Mehretu: a térben Nairy Baghramian plasztikája

Amint eddig is láttuk, Pignon-Ernest kiválasztottjai neves költők. 2024-ben két olyan költőnőről készített portrét, akit a fennálló autoriter rezsim társadalma kivetett, perifériára szorított, akik idegenként éltek a saját társadalmukban. Anna Ahmatovát, az orosz irodalom egyik legnagyobb költőjét, aki Párizsban fiatalon Modigliani és más avantgárd festők modellje volt, hazatérése után, 1946–1956 között a kiadástól teljesen eltiltották, írásait megsemmisítették, a volt férjét kivégezték, fiát Sztálin haláláig a Gulagon tartották. Egy másik modernista költő és filmrendező, az iráni Forough Farrokhzad országában az első modern lírát megtestesítő költőnő volt. Érzéki sorai és a nők elnyomatásának kimondása miatt életében és utána is elutasításban volt része. Fiatalon, 32 éves korában hunyt el, rejtélyes körülmények között bekövetkezett balesetben.

Most a Jean Cocteau tiszteletére rendezett The Juggler’s Revenge / A zsonglőr bosszúja című tárlat következne a Peggy Guggenheim Collection / Gyűjteményben, és természetesen a legnagyobb képvadászati terület, a Giardini, az Arsenale, továbbá a város kollaterális helyszíneinek bóklászása. Ezeket november 24-ig még megtekinthetik a művészetrajongók.

^[1] Ő mondja a világhálón talált egyik interjújában.

^[2] James Putnam: Wallace Chan, Transcendence. Published on the occasion of the exhibition, Venezia, 2024.

^[3] Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 94.

^[4] James Putnam: Wallace Chan, Transcendence. Published on the occasion of the exhibition, Venezia, 2024.

^[5] James Putnam: Uo.

^[6] Lao-ce: Tao te king, Az Út és Erény könyve. Tericum Kiadó, Budapest, 1994. 11.

^[7] Moses Serubiri: részlet a kurátori beszámolójából, fordítás.

^[8] Uo. Cecilia Farrazzi, 1996. 82.

^[9] Caroline Bourgeois: Julie Mehretu with Nairy Baghramian / Huma Bhabha / Tacita Dean / David Hammons / Robin Coste Lewis / Paul Pfeiffer / Jessica Rankin. Ensemble. Pinault Collection, Exhibition Palazzo Grassi, 2024.

^[10] Ernest Pignon-Ernest: Je est un autre, Fondation Louis Vuitton, La Collection, Espace Louis Vuitton Venezia. 20 .04. 2024 – 24. 11. 2024. 2. (Katalógus)

^[11] Uo.

^[12] Artaud-album,

^[13] Uo.

^[14] Piero Spila: Visul și mânia lui Pier Paolo Pasolini. In Pier Paolo Pasolini, Scrieri corsare, Polirom, Iași, 2006.5. (saját fordítás)

november 9, 2023 | Ujvárossy László | Fényjáték

MEGOSZTOM

Hamvas ihlette meditációs objektumok

Hamvas Béla születésének 125 éves évfordulójára a Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palotájába rendezett kiállítás kurátorának indokai

A Hamvas Béla emlékére tervezett kiállítás témájául sokféle cím jött szóba, hiszen gazdag írói hagyatéka bővelkedik örökérvényű gondolatokban, vizualitásra jellemző jelképekben. Kezdetben a kurátori szándékot erősítette, hogy Hamvas a földön legjobban a virágokat szerette, ezért eseményünk hívószavának A virágszedés lélektana esszéjének címét választottuk. Ellenben szinte várható volt, hogy a konkrét felhívásra az autonóm alkotók új tervvel alkalmazkodni csak akkor fognak, ha az eddigi művészi programjukban hiteles kapcsolódást találnak. Így a kiállításra harminckét alkotó által küldött ötven különböző műalkotást csoportosítani kellett; ezek a művészek életművében – mint valami állandóan visszatérő képek – Hamvas mintájára meditációs objektumokként értelmezhetők. Ez indokolta a címváltoztatást, hiszen a meditációs objektum megválasztása az emberi életben is személyes tevékenység (Hamvas Béla: Anthologia humana), a vizuális művész életében pedig gondolatformáló alkotási folyamat eredménye. Esetünkben a felhívás arra szolgál, hogy a „jelenkortudatot”, a pesszimista világképet módosítsuk, pozitív alkotási cselekvéssel támogassuk, s a szép tett horderejét erősítsük.

Következésképpen a Hamvas Béla gondolataihoz köthető tematikákat műfajok függvényében a kiállítótér négy terme szerint tömbösítettük.

Mielőtt rátérnék a négy szekció bemutatására, a felsorolást Weiner Sennyey Tibor Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve című könyvéhez készített polaroid képeivel kezdem, amelyek a Dalmáciában járt Hamvas Béla által leírt helyszíneket idézik fel úgy, amint azokat Hamvas az esszéíró, filozófus, író hajdanán látta és meditációs objektumoknak említette őket.

Mivel Hamvas szerint a virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer, az első szekció ehhez igazodva a virágot, a növényt, a természeti tájat mint legkápráztatóbb isteni jelet láttatja, akár a gyermekkort megidéző Kuti Dénes aranyláncfű labdája, Egy labda álma szép és kerek szerelem-kötelékének álomfüzére, akár Ferenczy Zsolt Paletta kert sorozatában a virágok színkavalkádja, a fény elbűvölő spektruma. Szabó Anna Mária Mikromantikus elmeképe álom és valóság festői ellentmondásának tájvíziója.

Hamvas a Virágszedés lélektana esszéjében tisztelettel ír a női lélekről, akinek a virágot szedjük, vagy a virágnevekről, mint a nyelvek legszebb szavairól. Szilágyi Varga Zoltánt ez inspirálta, amikor megrajzolta Hamvas teljesülhetetlen vágyának, a fehér kökörcsinnek, Anemona nevű női alakjának szobrát, kinek illata és neve az írót mindig a feledés vizére emlékeztette. Lajta Gábor Léthé című Dante alámerülés-tanulmánya az előbbi gondolat folytatása lehetne, hiszen tudjuk, hogy „a növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van, és a föld felettit, ahol a lelkek vannak, s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyílt, olyan, mint a híd vagy a kapu” (A virágszedés lélektana. In Hamvas Béla: A babérligetkönyv. 1993.); ha letépjük, a szára elszakad, és beáll A meghittség körének négyszögesítése, lásd Móser Zoltán fényképeit, Kárpáti Tamás Himnuszát, Vinczeffy László Lélekvirágát vagy Palkó Tibor művét, a Töretlen titkok – Másolatok másolatait, melyet a szerző úgy hozott létre, hogy öt éven keresztül minden esztendőben lemásolta az előző évben festett ikonikus nőportréját. Így a három arcmás 2019-től 2023-ig folyamatosan egy másolat másolata, s számunkra is meditációs objektummá vált. A második szekcióba azok a kiállítók kerültek, akik a geometrikus rend hívei, és Hamvas emlékezetére spirituális absztrakciókat, a virág érzéki jelenléte helyett elvonatkoztatott jelképeket alkottak, lásd Stefanovits Péter Hamvas-oltár installációját, amely a kereszt koordinátái mentén felfelé és lefelé a derű, az egy és a végtelen jelentések alatti spirálcentrum gömbjével felidézi az ember saját központjának isteni forrását. Mások a konstruktív konkrét művészet nyelvén tisztelegnek Hamvas Béla emléke előtt, így Márkus Péter festett hungarocellből faragott Ohm I. szobrával, Lakatos Gabriella Szabályos ideák című, gömb, henger,

kocka, yantra-szerű triptichonjával. Kerekes Gyöngyi szintén mértani eszközzel összehajtott körgyűrűkből komponálta A tört lét tánca – Impromptu című sorozatát, Barabás Márton Rondó variációja pedig figyelemre méltó ornamentikájú virágmetafora, melyet leleményesen zongoraalkatrészekből szerelt össze. Ennélfogva nemcsak meditációs objektumot teremtett, hanem a zenét szerző fiatal Hamvast is megidézte, akár Aknay János, akinek geometrikus absztrakt Emlék könyve az esszéíróra reflektál. Ide sorolom még Jakobovits Márta kifejezési anyagában organikus merített papírból alkotott, elvont Felemelkedés című térberendezését, melynek központi eleme egy vertikális síkba helyezett, Szentháromságra utaló háromszög, valamint Pataki Tibor Hamvas életére mutató Gúzsba kötve szabadon című, plexitömbbe öntött, transzformált könyvekből installált kompozícióját vagy Vargha Mihály Unikornis című, fából vésett, szintén szakrális szobrát.

A harmadik csoport vizuális művészei a „szellemi valóságok erőit realizálják”, és megborzongató meditációs objektumokat hoznak létre úgy, hogy a válság idején kifejezik Hamvas vágyát: az ember ne rejtőzzön el, hanem cselekedjen, és a kifosztó erők helyett a termékenyítő erőket építse magába. Gaál József nagyméretű, Hybris című festményében a mai emberi mértéktelenségre, istentagadó kevélységre hívja fel a figyelmet. Hiszen már az ókori görögök is megvetették és alvilági szenvedésre ítélték az erény nélkül élő, önmagát mindenhatónak hívő, öntelt embert, a hübriszt. Ferencz S. Apor Barátok és (vagy) Ellenségek című munkája pedig eszünkbe juttatja, hogy ott, ahol az emberek az atyai szellemet elhagyják, egymásnak farkasává válnak. A közelünkben zajló démoni katasztrófa hatására a képzelet mezején virágok helyett taposóaknák „nőnek”. Bocskay Vince műve Európa, a szépség hajdani szobra talán épp ezért „rokkant meg”. Látni, hogy a hamvasi figyelmeztetés aktualitása az idő múlásával mit sem változott. Az ember a föld rablójává vált. A békés lakozás biztonságát veszélyeztető kietlen sötét tájban Szurcsik József Jelenés című festménye némi reményt sugall, hiszen a napkelet irányába épített piros kocka – mondjuk, a ház – összetartó erejének földi és égi jelképeit idézi meg. Hasonló életérzést sejtet Jovián György Táj szirmokkal című alkotása is: a kiégett romokra szélfútta szirmok hullnak, és az ólomszürke akkordokkal improvizált gerendák alól – a válságból – az újrakezdés reményét várjuk. Elekes Károly egy piacon vásárolt családi képet reciklált úgy, hogy a szeretet, a béke és nem utolsósorban a család, a házasság megóvása, ápolása és az Öröklét gondolata kerüljön felszínre. Általában véve a képzőművész meditációs objektumainak elsődleges eszköze az alkotó keze. Nem mindegy, hogy ez a kéz a pusztító akarat vagy a kreatív pozitív birtoklás erői által jön mozgásba a mitikus formálás tudatos és intuitív útjain. Például Verebes György festett kezei pozitív tetteivel három alternatívát mutat fel arra, hogy melyek identitásunk elengedhetetlen kellékei: 1. a Radix, vagyis eredetünk, gyökereink ismerete; 2. a Castrum történelmi, irodalmi tájékozottságunk, műveltségünk, amely egyben a várunk és a biztonságunk is; 3. a Stigma hitünk ereje, mely nélkül hiábavaló az élet.

És végül a negyedik teremhez négyen köthetőek, akiknek tematikus törekvéseiben szintén a meditációs objektum természete jelenik meg

azzal a különbséggel, hogy kifejezési médiumaikban dominál az elektronikus képfajta vagy a Pierre Restany által elnevezett Nouveau realisme felhangja a mindennapi használt tárgyból készített assemblage. Van, aki Cím nélkül kizárólag a nézőkre bízza az értelmezés lehetőségét. Nem így Bukta Imre, akinek A gondolat hősei című könyvébe installált videóképén a kék ég tükröződését tollak takarják. Ez is a békevágy egy poétikus változata: az első világháborút megjárt és a másodikból megszökött Hamvas Bélának állít emléket. Miklós Árpád Barbárok című animációja festészetének aktusát stop-motion képkockákként rögzítette. Bodoni Zsolt nagyméretű akril ledvásznán a férfiúi agresszivitást mutatja meg két megvilágításban, Orosz Csaba pedig a Do it yourself áramkör-kapcsolatának installálásával az ember és a természet, az anyag és a szellem mindennapi ellentétének harcát talált tárgyakkal szemlélteti, ahol a jó a rosszal dinamikus egyensúlyban kellene hogy legyen, amint a Tao tanítja: „a fehér közepében a fekete, a fekete közepében a fehér pont” egységet alkot; különben Hamvastól tudjuk, hogy a sötét pont, az első hazugság bennünk van.

szeptember 20, 2023 | Ujvarad Admin | Hírek

MEGOSZTOM

Meditációs objektumok – kortárs művészeti kiállítás Hamvas Béla tiszteletére

Különleges tárlat házigazdája lesz szeptember 23-tól az esztendő végéig a nagyváradi Római Katolikus Barokk Püspöki Palota. A Magyar Művészeti Akadémia Meditációs objektumok címmel, a püspöki rezidencia második emeleti kiállítótermeiben rendezi meg Hamvas Béla emlékiállítását, a filozófus-író születésének 125. évfordulója alkalmából. A kiállítás kurátora, Ujvárossy László Munkácsy-díjas grafikusművész, az akadémia rendes tagja tavaly invitálta művésztársait a nem mindennapi meditatív vállalkozásra, hogy alkotásaik, a 20. század egyik legnagyobb magyar gondolkodójának reflexiói legyenek.

„(…) mindenki állandóan egész sereg meditációs objektummal él — egész sereg belső centrummal, amelyeknek realizálásán dolgozik. (…) A meditációs objektum arra való, hogy az ember a lélek erőit összpontosítsa és ezáltal saját végtelen erőit hatékonnyá tegye.” – fogalmaz Hamvas Béla, aki 31 képzőművészt, a művészeti akadémia 20 tagját és 11 erdélyi magyar alkotót ihletett önkifejezésre. A tárlat három Hamvas Béla-i témakört gyűjt csokorba: a virágszedés lélektanát vizsgálja első termünk és az abban elhelyezett alkotások, a második fejezet az elmélyült gondolatoké, a meditációé, a harmadik művészeti blokk a kegyetlen, háborúkkal, válságokkal, pusztulással teli 21. századunk valóságaival borzaszt el, valamennyi mű egy-egy önálló meditációs objektumként.

A tárlatot, amely december 10-ig látogatható, Weiner Sennyei Tibor, József Attila-díjas költő méltatja, köszöntőt mond Dr. Richly Gábor, az MMA főtitkára. Az ünnepi pillanatot a Kaganovsky Duó muzsikája nemesíti meg.

július 10, 2023 | Horváth Gizella | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Napkezek. Ujvárossy László kiállítása a budapesti Műcsarnokban

„A művészet halott, tesó. Vége van. A mesterséges intelligencia győzött. Az emberek vesztettek.” Ezt nyilatkozta 2022-ben Jason M. Allen, aki a kezdő digitális művészeknek kiírt versenyét nyerte meg a mesterséges intelligencia segítségével alkotott képpel.

Van viszont valami, amit elég rendszeresen elszúr az amúgy nagyon is élethűen „alkotó” mesterséges intelligencia: a kezeket. A mesterséges intelligencia nem tud „rajzolni” kezeket. Aki igazán tud rajzolni kezeket – a gyerekek. És Ujvárossy László.

Nem mintha ezek a kezek annyira hibátlanul másolnák a valóságot, mint ahogy a reneszánsz mestereknél láthatjuk. A gyerekek által rajzolt kezek – és Ujvárossy kezei – leginkább jelentésekkel terhelt kontúrok.

Ujvárossy fiatal művészként a nyolcvanas évek elején egy kisegítő iskolában dolgozott, mentális fogyatékkal élő gyerekekkel. Ott figyelte meg, milyen expresszíven rajzolják a gyerekek a kezeket. Ezeket a rajzokat összegyűjtötte, megőrizte, és az alkotó életpályáján keresztül inspirációs forrásként nyúlt hozzájuk. Szintén megőrizte a gyerekek akkor készült fotóit. Negyven évvel később a budapesti műcsarnoki tárlatban visszaköszönnek azok a motívumok, amelyek gyökerét a gyermekek által rajzolt kezekben találjuk.

A kéz sajátosan emberi testrészünk, antropológiai sajátosságunk. A kézzel nem csupán tárgyakat manipulálunk, hanem védekezünk, simogatunk, bántunk, gesztikulálunk – azaz kommunikálunk, tudatos üzeneteket és öntudatlan jeleket közvetítünk a többi ember felé. A kézzel írunk, gépelünk, fotózunk, festünk, géppisztolyt fogunk. A kézzel magunkhoz édesgetjük vagy ellökjük magunktól a másikat. A kéz a másik felé kinyújtott lelkünk.

Ujvárossy kezei nyitott tenyerek – sohasem ökölbe szorított kezek vagy mutogató, dirigáló kezek. Az elfogadás, a kérés, a felajánlás – a béke kezei. Mivel a tenyér főleg kontúr, meghatározatlansága miatt sok minden történhet vele. Például szemek nyílnak az ujjakon, a tenyér közepén. Az ujjak megnyúlnak, kígyókhoz vagy falloszokhoz válnak hasonlókká. A tenyér virággá változhat, az ujjak szirmokká. A tenyér nappá változhat, az ujjak sugarakká.

Ujvárossy László nyugtalan, kíváncsi lélek. Mindig a világ felé fordul, a mostban él – és ez nem a személyes most, hanem a közös, mindannyiunk most-ja. Érdekli, hogy mi történik a világban, meg akarja érteni a társadalmat, a történelmet, a tudományt (is). Állandóan olvas, keresi azokat a szövegeket, amelyek fényt vetnek az aktuális történésekre. Fogalmazhatnánk úgy, hogy az élet ütőerét igyekszik kitapogatni. Mert érdeklődése nem pusztán intellektuális. Ahogyan a világhoz fordul, az nem pusztán a gondolat, hanem a heideggeri értelemben vett „gond” és „gondoskodás” módja. Intenzíven érzi és éli az életet fenyegető veszélyeket, és óvni szeretné az életet, nővényi és állati formáit, de elsősorban az emberi életet.

Így témái örök témák – természet és tudomány, világ és társadalom, élet és halál, építkezés és pusztítás, növekedés és pusztulás, szerelem/szeretet és gyűlölet, Isten és ember, és mindenek felett a kép, a művészet – de alkotásai mindig az aktuálisból nőnek ki, a legfrissebb most-ról szólnak. A mostani kiállításon is pusztán egy-két régebbi munkával találkozhatunk – minden más újragondolt, újracsinált, vagy új alkotás.

Régebbi grafikáit, ahol a kéz motívumát használta, kihímezve látjuk – így a kortárs grafika találkozik az ősrégi technikával, kiemelve a művész meggyőződését, hogy az ősi hitekben, szokásokban olyan bölcsességforrásra lelhetünk, amely akár a most is érvényes lehet. Munkái abból a reményből táplálkoznak, hogy az aktuális válságokkal szembe bevethető a mítosz ereje.

A kezeket már nem csak nagyméretű, élénk színű, régebb készült festményein látjuk viszont. A kezek kinagyítva és préselt lemezből kivágva, tárgyként nehezednek fölénk, megkerülhetetlenül. A testet öltött, önállósult kezek néha páros táncot lejtenek: a piros és a fekete egymásnak feszülnek, a sárga és a piros egyaránt a bezártságtól szenvednek és a bezártság ellenére virágoznak ki.

A kezek ritmusát sejtelmes gyerek-fotók sorozata ellenpontozza. A nyolcvanas években csinált és megőrzött fotókat Ujvárossy újra előhívta, kollázsszerűen átalakította, így a megható gyermeki arcok szétesnek, el vannak részben takarva, éles vágásokat szenvednek el. Reflexió a mentális fogyatékkal élő gyerekek világára? Aggodalom a mostani gyerekek jövőjét illetően? Bizonyára mindkettő.

A mostani kiállítás utolsó termében a kezek feketévé válnak. Nem odázható el a kilátástalan jövő aggodalma. Sem a személyes jövő, sem a világ jövője nem bíztató. A személyes, szükségszerű elmúlással valahogy meg tudnánk birkózni – erre való a lovagló pszükhopomposz figurája, aki biztonságosan kivezet bennünket és átvisz a másholba. De mit tegyünk a vadállattá változott kezekkel, az újakkal, amelyekből vicsorító fogak nőnek ki, és amelyek fegyvert döfnek az élet szívébe, veszélyeztetve a mai gyerekeket? A művészet csak annyit tehet, hogy feltárja a kezek munkáját – a munkát mások kell elvégezzék. Csak reménykedhetünk, hogy a fekete kezek újra napkezekké változhatnak.
Ujvárossy László Napkezek című kiállítása a budapesti Műcsarnokban látható 2023. április 21. és június 4. között. A kiállítás kurátora: Rockenbauer Zoltán.

augusztus 6, 2022 | Szűcs László | Rovatok | Videotár

MEGOSZTOM

Élet/Mű – Ujvárossy László

Életút-interjú sorozatot indít az Újvárad folyóirat a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával. Célunk Nagyváradon született, illetve itt élő és alkotó művészek, kulturális személyiségek pályaképének bemutatása. A második epizódban Ujvárossy László Munkácsy-díjas képzőművésszel beszélgetett Szűcs László. Közreműködött Kemenes Henriette. A felvételt Medvéssy Szabolcs készítette.

április 27, 2022 | Ujvárossy László | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Ki volt Butak András?

Butak András Munkácsy Mihály-díjas vizuális művész, 2013-ig a szombathelyi Savaria Egyetemi Központ Rajz Intézeti tanszékének vezetője, Bukarestben született (1948), de 1981–2021 között Budapesten élt és alkotott, 2021. december 4-én hunyt el.

A vele kapcsolatos múlt idő, akár „az idő áramát meg –nem –kerülhető emlék” nem hagy nyugodni. Végtelenül sajnálom, hogy már nincs többé köztünk és barátságunk itt most megszakadt. Melegszívű, sajátos humorral bíró, főként grafikusok, de a vizuális művészek közösségéért önzetlenül dolgozó, mindig a közérdeket figyelembe tartó ember volt, és amit külön szerettem benne, a házias vendéglátását különösen a saját ínyenc receptje szerint készített halászlét.

Nevével először 1976-ban a kolozsvári festészeti pavilon archívumában találkoztam, amikor a frissen végzettek festményei a falnak támasztva sorakoztak, melyeket Ion Andreescu-ösztöndíjasként hagyott hátra az intézetnek. Kevés embernek adatott meg az a kiváltság, hogy elvégezhesse az egyetem ötödik évét, neki sikerült. A kihelyezett pedagógusi munkahely kényszerpályáját korán elhagyva, egyéves, Brassóba helyezett középiskolai oktatás után, szülővárosába iramodott. A bukaresti létben bizonyára nem a szakmájával egybevágó munkát talált, de azt kárpótolva színes ceruzával készített rajzsorozatait a 35-ös Műhely bukaresti nemzedékének legjobbjaival állította ki.

A diktatúrába zárt világ szorításából – több kollégájával együtt – 1981-ben áttelepedett Budapestre. A magyarországi művészeti szcénában már grafikusként vált ismertté. Azért alakulhatott ez így, mert az áttelepedése után megismerkedett a Váci Grafikai Műhellyel, annak alkotók számára kialakított álomszerű felszereléseivel: kőnyomó préssel, kiváló szitarámákkal, festékekkel, az ottani technikusok minőségi rátermettségével, a művészet iránt alázattal, szeretettel és akár az alkotói folyamat során fellépő technikai problémákban való együttgondolkodó mesterek segítségnyújtásával. Hamar felmérte, hogy ilyen körülmények között a hatékony kísérletező kreativitás, rövid idő alatt káprázatos eredményeket szülhet és belevágott a kísérletező munkába. Kezdetben a nyolcvanas évek elején foglalkoztatta az organikus és a mértani rendszer vizuális kontrasztjának gondolata, amit az Önállósuló tér (1983) című sorozatával mutatott be. Színes ceruzarajzai, mint valami igényes topográfiai útmutatók, négyszögű horizontális regiszterekbe rendezett tájabsztrakciók voltak. A sík tájból kiragadott vagy éppen becsúsztatott sziklaszilárd elemek jellemzően meghatározták munkásságának rendezési elvét. Később a panoráma elhagyásával megmaradnak a vízszintes keresőnégyszögek montázsai. Technikailag is újszerű kísérletnek számított a kisméretű magas nyomtatású gipszmetszet reprodukcióinak színes szerigráfiával való felnagyítása és nyomtatása.

Butak A. Növekvő kőzet,1990, gipszmetszet, 30×40

A címek gyakran a tudomány objektív világából kölcsönzött hullámhatásra reflektálnak, talán azért, mert a két különböző technika fúziójából létrejövő szubjektív képben a feszültség a két különböző forrású hullám találkozásánál keletkezett interferencia jelenségével azonosítható. Lásd például az Interferencia D (1994), a Hullámzás (2000) vagy az Elmozdult rétegek C.(2005) című metszeteit. Munkásságának érdeklődése tartósan a fizikai jelenségek felé mozdult: Növekvő kőzet (1990) Körforgás, (1996) Építmény (2000) stb. Az elkötelezett képgrafikusi munkájával párhuzamosan művészkönyvekkel is kísérletezett. Amíg a metszetein és a papírművészetben elvont fogalmakkal dolgozott, addig a művészkönyvek kategóriájában látszólagos írásgesztust, kordokumentumot, újságrészletet és fényképeket használt. A vizuális narráció helyett a drámai feszültséget itt is a kontraszt eredményezte. Bizonyítékul hozom a Napló – Könyvek 1956 című leporellószerű alkotássorozatát, ahol a korabeli újság nyomtatott betűit felülírja a kézzel írott szöveg személyes drámája. A tankok identitását a kinagyított cirill betűk igazolják és a hadigépezet ellenében, a nép fegyvere marad az utcakő, ezt követi a temérdek borzalom. Ugyanaz, amit naponta látunk ma Ukrajnáról készült felvételeken. Butak saját élményein és a dokumentumokon keresztül 2009-ben próbálta közel hozni a nézőt a történelem sötétségéhez. De most láthatjuk, hogy szerzőnk egyben anticipálta, egy újabb független ország elleni brutális orosz invázióját, amit a legszörnyűbb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy 2022-ben újból megtörténhet.

Butak A. – Önállósuló tér,1983, színesceruza, papír

Butak András közéleti tevékenységéről többet kell írnom, hiszen azon ritka kolléga és barát volt, aki soha egy percig sem felejtette el, hogy honnan jött és amint tehette, segítette honfitársait. Intenzív kapcsolattartás köztünk a ’90-es évek után jöhetett létre, amikor már én is átjárhattam Magyarországra. Az első ilyen alkalomnak a Várakozás és Kitörés (1990) című, romániai fiatal képzőművészek határon túli szabad tárlata bizonyult, melynek katalógusát és a Szombathelyi Képtár helyszínének megtalálását, valamint a kiállítás érdekében a román és a magyar minisztériumi intézmények hatékony együttműködését jelentős részben Butak Andrásnak köszönhetjük. András a Magyar Képző-és Iparművészeti Társaságok Szövetségének és a Magyar Grafikusművészek Szövetségének elnökeként, a váci Országos Grafikai Műhelyben többször szponzorálta a nagyváradi grafikusok ösztöndíjait, később pedig a már átalakult Nalors Grafikai Kft által üzemeltetett nyomdában ugyanazt tette.

Chikán Bálint művészettörténésszel együtt a Nagyváradon kiadott Kelet–Nyugat irodalmi és művészeti hetilap által kért képzőművészeti képanyagot, ahányszor szükség volt rá, biztosította. Kiegyensúlyozott természetének köszönhetően, ha adminisztrációs problémába ütközött, jó kedéllyel leginkább azt hangoztatta, hogy ő Ceaușescu idejében a Ferentari (Bukarest 5. kerületi lakónegyede, mely arról hírhedt, hogy itt történt a legtöbb erőszakos bűncselekmény, autólopás, egészségtelen a környezet stb.) iskoláit járta, így töméntelen tapasztalattal felvértezetten áll a nehézségek elé.

Butak A. Napló-Könyvek, 1956-2009, művészkönyvek

Szakmai tevékenységén kívül számtalan közéleti feladatot vállalt, érdemben hozzájárult a magyarországi független művészeti társaságok létrejöttéhez. Stefanovits Péterrel közösen 1993-ban létrehozták a Magyar Grafikáért Alapítványt, hogy segíteni tudják az ifjú és idős grafikusművészek alkotói tevékenységét. Gyakran részt vett szakmai zsűrik munkájában lásd Salgótarjáni és a Miskolci Grafikai Biennálékat megelőző válogatási listákat, valamint díjalapítóként anyagi támogatást adott az erre érdemes tehetségeknek. A szövetség 1991-től 2021 decemberéig évente legalább egy fontos rendezvényt szervezett, közülük most csak keveset említek, ilyen volt például az Erotika a Kortárs Magyar Grafikában, melyet az Üblacker Hausl Galériában, Münchenben is bemutattak, az Újpest Galéria Kisgrafika tárlatai, a Vallomások a vonalról és a Különös nyomatok című kiállításokat a Vigadó Galériában említem, de ugyancsak ő jegyzi a Szekszárdi Országos Színesnyomat kiállításának a gondolatát is. Az Óriási Rajz, a Műcsarnokban (2000) és sorolhatnám.

Benes Józseffel, Kovács Péter Balázzsal együtt kiadták a Magyar Grafikusművészek Szövetségének Grafikai műtermek című nyomtatványát, továbbá felelős szerkesztője volt az ART fórum Magyar Képzőművészeti Társaságok Szövetségi kiadványainak is. A kolozsvári Képzőművészeti Egyetem alkalmazottjaként meghívott az első Országos Grafikai Konferenciára (1993), így jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Dusza Éva a diákjainknak felajánlja a szakmai gyakorlatra való pályázási lehetőséget a Miskolci Grafikai Műhelybe.

Nagyon hosszú lenne a lista jótéteményeinek felsorolásával. A közös zsűrizések emlékei mellett a nagyváradi piacon sem fogja sajnos már a juhsajtot meg a kecskeszalámit keresni. Amíg élek, jótetteire emlékezni fogok! Nyugodjon békében!

Címke: ujvárossy lászló

Szeptemberi képvadászat Velencében

Hamvas ihlette meditációs objektumok

Meditációs objektumok – kortárs művészeti kiállítás Hamvas Béla tiszteletére

Napkezek. Ujvárossy László kiállítása a budapesti Műcsarnokban

Élet/Mű – Ujvárossy László

Ki volt Butak András?

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók