Címke: újvárad műhely

július 29, 2023 | Boka László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Hogy látva lássanak?

Oknyomozás Ady kalandos sorsú, 1908-as nagyváradi fotói kapcsán

E. Csorba Csilla remek könyvében[1] Ady Endre fényképeit és azok keletkezéstörténetét tárgyalva jegyezte meg két, Nagyváradon készült egykori fotográfia kapcsán, hogy azok „megítélésünk szerint” egy időben készültek. A fogalmazás szerény és visszafogott, a két fényképet összehasonlítva jól látszik, hogy azokon nem csupán Ady Endre öltözete, sőt mi több, még frizurájának tincsei is a legkisebb részletekig menően egybevágók, hanem a fotográfus személye is könnyűszerrel beazonosítható, egyéb adatokat figyelembe véve pedig az is kikövetkeztethető, hogy a két kép minden valószínűség szerint egy adott napon, vélhetően egymás után készült. Az egyik fotográfia régóta közismert, azt Ady egy ideig „ismeretlen váradi fényképe”-ként juttatták a két világháború között az OSZK Kézirattárába, ahol ma is őrzik. A felvételen, a kép alatt lila tintával valaki rá is jegyezte az évet és a fotográfus nevét: a kép 1908-ból való, Lembert Ede nagyváradi fényképész felvételéről van szó, akinek a Rákóczi út 8. szám alatt volt akkoriban műterme a Pece-parti Párizsban. A másik felvételen Ady két általa sokat pártolt fiatal barátja, híve társaságában látható. A fényképen középen ülő Adyval A Holnap legfiatalabb költője, Emőd Tamás, illetve a Holnap Irodalmi Társaság egyik oszlopos tagja, később – 1909 őszétől majd – második elnöke is, a hírlapíró-jogász Nagy Mihály látható, akik egy szecessziós asztalka körül ülnek. E fotográfia irodalomtörténeti érdekessége, hogy a három ülő alak előtti asztalkán a Nyugat lapszámai (feltételezhetően legelső kettő, netán más, későbbiek) láthatók. E. Csorba Csilla helyesen fűzte hozzá[2] e fotóhoz, hogy: „a Nyugat-szám[ok] szerepeltetése a majdani holnaposok előtt egyfajta szellemi azonosulást jelenthetett” a két nagyjából egykorú, és később tagjaikban is átfedést jelentő csoportosulás között. A fogalmazásban a „majdani” jelző 1908 szeptemberére utal, amikor A Holnap első antológiája végre megjelent,[3] de jelenthetett akár már tavaszt is, ekkor ugyanis már lázasan szerveződött a nagyváradi költői csoportosulás, mely 1908 februárjától kezdve folyóiratot, havi revüt tervezett kiadni, ám miután ez nem sikerült, helyette egy rangos antológiában kezdtek el gondolkodni. A magyarázat az ezt megelőző hónapokra, mindenképpen 1908 első nyolc-kilenc hónapjára datálja az említett két fotográfia elkészültét, s leginkább két hónapot emel ki lehetséges időpontként: 1908 februárját vagy áprilisát.

A két fénykép közül a második is ismert volt, többek között Révész Béla Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről (kiegészített második kiadás, Athenaeum, 1925.) című könyvéből.[4] A fotóról korabeli reprodukciót ma egyedül a Nemzeti Múzeum őriz: azon jól látható, hogy a készítője, Lembert Ede felragasztotta a fotográfusi karton cégpapírjára, melyen nyomtatott névjegye, vignettája is látható, erre a papírrészre írt rá valaki idézőjelek között autográf két sort sötét tintával:

„»Mint a Corvinák három bús diákja,

Múltak ködén át ködlő cimborák.«

– (Juhász)”.

Juhász két parafrazeált sora[5] alá Emőd Tamás más tollal datálásképp odaírta: „910. III. 5.”, majd aláírásával is ellátta a Lembert-féle fényképpapírt. Maga ez a második, háromalakos fotográfia mindazonáltal több helyen csak részleteiben, csonkán látott napvilágot az idők során. Furcsa módon Emőd Tamás a Nyugatban közölt visszaemlékezésében,[6] 1923. április 1-én is csak Ady kinagyított képét közölte, elhagyva a képről Nagy Mihályt és önmagát, s így fűzött hozzá magyarázatot, amire még visszatérek. A Magyar Irodalmi Lexikon[7] első kötetében, 1963-ban is így, csonkán szerepelt a kép, abban viszont az eredeti fotóról már Nagy Mihályt vágták le, s azt az „Emőd Tamás” címszónál közölték, Emődöt Adyval kettesben ábrázolva.

Az első, tehát a csak Adyt ábrázoló portréfotó is furcsa pályát futott be: Az Amicus kiadású Ady-könyv – amint arra helyesen az említett Ady-fotográfiákat közlő albumban Csorba Csilla is felhívta a figyelmet – tévesen még Major Henrik felvételeként közölte azt 1924-ben.[8] E képnek csupán egyetlen eredeti pozitívja létezhetett, Emőd Tamás legalábbis azt írta említett visszaemlékezésében, hogy az „ma is Rozsnyai tulajdonában van Szeghalmon”.[9] Emőd az erről készült kópiával rendelkezett: „Az ő szívességéből kaptam meg, hogy klisét csináltassak róla, az utólagos hozzájárulásában bízva, közreadom másolatát.” Minden bizonnyal emiatt feltételezhetett a két kép elkészülte között pár hónap eltérést. Az, amelyiken Ady egyedül látható és a végtelenbe tekint, Emőd véleménye szerint későbbi, mint a hármas, s már valamikor a „duk-duk affér utáni” időből való, tehát – Emőd feltételezése szerint legalábbis – 1908. november 15. után készült volna.

Emőd cikkében több pontatlanság, tévedés is kimutatható, vélhetőleg a másfél évtized távlatából történő visszaemlékezés okán. Általában más – például A Holnap-ot érintő –ügyekben is pontatlan emlékező volt. A Nyugatban, a képek kíséreteként közölt egykori lírai írásában láthatóan két történetet szeretett volna leginkább elmondani a két közölt Ady-fotó mentén, mindkettőben el nem ítélhető módon némiképp saját egykori szerepét is kidomborítva. 1923-ból visszatekintve az egyik történet a hármas asztaltársasághoz kapcsolódik, ez tkp. a Nyugat első számainak megjelenését és Adyra tett hatását részletezi, aminek a visszaemlékezés szerint Emőd és Nagy is a szemtanúja volt. (Ennek értelmében Ady először Váradon vette volna kézbe a Nyugatot!). Sokatmondó, hogy Emőd másutt – mint szó lesz róla – ugyanezen fotó kapcsán már „1907 körül”-t is említett. A másik, egyéni Ady-portréhoz (ami egészen nagy valószínűséggel egyazon napon és helyen, műteremben készült, legfeljebb Ady már társasága nélkül készíttethette azt) nehezebben lehetett történetet társítani, így ott Emőd az életében fontos események közül tizenöt évvel későbbi közléskor Adynak A duk-duk affér utáni kálváriáját emeli ki visszaemlékezésében. Abban ő maga is (több irányból) érintett (és említett) volt. A Nyugatban így lehetősége nyílt közölni e portré mellett a neki szóló egykori Ady-levél bocsánatkérő sorait is. Mindebből egyetlen dolog bizonyos: azt a fotót, amin csak Ady Endre látható, Emőd sokáig nem ismerhette, így biztosra vehető, hogy e felvétel készítésekor ő (már) nem volt jelen, s utóbb ezért gondolhatott időbeli különbséget a két fénykép elkészülte között.

Lássuk közelebbről: Adynak A duk-duk affér utáni visszakozása, Érmindszentről küldött sajátosan bocsánatkérő sorai jól ismertek 1908 utolsó másfél hónapjából. Ady ekkor szülőfalujába menekülve sűrűn magyarázkodik kínos levelekben Hatvany Lajosnak[10] és a Nyugatosoknak, A Holnap tagjainak és Schöpflin Aladárnak, s mindenkinek, Lédáéknak szóló év végi levelében egyenesen úgy fogalmaz: „hülye cikk volt”[11]. Az Emődnek címzett egyik levelében valóban arra kéri fiatal barátját, hogy értesse meg „a fiúkkal” (mármint a váradi A Holnap tagjaival és támogatóikkal), hogy fulmináns cikkének éle nem ellenük szólt. Az mindenképpen említendő tény, hogy Ady polemikus cikke után Dutka és Juhász orrolt meg rá leginkább a váradi társai közül, a világtól való elbujdosása, év végi magyarázkodásai közepette – a Juhásszal történt nyilvános pengeváltásai után a Független Magyarország hasábjain[12] – magánlevelekben épp a háromalakos képen látható személyeknek írt elnézést kérő sorokat a váradi barátai közül, vagyis Emődnek és Nagy Mihálynak. Mindketten valóban közel álltak hozzá. Előbbit arra kérte, hogy „Canossa-járás gyanúja nélkül”[13] is számítson rá továbbra is A Holnapban s minden más téren, utóbbinak előbb azt írta, hogy „a fiúkat mind-mind üdvözlöm”[14], majd egy másik levelében azt, hogy mindazokat „akik még nem tagadtak meg, ölelem”[15], végül azt, hogy „Egyre kérlek: értesd meg a fiúkkal, hogy semmit ellenük nem vétettem. Kezdjük, ha akarják elölről, illetve ott, ahol abbamaradt, a dolgot. Én, bizony isten, még Lipótmezőről is küldök írást. Kollányival légy jól, s szeressetek engem. A fiúkat, főképpen [Emőd] Tamást, ölelem”.[16]

Látható egyfelől, hogy mind Emőd, mind Nagy Mihály Ady legszűkebb köréhez és a nagyváradi társaság magjához tartozott, akik révén Ady „üzent” is további cimboráinak, támogatóinak. A Holnap első antológiáját Emőd eleve úgy dedikálta Nagy Mihálynak, hogy abban őt „a Hétmagyarok törzsfőnökének” szólította már akkor is, amikor Nagy még nem volt a poéták mögött hivatalosan csak 1908 októberében megalakult Irodalmi Társaság elnöke – majd csak a következő év végén veszi át e tisztséget Dénes Sándortól. 1908-ban 24 esztendős volt csupán, egyetemi stúdiumokat végzett. Az Emőd-dedikációban szereplő indoklás egyértelművé teszi Nagy beavatott mivoltát is: „mert együtt vívta és vívja meg a nagy csatát velünk, a hetek oldalán”. Emőd „benső szeretettel, holtomiglan tartó pajtássággal” viszonyult Nagy Mihályhoz, ahogyan ezt a dedikációja is őrzi, költőként azonban Dutka Ákos és Ady barátságára volt a legbüszkébb. A Holnap-os poétatársak közül márpedig Adynak az Új Időkben közölt novemberi cikkét leginkább Juhász, Dutka és a fiatal Emőd érezte arculcsapásnak, ügyük megcsúfolásának.[17] Őket, hármukat jó barátokként is szoros kötelékek fűzték egymáshoz ekkor s még évtizedek múltán is. A két idősebb, tapasztaltabb, s némiképp már az antológia előtt is országos hírnevet szerzett alkotó, a kétkötetes Dutka és az egy verskötettel rendelkező Juhász különösen jó barátok lettek, mellettük a rájuk felnéző, rajongó fiatal Emőd képviselte elsősorban a helyi poétaerőket. (Miklós Jutka ugyan Nagyváradon élt, de hölgyként értelemszerűen nem töltött annyi időt velük, az antológia többi szereplői közül pedig Babits és Balázs Béla nem éltek a városban). Ők hárman voltak tehát a költői „hetesfogat” helyi erőinek számító poéták. Közülük A duk-duk után Juhász keserűen-kurucosan válaszolt Adynak az egész Társaság nevében, amelynek alelnöke is volt, de utóbbi kettő sem volt rest, bármennyire is rajongtak Adyért. Dutka – aki a Társaság titkára is volt –  1908 decemberében küldött rövid cikket Zubolynak, vagyis Bányai Elemérnek a készülő A Budapesti Újságírók Egyesülete éves Almanachja részére, olyan mondatokkal, miszerint ezen a pár hónap alatt országszerte meghurcolt fiatal könyvön nem csak az „öreg májak epéje” csurgott végig, de immáron „a Júdás csókja is ott ég” rajta![18] E nem finomkodó mondatokkal ő is megerősítette Juhásznak a Független Magyarországban közölt tételmondatait, miszerint Ady csak nyert A Holnappal, hangosabb lett neve, ellentétben a másik hat költővel, akik mind az igaztalan Ady-epigonság vádját kellett, hogy elszenvedjék. Mégis, ha Ady így döntött, joga volt hozzá, tudomásul veszik, de – „hatan akik megmaradtunk” (írja Dutka) „erős hittel a mi törekvéseink útján”[19] – viszik tovább az antológia (és az akkor még nagyon is remélt új folyóirat) ügyét, épp a vádakat cáfolandó. 1908 késő őszén a fiatal Emőd Tamás maga is keserűen fogalmazott, megátkozta szeretett mesterét a Jávorka nótájában. A vers az 1909 tavaszán megjelent második versantológiában kapott helyet.[20]

Minderről 1923-ban, Emőd Nyugatban közölt visszaemlékezésekor persze egy szó sem esett. Ady egykori botlását nem is lett volna ildomos újfent előhozni, legfeljebb a bocsánatkérését, megtérését. És Ady valóban kibékült nagyváradi cimboráival, később ugyan, mint a Nyugattal, de bizonyos, hogy legkésőbb 1909 januárjában. Akkor már azt írta Juhász Babitsnak, hogy az új, készülő antológiában „Ady is jön”. A hármas kép akár akkortájt is készülhetett volna. Igen ám, de Emőd éppen nem ezt, hanem a másikat, Ady önálló portréját mondta – nyilván tévesen – A duk-duk-cikk utáninak. Az bizonyosra vehető, hogy 1908. novembere és 1909. januárja között semmiféle közös, ünnepi fotográfia nem készült A Holnap egyetlen tagjával sem. Ekkor, a szerencsétlen cikk miatt ünneplésre nem is lett volna ok, elmaradt A Holnap fővárosban tervezett matinéja is.

Mindezek részletezésére azért volt szükség, mert ha elfogadjuk, hogy a két fotó egyetlen napon született, akkor mindkettő 1908 januárja és 1908 októbere között készült, vagy – de erre gyakorlatilag semmi esély nincs – mindkettő csak 1909. január utáni lehetne. Ha ezen utóbbi, több oknál fogva kizárható feltételezést joggal el is vetjük, Emőd többnyire pontatlan visszaemlékezésében szerepel még egy fontos utalás, amire érdemes odafigyelni: méghozzá Rozsnyay Kálmán személyére. Ez az adat több irányból is érdekes lehet. Mint szó volt róla, Ady diszkréten megbánta fullánkos írását, de a publikum előtt ezt persze nem ismerte be, büszkesége, hiúsága nem is engedte volna. A sajátosan „Adys” megbánó gesztust őrzi Rozsnyaynak szóló dedikálása is 1908. december legelején.

„Rozsnyaynak a Duk-Duk ügy részleteit beszélgetve, teljes, de egyelőre diszkrét megbánással, – egyébként pedig szeretettel

Ady Endre”

A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára kolligátumként (A Holnap két antológiáját egybekötve) őrzi Rozsnyay egykori kincsét, amit tulajdonosa minden poétával dedikáltatott, bár volt, akikkel ez csak évek múltán sikerült.[21] Adyt követően alig pár héttel később dedikálta a három említett – ekkor életvitelszerűen Nagyváradon élő – poéta is az első A Holnap-kötetet, méghozzá egy napon, vélhetőleg egy asztaltársaságnál, 1908. december 12-én. Ők így már láthatták Ady bejegyzését, teljes, de diszkrét megbánását is Rozsnyay példányában, de saját soraik többnyire még a csalódás hangján szóltak. (Ekkor ráadásul nem sejthetik, hogy Rozsnyay Kálmán miféle színházi és sajtóbotrányokba keveredik pár héten belül Nagyváradon, ami akaratlanul is rossz fényt vet majd a Társaságra s A Holnap költőire).[22] Mindezek a felfokozott érzelmi állapotok viszont igazolhatják, hogy Emőd emlékezetében a kezdeti szervezkedésekkor is jelenlévő Ady (1908 februárja vagy áprilisa), a kiteljesedés és beérkezés, vagyis A Holnap közönség elé lépése (1908 szeptember-október),[23] illetve az őket ért tetemes számú külső támadások közepette Adynak a novemberi belső meghasonlása (az Új Időkben közölt cikk) idősíkjai miért kapcsolódhattak egybe. Emőd egy ponton viszont maga is azt írja, hogy mindaz, amit Ady későbbi terveiről, utazásairól, szanatóriumi terveiről ebben a levelében megemlített, annak megtörténtét „ma már nem tudom időrenddel megállapítani”. Ezért is fenntartásokkal érdemes kezelnünk azon mondatát, miszerint az egyéni portré „Akkori lejegyzéseim nyomán olyanformán állapítható meg, hogy egy-két hónappal a »duk-duk affér« utáni időből való.”[24] Emőd tehát nyilvánvalóan rosszul emlékezett, feltehetően az 1908-as fontos és sűrű esztendő lebegett csak a szeme előtt, az akkori szervezkedések és megvalósulások izgatott és kusza időszaka. Ady ekkor valóban gyakran megfordul Nagyváradon, Hegedűs Nándor, Király István s Kovalovszky Miklós is megjegyzi, hogy szinte többet, mint Pesten, ahol 1908 februárjától munkáját is elveszítette. Emőd 1923-as lírai emlékezésében ezen sorsdöntő hónapokat és eseményeket akarta nyilvánvalóan felidézni, mintegy a közlendő fotográfiákhoz kötve történetekként elmesélni, megismételni.

Ha tehát a képek 1908-ban készültek, a kérdés továbbra is csupán az, hogy pontosan mikor: tavasszal avagy ősszel? A tavaszi időpont mellett ugyanis – amit E. Csorba Csilla feltételez, februári vagy áprilisi lehetőségeket megjelölve – több őszi időpont is elképzelhető: 1908 szeptemberében legalább kettő, s októberben is minimum egy. A második (háromalakos) fényképről legutóbb Bánfi Tamás írt a Kortárs hasábjain,[25] ő viszont figyelmen kívül hagyta a két fotó nyilvánvaló összetartozását a datálásra vonatkozó fejtegetései során. Mindemellett ő csupán Emőd egy 1934-es dedikációjára és az akkor született pár sorára hivatkozva állította (pontosabban készpénznek vette), hogy a fotó a Nagyváradi Napló szerkesztőségében készült volna, ami bizonyosan nem tartható, a kép egyértelműen fotográfusi műtermi beállításban készült. Ugyanebben az említett dedikációban Emőd a fotográfiáról már annyit írt: „1907 körül”. Bánfi, aki helyesen megkérdőjelezi ezt az időpontot – ha más miatt nem, hát azért, mert 1907-ben a Nyugat még nem is létezett, karácsonykor jelent meg, de már 1908-as dátummal – a helyszínt tekintve viszont hitelt ad Emődnek, tévesen. (Ugyanitt, a Kortárs oldalain egy birtokában lévő négyoldalas, Sugár Jenőnek szóló Emőd-levelet is közölt. Minthogy annak az érintett fotográfiához nincsen köze, külön nem térek most ki rá, az jól látható viszont, hogy az 1943-as levél mellé küldött fotó – esetünkben a három alakos fotográfia – leírása sem a helyszínt, sem az időpontot tekintve egyáltalán nem vehető készpénznek, sőt.) Bánfi sajnálatosan Nagy Mihály személyét is a Nagyváradi Naplóhoz köti Emőd emlékezetére hagyatkozva, ami nyilvánvaló tévedés: Nagy az említett időszakban még a helyi rivális lapnál, a Szabadságnál dolgozott, ahogyan az többek között a neki szóló Ady-levelek címzéséből is egyértelműen kitűnik!

Az azonban nem kizárt, amit Bánfi is feltételez a „hármas” fotográfia bennünket érdeklő időpontja kapcsán, ti., hogy 1908 tavasza helyett az valójában az év őszén, például A Holnap szeptemberi bemutatkozó estjén, vagyis a Vajda Jánosnak szentelt ünnepség alkalmával készült volna. Tudvalévő, hogy az ünnepi esten maga Emőd olvasta fel Adynak erre az alkalomra írt, Egy néhai költő című versét (utóbb ez Néhai Vajda János címmel került kötetbe), Ady maga pedig éles hangú, a konzervatív, hivatalos irodalom egyes nagyjait sem kímélő előadást tartott az ünnepségen, a vároháza dísztermében, ahol Léda is jelen volt. A közös fotó akár közvetlenül ezt megelőzően, délelőtt is készülhetett. De ha így lenne, rögvest adódik egy fontos kérdés: miért nem szerepel rajta maga az ünnepelt antológia? Pontosabban, miért csak a Nyugat egyes számai szerepelnének? És hol vannak róla az egyéb poéták, főként a költői hetesfogat legjelentősebb helyi erőit, szervezőit jelentő Juhász és Dutka? Tudjuk, hogy Babits nem volt jelen a nagyváradi városháza dísztermében rendezett fényes ünnepségen, az első antológiát szerkesztő Antal Sándor pedig már Skandináviában tartózkodott szeptemberben, de a többiek mind ott voltak, jelenlétük akkor is indokolt lett volna. Ha Lédáé érthetően nem is, aki Párizsból, Olaszországon át Adyval közösen érkezett haza 1908. szeptember legvégén. Ez volt az első, a helyi nyilvánosság előtt is felvállalt „irodalmi” felléptük. S hol van a Holnap Irodalmi Társaság akkori, első elnöke, Dénes Sándor? Ünnepi öltözetre – ami az indoklásban Bánfinál szerepel s legfőbb érvéként hangzik el 1908 szeptembere mellett – egyéb dátumokon is bőven volt ok s lehetőség.

Ady 1908 során több ízben járt Nagyváradon, ha a gomblyukakban látható virág valóban őszirózsa, ahogyan Emőd írta a Nyugatban közölt írásában, a Holnap Társaság október 14-i alakuló ülése inkább lehetne a dátum. A Holnap szeptember 27-i bemutatkozása mellett ugyanis az október közepi dátum sem kizárt, sőt. Ady azon is jelen volt, ráadásul ott már visszafogottabb hangnemben igyekezett csillapítani a leginkább Juhászék által kiélezett főváros-vidék ellentétet és a Pest-ellenességet, mondván A Holnap „nem akar irodalmi Barbizon lenni”.[26] 1908. október 8.-áról ráadásul ismerjük egy budapesti táviratát is Nagy Mihálynak, melyben azt kéri: „Foglalj Európában szobát, várj éjjeli gyorsnál. Ady”[27]

Szeptemberben és októberben tehát bizonyos, hogy Ady több napot is a városban töltött. Az is tény, hogy nem egy ízben félig inkognitóban is megjelent kedves városában, csupán a szűkebb baráti köréhez tartozókat értesítve, velük mulatozva egy-egy átutazásakor, s majd csak ha úgy alakult, hogy valami oknál fogva mégis több napra marad, akkor vette fel a kapcsolatot másokkal, „hivatalosságokkal”, bár általában hamar híre ment, hogy a városban tartózkodik. A képen mellette látható két fiatal a bizalmasa volt, akikkel talán a legszívesebben tartózkodott együtt ezekben az években. Egy baráti összejövetelhez a Müller-kioszkban vagy másutt viszont nem kellene feltétlenül ünnepi öltözet. Ugyanakkor, ha biztos, sőt tervezett a fotózkodás, s nem légből kapott ötlet, mint ahogyan Emőd utólag, 1923-ban beállítja, akkor az nagyon is passzol Ady jól megtervezett, minuciózus önkép-építő felfogásához és gyakorlatához, az amúgy is igényes (anyagi lehetőségeit messze túllépő) öltözködéséhez és életviteléhez. Ha szeptember 27., netán október 14., akkor viszont újfent adódik a kérdés: hol a kötet? Hol az antológia?

Ez látszólag – de csak látszólag – újfent a tavaszi időpontot erősítené, a háromalakos képen a három férfiú gomblyukában ráadásul adott esetben tavaszi virág is díszeleghet, leginkább egy gerbera, amely a 18. századtól ismert volt Magyarországon, s kellő gondoskodással egész évben nyílott, egyszóval az Emőd visszaemlékezésében szereplő „őszirózsa” is leginkább csak óvatosan kezelendő bejegyzés. Fontosabb, lényegesebb kérdés talán, hogy milyen Nyugat-lapszámokat látunk előttük az asztalkán, s mi végre? Ehhez látnunk kell, hogy van A Holnap első hivatalos ünnepségét majd a Társaság alakuló ülését megelőzően más lehetséges őszi időpont is a fényképek keletkezésére.

Az ügyvédjelölt Nagy Mihály, aki „félistenként imádta Adyt”, 1908 őszén szigorlatra készült, s ajánló sorokat kért Adytól, aki érdekében – ez is ritkaság – egyenesen Somló Bódognak írt levelet, aki ekkor már nem a helyi Jogakadémián, hanem Kolozsvárott volt egyetemi tanár. „Nagy Mihály nagyváradi hírlapíró, kedves barátom érdekében” ragadt tollat Ady, minthogy az ifjú jogászjelölt „nagyon szeretné, ha Farkas Lajos tanár úrnak pár jóindulatú szóval ajánlaná. Én is nagyon kérem Önt erre, mert akiről szó van, nagyon derék, jeles, nagy értelmű fiú.”[28] Mindez 1908. szeptember 15.-én történt! Ady A Holnap ünnepélyes bemutatkozó-estje, a hónap végi Vajda János ünnepség előtt is Nagyváradon tartózkodott tehát, s nyilvánvalóan beszélt, találkozott Nagy Mihállyal. Lédával közös Párizsi és velencei utazásuk után – mint maga írta a kérése mellé Somlónak – „én most érkeztem pár napra”, hozzátéve, hogy „utazom megint haza, falura (Érmindszent, Szilágy-vm) elbujni.” Ady európai utazásukról hazatérve értelemszerűen megállt Váradon, a múzsa szülővárosban, a költő „ünnepélyesebb” ruhája akár ennek is betudható lenne. Nem kizárt, hogy akár a Nyugat szerepeltetése is. Ady ugyanis Párizsból írt még 1908 augusztusában sürgetőleg Osvát Ernőnek levelet, jelezve ebben, hogy: „kértem a Nyugat utolsó négy számát”, azokat viszont nem kapta meg velencei utazásukig sem. A hazafelé úton tudjuk, hogy megálltak Kaposváron, budapesti megállóról viszont nem tudunk. Nem kizárt, hogy a fővárosi lapokat így eleve Nagyváradra kérette, oda küldették utána. A Holnap pedig még hivatalosan nem jelent meg ekkor, még „csak” beharangozták: bár kinyomtatták szeptember elején, de a hivatalos ünnepségre majd csak hó végén került sor, meglehet a szerzőik sem kapták kézhez, vagy úgy gondolták, nem ildomos a hivatalos, komolyan megkoreografált bemutató előtt ezzel mutatkozni. Mindez szeptember közepi dátumot valószínűsíthet elsődlegesen.

Meglehet egy hajszállal erősebb érv csupán, mint az 1908 tavaszi lehetséges időpont, s legfeljebb Ady változó hangulataihoz mérten vastagszik az a hajszál, de ettől még mindkét esetben megáll a legfőbb s legfontosabb indoklás, ami e fotó(k)hoz kívánkozik: A Holnap szellemi szövetségest látott s remélt sokáig a Nyugatban 1908 októberéig, amikor meglehetősen felületes és fanyalgó kritikát közöltek Osváték a nagyváradiak legnagyobb döbbenetére. A viszony később sem lett teljesen baráti, a második antológiáról Tóth Árpád kritikája finoman szólva is konkurencia-viszonyt leplez, s a kettő között ugye még Ady duk-duk-cikke is borzolta a kedélyeket. 1908. október előtt azonban más a helyzet: Ady a kezdeti, pezsgő, reménykedő helybéli szervezkedések idején (a holnaposok őt akarták induló lapjuk főmunkatársának is megtenni) és a párizsi-velencei útjáról hazatérve is készülhetett ilyen fotót. Az antológia ünnepélyes bemutatásakor is ez a modernek táborai közötti szellemi azonosulás lesz a legfőbb üzenet.

Az is vitathatatlan, amit Emőd visszaemlékezése is kiemelt, hogy a fényképek, de leginkább az egyéni portréfotó még „a boldog, vidám Adyt mutatja, a csillámló szeműt, mosolyos szájút”.[29] Ady itt valamiben reménykedik, még bizakodik, vagy legalábbis büszke, optimista. A Nyugat legelső számai éppúgy lehetnek okok minderre, mint a bemutatásra kész, de még felfedetlen antológia, előttük pedig 1908 egyéb Nyugat-számai is szerepelhetnek, nem feltétlenül a legelső lapszámok valamelyike: például az augusztusiak, melyekben Ady szintén versekkel szerepelt. Biztos csak az, hogy az antológia országos „berobbanása” előtti időről beszélünk, ezen belül pedig az, hogy ha tavasz (leginkább április) vagy méginkább a kora ősz (leginkább szeptember közepe). A kérdés nehezen eldönthető.

Érdemes lehet az egész év szempontjából is felidézni e ponton, hogy Ady 1908 februárjától állás nélkül maradt, kénytelen volt megválni a Budapesti Naplótól, s ez igen mélyen érintette. 1908 első hónapjaiban – mint leveleiben maga írja elkeseredve – végleg „leszámol” Budapesttel, az éppen csak elindult Nyugat még nem tud biztos egzisztenciát nyújtani. Február legutolsó napján írja Biró Lajosnak Berlinbe, hogy „most telt le három havas fölmondásom a B. N-nál […] azt hiszem vége mindennek”[30], ugyanazon a napon Párizsba Lédáéknak így fogalmaz: „Utálom, utálom szívemből Budapestet”.[31] Ady ekkor mond örömmel igent a nagyváradi szervezkedőknek, akik kezdetekben még folyóirattervvel állnak elé. Antal Sándor 1908 március 11.-én egészen pontosan azt írja neki: „A lap ügye jól áll”, s „május elsejére, vagy még hamarabb felveheti a kívánt 400 korona előleget”.[32] A Naplótól való elszakadás, a bizonytalanság tehát februárban még nem, de áprilisban már mutathat bizakodóbb Ady-tekintetet Nagyváradon. Ady 1908. április legelső két napjában ismét Nagyváradon tartózkodott, ráadásul Budapestről jövet, s már Párizsba készült. Ady ugyanekkor több ízben is dicsérte a Nyugat 1908. márciusi számait, Lédáéknak Nagyváradról írva 1908. április 2-án kelt levelében pedig megerősítette: „Egy bizonyos, hogy Budapesttel végképp szakítottam.”[33] Mindezen túl, Ady magánéletében és írói pályáján is fordulatokat hozott az esztendő, amikor nagyon nehéz olyan alkalmat találni, amikor ne a magányos, beteg, elkeseredett és vívódó Adyt, hanem egy optimistábbat látnánk. 1908 szeptember közepe ezen kivételes időszakokhoz tartozott, akkor is, ha tudjuk, ez is csak rövid időre szólt. (Nem véletlen, hogy Ady ekkor vitte el Lédáját is első ízben a felújított szülői házához, Érmindszentre.)

Mindezekkel együtt is úgy gondolom, van az április-szeptember datálási tengelyen túl más megoldandó kérdés is az irodalom- és fotótörténészek előtt e két ismerten is ismeretlen fénykép s annak genealógiája, illetve utóélete kapcsán. Nem kizárt, hogy Juhász maga írta Ady portréja alá az említett sorokat a rá nagyon is jellemző lila tintájával. Legalább ilyen fontos kérdés lehet az is, hogy a Lembert-féle műterempapírra 1910. márciusi dátumot író Emődhöz mikor került a másik, tehát a háromalakos kép, s hogy mikor került ez alá a Juhásztól kölcsönzött két sor: netán éppen akkor márciusban? Netán két kerek évvel a fotó elkészülte után? Ez megint a tavaszi időpontot erősítheti. Emőd írta rá a Juhász-parafrázist? De akkor miért a külön tinta? S vajon addig Emődnek ne lett volna e fényképből egyetlen példánya sem? Azt tudjuk, hogy Emőd 1934. május 4-én Budapesten ezt a fotográfiát ajándékozta Sugár Jenőnek, mellé Várad című versének kéziratával „a váradi szép napokra gondolva”. (Sugár Jenő a Rózsavölgyi és Társa Kiadó szerkesztője volt). De milyen formában adta? Eredetit vagy reprodukciót? Ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára is csak egy reprodukciót őriz, az OSZK Kézirattárának Emőd-fondjában pedig nincs nyoma e hármas képnek. Bánfi Tamás nem említi, hogy eredeti vagy csupán kópia került a tulajdonába. Elképzelhető, hogy Rozsnyai Kálmán gyűjteményébe került volna egy eredeti, akinek – mint szó volt róla, hisz maga Emőd is ezt írta – az egyéni Ady-portré is a birtokában volt? Csupa megválaszolandó kérdés.

Utaltam rá, hogy Rozsnyay Kálmán 1908 decemberétől kezdődően pár hetet Nagyváradon töltött, 1909 januárjában komolyabb sajtóbotrány is kialakul körülötte (az ő fordításában játszotta a Szigligeti színház ősbemutatóként Wilde Pádua hercegnőjét, az első előadásoknak ő volt a konferansziéja, de a színpadról a modern költészet kapcsán is „értekezett”), amiről nem csupán a helyi, de az országos lapok is beszámoltak. Ha a hármas fotográfia ekkor már nagyváradi körökben ismeretes volt – s minden bizonnyal az volt – majdhogynem kizárt, hogy a Juhásszal jó barátságot ápoló Rozsnyay (1908 decemberében vagy legkésőbb 1909 januárjában) legalább egy kópiát ne akart volna – akkor ott vagy utóbb – beszerezni. Szinte bizonyos ugyanis, hogy az egyéni Ady-portré is ekkor került a tulajdonába, ezért is feltételezhető forrásként a Juhászra jellemző lila tinta, s tudjuk, hogy ekkor kerültek birtokába a begyűjtött dedikációk is A Holnap első kötetében. Rozsnyai afféle fő foglalkozásként Ady-relikviákat gyűjtött. „Ha Juhász vagy valamelyikünk egy félbemaradt vers kéziratát az asztalon felejtette, Rozsnyay gondosan felszedte és féltve rejtette el kopott, nagy havelockja zsebében” – írta róla Dutka Ákos.[34] Rozsnyaiék (a Dapsy Gizellával 1908-tól kibontakozó kapcsolata, majd 1910-es házasságkötésük után) kalandos-tragikus életet éltek, a pár Szeghalomról, a kiépülő Horthy-éra elejének börtönévei után, Nógrádverőcén telepedhetett le. Itt a négy mestergerendás parasztszoba egyikét kizárólag az Ady-gyűjtemény tette ki, mely valóságos múzeum volt. A Színházi Élet 1928-as száma a nógrádverőcei házban tett látogatás kapcsán írja: „Fanatikusa a művészetnek. A hisztériáig imádja a művészi tárgyakat.”[35] A cikk, mely rövid interjút is közölt, képekkel is illusztrálta az egykori muzeális gyűjteményét, köztük Rozsnyay dolgozószobáját, benne Wilde íróasztalával, Rodin egyik mellszobrával és egy agyag kéztanulmánnyal, ami később a Szépművészeti Múzeum tulajdona lett, Anatole France üdvözlő soraival, Déryné díszpoharával, Egressy Gábor kézzel hímzett arcképével, de természetesen az Ady-gyűjteményt is említi. Ez a tetemes gyűjtemény képezte aztán a nagyváradi Ady-Emlékmúzeum törzsanyagát. Mint azt az ifjabbik Hlatky Endre főispántól és a megvásárláshoz vele tartó Tabéry Gézától, illetve a szintén jelen lévő Dutka Ákostól is tudjuk, Rozsnyai az Ady-, Léda-, és A Holnaphoz köthető relikviáit 1942. decemberében 7500 pengőért adta el Nagyvárad városának.[36] A gyűjtemény még eljutott Nagyváradig, jelentős része ugyanakkor a háborús időkben (vélhetőleg tűzvész következtében) odaveszett. Elképzelhető, hogy ezért nem található egyetlen példány sem az itt tárgyalt fotográfiák eredetijéből a végül csak 1955-ben megnyílt nagyváradi Ady-Emlékmúzeumban.

További lappangó fotók és kópiák ettől még fölbukkanhatnak, kiegészítve jelenlegi tudásunkat, akár új részleteket is napfényre hozva, megvilágítva egy-egy javarészt már ismertnek gondolt történetet. Nemrég egy szintén 1908-as, Juhász Gyula-féle közismerten ál-Ady-vers (tehát Adyra csak rájátszó, őt némiképp parodizáló, az ő hangján írt bökvers) autográf kézirata tűnt fel, egy olyan versé, melyről látszólag mindent tudtunk. Az új adatok mindig felülírhatnak, kiegészíthetnek korábbi ismereteket, ez az elkötelezett filológia és a tudományos igényű állományfeltárás lényeges sajátossága. Ennek az utóbbi verskéziratnak az esete már egy újabb tanulmány kereteiben lesz tisztázható.

[1] E. Csorba Csilla: Ady. A portrévá lett arc. Ady Endre összes fényképe. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2008.

[2] Uo.

[3] Az első versválogatás kiadása különböző okok miatt csúszott, s végül 1908. szeptember 1.-én került csak ki a nyomdából.

[4] Révész Béla: Ady Endre eleteről, verseiről, jellemeről.Bp., Athenaeum, 1925. (kiegészített, 2. kiadás), 64. és 65. oldalakon.

[5] Az eredeti sorok a Filológia című 1908-as versében így hangzottak: „S mint ősöm, a Corvinák bús diákja / A múlt ködén átködlő cimbora, / Margóra róttam: Ihatnám! S az Élet / Nagy szomjamat nem oltá el soha!”

[6] Emőd Tamás: Két Ady-kép, Nyugat, 16. évf., 1923. április 1., 7. sz. 434-437.

[7] Benedek Marcell főszerk.: Magyar irodalmi lexikon, 3 köt. Bp., Akadémiai, 1963–1965. I. kötet, 290.

[8] Reiter László szerk.: Ady-könyv: Dokumentumok az Ady-kérdéshez Bp., Amicus, 1924.

[9] Emőd: Két Ady-kép, i.m.,

[10] Csak Hatvanynak több mint egy tucat magyarázkodó levelet ír, utóbbi pedig így zárja az ügyet: „Czikked tehát köztünk elfeledhető, de nem excusálható.” [kiemelés az eredetiben.] Vö. Hatvany Lajos – Ady Endrének. in Ady levelezése II., s.a.r. Hegyi Katalin, Vitályos László. Bp., Akadémiai–Argumentum, 2001. 101.

[11] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. nov. 29. in. Ady levelezése II. (1908-1909). i. m.

[12] Lásd Juhász Gyula: A Duk-duk affér után, Független Magyarország, 1908. november 22., 20.; illetve: Ady Endre: A Duk-duk-afférhoz. Válasz a Holnapnak, Független Magyarország, 1908. november 26., 10.

[13] Ady Endre levele Emőd Tamásnak, 1908. dec. 28.?, in Ady Endre levelezese II…, kiad. Hegyi és Vitályos,

133.

[14] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. nov. 22. Uo., 102.

[15] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. dec. 5. Uo., 114.

[16] Ady Endre levele Nagy Mihálynak, 1908. dec. 24. Uo., 128.

[17] Évekkel később, Ady halála után Juhász megértőbben ezt már „a magányos oroszlán elbődülésé”-nek nevezte, „aki le akarta rázni magáról barátai és ellenségei koloncát egyaránt”.

[18] Dutka Ákos: A Holnap, in Szerdahelyi Sándor (szerk.), A Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1909, Bp., Korvin Testvérek Könyvnyomdája, 1909, 119–120.

[19] Uo.

[20] Emőd Tamás: Jávorka nótája, in A Holnap uj versei, szerk. Kollányi Boldizsár, Bp., Deutsch Zsigmond és Társa, 1909. 178–179.

[21] Lásd PIM, Kézirattár A 144. [A hat poétán kívül a második antológia előszóírója, Kollányi Boldizsár dedikálja még a kötetet, de megjegyzéseket találunk benne a szegedi Pálos Endrétől (Juhász Gyula barátja, eredeti nevén Eisner Manó), illetve a tulajdonos Rozsnyay Kálmántól is.]

[22] Lásd erről Boka László: A Holnap „kültagjai” és a karrier – Két évnyitány, in UŐ.: Peremek és középpontok. Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról, Bp., Balassi, 2018., illetve Bíró-Balogh Tamás: A Holnap társaság „botrányos” kültagja. Rozsnyay Kálmán Nagyváradon. Tiszatáj, 2008. november, 115–135;

[23] A Holnap 1908. szeptember 27-én tartotta Nagyváradon a Vajda Jánosnak szentelt irodalmi ünnepségét, egyúttal első nyilvános bemutatkozását.  A Lédával az oldalán megjelenő Ady előadást tartott az esten, akárcsak Dénes Sándor, a későbbi elnök. Az előadásokat a Nagyváradi Napló 1908. szeptember 29-i száma közölte. A Holnap Társaság ekkor még hivatalosan nem alakult meg; az alakuló ülés csak 1908. október 14-én volt.

[24] Emőd: Két Ady-kép, Nyugat, i.m.

[25] Vö. Bánfy Tamás: Ady fényképe. Emőd Tamás Várad című verse és a Rózsavölgyi Kiadó szerkesztőjéhez írt levele. Kortárs, 2018/6, 37-40.

[26] „A Holnap nem akar éretlen falusi, vidékieskedő forradalom lenni, amolyan irodalmi Barbizon; nem akar vidéki tüntetés lenni a fővárosi irodalom ellen. […] A Holnap a felébredő kultúrérdeklődést és irodalmi lelkiismeretet akarja ébren tartani és fokozni. És hogy erre hivatása van, – eddigi gyönyörű működése bizonyítja.” Lásd a Nagyváradi Napló 1908. október 16-i híradását (Nagyváradi Napló, 1908. október 16.) , illetve: Ilia Mihály: A Holnap születése, Irodalomtörténeti Dolgozatok 13, 89–101 (Szeged, 1960), 49. sz. jegyzet.

[27] Az Európa nevű szálló a vasútállomás közelében, a Stern-Brüll ház szomszédságában volt. A táviratot lásd: Ady Endre távirata Nagy Mihálynak, 1908. okt. 8 in Ady levelezése II. (1908-1909) i.m.

[28] Somló Bódog szeptember 26-án kelt válaszleveléből az idekívánkozó rész: „Igen, Nagy Mihály a római jogból, sajnos, nem volt megmenthető. Minthogy azonban csak ebből az egy tárgyból esett baja könnyű lesz a rendbehozatal.” – Lásd Ady Endre Levelezése II. (1908-1909) i. m., 83.

[29] Emőd: Két Ady-kép, Nyugat, i.m.

[30] Ady Endre levele Biró Lajosnak, 1908. febr. 28. in Ady levelezése II. 20-21.

[31] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. febr. 28., Uo., 21.

[32] Antal Sándor levele Ady Endrének, 1908. márc. 11., Uo., 30.

[33] Ady Endre levele Diósi Ödönéknek, 1908. ápr. 2.”, Uo., 40.

[34] Dutka Ákos: A Holnap varosa: Regényes korrajz a nagyváradi „A Holnap” születésének idejéről, Bp., Magvető, 1955, 229.

[35] „Magyarország leggazdagabb koldusa, aki Wilde Oszkár íróasztalán dolgozik, Lenbach festette meg az arcképét és Rodin mintázta meg a szobrát”, Színházi Élet 18, 35. sz. (1928): 22–24, 22.

[36] Hlatky Endre: Ady Endre és a „Holnap” múzeuma Nagyváradon, Magyar Csillag, 1943/4. (március 15). 302–305.

július 27, 2023 | Gálfalvi Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

„Ott kell tennünk valamit, ahol valóban tehetünk.”

Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatót, művelődésszervezőt Gálfalvi Ágnes kérdezte

„A nagy eseményekről tudunk, de nem tudunk azokba beleszólni. A magunk dolgaiba van beleszólásunk, azokban van feladatunk. Ott kell tennünk valamit, ahol valóban tehetünk. És akkor az már rég nem érdekes, hogy tetteinket számon tartja-e valaki.”[1]

Kiss Jenő (szül. 1943) a Kovászna Megyei Könyvtár igazgatója, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke, a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület titkára. Az ő kezdeményezésére 1991-ben, Sepsiszentgyörgyön alakult meg a romániai magyar könyvtárosok első szervezete mint az EMKE Könyvtári Szakosztálya, 82 erdélyi könyvtáros részvételével. 2000-től Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete néven vált önálló jogi személlyé.

Hasonlóan utódjához, az RMKE-hez, már a Könyvtári Szakosztály is a romániai magyar olvasók és könyvtárosok érdekvédelmét szolgálta. Szerepet vállalt a könyvadományok szállításában, szétosztásában, a hazai magyar könyvtárosok nyilvántartásában, szakmai öntudatának, elkötelezettségének, szakismereteinek erősítésében. Évente szervezett könyvtárosi olvasótáborokat, szakmai továbbképzések, tapasztalatcsere célzatával, éves szakmai vándorgyűléseket. A Művelődés Könyvesház című mellékletét saját lapjaként társszerkesztette, kiadását anyagilag támogatta, és a Romániában megjelenő magyar könyvek jegyzékét is összeállította. Jó néhány eredményes év után tevékenysége azonban összeszűkült: pénzügyi lehetőségei megfogyatkoztak, függetlenített munkatársat nem tudott alkalmazni, a szervezet normatív támogatást sehonnan sem kapott, pedig eredményei erre feljogosították volna – írja Kiss Jenő, akit 2014-ben az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsa (KAT) a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók közül a könyvtárügyre vonatkozó szöveg összeállítására felkért. Ez a vitaindító kitér néhány, a könyvkiadást is érintő részletre. Ezeknek eredtem a nyomába, amikor felkerestem Kiss Jenőt 2023. február 4-én.

Gálfalvi Ágnes: Vegyük fel a beszélgetés szálát onnan, ahol 2014-ben a KAT-vitaindítóban a könyvtárosszervezetek finanszírozásáról beszél. Ezek szerint az EMKE Könyvtári Szakosztálya nem kapott normatív támogatást?

Kiss Jenő: Normatív támogatás nem volt, volt viszont pályázati támogatás innen-onnan. A Soros Alapítványtól kapott, ameddig az működött, persze nemcsak erre, hanem egyéb dolgokra is: könyvtári rendezvényekre, oktatási munkára, cigány-felzárkóztatásra, amivel a könyvtár is foglalkozott, és abból lehetett ebbe az irányba is elkülöníteni pénzt. Ami a könyvtári sajtó, a Könyvesház finanszírozását is illeti: a forradalmi időkben még ment, utána viszont senkinek se volt már erre pénze, energiája. Hát ki csinálja ezt?

Gálfalvi Ágnes: Egy ideig arról volt szó, hogy a sepsiszentgyörgyi könyvtár gyűjtőkönyvtár lesz. Érdekelne ennek a története. A rendszerváltás utáni romániai magyar könyvkiadás kutatásához nagyon hiányolok egy minél teljesebb gyűjteményt.

Kiss Jenő: Csak annyi a története, hogy nyilván 1989 előtt is pontosan láttam, hogy valaki kellene ezt csinálja, és akkor a lehetőségekhez képest, amit az állami könyvüzletekben lehetett kapni, azt én megvásároltam a könyvtárnak akkor is, hogyha nem feltétlenül olyan volt, ami nagyon kellett volna. De ha magyar könyv volt, akkor az úgy jött. Tehát azoknak az éveknek a könyvtermése viszonylag jelen van a könyvtárban. Biztosan nem teljes távolról se, és már akkor is voltak azért olyan kiadványok, amelyek nem a nagy könyvkiadóknál jelentek meg, hanem alkalmasint társadalmi szervezeteknél és a Sporttanácsnál stb. Ezeket nem lehetett olyan könnyen elérni, nem is tudtunk róluk.

1990 után ijesztővé vált hirtelen, hogy jelennek meg a könyvek Szatmártól Nagybányáig mindenfelé, és nem tudunk róla, senki se követte. A lapok se követték, mert hát sok egyébről volt írnivalójuk, nem pont a kis kiadványokkal foglalkoztak. Az egyházak elkezdtek könyveket kiadni, és ezeket már beszerezni nem lehetett volna, pedig a pénzünk meg lett volna rá. És ezért gondoltam, hogy csináljunk valamit ezekkel, a könyvtáros kollégák szerezzék be, mert elvileg a megyei könyvtárakhoz mindent be kellett volna küldeni kötelespéldányként, de ahogy Dávid Gyula is elmondja az interjújában,[2] egyes kiadók nem tartották ezt be. Sőt, mikor még megerősödött valamelyest a szabályozás, és felújították a kötelespéldány-törvényt, akkor még Szentgyörgyön sem tudtuk behajtani. Volt olyan kiadó, aki azt mondta, hogy: „Mennyi a büntetés? 50? Kifizetem, nem adok egyet sem.” Mert nem volt neki fontos, hogy megjelenjen. Jó, nem volt kiadó, hanem egy magánkiadás volt, de akkor is. Nem látott fantáziát abban, hogy valahol a könyve legyen. Ez meghaladta.

Nos, akkor tehát a gyűjtőkönyvtár inkább törekvés volt, semmint igazi megvalósítható dolog lett volna, de sok mindent azért sikerült megszerezni a kiadványokból. Százalékban ezt nem is merem megsaccolni, mennyit. És hát akkor Székely István az RMDSZ részéről érdeklődni kezdett, mit is kellene a kultúra területén csinálni. Mi ketten arról vitatkoztunk, hogy hová kerüljön a székelyföldi filharmónia, hová kerüljön a gyűjtőkönyvtár, illetve a képtár. Na most, én ragaszkodtam nyilván ahhoz, hogy a gyűjtőkönyvtár Sepsiszentgyörgyön legyen, mert úgy gondoltam, hogy egyrészt nekünk van valamelyes gyakorlatunk plusz helyünk – akkor még Csíkszeredának nem volt meg ez az új épülete, nagyon szorosan voltak, nem tudtak elrakni semmit sehova. Itt meg megvolt a lehetőség rá, meg hát egyáltalán akarat. Hát ugye a képtárat azért Sepsiszentgyörgy megkapta. Akkor már világos volt, hogy a soha igaziból meg nem valósított székelyföldi filharmóniát meg megkapja Csíkszereda, Udvarhely, mint ahogy valami meg is alakult, csak hát nem tudták igaziból jogi személyiséggel ellátni, bár fungál egy ilyen itt is, ott is. Ebben az elosztásban végül hajlott Székely is arra, hogy hát akkor legyen egy gyűjtőkönyvtár Sepsiszentgyörgyön, és Szonda Szabolccsal később tárgyaltak is erről a dologról, meg is kezdtek valamit a megyei könyvtárban abba az irányba, de hát erről inkább már Szabolcs tud beszélni. Akkor én már nyugdíjas voltam, csak hát engem ismert régebbről, és velem kezdett tárgyalni Székely, és utána aztán Szabolcs volt a Kulturális Autonómia Tanácsban benne. Ami szintén igen haldokló valamivé sikerült.

Gálfalvi Ágnes: Nem tudom, van-e önnek arról valami értesülése, hogy a KAT felhívására készült széles körű szakpolitikai véleményezés, tehát Hajdú Ároné a könyvkiadásról, László Noémié az irodalomról, az öné a könyvtárügyben, utána miért maradt folytatás nélkül? És legfontosabb, hogy azóta eltelt, ugye, kilenc év szinte, és miért nem született újabb ilyen véleményezés? Miért nem kérdezték meg a szakértőket?

Kiss Jenő: Ezek az RMDSZ belső játékai, azok az erőviszonyok. Én pontosan nem látom, hogy Székely Istvánnak, bár van neki bizonyos hatalom a kezében, hogy mekkora, és mennyire tudta ezt… Az RMDSZ tökéletlensége az, hogy a művelődési alelnök beosztásban Szép Gyula volt, akinek se inge, se a gatyája nem volt a dolog. Ő az operához, amit értett, kitaposta magának az operát, gyakorlatilag azon a területen mozgott, a többin nem.

Sajnos, hogy Dávid Gyula itt azt mondja, hogy „mikor lejárt az EMKE-ben a megbízás”. Ez nem egészen így volt, hanem ő nagyon tiltakozott, hogy tovább csinálja az EMKE-t. És átadta Kötőnek, aki egy ambiciózus ember volt, de egyrészt már nem volt meg benne a Dávid Gyula nagystílűbb és nagyobban gondolkodó rálátása a dolgokra, hanem ő inkább egy ilyen lehetőségeket gyorsan megoldó és látszateredményekre ment, koncepciója kevesebb volt. Dávid Gyula pedig valamiért sajnos nem vitte tovább az EMKE-t, az tulajdonképpen ezen rokkant meg. Nem voltak olyan személyiségek az EMKE-ben, akik Erdély-szinten tudták volna tartani, mert inkább az EME volt az, amiben többet láttak, és úgy néz ki, hogy még a magyar támogatásokból is azért az EME-t komolyabban vették, mert az Akadémia nem hagyta ezt.

Gálfalvi Ágnes: Ez látszik is különben. Amikor én könyvkiadással kezdtem foglalkozni 2007 körül, az EME még kevesebb könyvet adott ki. Azóta megnőtt a kiadványszámuk, és forgalmaznak Magyarországon is. Nagyon fontos, hogy nem tűnnek el ezek a kiadványok. Ezelőtt pár nappal az Akadémia termében mutatták be a frissebb kiadványokat, tehát szépen felfejlődtek.

Igen, az EME-től indultunk ki, hogy abba fektették az erejüket.

Kiss Jenő: Igen. A többi pedig a kiadásra van. Persze az a millió egy könyv, ami megjelenik vidéken. A kiadók lassan felfejlődnek, hát tanulnak ők is, az évek során alakulnak. Nem tudom pontosan ezt felmérni.

Gálfalvi Ágnes: Voltak még próbálkozások 1998 után, illetve miután lezárta Szigethy Rudolf a bibliográfiáját,[3] hogy valaki jegyzéket állítson össze az új megjelenésekről? Tud-e ilyenekről?

Kiss Jenő: Nem hiszem, hogy lettek volna.

Gálfalvi Ágnes: A Könyvtárosok Egyesületének voltak olvasótáborai, könyvtáros-vándorgyűlései, hasonlók. Ezeken voltak-e olyan szakmai viták, kerekasztalok, amelyek a szűkebb könyvtárosi munkán túlmerészkedtek a könyvkiadás területére?

Kiss Jenő: Nem, nem volt jellemző, ugyanis elsősorban a könyvterjesztés-közbeszerzés. praktikus célok, amik a könyvtárakat égették. Így hát lehet, hogy a téma érintőlegesen előfordult, de kimondottan erre vonatkozóan még előadásra sem emlékszem.

Gálfalvi Ágnes: Az EMKE Könyvtári Szakosztálya kiadóként is működött: könyvtári témákkal és könyvekkel kapcsolatos kiadványok jelentek meg itt, elsőként az Örökség és feladat (tanulmányok a romániai magyar könyvekről és könyvtárakról). A tanulmányok mellett tartalmazza Erdély valamennyi magyar könyvtárosának névsorát és elérhetőségi adatait, emellett különféle jegyzékeket is közölnek, itt látom például Szellemi értékeink cím alatt az intézmények, múzeumok listáját. Úgy tudom, a könyvek megjelenése nem egy esetben kapcsolódott a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesülethez, amelynek ön a titkára.

Kiss Jenő: Ezek a könyvek könyvtári kiadványok voltak, nem a Mikesnél jelentek meg. Mindig kötöttük a megjelenésüket valamihez. Több szobor is készült például. Nekem már akkor elegem volt abból, hogy a szoborállítással vége is van a dolognak. Legyen egy kiadvány, ami fennmaradjon, és kiderüljön belőle, hogy mégis miért áll ott a szobra annak az embernek, ahol éppen áll. A jegyzékek közlése pedig egy kísérlet volt valamiféle áttekintésre.

Többnyire könyvtáros kollégák csinálták, és a cél részemről az is volt, hogy bevigyem őket a köztudatba, hogy legyen sikerélményük, lássák, hogy ezt csinálni jó. Legtöbben addig nem írogattak meg nem kutattak. És akkor a háromszéki oktatás történetének meg egy csomó mindennek utána kellett nézni. Volt, aki aztán folytatta jobbakkal, mint ami megjelent.

Gálfalvi Ágnes: Ezekből a könyvekből sorozatot terveztek?

Kiss Jenő: Az lett volna a kezdő kötet, és igaziból nem lehetett összekaparni több anyagot. Olyan kevés könyvtáros volt, aki egyáltalán vette a fáradtságot, hogy valamit leírjon, hogy nem jött össze. Egyszerűen nem lehetett összeszedni egy kötetre való tanulmányt. Ez megint a könyvtár sajátos története: 1990 volt egy korkedvezményes törvény, hogy hirtelen el lehetett menni 2-3 évvel korábban nyugdíjba, és nagyon sokan elmentek. Ugyanabban az időszakban a tanügyben nagyon megnőtt az állások száma, tehát diplomás embert könyvtárban alkalmazni szinte reménytelen volt, mert a tanügy valamivel többet fizetett: mindig több volt a tanárok fizetése, nem olyan borzasztóan, de azért nem jelentéktelen különbséggel ő javukra. Tehát oda mentek elsősorban. Került néhány egyetemet végzett ember is a könyvtárba, de nem ez volt a jellemző. Úgyhogy azért volt annyi kínlódás a továbbképzésekkel, a felzárkózásokkal, elküldeni őket tanulni Magyarországra (itt-ott voltak ilyen képzések), és ezekből amíg kitermelődött az a réteg, aki képes megírni egy tanulmányt, meg egyáltalán izgatják ezek a dolgok…

A kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársaira (például Poráczky Rozáliára meg Kovács Emesére) viszont szakmailag lehet támaszkodni bizonyos ügyekben.

Gálfalvi Ágnes: Ide kapcsolódik a könyvtárosképzés ügye. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen most könyvtár- és információtudományi szak van.

Kiss Jenő: Így lehet eladni inkább.

Gálfalvi Ágnes: Lehetséges, hogy ez a standard oktatási forma most, mindenhol ezt látom, de a kurzusok tematikáját megnézve, keveslem a könyvkiadásra vonatkozó tananyagot.

Kiss Jenő: A könyvtárszakkal kapcsolatban a másik szomorú dolog az, hogy biztos hasznos, hogy a végzettek megtanulják a fent említett dolgokat, de minimális, aki közülük könyvtárban köt ki. Mert a román törvények szerint nem feltétel, hogy könyvtáros szakismerete legyen az ilyen állásra jelentkezőnek, elég, hogy ha olyan állás, akkor bármilyen főiskolai végzettsége legyen, mondván, hogy egy könyvtár profilja elég széles, és bárki jó, sőt, érettségivel is lehet, mert van a Nemzeti Könyvtárnak (azt hiszem, az szervezi még mindig) egy továbbképzője, amivel meg lehet szerezni egy könyvtárosi szakképesítést.

Gálfalvi Ágnes: Most hirdettek könyvtárosképzési tanfolyamot az Országos Kulturális Továbbképző Intézetnél (Institutul Național pentru Cercetare și Formare Culturală). Ez az intézet egyébként a járvány elején a könyvkiadók ügyével is elkezdett foglalkozni. Felhívás érkezett a kiadókhoz, hogy az állam segélyezni kíván bennünket, és mindenki regisztráljon ennél az intézetnél, mert rajtuk keresztül folyik majd az ügyintézés. Sajnos, aztán annyiban maradt.

Kiss Jenő: Igen, többek között fordítói vizsgát is szerveznek. A régi rendszerben is ugyanez a továbbképző központ szervezett tanfolyamokat: tandíj ellenében meg lehet szerezni ott az oklevelet.

Gálfalvi Ágnes: Beszéljünk a rendszerváltás utáni sepsiszentgyörgyi könyvkiadásról! Én úgy látom, hogy itt egyszerűen nem sikerült kialakulnia egy meghatározó, nagyobb könyvkiadónak, mint amilyen Marosvásárhelyen annak idején a Mentor Kiadó volt, meg hát Csíkszeredában több is. A Dávid Gyula-interjúban elmondottakból kiderül, hogy milyen erők mozgatták a könyvkiadást a rendszerváltás utáni évtizedekben, vagy akár most. Nagyváradon is ott volt előbb a Riport, aztán most a Holnap Kulturális Egyesület, ami gyakorlatilag ugyanaz a szerkesztői csapat. Sepsiszentgyörgyön viszont azt látom, hogy több kis kiadó van, nagyobb nincs. Mi lehet az oka ennek?

Kiss Jenő: Szerintem végül is ez a Domokos Géza döntése volt, hogy Csíkszeredába került a központ, és ez visszamegy a Kriterion Könyvkiadó – Domokos Géza közötti kis szembenállásra. Létrehozták a Kriterion Alapítványt Csíkszeredában, az kapta meg a magyarországi könyvsegélyt, amit aztán Tőzsér József kezelt, amint ezt Dávid Gyula részletesen elmondja az interjúban.

Sepsiszentgyörgyön az történt, hogy Gajzágó Márton 1990-ben szerzett Amerikában egy nyomdagépet. Akkoriban legalább tizenöt lapot nyomtak itt, mert a románoknak se volt nyomdájuk, és ide hozták a lapokat. Aztán mások is elkezdtek kis nyomdákat szerezni, így lassan elfogyott a levegő körülötte. De egy adott pillanatban a kilencvenes évek elején 100 emberrel dolgozott, nagy nyomda volt: kötött, mindent csinált. Könyvet is adott ki, például mezőgazdasági segédkönyveket növénytermesztésről, műtrágyákról stb. Ezekre akkor még nem volt szükség; jóval később lett, amikor már a parasztok megkapták a földet, meg elkezdtek termelgetni is rajta. Akkor volt egy időszak, amikor ezekre valóban inkább szükség volt, addigra viszont a magyar import már meghaladta jóformán az erdélyi kiadók termését. Ez volt a Trisedes Press, amelynek nagy érdeme még a magyar oktatást segítő antológiák megjelentetése és Cimbora folyóirat kiadása, fenntartása. Aztán a kilencvenes évek végére meg is bukott, úgyhogy ott leállt a könyvkiadás. És akkor volt a Charta Kiadó Kisgyörgy Tamás vezetésével. Kopacz Attila is foglalkozik könyvkiadással, az ARTprint Kiadó szép könyvei becsületére válnak Sepsiszentgyörgynek az összerdélyi könyvkínálatban. Baróton pedig ott a Tortoma Kiadó.

[1] A mottóul szolgáló gondolatokat Kiss Jenő fogalmazta meg a Könyvesház című könyves folyóirat 2000-es számának vezércikkében (Fordul az esztendő. Könyvesház, 2000/1-2, 1.)

[2] „A könyvcsinálás egy szakma.” Dávid Gyulát Gálfalvi Ágnes kérdezte 2021. július 8-án, majd 2022. április 4-én. Újvárad, 2022. december.

[3] Romániai magyar könyvkiadás 1990-1998. Szerk Szigethy Rudolf EME Kolozsvár 2003 (Romániai magyar bibliográfiák 3)

december 19, 2022 | Ujvarad Admin | Lapszámok | Rovatok
MEGOSZTOM

Kapható a decemberi Újvárad

Másodízben jelentkezik az Újvárad folyóirat Műhely száma, mely ezúttal néhány terjedelmesebb művészeti, történelmi, irodalmi publikációt kínál. Egy rendkívül értékes, az ezredforduló táján fellelt dokumentumot, a váradi középkori székesegyház kincstárának 1557. évi inventáriumát ismerteti a Mikó Árpád–Molnár Antal szerzőpáros írása, míg a téma jelentőségére, illetve az anyaghoz kapcsolódóan a korszak politikai-katonai viszonyaira, valamint Várad helyzetére Kormányos László tanulmánya világít rá. Filep Tamás Gusztáv Két dzsidás című anyaga a regényhős és a valóságos Rulikowski közötti különbségekre világít rá. Hausmann Cecília Egy emberléptékű város kellékei címmel Nagyvárad szecessziós iparművészeti emlékeit mutatja be, a ma még látható kapukat, kirakatokat, ablakokat, spalettákat, kilincseket stb. Bíró-Balogh Tamás tanulmánya Erdélyi Ágnes – Radnóti féltestvére – és József Attila találkozását eleveníti fel. „A könyvcsinálás egy szakma” címmel készített Dávid Gyula irodalomtörténésszel, szerkesztővel az elmúlt bő fél évszázad hazai magyar könyvkiadásának helyzetét is bemutató pályakép-interjút Gálfalvi Ágnes. Az Újvárad kapható a jobb könyvárusoknál, nagyváradi, budapesti és debreceni hírlapárusoknál, illetve megrendelhető a holnap.ro könyváruházban és a laptapir.hu oldalon.

A szerk.

november 18, 2021 | Borsodi L. László | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Csend és beszédkényszer poétikája

Pilinszky János Ravensbrücki passiójáról és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéről[1] –

„Az írás lehetetlensége előtt, mely minden írót megbénít, és a zsidó lét lehetetlensége előtt, mely két évezrede gyötri ezt a népet, az író az írást és a zsidó a túlélést választja.” – írja Vincenzo Vitiello.[2] Ez a megállapítás rávilágít csend és beszédkényszer kapcsolatára: arra, hogy Pilinszky János Ravensbrücki passiójában és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért (a továbbiakban: Kaddis) című regényében miként tematizálódik a csend és az írás mint kényszerhelyzet, mint létezési kényszer, amely egyszersmind túlélést jelent vagy annak a lehetetlenségét, hiszen mindkét alkotásban szorosan összekapcsolódik a szó, az írás és a csend a zsidósággal mint léthelyzettel. A továbbiakban tehát arra keresem a választ, hogy mit jelent ez a létmód a két alkotásban, milyen megértéshorizontok jöhetnek létre a két mű összehasonlító olvasása során, Vitiello szavai ugyanis arra utalnak, hogy eleve meghatározza a műveket a megírás szempontjából is.

A nyelvi jelek a meseszövés különböző módozataival képesek egy téma azonosítására.[3] Pilinszky verse a csend, Kertész regénye a leküzdhetetlen beszédkényszer révén artikulálja ugyanazt a témát, a zsidóságot mint léthelyzetet: ezek által akar megmutatni, elmondani valamit, a nyelv által a nyelven túlit, amely mégiscsak a nyelven keresztül juthat kifejezésre. Erre az elmondásra tett kísérlet mindkét mű anélkül, hogy feloldanák a kimondhatóság-kimondhatatlanság feszültségét.

Pilinszky János Ravensbrücki passiója a csendet tematizálja, a zsidó sors megfellebbezhetetlenségét, a végzet krisztusi fegyelemmel és öntudattal való eltűrését. A költemény címének első szava a fasizmus idején működő német koncentrációs táborok egyikének a neve, míg a második szó a szenvedés latin nyelvű megfelelője, amely a Megváltó, Jézus Krisztus keresztre feszítésének a történetét idézi meg. A cím krisztusivá avatja a 20. századi embert, kiszolgáltatottságából fakadó kínját.

A vers beszélője egy meg nem nevezett egyes szám harmadik személyű őről szól, aki: „Kilép a többiek közűl, / megáll a kockacsendben”. A csend a névtelen 20. századi Krisztus csendje, akinek a szenvedése nem hozhat megváltást, sem megváltódást, tehát értelmetlen. Jelzi ezt a díszlet: „mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej”. Amiben mégis Krisztusra emlékeztet a többi közül kilépő alak, az a szenvedése, az elhagyatottsága, a magánya és a csendje. Szenvedésének mértéke a csendet a kilépő terévé változtatja, a csend alakot ölt. A bezártság csendje ez, amely nem válhat szóvá soha.

Érdemes megfigyelni a vers képeinek filmszerűségét, amelyet már az első szakasz utolsó két sora is expliciten artikulál: „mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej”. A második szakasz pedig továbbviszi ezt a filmszerű megjelenítést: „Félelmetesen maga van, / a pórusait látni, / mindene olyan óriás, / mindene oly parányi.” A filmként való megjelenítést jól érzékeltetik a közelségek és a távolságok. Az egyik képen olyan közel van hozzánk, hogy a „pórusait látni”, a másik képen egy totál felvétel parányi részeként bukkan fel: „mindene oly parányi.” A halálraítéltség, a kiszolgáltatottság dermesztő filmfelvétele ez, amelyet egy némafilm kockájaként néz a felvételt készítő (és a befogadó), azaz a csendről szavakkal szóló tanú, aki egyszersmind túlélőnek is tekinthető, azért, mert szólhat, és aki emiatt a létet katarzisként élheti meg. Így válik a vers a létezés és a létezésből fakadó katarzis lenyomatává.

Ezeknek a megállapításoknak a függvényében az utolsó szakasz („És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.”) legalább kétféle megközelítést tesz lehetővé. Úgy olvasható, mint a lágerben szenvedő zsidónak a halála bekövetkezte előtt való megszólalás lehetetlensége, és a halál csendje mintegy átszövi a vers egészét. Így a „kockacsend” nem csupán a szenvedés és a halál, hanem a vers terének a csendjévé is válik. Ehhez kapcsolódva jön létre a szakasznak, illetve a vers egészének egy másik jelentésrétege, amely a csend tematizálásával, annak problematikusságával van összefüggésben. Az „elfelejtett kiáltani” sor a csendről szóló költői megnyilatkozás lehetőségére-lehetetlenségére is vonatkozik, hiszen nem mondatik ki semmi – a textus lezárul, ugyanakkor nyitott marad: a földre roskadás pedig a szövegnek a csend megszólaltatására tett kísérlet felfüggesztése is.

Otto Lorenzre hivatkozva Schein Gábor úgy fogalmaz, hogy a csend olyan különleges jel, amely korlátlan jelentéspotenciállal bír, vagyis önmagában nem jelent semmit, és úgy alkotja meg értelmét az olvasó a nyelvi környezet intencióinak elfogadásával, hogy máshol adott információkat aktivizál az értelmezésben. A csend poétikájának interpretációjában azonban – teszi hozzá Schein – „a helyes értelemalkotás előzetes feltétele egyfajta beavatottság”.[4] Ebben az elgondolásban a be nem avatottak számára a csendet, a retorikai ellipszisek, az üres helyek kitöltését a zsidó népről és történelemről való tudásuk teszi megközelíthetővé. A szöveg csendjének szövegen kívüli információkkal, asszociációkkal való interpretációja magában hordozza ugyan annak a veszélyét, hogy az értelmezés vakvágányra fusson, de ha a vers szövegének utasításait követjük, akkor ez a beavatatlanok számára is hozzáférhető (könyv alapú) tudás úgy rendeződik el, hogy relevánssá válhat abban a befogadási kísérletben, amelyben a csend betöltésére való kísérlet történik, olyan értelmezői játék, amely a lehetetlennel próbálkozik – szóra bírni a csendet.

(tovább…)
november 17, 2021 | Ujvarad Admin | Hírek | Lapszámok | Rovatok
MEGOSZTOM

Tanulmányok az Újvárad Műhelyében

Hat irodalmi, művészeti, társadalmi anyagot kínál az Újvárad folyóirat Műhely című friss melléklete. Kormányos László a középkori Várad művelődéséről és európai egyetemjárásáról, Nagy Emőke Szent Anna kultuszának partiumi gyökereiről, Borsodi L. László csend és beszédkényszer poétikájáról Pilinszky János és Kertész Imre egy-egy művében; Szénási Zoltán Csainszka és Babits szerelmi kapcsolatáról; Fried István a regényíró Tamási Áronról ír, míg Mayer Ágota A nemek útja az antropológiai fordulat felé címen értekezik. A Műhely melléklet már kapható a könyvüzletekben, illetve a kiadó online könyváruházában a holnap.ro címen.