„Az információ bősége a figyelem ínségét jelenti.” – fogalmaz egy helyen Herbert Simon. Ez a(z) – emberi figyelem korlátaira is irányuló – megállapítás meglehetősen érvényesnek mutatkozhat egy olyan médiatörténeti korszakban, ahol a tartalomgyártás-, terjesztés és fogyasztás nap mint nap olyan mértékű adat-felhalmozódást és csereforgalmat eredményez, mely, ha nem is a figyelem nélkülözését vagy válságát, de kétségtelenül annak egy más jellegű módját és használatát irányozza elő. De milyen is pontosan ez a fajta, főként az újmédiában tetten érhető pásztázó figyelem, és ez miben tér el például attól a koncentráltabb figyelemtől, melyet egy irodalmi szöveg olvasásakor tanúsítunk? Hogyan irányítják és mire irányul a figyelmünk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések álltak az idei, indulásának 50. évfordulóját ünneplő Debreceni Irodalmi Napok (DIN) figyelem tematikájú, november 8–11. között megrendezett, változatos – két-két könyvbemutatóval és kiállítással, panelbeszélgetésekkel és díjátadóval tarkított – programsorozatának középpontjában.

A különböző helyszíneken zajló eseményeket a november 8-i Méliusz Juhász Péter Központi Könyvtárban szervezett 15. Szabó Magda vers-, mese- és prózamondó fesztivál nyitotta, mely – ahogy erre Sipos István Vörösmarty Általános Iskola igazgatója is kitért – Szabó Magda debreceni kultuszának/emlékének ápolásában is fontos szerepet tölt be. A fesztivált követő délutáni órákban a Méliusz Borsos-villa adott teret a 90 éves Debreceni Fotóklub „Képes gondolatok” című impozáns, tíz alkotó (Fülöp György, Károlyiné Etelka, Károlyi Gábor, Illés Gábor, Máthé András, Méhész Balázs, Micskey István, Süli István, Varga József, Vida István Tamás) munkáit felvonultató, klarinétszólamokkal színesített fotótárlatának, mely már címével is az irodalom és társművészetek párbeszéd-lehetőségeire irányította a figyelmet. Ezt hangsúlyozta Subicz István grafikusművész izgalmas nyitóbeszéde is, melyben többek között kép és szó egymást inspiráló viszonya, a nyelv és vizuális médiumok kifejezőképessége, a nyelv képszerűsége, a kép nyelvisége, valamint ezek potenciális kapcsolódásai kerültek említésre.

A programsorozat november 9-én, a Nagyerdei Víztoronyban folytatódott, ahol Szirák Péter, a DIN kurátora és az Alföld folyóirat főszerkesztője köszöntötte a szép számmal megjelent érdeklődőket. Ezután Puskás István, Debrecen kulturális alpolgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket, és a lokális kulturális értékek vonatkozásában említést tett a – remények szerint – jövő évben megrendezésre kerülő Tar Sándor konferenciáról.

Az ezt követő percekben pedig napjaink három népszerű buzzwordje került terítékre Tófalvy Tamás, a BME médiakutatójának „Like, binge, swipe”: a figyelem gazdaságtanától a figyelmetlenség politikájáig című előadásában. A kutató arra kereste a választ, hogy a digitális média konvergenciája, valamint a különböző platformjain alkalmazott újszerű figyelemgazdasági modellek, hogyan is strukturálják át a figyelmünket, ezen keresztül pedig hogyan változtatják meg befogadói szokásainkat. Tófalvy kérdése tehát az, hogy „mi hogyan navigálunk ebben a digitális térben, és a tartalomszolgáltatók milyen stratégiák mentén próbálják megragadni a figyelmünket?” A különböző médiumok konvergenciájához olyan újfajta fogyasztói szokások társulnak, mint a görgetés mozdulata, a lájk-reakció, a jobbra-balra húzogatás (swipe). Ebből következően az is belátható, hogy a digitális konvergenciának, a médiumok bővelkedésének és a figyelem megosztottságának eredménye valójában nem a figyelem lankadása, hanem új olvasói, befogadói attitűdök megjelenése (pl. a binge-watching, vagyis sorozatdarálás). „Mindezekből a jelenségekből következtetésképp az is levonható, hogy a digitális konvergencia és a fogyasztói szokások viszonya nem determinisztikus” – fogalmazott zárlatként Tófalvy.

Molnár Gábor Tamás, az ELTE irodalomtörténésze A jelentéktelen jelentősége: a lepke halála a modern prózában című referátumával nem csak a close reading „molyolós” értelmezői eljárását demonstrálta, hanem a közönség figyelmét is próbára tette. Szoros, szövegközeli olvasatában Virginia Woolf A molylepke halála és Annie Dillard Holy the firm című műveiben – Giorgio Agamben nyomán – igyekezett rámutatni az elsőre talán kicsinysége miatt jelentéktelennek tetsző tiszta élet (molylepke) jelentőséggel való, nyelv általi felruházására. Ennek érdekében a két szerző eltérő poétikai stratégiáinak (figuralizáció, szimbolizáció) vizsgálatát helyezte a fókuszba. Mindkét elemzett mű sajátos módon jeleníti meg a nyelv és biosz lehetséges kapcsolódásaiból. A megfigyelés mindkét esetben valami jelentéktelenre irányítja az olvasó figyelmét. Woolf elbeszélése a nyelv figuratív-poétikai funkciójában rejlő potencialitás felhasználásával mutatja fel a molylepke („gyöngyszemszerűség”) tiszta életének szingularitását és példaértékét. Ezzel szemben Dillard narrációja a szimbolizáció eljárásán, a molylepkét mint az unio mistica szimbólumát előállító színrevitelén keresztül emeli ki az apró élőlényt a látszólagos jelentéktelenségből.

Ezek után egy nem kevésbé jelentéktelen panelbeszélgetésre került sor. Fodor Péter, az Alföld szerkesztője első körben Jonathan Crary, amerikai művészettörténész Suspensions of perception („A figyelem felfüggesztései”) című könyvének vonatkozásában ejtett szót a figyelem történelmi karakteréről, a modernitásról mint a figyelem történetének egy lehetséges és krízisértékű fordulatáról, valamint a figyelem biopolitikai aspektusairól, pontosabban pedig arról, hogy milyen kapcsolatban van a kontemplatív figyelem a modern társadalom egyéneinek megfigyelésével. Simon Attila, filozófus– Foucault nyomán – egyetértett azzal, hogy a 18-19. század fordulója egy meghatározó válaszvonal a figyelem máig nyúló és folyamatosan intenzifikálódó (Crary) történetében, ugyanis a fegyelmező társadalom, az iparosodás, a termelőtevékenység viszonylagos automatizálódása más jellegű, „egy mozdulatsorra” redukált figyelmet hív életre. A modernitás szubjektum projektuma ebből következően eredendően a figyelemmel áll összefüggésben. Mennyire kell tanítani az „irodalmi figyelmet” – tette fel a következő kérdést Fodor, van-e a figyelemnek egy olyan ethosza, ami mellett a mai multimediális közegben is lehet érvelni? Molnár Gábor Tamás szerint megkerülhetetlen, hogy az irodalomoktatás, az irodalmi szövegekkel való foglalkozás a figyelemnek egyfajta sajátos minőségét hozza létre. Tófalvy Tamás is hasonlóan vélekedett a figyelem társadalmi szerkezetében végbement változásról a modernitásban, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a 20. századi tudománytörténetben megjelenik egy olyan metafigyelem/metareflexió, amely a technológiai determinizmus kétségbevonását idézte elő. Simon példaként hozta fel Platón Ión című dialógusát a figyelem mozgásának, eltérő minőségeinek szemléltetésére, vagyis arra, hogy a művészetek esetében nem csak a fokozott éleslátás, hanem a flow is jellemzi: a figyelem koncentráció és könnyű áramlás váltakozó mozgása. A flow-élmény kapcsán Molnár hozzáfűzte, hogy annak ideális helye, ahol a játékhelyzet és a kihíváshelyzet egyensúlyban vannak, mivel a flow megtapasztalásának feltétele a befogadói aktivitás. Tófalvy előadásának egy központi fogalma, a binge-watching is újra előkerült. Fodor szerint érdekes, hogy csak a filmnéző, játszó illetőket „patologizálják”, az olvasókat nem, vagyis hogy bizonyos tevékenységeket társadalmilag negatív ítélnek meg. Ez feltételezhetőleg abból is adódhat, hogy előbbiek esetében nehezebb megítélni a befogadás (társ)alkotói voltát. Bár a beszélgetőpartnerek nem kívántak egy „Crary olvasókört” nyitni, az utolsó kérdést mégis a művészettörténész legújabb munkájának szentelték. Simon úgy véli, hogy a szerző új munkájában előkerülő alvás mint lázadási kísérlet sem előzménytelen, ugyanis a 19. században a figyelem intenzifikálásával párhuzamosan megjelentek az olyan szórakozási formák, amelyek éppen a figyelem szétszórására szolgáltak. Ez a fajta szétszórtság és szórakozottság a 20. században – például a frankfurti iskola művészetfelfogásával szemben („a jó művészet nem szórakoztat”) – negatív, elítélő hangsúlyt kap.

A panelbeszélgetést követően viszont az Alföld-díjasok tudományos és művészeti teljesítmények elismerésére és megünneplésére került sor. Idén – rendhagyó módon, a tavalyi járványügyi korlátozások miatt – a 2020-as és 2021-es év díjazottjai egyszerre vehették át a – már 1978 óta eddig 43 alkalommal kiosztott – rangos elismerést. A 2020-as év díjazottjai Nádasdy Ádám, Gerevich András és Balogh Gergő, a 2021-es év díjazottjai pedig: Balajthy Ágnes, Gál Ferenc és Visky András voltak.

Másnap mutatták be Fenyő D. György, középiskolai tanár, irodalomtörténész Útikalauz a vershez című könyvét, mely több ponton is kapcsolódott a figyelem hívószavához. Baranyai Norbert, egyetemi- és középiskolai tanár hangsúlyozta, hogy nem egy tankönyvről van szó, nem is szigorú értelemben vett elemzésekről, hanem – ahogyan a könyv címe is jelzi –  valóban útikalauzként próbálja orientálni, közös gondolkodásra invitálni a szélesebb olvasóközönséget és főként a diákokat. Fenyő elmondta, hogy a Pagony felkérésére született meg az összeállítás, és bár angol szakirodalmi mintákat követett, úgy érezte, hogy neki „közelebb kell mennie a vershez, konkrét szövegeket kell elővennie”. A válogatás egyik kardinális elve volt, hogy felmutassa, milyen sokféle is lehet a vers, továbbá hogy különböző műfajú magyar szövegeket tartalmazzon (az elmúlt bő 200 év irodalmából, Csokonaitól Varró Dánielig) és, ami talán a legfontosabb, legyen ma is érdekes, aktuális. Az útikalauz műfajmegjelöléssel kapcsolatban Fenyő elmondta, hogy „szerinte az a legjobb utazó, aki nem csak a kalauzt hallgatja, de meg is figyeli a látottakat”. A szakmailag – főként a formalizmus és strukturalizmus hagyományai felől – megalapozott kommentárok esetében ugyanakkor arra törekedett, hogy közérthető legyen. Bár manapság a gyors információáramlás miatt a figyelem meglehetősen megosztottá vált, mégis Fenyő szerint a tanároknak a lehetőségek mérten törekednie kell egy olyasfajta magatartás működtetésére, mely a kvantitatív követelmények ellenére is igyekszik több időt áldozni egy-egy szövegre.

Az esti órákban a megcsappant számú, de lankadatlan figyelmű érdeklődők Bartók Imre Lovak a folyóban című regényét ismerhették meg. A szerzőt Balajthy Boglárka kérdezte, aki afelől érdeklődött, hogy a szerzőt mi fogta meg ebben az elbeszélőben/karakterben. Bartók kiemelte, hogy őt egy olyan beszédpozíció megtalálása foglalkoztatta, ahol az írói lét összetett alkotás-lélektani dilemmái, a vívódó művész toposza artikulálható. Számára ez a könyv egyfajta egérutat jelentett, hogy eltávolodjon előző regényének, a Jerikó épülnek prózapoétikájától. Az autofikció kontextusában azok az alapkérdések lebegtek a szeme előtt, hogy mi az (irodalmi)igazság, közvetíthető-e, mit jelent igazat mondani vagy hazudni, mit jelent a hitelesség, mennyiben válhat a referencialitás az önkritika eszközévé. Szóba került még a bukás, a kudarc szöveg cselekményét áthálózó motívuma, mely nem pusztán a regény elbeszélőjének egzisztenciális-írói kudarcát, az író munkássága iránt szakmai-kritikai érdektelenséget mutatja fel, hanem azt is, hogy az írás mindig csak kudarc lehet, amennyiben az ábrázolhatatlan, a kimondhatatlan megragadására törekszik.

A rendezvénysorozat utolsó állomása a Senki földjére vezetett. Subicz István grafikusművész Pilinszky születésének 100. évfordulójára készített tusfestményekből és linóleum-metszetekből álló tárlatát Áfra János, költő nyitotta meg, aki a két, eltérő médiumú alkotói eljárásban tetten érhető ökonómia, sűrítettség, valamint a misztikára való fogékonyság párhuzamai felől kínált befogadói támpontokat a szemlélődők számára. Ugyanakkor, azt hiszem, elmondhatom, hogy minden közelítése javaslat és előirányzás ellenére az idei Debreceni Irodalmi Napok eseményei leginkább azt tanúsították, hogy a figyelem jelensége és képessége nemcsak multimediális és minden érzéket játékba hozó, de valóban szakadatlan mozgás, mely végletek közötti oszcillálásában mutatkozik meg: lankad, felerősödik, elkalandozik, lehorgonyoz, elillan, kitart, sűrűsödik, szétszóródik, hogy mindig másként ismétlődve újraszerveződjön.

Fotók: Szirák Sára