A szervezők idén még bizonytalanságban láttak hozzá a TIFF – Transilvania International Film Festival – jubileumi kiadásához. Sok korlátozást feloldottak Kolozsváron is, vissza lehetett térni a moziterembe, lehetővé vált a nemzetközi meghívottak számára az utazás, sok alkotó be tudta fejezni a forgatást és/vagy az utómunkát, hogy filmjét végre bemutathassa a nagyközönségnek is – hogy a kedvező tényezők közül csak a legfontosabbakat említsük.

Július végén felpezsdült a hangulat Erdély filmfővárosában, ismét lehetett turistákat látni-hallani, de a járvány mégis átjárta a huszadik TIFF-et. A megelőzési intézkedések is beárnyékolták az élményt, hiszen zárt terekben kötelező maradt a maszk viselése, a versenyfilmeket nagyobb, ám kényelmetlenebb mozitermekben vetítették, hogy a hatalmas érdeklődést és a korlátozott kapacitást összeegyeztessék.

Maradandóbb érvényű, hogy a filmválogatásban is felerősödött a járványok, megmagyarázhatatlan eredetű és kimenetelű betegségek motívuma, és az elszigeteltség, a magány, a kiszolgáltatottság jelensége, ami a pandémiák mellékhatása. Hasonló filmek készültek precovid időkben is, a TIFF-en vetített alkotások forgatókönyvei és forgatásai is megelőzik a 2020-as világjárványt, ám a kialakult kontextus miatt rendkívül érzékenyen reagált rá a közönség. Sokat elárul az arányokról, hogy a tizenkét versenyfilm közül kettőben, a brazil Iuli Gerbase A nuvem rosaja-ban (Egy rózsaszín felhő) és a görög Christos Nikou Milaja-ban (Almák) is ez a központi motívum.

A rózsaszín felhő megmagyarázhatatlan légköri jelenség (talán szennyezés) tíz másodperc alatt megöli azt, akit beborít, azonnali szükségállapot áll be, senki sem hagyhatja el a helyet, ahol épp tartózkodott, és az egy-két naposnak ígérkező helyzet hosszú évekig elhúzódik… A rendezőnőt nem annyira a krízis érdekelte, mint inkább az emberek: milyen hatással vannak egymásra, ha sokáig össze vannak zárva, vagy magányosan, elszigetelten kénytelenek leélni az életüket. Az Almák is disztópia-film: megfejthetetlen kór terjed az emberek között, egyre többen a totális felejtés áldozatai. A pszichiáterek által kidolgozott protokoll szerint egyre többen kell újra kialakítsák emlék-készleteiket – a tragikomikus helyzetből végül egy esszé bontakozik ki arról, hogy sokszor mi választjuk a felejtést, mert a valóság, egy tragikus veszteség emléke például elviselhetetlen, nem tudunk megküzdeni az érzelmi sokkal, mert a társadalom az érzelmi intelligencia fejlesztése helyett más, egyszerűbb megoldást hoz, egyen-emlékeket kialakítani a rémesek helyett.

A versenyprogramba első, legfeljebb második játékfilmjüket nevezhetik be az alkotók. Idén Guillermo Arriaga forgatókönyvíró, Katriel Schory producer, Scott Coffey színész-rendező-producer és Maria Popistașu színésznő bírálata alapján egy orosz film, Philipp Yuryevtől a Kitoboy (A bálnavadász fiú) nyerte a trófeát. Mivel a szelekció nem esztétikai megfontolások mentén történik, a versenyprogram nem tükrözhet filmművészeti trendeket, viszont egy másik versenyfilmmel, a portugál David Bonneville O último banho (Az utolsó fürdő) alkotásával karöltve középpontba állítanak egy másik olyan témát, ami sok alkotót foglalkoztat: a felnőtté válást, annak minden kínjával és derűjével együtt. Mindkét alkotás érint egyéb problémákat is, például az elszigetelt közösség zavarát, amikor az internet berobban hétköznapjaikba, egyszerre vicces és torokszorító, mert nyelvétől és kultúrájától megfosztották őket, a régi szellemeket már csak a nagyon öregek hallják, míg a modern világban senki nem segít unokáiknak eligazodni.