Címke: traian stef

október 13, 2023 | Traian Stef | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Kétség sem fér hozzá

Feltettem a kérdést ismerőseimnek a Facebookon, hogy használjuk-e még napjainkban a ,,kétség sem fér hozzá” kifejezést. Gyerekkorom vidéki környezetében sokszor hallottam szerződéskötés idején, ahol annyit jelentett, hogy ,,megegyeztünk”. Amikor két férfi megegyezett valamiben egy adásvétellel kapcsolatban, nem volt szükség szerződéskötésre, elég volt az adott szó és a kézfogás. A barátaim válaszai között (érdekesnek találtam a közös barátok statisztikáját is – a legtöbb közös ismerősöm Al. Cistelecannal van) olyanok szerepeltek, mint a magától értetődik, több szót vagy kommentárt nem érdemel, és az adott szó tiszteletben tartása.
Az értelmezések közül nekem a leginkább az tetszik, hogy biztosítjuk a másikat, a dolgok úgy fognak történni, ahogy megegyeztünk. De hogy is van ez Romániában? Nézzük csak fentről lefelé haladva. Ciolacu, Ciucă és Kelemen urak egy éve abban egyeztek meg, hogy két évre, az újabb választásokig, kormánykoalíciót hozzanak létre, minisztériumokkal, más intézményekkel és az egész országot átfogó hivatalokkal, hogy aztán egy év után egymás között cseréljenek miniszterelnököt és minisztereket. Megírtak és aláírtak egy nyilatkozatot, ami az egészet szentesítette. Biztos meg is locsolták valami buzăui szenteltvízzel. Miután letelt az év, ahelyett, hogy a megegyezés szerint úgy váltottak volna, mintha csak helyet cserélnének a padban, elkezdtek egyezkedni. És addig húzták-vonták így, míg át nem lökték Kelemen urat a kormányzás kerítésén. Nem hiszem, hogy a hétköznapjaink példaival kellene élnem… a mesterek, a főnökök, a helyi ügyintézők. A szó, akár a víz, beszivárog a repedéseken, hármat bukfencezik és léggyé vagy vadállattá változik. Jön és rombol. Mindannyiunknak romlott már el valamink az autóban, otthon – egy gép, vagy lehet, maga a ház, a család… Elég, mondjuk egy csapágy kisebb kopása. Ahogy fokozódik a kopás, egyre nagyobb lesz a csapágy játéka, ami a többi alkatrészt is érinteni fogja. Hogy minél ,,kerekebb” legyen a fordulat, a keréknek és a tengelynek tökéletesen illeszkednie kell, hogy ne engedjenek teret a játéknak. Ellenkező esetben az egész gépezet működése meghibásodik, végül bekrepál.
Meglátogattam a lányomat, Mirunát, Londonban. Néhány nappal tovább maradtam a tervezettnél, és a hazautazásig szükségem volt még két tablettára. Szkeptikusan mentem be az egyik gyógyszertárba, és az eladónak elmondtam, hogy miért jöttem. Szárazon válaszolta, hogy csak vényre adhat. Miruna meghúzta a kabátujjam, hogy ne erőltessem a dolgot, azonban a gyógyszerésznő közben megoldást kínált arra az esetre, ha tényleg abszolút szükségem van a tablettákra. Mit mond el ez a látszólag jelentéktelen történet? Létezik egy szabály, mi több, egy jogszabály. Ha ma kiadsz egy gyógyszert recept nélkül, holnap vagy egy-két hét múlva hozzászoksz, hogy ne tartsd be a törvényt, a kollégáid követik a példádat és a szabály semmissé válik. Csakhogy a szabályok akkor is érvényesek, ha a megszegésük kellemetlen következményekkel jár, vagy betartódnak egy olyan kultúrában, ahol betartják a törvényt és a szabályokat. Végül is mindannyian tudjuk, hogy másképp nem megy és nem keresünk kifogásokat. Tudjuk, hogy ez nem alku tárgya, ehhez nem fér kétség, nem lehetséges könyörgés útján, sem szubjektív érveléssel megoldani. Emiatt gondolom azt, hogy bizonyos államok jobban működnek a többinél, mert náluk van valami, amit a mi országunkban kevéssé vesznek figyelembe, mivel nálunk az alkudozás és a kivételezés kormányoz. Vajon nem pontosan ez a korrupció meghatározása, az alkudozás a hatóságokkal? Amikor minden megoldható egyezkedéssel, amikor bármilyen szerződést semmibe lehet venni, amikor az adott szó nem a becsületesség biztosítéka, akkor hatóság sem létezik. Megteszünk bármit, amiről úgy hallottuk, hogy meg lehet tenni a törvények határvonalán, vagy azt túllépve.
A korrupciónak megvannak a saját, a bürokrácia iskolájában kinevelt ügynökei, akik majd útba igazítanak. A korrupció kéz a kézben jár a kivételezéssel, és együtt olyan társadalmi kategóriákat hoznak létre, amiknek közük sincs a demokráciához. Ennek eredményeként az ország nem úgy működik, ahogy kellene, a fordulat nem ,,kerek”, az utak (a szó szoros és átvitt értelmében) nem egyenesek és tele vannak gödrökkel, nem ugyanazok a jogok illetnek meg mindenkit, és mi sem vagyunk egyenlőek a törvény előtt. Mivel kínlódik most Románia Parlamentje? A speciális dolgokkal, azaz törvényekkel, nyugdíjakkal…
A szabály betartása érték. Egész életünkre kiterjed, az otthonira, a társadalmira, a politikára, a környezetre. Ez a kapcsolattartás értéke.

Fordította: Kemenes Henriette

július 10, 2023 | Traian Stef | Társadalom
MEGOSZTOM

Kétség sem fér hozzá

Feltettem a kérdést a Facebookon, hogy használjuk-e még napjainkban a ,,kétség sem fér hozzá” kifejezést. Gyerekkorom vidéki környezetében sokszor hallottam szerződéskötéseknél, ahol annyit jelentett, hogy ,,megegyeztünk”. Amikor két férfi megegyezett valamiben, egy adásvétellel kapcsolatban, nem volt szükség szerződéskötésre, elég volt az adott szó és a kézfogás. A barátaim válaszai közt (érdekesnek találtam a közös barátok statisztikáját is – a legtöbb közös ismerősöm Al. Cistelecannal van) olyanok szerepeltek, mint a magától értetődik, több szót vagy kommentárt nem érdemel, és az adott szó tiszteletben tartása.

Az értelmezések közül nekem a leginkább az tetszik, hogy biztosítjuk a másikat, a dolgok úgy fognak történni, ahogy megegyeztünk. De hogy is van ez Romániában? Nézzük csak fentről lefelé haladva. Ciolacu, Ciucă és Kelemen urak egy éve abban egyeztek meg, hogy két évre, az újabb választásokig, egy kormánykoalíciót hozzanak létre, minisztériumokkal, más intézményekkel és az egész országot átfogó hivatalokkal, hogy aztán egy év után egymás között cseréljenek miniszterelnököt és minisztereket. Megírtak és aláírtak egy nyilatkozatot, ami az egészet szentesítette. Biztos meg is locsolták valami buzăui szenteltvízzel. Miután letelt az év, ahelyett, hogy a megegyezés szerint úgy váltottak volna, mintha csak helyet cserélnének a padban, elkezdtek egyezkedni. És addig húzták így, míg át nem lökték Kelemen urat a kormányzás kerítésén. Nem hiszem, hogy a hétköznapjaink példaival kellene éljek… a mesterek, a főnökök, a helyi ügyintézők. A szó, akár a víz, beszivárog a repedéseken, hármat bukfencezik és léggyé vagy vadállattá változik. Jön és rombol. Mindannyiunknak romlott már el valamilye az autóban, otthon – egy gép, vagy lehet, maga a ház, a család… Elég, mondjuk egy csapágy kisebb kopása. Ahogy fokozódik a kopás, egyre nagyobb lesz a csapágy játéka, ami a többi alkatrészt is érinteni fogja. Hogy minél ,,kerekebb” legyen a fordulat, a keréknek és a tengelynek tökéletesen illeszkednie kell, hogy ne engedjenek teret a játéknak. Ellenkező esetben az egész gépezet működése meghibásodik, végül bekrepál.

Meglátogattam a lányomat, Mirunát, Londonban, tovább maradtam a tervezettnél, és a hazautazásig szükségem volt még két tablettára. Szkeptikusan mentem be az egyik gyógyszertárba, és az eladónak elmondtam, hogy miért jöttem. Szárazon válaszolta, hogy csak vényre adhat. Miruna meghúzta a kabátujjam, hogy ne erőltessem a dolgot, azonban a gyógyszerésznő megoldást kínált arra az esetre, ha tényleg abszolút szükségem van a tablettákra. Mit mond el ez a látszólag jelentéktelen történet? Létezik egy szabály, mi több, egy jogszabály. Ha ma kiadsz egy gyógyszert recept nélkül, holnap vagy egy-két hét múlva hozzászoksz, hogy ne tartsd be a törvényt, a kollégáid követik a példádat és a szabály semmissé válik. Csakhogy a szabályok akkor is érvényesek, ha a megszegésük kellemetlen következményekkel jár, vagy betartódnak egy olyan kultúrában, ahol betartják a törvényt és a szabályokat. Végül is mindannyian tudjuk, hogy másképp nem megy és nem keresünk kifogásokat. Tudjuk, hogy ez nem alku tárgya, ehhez nem fér kétség, nem lehet könyörgéssel sem szubjektív érveléssel megoldani. Emiatt gondolom azt, hogy bizonyos államok jobban működnek a többinél, mert náluk van valami olyasmi, amit a mi országunkban kevéssé vesznek figyelembe, mivel nálunk az alkudozás és a kivételezés kormányoz. Vajon nem pontosan ez a korrupció meghatározása, alkudozás a hatóságokkal? Amikor minden megoldható egyezkedéssel, amikor bármilyen szerződést semmibe lehet venni, amikor az adott szó nem a becsületesség biztosítéka, akkor hatóság sem létezik. Megteszünk bármit, amiről úgy hallottuk, hogy meg lehet tenni a törvény határain belül, vagy túllépve azt.

A korrupciónak megvannak a saját, a bürokrácia iskolájában kinevelt ügynökei, akik majd útba igazítanak. A korrupció kéz a kézben jár a kivételezéssel, és együtt olyan társadalmi kategóriákat hoznak létre, amiknek közük sincs a demokráciához. Ennek eredményeként az ország nem úgy működik, ahogy kellene, a fordulat nem ,,kerek”, az utak (a szó szoros és átvitt értelmében) nem egyenesek és tele vannak gödrökkel, nem ugyanazok a jogok illetnek meg mindenkit, és mi sem vagyunk egyenlőek a törvény előtt. Mivel kínlódik most Románia Parlamentje? A speciális dolgokkal, azaz törvényekkel, nyugdíjakkal…
A szabály betartása érték. Egész életünkre kiterjed, az otthonira, a társadalmira, a politikára, a környezetre. Ez a kapcsolattartás értéke.

Fordította: Kemenes Henriette

április 1, 2023 | Traian Stef | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Szolgálat és szolgáló

Csúnya szavak! Mintha smirglit húzogatnál a nyelveden. Mégis naponta halljuk őket politikusaink szájából. A hatalmon lévők azt hiszik, az állampolgárok érdekeit szolgálják, az ellenzék viszont a szemükre veti, hogy bizony nem a polgárok érdekeit szolgálják. A románokét, mondják, és azt hiszik, hogy ezzel hazafias árnyalatot kölcsönöznek a kifejezésnek. Azt hiszem, Băsescu államelnöktől jöhet az utalás a románokra, amit a jelenlegi elnök is átvett, pedig ez sokkal kevésbé illik hozzá, mint az előzőhöz. És mert Románia Parlamentjében több etnikum is képviselve van, a politikusok részéről az lenne szép, ha általánosan szólítanák meg az állampolgárokat.

A román ,,slujbă” (szolgálat) szláv eredetű szó, mint a ,,truda” (fáradozás), amit szintén ki nem állhatok. Másképp hangzik a latin „serviciu” (szolgálat) vagy az „a servi” (szolgálni), még a „servitute” (szolgaságba taszított) is. Általában a szolgálat alatt egy munkahelyet értünk, egy job-ot, fiatalosabban mondva, anélkül, hogy a szakmát vagy a foglalkozást feltételezné. Az emberek szolgálatba mennek, dolgavégezni, munkába, ahol eltöltenek bizonyos időt, azt csinálják, amit kell az ilyen helyen és ezért megfizetik őket. Egyesek jól meg vannak fizetve, mert sokat és jól dolgoznak, mások sokat és jól vannak fizetve, a nem otthon töltött napért, ahogy Moromete (Marin Preda regényének, a Moromeții főhőse, a ford.) mondaná.

A „slujba” hasonlít egy másik szláv kifejezéshez, „sluga”, azaz szolga, aki kiszolgálja a gazdáját és nem szegül ellen, aki teljesíti a parancsatit. És a „serv” (rabszolga) jobban hangzik, mint a „slugă” (szolga). A szolga szóból ered a szolgalelkűség, ami a szolgálat velejárója, de nem a templomban, hanem a gazda előtt térdelve, meghunyászkodni, valakinek a keze ügyében lenni, kisegíteni nagyon kevésért, méltatlanul.

De kinek kellene az állampolgárok szolgálatában állnia? Lenne itt egy zárójel – a kellene a kötelező jellegre utal, nem a tanultságra. Tehát a polgárok szolgálatába, ahogy mi, románok értjük, azok kellene álljanak, akik közpénzből, azaz a mi, valamennyiünk adójából vannak fizetve. Más szóval, az állami alkalmazottak, kezdve a magas pozícióban lévő állami tisztviselőtől, a kicsikig, a községi ügyintézőig. Mi adófizetők lennénk a gazdáik tulajdonképpen. Vagyis mi vagyunk a gazdák, mi, akik üres kézzel nyúlunk pár bani után, a pénzért, amiből új villanykörtét veszünk, hogy spóroljunk az áramon. Románia piramisszerűen van felépítve, és nincs meg a másik szolgálatának gyakorlata. Függőlegesen és horizontálisan sem. Minden csak elvonatkoztatás, elmélet, ami nagy ritkán gyakorlatba van ültetve. A másik magától értetődően segíteni fog neked, nyugodtan, nyitottan, ha látja, hogy tanácstalan vagy, ha így volt nevelve. De nem a családközpontú gyermekkorban, ami már nem létezik, hanem a demokrácia éveiben és generációiban.

A tiszteletet egy hosszas, civilizáltság által fényezett folyamat révén lehet kiérdemelni. Ennek a szokásnak az elsajátításáig, ami majd megmutatkozik a piramis minden zugában, hosszú az út.

Képzeljünk el egy várost (a játék kedvéért mondom, mert a város a valóságban is létezik), ahol a gyalogátkelők diszkréten vannak feltüntetve (nem élénk színűre mázolt zebrák) és az összes jelzőlámpa a gyalogosok rendelkezésére áll, gombnyomásra lehet váltani a színt. Keresztben is vannak átkelők, hogy ne merőlegesen menj át két utcán. Azt mondhatnánk, hogy a gyalogosok előnyt élveznek az autósokkal szemben. Amikor épp jó kedvedben és lendületedben vagy, bumm, megnyomják a gombot és neked meg kell állnod, sőt, megáll egy egész kocsisor. Csakhogy a dolgok jól vannak kigondolva és civilizáltan kivitelezve. Nem vált rögtön zöldre, és a gyalogosok nem élnek vissza a gombbal. Eléggé szégyelltem megnyomni a gombot, amikor csak én álltam az átkelőnél, hát vártam, hogy jöjjön egy helyi, hogy nyomja meg ő. De ő átment a piroson, mert nem látott autót a közelben, és az út vagy sugárút egyirányú volt, mind egyirányú volt, úgyhogy nem érhetett az a meglepetés, hogy jobbra nézel és balról elgázolnak.
A közlekedési lámpák a mi biztonságunkat szolgálják, de nem kell állandóan nyitott esernyővel járj, ha tudod, hogy milyen idő várható. Megbeszélhetnénk ezt a hatóság és a polgárok közti kapcsolat szempontjából. A hatóság az, amely előírja vagy javasolja a szabályokat? Szabálytúlkapásokkal dolgozik, vagy fontosabbak az elvek? A hatóságnak fontos a szabadságod vagy alárendeltként kezel téged? A hatóság a városban, ahol élek, párbeszédet folytat velem. Azt mondja, hogy léteznie kell bizonyos szabályoknak, másképp eluralkodik a káosz, ami elsősorban rám nézve káros, és hogy ezeket a szabályokat mindenkinek be kell tartania. Nekem is jogom van az elsőbbséghez, megnyomhatom a gombot, de várjak azért egy kicsit, hogy a mozdulatom ne érje váratlanul a másikat, maradjon ideje megadni az elsőbbséget, a hatóság nem néz hülyének engem, nem támad le a gyalogátkelő piros  vagy fehér színeinek vehemenciájával, hanem szépen kirajzolja azt fehér szaggatott vonallal, sőt, hogy ne kerüljem meg az egész teret, lehetőséget ad az átlósan történő átkelésre – ugyancsak közlekedési lámpa által. Mindenki tudja, hogy ez így jó, mert volt már mindkét helyzetben, autós és gyalogos is. És ha mindenki megtanulta a leckét, és tudatában van annak, hogy ez hasznára válik, nincs szükség rendőrre minden lépésnél. Csak akkor jelennek meg, ha bonyodalom támad.

Úgy tűnik, hogy ebben a városban, amiről mesélek, senki nincs a másik szolgálatában, nincsenek kiszolgálók, csak polgártársak, ugyanazon város polgárai, akik segítenek, ha baj van, amit tesznek, jóindulatból teszik, mert ilyen neveltetést kaptak, mert tudják, hogy bármikor lehetnek a helyedben ők is, autósként vagy gyalogosként. Hogy történik a nevelés? Egyszerű. Az áruházakban, például, a legnagyobb helyet a zöldség-gyümölcs stand foglalja el, nem a húsoké és felvágottaké, és a szalámik kis mennyiségekre vannak szeletelve. 

Amit nem láttam ott, de döbbenettel észlelek itthon, az az, hogy a pártvezetők pénzt ígérnek ledekre, törvényeket hoznak, amiket aztán hamar el is felejtenek, vagy amiről még az elnök se tud. Így dolgoznak az enyéim az én érdekemben. Tiszta mocsok. (Egy utolsó zárójel: mind, az összes nemzet tagja köszönt, amikor le- vagy felfele mentem a lépcsőházban, a románokon kívül.)

Kemenes Henriette fordítása

június 3, 2022 | Traian Stef | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Odüsszeusz szolilokviuma

Kicsinyítő képzők és puszikák

Csodálkozásomat osztottam meg a Facebookon a kicsinyítő képzők megsokasodásával kapcsolatban, és ezzel valóságos brainstormingot provokáltam. Csodálkozásom tárgya egy húsüzlet kirakatában lévő tábla volt, ahol a szalonna „szalonnácska” lett. Az én bihari nyelvemen kliszának (clisă) hívják. Mellé társul, főleg az improvizált étkezések során, olyan helyeken, ahol a férfi kaszálni, fát vágni ment, a kenyér, a pálinka, a sajt és a hagyma. Kicsinyítő képzőket használva, azt mondhatnánk, hogy a férfike iszik egy pálinkácskát vagy egy cujkácskát, aztán eszik egy sajtocskát, kliszácskát vagy szalonnácskát, pitucával vagy kenyérkével, hagymácskával. Jön, hogy elnézően mosolyogj, amint az összefüggések átfutnak az agyadon. A férfike, a népnyelvben, a megcsalt férjet jelenti, és a kliszácska a nők esetében is használatos. És a többi…
    Nem emlékszem olyasmire, hogy a szüleim vagy a nagyszüleim becézgettek volna. Kezem volt, nem kezecském, lábam, s nem lábacskám, fejem, nem fejecském. A becézés nem a szeretet egyik kifejezési módja volt. Volt más, ami az egészséges növekedésre, a tudás és a hozzáértés elsajátítására vonatkozott, nem mézesmázosságok – szó szerint és átvitt értelemben is. A belényesi vásárból kaptam fehér kenyeret, kekszet és mézeskalácsot, és a házban és a portán nem voltunk felmentve az életkorunkkal járó felelősség alól. A gondoskodás kedvességben, a jól elvégzett dolog dicséretében vagy a tanításban mutatkozott meg. A „fiúcska” nem létezett. Most azt látom, hogy miután a tojáshéj levált a hátsóról, a fiúcskáink megmaradtak, olyanok, akik minden kötelesség és felelősség alól mentesülve vannak, kezecskékkel és lábacskákkal, mint a hintában. Igazából a nagyszülők azok, akik egészen az esküvőig képesek elhintáztatni az unokáikat. De ott az érzelmi zónában vagyunk, az érzékenyben, az otthoniban, nem a nyilvánosban.
    A kirakatoktól indultam, és az étlapokhoz érkeztem. Lekicsinyített vidámság: pecsenyécske, májacska, töltött káposztácska, csorbácska, leveske, sonkácska, kolbászka, krumplika, paszulyka, salátácska, tehénke, kosocska stb. Nem fogyasztana egy sütikét, egy kis borocskát? – kérdezi tőlünk a pincérke. Kis édeske. És valahol érthető is. Kicsinyítő képzőkkel simogatnak minket, ez is a reklám egyik formája, egy családias figyelemfelkeltés, a minőség előtérbe helyezése a mennyiséggel szemben… Ami kisebb, az jobb is, ami nagy, az vulgáris… Nem ugyanaz, ha csirkemájat ajánlasz az asztaltársaságnak, mint ha májacskát mondanál. A máj, mintha csupán a szerv lenne, a májacska pedig már az igényesen elkészített ínyencség. Mondjuk, hogy ez egy nyelvi eszközökkel végbemenő reklámcsel, aminek erősebb pszichológiai hatása van, mint a képeknek. Aztán jön az alig érzékelhető ravasz elsiklás a gyerekkor felé – a nagyszülők és szülők stílusában, akik azért rimánkodnak a gyereknek, hogy egyen – csak még egy falatkát. De mégis, mintha több lenne, mintha napjainkban ez a románok létformája lenne. A magyaroknál például, és őket hozom fel példaként, mert itt élnek mellettünk, nem figyeltem fel erre a gazdag becézésre még a kisgyermekes családoknál sem. Megkérdeztem egy barátomat, hogyan kell a szalonnát bezézni magyarul, és azt válaszolta, hogy a szalonnácska kifejezetten furcsán hangzana, leírva sosem látta.
      A piacon egy köteg hagyma vagy retek egy kis pénzecskébe kerül… mindez azért, hogy ne tűnjön drágának az áru, hogy szelídítsünk a dolgokon, a vevő ne érezze sértve vagy átverve magát. Ravaszság is van mögötte. Ez a fajta kommunikáció, amikor jóban akarsz lenni a másikkal, mindenhol jelen van. Hiába beszélünk egyre nyíltabban a családon, iskolán, társadalmon, politikán, világon belüli erőszakról, egy háború fenyeget minket.
    Mintha a társadalmunkban minden összement volna, mintha az infantilizmus árnyékában élnénk. Nem tudom, hogy ez egy patológia vagy a román nyelv és a román emberek természete miatt növekedett meg ennyire ez a nyelvi változatosság, és a becézés tényleg a humor vagy a játék egyik formája lett. Eszembe jut Kőműves Kelemen (Manole mester) balladája:

(tovább…)
március 21, 2022 | Traian Stef | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Mit tehettem volna

Mit tehetek
Vártam hogy múljon az idő
És az idő múlt
Akár a gyertya lángja
A templomot háromszor megkerülve

Mint aki több helyen létezik

Szinte egy időben
Élek meg több állapotot
Érzem a tehetetlenséget
Hogy nekem kell mindent megtennem
Mintha az én feladatom lenne
Hogy felemeljem a kezem
Hogy készen mutassam meg őket
Nagyon sokszor megtörténik velem
Hogy az elválasztást elhibázom
És elnyúlnak a szavak
Mint kéz a kenyereskosár után
Érthető hogy az asztalnál egyedül ülök
A barátok
Fogták a hivatalos elővigyázatosságaikat
És kilopóztak
Megfiatalodni

Egyedül vagyok és a lányommal beszélek
Egy országból ami csak számunkra idegen
Amikor itthon voltál
Azt álmodtad hogy jó lesz minden
Napsütés és melegség
És nem mész többé el
De nem így történt
És elmentél
Mert a könnyeken kívül semmi sem
Kötött már ide
Mert a te országod mindig ezt az utat mutatta
Hogy hátra se nézz
Majd gyakran fogunk látogatni
Időjárástól és járványtól függetlenül
És nagyon jó lesz
De nem a mi országunkban
Amit a vezetők még jobban elcsúfítanak
Mint a kopasz vasorrú bábát
Beletörődő vagyok
De kicsit ideges
Mert a dolgok nem úgy mennek
Ahogy hiszem hogy jó lenne
Sokan hazudnak
Sokan dicsekszenek
Sokan csak felvágnak
Tisztelem azokat az embereket
Akik elismerik hogy félnek a haláltól
Az összes megélt állapotom közül
Egyik sem kegyelmi
Ez nem lenne probléma
Mert marad hely a még jobbnak
Azt mondom magamnak
Sok ember tudja hogy ahol vagy ott megtalál
Ők azok a barátok akik megkérdeznek
És a megfelelő választ szeretnék hallani
Amit szívesen várnak
Csak a hozzád intézett kérdéseimre
Nem találok kielégítő választ
Mert ezen a nyáron egy éjszakát sem töltöttem
A szabad ég alatt
És ezt a gyakorlatot a kortárs havon
Kell véghezvinnem
Ha hullni fog még életünk során
Egyáltalán
Nem mindig ugyanaz más évekből más könyvekből

Kemenes Henriette fordítása
november 23, 2021 | Traian Stef | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Ostoba megvetés

Mekkora a különbség Creangă és Rebreanu bolondjai közt! Creangă ostobái valódi esztéták Rebreanu karaktereihez képest. Ítélőképességük néha megbicsaklik egy pillanatra, hatalmas megpróbáltatásokkal szembesülnek, bizonytalanságban a rendelkezésükre álló eszközökkel kapcsolatban, mégis egy humoros író figurái. Liviu Rebreanu egy humor nélküli, nyers realista, aki azzal van elfoglalva, hogy saját létük és sajátosságaik közelségéből mutassa be az embereket. Legalábbis a jól ismert Bolondok című novellában.

Egy paraszt a fiával együtt hajnalok hajnalán kel, hogy az állomásra menjen. Egy apropó ezekkel az ébredésekkel kapcsolatban, hogy az én nagyszüleimnek sem volt órájuk, és nem is volt rá szükségük a háztartásban, leghosszabb útjuk pedig Belényesbe vezetett, húsz kilométer gyalog, esetleg a csütörtöki vásárba szekérrel, amikor gabonát cseréltek vagy vettek. Vekkert csak később szereztek, 1962 után, inkább miattam, nehogy túl korán ébredjek, vagy nehogy lekéssem a vonatot, a buszt, amikor vakációzásból vagy látogatásból indultam haza. Rebreanu karaktere induláskor megbotlik, amit az asszony rossz jelnek vesz, s ,,félelemtől rekedt hangon” ad hangot aggodalmának. Igaz, hogy nem pont olyan, mint a sótömb Creangă emberi hülyeségről szóló történetében, de a babona is nagyjából ugyanott van. Az állomáson persze nincs senki, az ajtók bezárva, sötét van, a bejárattól balra van egy pad, amire az öreg nem akar leülni, a fiúval inkább a kőböl készült küszöbre kucorodik. A padot, amit eleinte nem akart használi, most gondosan megtapogatja, majd ráteszi tarisznyáját, úgy tűnik, erre a célra inkább megfelel, mint arra, hogy ők ráüljenek. Később megjelenik egy vénasszony, akinek a vonatozás épp olyan idegen, mint nekik. Korholja az állomás hordárja, ,,büszke a megavasodott lelke, hogy valaki olyannal veszekedhet, aki az uraságnál gyengébb…” Megjelenik az állomásfőnök is álmosan és mogorván, haragudva mindenkire, mert a felesége öt perccel korábban ébresztette, zsörtölődik a várakozókkal, hősünket pedig galléron ragadva elráncigálja a jegypénztár elől, hogy helyet csináljon egy úrnak, aki előtt mélyen hajlongani kezd. Végre megérkezik a vonat, csak egy percet várakozik, ,,csodás” alkalom arra, hogy a mozdonyvezető a felsőbbrendűségét gyakorolhassa az eltévedt, zavarodott parasztokon, de arra is, hogy szolgalelkűségét bizonygassa a ,,zömök úrnak”, akinek, úgy gondolta, ezzel kedvére tehet:
– Hova mentek, bolondok? – fakadt ki a mozdonyvezető a fel-le rohangáló parasztokra, akik nem tudták, hol kell felszállni. – Nem arra, te! Lennebb, ostoba, lennebb vannak a marhavagonok! A mozdonyvezető ordibált és elégedetten vigyorgott az elsütött csodás poént követően. Néha jelentőségteljes pillantásokat váltott a zömök úrral, aki csodálattal teli nevetés közepette hallgatta… 

A szülőfalumban urakról először a kollektivizálás idején beszéltek. Visszhangként zúgott ,,jönnek az urak” és a férfiak sietve tűntek el a kert végébe vagy az erdőbe. Emlékszem, jött be az udvarra egy csapat, hosszú bőrkabátos fickó vezetésével, aztán a többiek salopétában, utolsónak meg az egyik ember a faluból, akiről tudtuk, hogy együttműködik ezekkel. A bőrkabátos fenyegető hangon érdeklődött nagyapám felől, nagyanyám azt mondta, hogy ő nem tudja, merre van. Akkor írjon csak alá az örökség ráeső részével kapcsolatban, ő azt mondta, nem ír alá, mert fél az urától, fenyegették, szidták, végül elmentek, de előtte bementek a fásszínbe, az istállóba, hogy megnézzék az állatokat, a szekeret – amit később el is vittek, a lovaknak más sors jutott, egyik hegyi faluba kerültek. De ezeken az ,,urakon” kívül nagyapám nagyra tartotta azokat az értelmiségieket, akiknek érzékük volt ahhoz, hogy bármelyik hallgatósággal megértessék magukat. Példaként hozta fel azokat, akik nem felejtették el a falujukat, a rokonaikat, szólásokat és szokásokat. Mély tisztelet volt benne a falu első embere iránt, aki nem felejtette el, hogyan kell kézbe fogni a kaszát. A kaszás próbát mindig nagyra tartották, a választási kampányokon is, engem is odatettek, nagyapám viszont korábban megtanította nekem a technikáját.
Fiatal korában az öreg Bukarestben dolgozott, építkezésen, de ,,Dreptatea” újságot is árult, ismerte Iuliu Maniut. Később dióbéllel üzletelt Váradon és Temesváron, ahol ,,tanult emberekkel” került kapcsolatba. Ezek voltak a tiszteletre-méltó-urak, azt szerette volna, ha belőlem is valami ilyesmi lesz. Hogy kitűnjek, 10 éves koromban bársonynadrágot, bakancsot és ballonkabátot vett nekem Temesvárról. Ebbe a kategóriába tartoztak a tanítók, nem úgy, mint a papok vagy a hivatalnokok. Aztán, amikor belőlem lett tanító, amikor a kollektivizálás virágkorát élte és az iparosítás gyümölcsei kezdtek beérni, azaz elkezdődött a városok felé történő migráció, a falu kemencéje mellett maradt parasztoknak az úr az volt, aki irodában dolgozik. Ennek érdekében minden szálat megmozgattak, hogy a szükséges hálaajándék ellenében, fiaik és lányaik elfoglalhassák az irodai széket, ahogy Moromete mondaná, egy munkanap, az egy nem otthon töltött nap.
Rebreanu történetében létezik egy ,,urasági” ranglétra: a hordár, az állomásfőnök, a mozdonyvezető, mindegyikük boldogan nézte le a másikat, aki ,,az uraságnál gyengébb”, ugyanakkor előzékenyen és meghunyászkodva egy másik, szalonképesebb ,,úr” előtt. Ez az úr egy egyszerű jelenség, csupán a ,,zömök” jelzővel illetik, nem tudjuk, kicsoda vagy mit csinál. Az írói kinyilatkoztatás rációja végett jelenik meg, hogy kiteljesítse a mások megalázásának létráját azáltal, hogy a többiek rögtön a szolgálatára sietnek. Ugyanakkor a parasztok mást sem csinálnak, mint hogy saját nyomorult és tudatlan létüket siratják, kegyelmet esedezve azoktól, akik fölérendelt helyzetükből fakadóan elnézőbbek kellene legyenek.
– Bocsáss, uram, bocsáss meg nekünk és ne ócsárolj, dadogta az öreg meghunyászkodva. Mert mi ostobák vagyunk, ez a mi bűnünk… Ilyennek hagyott minket az Isten, ostobának és nyomorultnak és tudatlannak, ez a mi bűnünk… De az uraságod elnézőbb kell legyen, hiszen tanult ember…
– Na tűnj el innen, ne halljalak itt locsogni! Undorodom és rosszul leszek, mikor látlak titeket, húzta az orrát az állomásfőnök, becsapta az ablakot, majd köpött egyet.
Az öreg gyorsan leszállt és másik ajtóhoz sietett, miközben a vonat fütyölve elindult, az öregasszony kezeit tördelve keservesen jajgatott. Abban a pillanatban a mozdonyvezető akár egy darázs, Tabără arcába mászott, megragadta, lekevert neki egy nyaklevest majd lelökte a lépcsőn…

A parasztoknak és a törtetőknek, a szülőknek és az állatmesék borjainak azonban nem ugyanaz az értékrendjük és a hitük. Egyesek ugyanazokkal a szavakkal szólítják meg az Istent, bocsáss meg nekünk Uram, ne büntess ártatlanul, és ugyanazokkal a szavakkal a társadalmi ranglétra magasabb fokain lévőket. Másoknak, az alkalmazottaknak, a végrehajtóknak és akik mások munkáját felügyelik (mint a téeszelnök, meg a jobbkeze, a brigádos), ezeknek nincs istenük.
A parasztok elfogadják, amit rájuk rótt az Isten, ostobák és nyomorultak és tudatlanok, haza se mennek, gyalogosan baktatnak a Megváltás útján, lehajtott fejjel, csendben tűnődve, miután egyetlen reakciójuk az átkozódás: ,,Nem segíti az Isten a szentet.” Nekünk ez jutott, mondja a feleség, aki megjósolta otthon a bajt.

Tényleg ostobák volnának, rövid az agyuk? A butaságuk elsősorban annak a hozzáállásnak tulajdonítható, ahogy abban az időben viszonyultak egy társadalmi réteghez, javak és iskolázottság szempontjából a legalul lévőkre, vagyis a parasztokra. Tulajdonképpen ez a szláv eredetű szó értelmezése. Még mostanában is elitistán beszélnek az ostobákról, vagyis a népről, bolondok, de sokan vannak, akik szavazataik által még döntéseket is hoznak az állam politikájával kapcsolatban. De ők nem szolgák, azokhoz hasonlóan, akik az ő soraikból nőttek ki hordárokká vagy jegykezelőkké egy állomáson, vagy ellenőrökké a vonaton. Ők az ostobák, mert nem voltak képesek haladni a korral. Valóban tudatlanok: az öreg, a vénasszony, a fiú. Nincs egyetlen tájékozódási eszközük sem vagy újabb tudásuk az új világgal szemben, ahol a hosszabb távolságokat vonattal kell megtenni. Nem találják a kocsi ajtaját, ha megvan, nem tudják, hogyan nyílik, és nem tudnak elvegyülni azok közt, akik mindezekben jártasabbak. Maradni a szekér mellett, a mondás, ami a legjobban illik rájuk. De nekik van, igenis van eszük, meg akarják könnyíteni az útjukat, hogy ne kelljen háton cipelni a tarisznyát, hogy a kis pénzükön ők is használhassák ezt a szekérnél elképesztőbb közlekedési eszközt, amit most mégis megvonnak tőlük. Tudják, hogy ostobának nézik őket, nagyon jól ismerik saját társadalmi helyzetüket, tisztelik a többieket, keresztény szellemben élnek, a Szentlélekbe vetett hittel, amit kilátástalanságukban szólítanak meg a leggyakrabban. És pont azért, mert ilyenek, másoktól is úgy várják a segítséget, akár a Jóistentől.

Mint ember az emberhez szólva, kik az ostobák? Természetesen azok, akik nem képesek arra, hogy tükörbe nézzenek, azok, akik cselekedeteik miatt egyetlen sajátosságra redukálódnak – erény vagy hiba – egy uniformisra.

A világ nem egy templom.

A rang ma is alárendeltségi fokokra oszlik, és azok, akiknek hatalom van a kezében csak az alárendeltek ,,ostobaságát” látják, ami lenézésből, megvetésből fakad, figyelmen kívül hagyva saját hibáikat és az alázatot. Rebreanu Bolondjai most gyalogosan indulnak, megalázottan, miközben az író a Felkelést készíti.

A szánalom többféle lehet, és nem mindig az ostobaság jele. Ebben az esetben az. Rebreanu karakterei és napjaink más alakjai rosszmájú szánalmat, agresszivitást mutatnak, elhajlást a groteszk felé. Egy szolgalelkű politikai hivatalnok, egy miniszter, akit egy állampolgár azért vesz elő, mert az általa promovált törvények lehetővé tették egy bűnöző szabad lábra helyezését, arra vetemedik, hogy: ,,Egy élősködő vagy. Tűnj el innen. Ostoba vagy.” Hogy agresszívan megmutasd felsőbbrendűségedet, amivel jogtalanul lettél felvértezve, folyamatosan és falsul ugyanazt a dallamot dúdolni, azzal az elvárással, hogy megnyerd az eurovíziós dalfesztivált, a nevetségesség iránti érzéketlenséget takarja. Az ostobaság jeleit mutatja az, aki nincs tisztában bizonyos kapcsolatokkal, úgy, ahogyan már említettem, a nevetségességgel, a mértékkel, a humorral, a jóérzéssel, azaz az egyenességgel. Ilyen esetekben minden ellened fordul, és lehet, senki sem fog lelökni a lépcsőn, de megbotlasz egy túl hosszú sálban. A sors iróniája ilyen poénokkal ügyködik, amik az isteni igazságtétel földi megjelenési formái.

Ion Creangă figuráinak ostobasága valósággal lenyűgöző. Rebreanunál minden örvénylőbb és vérfagyasztóbb: akiket ostobának neveznek, azok valójában nem ostobák, hanem méltóak az együttérzésre. Ők is siratják tehetetlenségüket (és a tehetetlenség nem az ostobaságból fakad), aminek tudatában vannak, és pont emiatt, amikor sikertelenül próbálják ezt levedleni, a beletörődéssel saját magukat büntetik. Tabără, terhét hátára csapva indul el lassan egy tövises úton, lehajtott fejjel. Másfelől, az aki másokat lenézve fitogtatja szolgalelkű felsőbbrendűségét, cinizmust megszégyenítő vigyorával Diogenész hordójában kellene ázzon, amíg meg nem tanulja, hogy milyen a király fölött állni, hátadon cipelve minden vagyonod.

Kemenes Henriette fordítása

augusztus 25, 2021 | Traian Stef | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A közönséges androgün identitás

Nem az androgün mítoszról akarok itt beszélni, hanem egyesek társadalmi kondíciójának egyfajta kettősségéről, amit én – elég kifinomultan és precízen – úgy nevezek: közönséges androgün identitás. Történt mindez a Miron Beteggel való kávézásunk után, amikor Mircea Eliade egyik tanulmányát említette, a Mefisztó és az androgün-t.
          Sokan azok közül, akikkel hétköznapjaink során találkozunk, akiket a közélet színpadán látunk, úgy tűnnek, mintha kettős egyéniséggel rendelkeznének. Változóak, de inkább is-is, mintsem vagy-vagy helyzetekben léteznek. Nincs rálátásuk személyiségükre, hogy ne mondjam, nem szólal meg a lelkiismeretük saját identitásukkal kapcsolatban. Nem tudják, igazából micsodák, férfiak vagy nők, melyik etnikumhoz tartoznak, a baloldali vagy a jobboldali nézeteket vallják inkább a magukénak, hogy tartoznak-e egy nemzethez, egy meghatározott földrajzi helyhez. Ugyancsak ezeknek van egy sajátos viselkedésük, azt mondják róluk, minden hájjal megkent személyek, sikamlósak stb., vagyis, nem tudhatod, mire számíthatsz a részükről.
          Természetesen ennek az érzésnek semmi köze az androgün teljesség nosztalgiájához, a rá jellemző ellentétek megbékítéséhez, a feldarabolás és az elszakítás feszültségének feloldásához. Épp ellenkezőleg, ezeknek az egyéneknek az esetében emberi fogyatékosságról van szó, ami másokkal való kapcsolataikban nyilvánul meg, kórosan befolyásolva a társadalmi környezetüket. Azért mondom azt, hogy közönséges androgün identitásról van szó, mert tulajdonképpen ez az androgün ellentéte, mivel csak látszólagosan, feloldhatóságának és körvonalai teljes eltörlésének köszönhetően, ez az ember egy teljes egésznek tűnik, akiben a Teljességet kivéve minden megfér.
          Tekintsünk nemzeti identitásunkra, ami úgy tűnik, mintha állandó krízishelyzetben lenne pontosan az említett, Romániában élő emberek miatt. Ugyanúgy, mint minden más, ez az identitás sem szabad körülmények közt volt elsajátítva, megmaradva a patriotizmus nemzeti-kommunista misztifikációjaként. A bizonytalan román embernek nincs meg a nyelvhez, a helyhez kötött tudatos identitása, a spirituális meggyőződés, az erkölcs és a hit által biztosított identitástudata. Egyesek visszataszítóan döngetik a mellüket, mások csendben követik saját érdekeiket. Az a tény, hogy saját meggyőződésünk és pillanatnyi érdekeink szerint választhatjuk meg etnikai hovatartozásunkat, de főleg, hogy az esetleges nehézségek függvényében, sok esetben gyakoroljuk is az ezzel járó jogainkat, ez annak a bizonyossága, hogy felületes hovatartozásról beszélünk.
Továbbá van az a kategória, amely egyetlen etnikai közegben sem érzi jól magát. Főképp a határmenti térségekben, mint itt nálunk, nyugaton. Látsz félig magyarokat vagy félig románokat, aki magyaroknak vagy románoknak vallják magukat a megfelelő szomszédság függvényében. Identitásuk nem tud kikristályosodni, és a lényükben nincs megbékélés, hanem folyamatos feszültség. Ők a másik ember legvérmesebb ellenségei. Érdekes, hogy a vegyes, románok és magyarok lakta falvakban, ott, ahol az identitás együttélés és kultúracsere mentén formálódott, nem tűrik meg a nacionalista propagandát, és a helyiek többnyire nem a nacionalista pártokra szavaznak. Meglehetősen sok ilyen hely van Erdélyben, miközben Bukarestben a nacionalista politikát űzik, mert azt gondolják, ezzel járnak az erdélyiek kedvében. Tulajdonképpen ez egyféle provokáció, a feszültség fenntartásának egyik módja kampánycélok elérése érdekében.
          Egy jó példa az identitáskérdéshez kapcsolódóan Ioan Slavici. Nem csupán a nemzeti, hanem az erkölcsi identitás terén is, mint megalkuvást nem ismerő erő, elfogadva mind az 1918 előtti magyar börtönt, mind az 1918 utáni román rácsokat, anélkül, hogy kedvezményeket kért volna.
Nem létezhet egyfajta identitás bennünk és egy másik erkölcsi identitás a másokhoz való viszonyulásainkban. Az így formálódott társadalom skizofrén, atomjaira hullott, fiktív. Nekem tudatában kell lennem önmagamnak, s legyen meg bennem az érzés, hogy tartozom egy családhoz, egy néphez – nép alatt értve szülőket, testvéreket, nagyszülőket, dédszülőket, unokatestvéreket, keresztszülőket és -gyerekeket szülőhelyemről vagy máshonnan – egy nagyobb kiterjedésű térséghez, mint például az én Belényesem, az adott hely történelméhez, egy nyelvhez, egy hitbéli meggyőződéshez, egy hazához, hogy ismerhessem saját morális és politikai értékrendemet. Ezek összessége határozza meg az identitásomat, de ez csak abban a kontextusban létezik, amiben mások is elismerik. És csakis akkor lesz elismerve, ha saját személyiségem szerint létezem, és a másik embernek is megvan a saját identitása. Így mindketten tudatában lehetük azoknak a dolgoknak, amelyek közösek bennünk és tiszteletben tarthatjuk különbözőségeinket.

Nem létezhet egyfajta identitás bennünk és egy másik erkölcsi identitás a másokhoz való viszonyulásainkban. Az így formálódott társadalom skizofrén, atomjaira hullott, fiktív.


          Nem tudom tisztelni a gerinctelen és meghasonult egyént, mert nem tudok viszonyulni hozzá. Ő még csak nem is teljesen más, mint én, hiszen nincsen saját személyisége, még egy szolga személyisége sem. Nála minden kaotikusan össze van keveredve, értelmetlenül kavarog egy közönséges szürkében, nem tudom megragadni az egyik végét, ami a kinyújtott kéz kellene, hogy legyen. Kezeit a háta mögé rejti. Csak akkor nyújtja ki őket, ha el akar adni valamit.
Ez a nagy baj napjaink Romániájával. Az elmúlt idők történései azt mutatják, hogy identitás nélküli emberek vezetnek minket. A valódi személyiség nem enged teret a saját lényünkkel való üzletelésnek. Ha van is hited, mégis csorbán adsz el valamit saját identitásodból, hazugságot árulsz. Ha birtokában vagy, nincs szükséged rá, hogy megvedd. Ha nincs a birtokodban, vehetsz egy címkét a homlokodra, s egy köpéssel felragaszthatod.
          Az utóbbi időben ránk szakadt ez a, nevezzük úgy, hogy dokumentumfilm, ami azt ,,dolgozza fel”, hogy eredetünk nem Rómához vezethető vissza, hanem Róma vezethető vissza hozzánk. A tévécsatornák győzelemittasan hirdetik, hogy Románia történelme fenekestül felfordult. Nem vagyunk, úgymond, európaiak, esett a latin, keresztény örökség, új, protokron identitást keresünk, kicseréljük fejlődésünk és nyelvünk alapjait. Egy bődületes hülyeség, ami felcsigázza a kultúra és felelősségérzet nélküli hírbemondókat.

Ioan Piso történész válasza erre a fejetlenségre jogosnak tűnik: Ezek a gondolatok, amik az interneten keringenek távolról sem „meghökkentő valóságok”. Ezek kommunista vagy fasisztoid sületlenségek, amelyek időről-időre felbukkannak szubkulturális színtereken. A felbújtók vagy megrögzött vasgárdisták, mint Iosif Constantin Drăgan, vagy a Román Kommunista Párt központi bizottságának tagjai, esetleg visszavonult ezredesek. Most ezt a műveletet a new york-i milliomos plasztikai sebész, Napoleon Săvescu vezeti, akinek a becsületes szakmája az volna, hogy orrokat és füleket tegyen-vegyen, nem pedig az, hogy történelmet tanítson nekünk. Ezeknek politikai céljuk van, Sztálin parancsait követve tudatosan vagy ösztönösen: „A románok verjék ki a fejükből, hogy latinok!” Nekünk másnak kell lennünk, mint a többi európainak, tisztábbnak, erősebbnek, hősiesebbnek, zseniálisabbnak, mi vagyunk a civilizáció alapja, még a rómaiaknak is mi tanítottuk meg a latin nyelvet, és ehhez hasonló hülyeségek. Miért? Azért, hogy senki se szóljon bele a dolgainkba, hogy egy elnyomó uralkodása alá kerüljünk, mint Ceaușescu volt, és hogy népünk saját belátása szerint cselekedhesse azt, amit akar.

március 29, 2021 | Traian Stef | Esszé
MEGOSZTOM

Tízszer tíz vers/Cum e mai bine?

Összefutok Szűcs Lacival a Várad és a Familia emeleti folyosóján, mosolyogva mondja nekem, hogy a régi papírjai közt talált egy kéziratot, ami az ő gépén készült, de a szöveg mintha mégsem az övé lenne… Ilyen és ilyen a hangulata. Akkor biztosan az enyém, válaszolom… végül arra a következtetésre jutunk, valóban így van.
Nagyváradon két irodalmi műhely működött heti rendszerességgel, a Iosif Vulcan és az Ady Endre kör. Egy időben a megyei könyvtárban szervezték a találkozókat, a nagyteremben, kizárólag ott. Tavaly megtudtam a Szekuritate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács dokumentumaiból, hogy azért jelölték ki ezt a helyet, mert így a szeku könnyebben nyomon tudta követni a dolgainkat. Azelőtt a városi kultúrházban (ARLUS) vagy a Szakszervezetek Művelődési Házában tartották a köröket. Nem csak a helyet, de a plakátot is jóvá kellett hagyják. Láttam az egyik tag dossziéjában, hogy folyamatos volt a megfigyelés, olyan fotók is voltak, amik a lakásában készültek, ahol néha találkoztak.
A váradi magyar írók csoportja szilárd volt, többen voltak, mint most és többen voltak, mint mi a Vulcan-körben, ami nagyrészt olyan fiatalokból állt, akik maximum a Familiában publikáltak. Jól ismertük egymást, a Nuielében vagy az Astoriában találkoztunk. A familiás szerkesztők 11 órakor késedelem nélkül megjelentek az Astoria kévézóban, a lap korrektúráját a Moszkva utcában található nyomdában végezték a közelben, ott, ahol ma a Filharmónia is van. Nem hiányzhatott Radu Enescu, Crăciun Bejan, Vasile Spoială és Dumitru Chirilă, akikhez Al. Cistelecan és az irodalmi kör elnöke, Virgil Podoabă is csatlakozott. Az irodalmi köri ülések is ugyanitt folytatódtak este hét után. A bohém művészek helye volt ez, festőkkel és színészekkel. Egy másik csoport a Nuielében találkozott, a napilapok, a Crișana és a Fáklya szerkesztőségeihez legközelebbi étteremben, ahol 10 óráig kávéba keverték a vodkát, és ahol, azt mondják, a gulyás- és a pacalleves a legjobb volt a városban.
Mit csinált ez a két irodalmi kör? Először is egybegyűjtötte azokat, akik verset és prózát írnak, egy homogén irodalmi közeget hozott létre, ugyanakkor irodalmi iskolává váltak. Elég nagy volt a korkülönbség mondjuk a Fábián testvérek, illetve Szűcs vagy Kinde közt, de ami a fejekben van, fontosabb volt, mint a nemzedéki vagy más különbség.
Köztünk normális volt a viszony, személyes barátságokkal, de szükség volt a két társaság közti jó román-magyar kapcsolat alátámasztására is, azaz a formális találkozókra.
A 80-as években történt. Nem tudom pontosan, azt hiszem, 1986 végén. Meghívtak, hogy olvassak fel néhány verset az Ady-körben. Pár nappal előtte küldtem nekik 10 szöveget, de a találkozó nem a megszokott módon folyt. Rövid idő alatt mindegyik versemet 10 magyar költő fordította le, a felolvasásokat egy beszélgetés követte a fordítási folyamatról, illetve a váradi román és magyar költészet helyzetéről (abban az időben az élők közül Horváth Imre és Al. Anrițoiu voltak Várad legnagyobbjai). Észrevették, és megjegyezték, hogy én nem tartozom az Andrițoiu-iskolába (akinek volt néhány helyi követője). Ez egy olyasfajta egyenesség, amit csodáltam a magyar és német echinoxos költőkben. Innen való hát a Laci által most megtalált kézirat. Tulajdonképpen az a vers egyszerre az enyém és az övé. Később, megboldogult barátnőm, Kinde Annamária egy teljes kötetemet lefordította…
Említettem a securitate megfigyeléseit, de nem ez volt az egyetlen esetem. A Román Kommunista Párt Bihar megyei első titkárának címzett levelemben azt kifogásoltam, hogy visszautasítják a kulturális intézményekbe való felvételem, amit azzal indokoltak, hogy apósomék politikai elítéltek voltak. Miután elhagytam a termet, ahová behívattak, s megnyugtattak, jó véleményük van rólam, annyira azonban mégsem, hogy egy pártaktivista poszttal szolgáljanak. A kabinetfőnök (Simuț) félrehívott a folyosón egy fűtőtest mellé: „Ștef elvtárs, tudomásunk van róla, hogy maga eljár a magyar írói körbe. Szeretném, ha néha bejönne hozzám és elmesélné, hogy mi folyik ott…” Amire én szárazon annyit válaszoltam: de hát én nem tudok magyarul… és továbbálltam.
Akkor nem létezett Váradon magyar nyelvű folyóirat, így a Iosif Vulcan-kör ebből a szempontból előnyben részesült. Másfelől a magyar írók könnyebben debütálhattak, mint mi. Itt Zudor Jánost hoznám fel példának, egy másik megboldogult barátomat, kollégámat több téren: líceum, egyetem, bentlakás, Echinox.
1990 után szinte mindenhol megszűnt az irodalmi körök tevékenysége, anélkül, hogy más módon pótolva lett volna ez a fajta kulturális keveredés. Aztán létrehozták az irodalmi folyóiratokat.
Írom mindezeket most, amikor a Várad, a Familiához hasonlóan elvesztette intézményi önállóságát. És amit írok, az egy új folyóiratban fog megjelenni, egy új projekt részeként. Irodalmi lapot csinálni nem olyan nehéz. Viszont nehéz közösségi intézménnyé formálni, úgy, hogy mindvégig megőrizze ezt a jellegét A Váradnak tapasztalata volt ebben, kialakult körülötte egy új írónemzedék, ami most megalkotja a saját intézményét. Egy szabad intézményt, és kívánom, hogy a továbbiakban is az maradjon. Ezek az emberek nem tűntek el a megyei tanács döntése révén. Csupán megtagadták, hogy apró matrjoska babává váljanak.

Magyar változat: Kemenes Henriette

Mă întîlnesc cu Szűcs Laci pe holul de intrare la „Várad” și „Familia”, zîmbește mai deschis ca de obicei și-mi spune că a găsit printre hîrtiile lui mai vechi o poezie scrisă de mînă care parcă n-ar fi a lui…o fi a mea, îi zic…și ajungem la concluzia că e într-adevăr a mea.

Funcționau în Oradea, cu întîlniri săptămînale, două cenacluri, Iosif Vulcan și Ady Endre. Întîlnirile aveau loc la Biblioteca județeană, în sala mare, acolo și numai acolo. Anul trecut am aflat, din documentele de la CNSAS, că se stabilise acel loc, deși anterior se desfășurau la casa de cultură a municipiului (ARLUS), sau la casa de cultură a sindicatelor, pentru a fi urmărite de securitate. Nu numai locul trebuia aprobat, ci și afișul. Am văzut dosarul de securitate al unui membru al cenaclului și urmărirea era continuă, conținea și imagini din casa lui, unde se mai întîlneau.

Grupul orădean de scriitori maghiari era consistent, mult mai numeros decît astăzi și mult mai numeros decît al nostru, de la cenaclul Vulcan – format în mare majoritate din tineri care publicaseră cel mult în „Familia”. Ne cunoșteam bine cu toții, ne întîlneam la „Nuiele” sau Astoria. Redactorii de la „Familia” erau prezenți la Astoria negreșit la ora 11, redacția avînd un sediu pentru corectură la tipografie, pe strada Moscovei, unde e astăzi Filarmonica. Nu lipseau Radu Enescu, Crăciun Bejan, Vasile Spoială și Dumitru Chirilă, cărora li se alăturau Al. Cistelecan și Virgil Podoabă – conducătorul cenaclului. Ședințele de cenaclu se încheiau sau continuau, seara, după ora 7, tot aici. Era și un loc al boemei artistice, cu pictori și actori. Un alt grup se întîlnea la „Nuiele”, restaurantul cel mai apropiat de redacțiile ziarelor „Crișana” și „Fáklya” (aici erau angajați mai mulți scriitori maghiari), unde votca era amestecată pînă la ora 10 în cafea, iar bograciul și ciorba de burtă se zicea că sînt cele mai bune din oraș.

Ce au reușit aceste două cenacluri? În primul rînd să-i țină împreună pe cei care scriau poezie sau proză, să coaguleze comunități literare, devenind în același timp școli literare. Era destul de mare diferența de vîrstă dintre, să zicem, frații Fabian și Szűcs sau Kinde, dar și aici „acoperișul” se construia în forma țiglelor de pe casă, fără intervale.

Între noi relațiile erau normale, cu prietenii individuale, dar între cenacluri era nevoie și de demonstrarea bunelor relații româno-maghiare, adică de întîlniri formalizate.

Era, cred, în anii 80. Nu știu exact, dar nici nu am căutat data pentru că nu exactitatea ei e importantă. Am fost invitat să citesc poezii la cenaclul Ady, le-am dat 10 bucăți cu ceva timp înainte, dar întîlnirea n-a avut o desfășurare obișnuită. Fiecare poezie a fost tradusă de cîte 10 poeți maghiari, a urmat o discuție despre traduceri și despre poezia română și cea maghiară din Oradea (pînă la un moment, statuile poetice orădene erau Horvath Imre și Al. Andrițoiu). Au remarcat că nu sînt din școala lui Andrițoiu (care avea cîțiva adepți), o anume directețe pe care de fapt o admiram la poeții maghiari și germani de la „Echinox”. De aici provine acea foaie a lui Laci. Era de fapt și poezia mea și poezia lui. Mai tîrziu, regretata mea prietenă, Kinde Annamaria, mi-a tradus o carte întreagă…

Am pomenit vizorul securității, dar nu era singurul. Protestasem printr-o scrisoare adresată prim-secretarului PCR Bihor că mi se refuză cererile de angajare în instituțiile de cultură pe motiv că socrii au făcut închisoare politică. După ce am ieșt din sala unde fusesem chemat, asigurîndu-mă ei că au o părere bună despre mine, dar nu într-atît de bună încît să-mi dea un post de activist de partid, șeful de cabinet (Simuț) m-a luat deoparte, lîngă un calorifer de pe coridor: tovarășu Ștef, știm că dumneavoastră mergeți la cenaclul maghiar, aș dori să veniți pe la mine să-mi spuneți ce se întîmplă acolo… la care i-am răspuns sec: dar eu nu știu ungurește…și am plecat.

Atunci nu exista la Oradea o revistă maghiară, gruparea de la Iosif Vulcan fiind favorizată în sensul șanselor de afirmare. În alt sens însă, scriitorii maghiari puteau debuta editorial mai ușor decît noi – și aici îl dau ca exemplu pe Zudor János, alt regretat prieten, coleg cu mine – de liceu, facultate, cămin studențesc, „Echinox”.

După 1990, cenaclurile literare și-au încetat cam peste tot activitatea, fără a se suplini prin alte forme acel tip de coagulare culturală. Au făcut-o pînă la urmă revistele literare.

Scriu despre toate acestea cînd revista „Várad” a fost desființată instituțional, ca și „Familia”. Și ceea ce scriu o să apară într-o nouă revistă, într-un nou proiect. Nu este foarte greu să faci o revistă literară. Dar e greu s-o transformi într-o instituție a comunității tale și să-i păstrezi această menire. „Várad” avea deja acest exercițiu, în jurul ei se forma un nou grup de scriitori care acum își vor putea crea propria instituție. Una liberă, cum îi doresc să fie. Oamenii aceia n-au dispărut prin hotărîre de consiliu județean. Au refuzat doar să se transforme într-o mică păpușă Matrioșka.