(Naplójegyzetek 2013-ból)

Pozsony, 2013. február 18.         Úgy tűnik, a gének kártyapaklija minden születéssel újrakeverődik, s minden emberi élet egy új játszma az evolúció nagy pókerében. De a lényeg: a születésünk előtti időkből semmire sem emlékszünk, joggal remélhetjük hát, hogy a halálunk utáni idők is pontosan olyan öntudatlan, néma konformációja lesz az elemeknek, mint amilyen a születésünk előttié volt. Azaz a halálunkkal valóban véget ér a gyötrelmünk, s nem kezdődik a lét nélküli, pontosabban a lét emlékeihez kötött tudat pokla. Mikor testi bajaim a halál sejtésének közelébe sodornak, leginkább a bomló elemekben tovább élő tudatom és emlékezetem lehetséges gyötrelmétől tartok.

Február 20.          Az ember borús pillanataiban (s 78 éves korában egyre több a borús pillanata) számadásokat készít, írásai végrendeletekhez kezdenek hasonlítani, aztán eltelik egy-két nap vagy egy-két hét, s azon kapja magát, hogy a testamentumai ellenére is tovább él, s érzi, hogy mese nincs, megint neki kell veselkednie a sziklájának s görgetni fölfelé a hegyen, legyen ez a szikla bármennyire is abszurd, mert addig, ameddig dolgozik, legalább van valamije: a sziklája az ő jószága (Camus). S megint leemelek, véletlenszerűen, egy-egy könyvet a polcomról, s belelapozok az asztalomon gyűlő irodalmi folyóiratokba. 

Február 21.          Oravecz Imre 70 éves. Az És is köszönti. Károlyi Csaba köszöntője remek; néhány kulcsszó és Oravecz Imre életműve megmozdul, lélegezni kezd: parasztregény, bálnavadász, Szajla és Amerika a magyar irodalomban, 1972. szeptember – szeretkezés helyett beszélgetés. – Tegnap ülésezett a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozata. A szervezők Falu-mitológia tegnap és ma címmel tudományos értekezletet terveznek. Kíváncsi vagyok rá, milyen lesz a résztvevők Oravecz-recepciója. Az ülésen megjegyeztem, hogy ügyeljenek, ne csússzanak vissza a falu-mitológia tegnapi („népi”) nyelvébe. Ma érvényes nyelvet kidolgozni a tárgyhoz – ez lehetne a feladata az ilyen új mozgolódásoknak. Hozzászólásomra Á. I. reagált, s úgy érzékeltem, egyben a jelenlevők véleményét is megfogalmazta: A más nyelv más falut, hamis mitológiát szállítana. – Oravecz faluképe vajon hamis mitológia? – Esterházy Péter, ugyancsak az És említett számában, néhányunkról (Szilágyi István, Grendel Lajos stb.) úgy ír, mintha mi máris kiléptünk volna az MMA-ból. Nem tervezem a kilépést, bár kívülről bekiabálni könnyebbb, mint bent küzdeni, vitatkozni, de halálbiztos, hogy eredménytelenebb. 

Február 27.          Az Iskola a határon keresztény Törless… A racionalista Törless józan megfontolásból hagyja ott az iskolát, a katonai reálból megszökő Medvét egy, az úton rugdosott konzervdoboza vezeti vissza az iskolába, azaz valami rejtélyes hatalom. Hogy mi, azt akár a fejezetcímekből is kikövetkeztethetjük: Non est volentis (Nem azé, aki akarja – mármint a „kegyelmet”), Sem azé, aki fut… A két cím ugyanis Szent Pál intéséből való (A rómaiakhoz), s a teljes mondat így hangzik: Nem azé a választás (azaz az isteni kegyelem), akinek arra akaratja  vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. – A Törless…-ben minden hatalom a rációé, az Iskola a határonban Isten a mindenható.

Február 28.       A tudásnak is van tudatalattija – mondja Foucault. Meg a nem-tudásnak is – mondom én. Cs. L. (telefonon szinte napjában beszélgetünk, vitatkozunk, veszekszünk) csak az információ szintjén tud ezt-azt Foucaultról, de a Foucault-nem-tudásának van egy olyan szintje (tudatalattija), amely valamiféle létminőségként képes benne (Cs. L.-ban) működni s például rám hatni. (Valószínűleg ez a nem-tudás-alatti tudás írja a kitűnő verseit is.) Ahogy Foucault A szavak és a dolgokjáról előadta a nem-tudását, az beindított bennem egy egészen más irányú, de mindenképpen Cs. L. Fouccault-nem-tudásához köthető tudatfolyamot, s egyszer csak azon kaptam magamat, hogy már Eco Foucault-ingáját olvasom, nevezetesen a regénynek azt a fejezetét, amelyben az olasz partizánok a német SS-ektől zsákmányolt, akna-felkutatásra kiképzett dobermannokat gombakeresésre használják. Így lett Cs. L. Foucault-nem-tudásából egy egészen más jellegű ismeret, de mégiscsak ismeret: a kanti elméleti és gyakorlati észnek egy triviális, „modern” formációja.

Március 1.      A tegnapi gondolatsort tovább gondolva: Jean-Paul szerint az isten a franciáknak adta a földet, az angoloknak a tengert, s a németeknek az eget. Azaz a franciák gyakorlatiasak, az angolok utazók és kereskedők, s a németek filozófusok és fizikusok. De mi történt? Az Európai Unióban a transzcendentális analitika és a hatáskvantum német tudorait a földbirtokló és földhözragadt franciák gombakeresésre (GDP-termelésre) fogták. S a németek persze ott is kitűnően teljesítenek: a német „gombák” nélkül nem létezne az EU.

Március 2.            Miben hisztek ti makacs égitestek, hogy föllobogva lángokkal egymásnak nem estek, csak kerülitek egymást óvakodva? S miben, ti, makacs emberek, hogy még mindig van emberiség, s nem követett el az élet reménytelensége, sőt abszurdsága miatt kollektív öngyilkosságot?! A hívő Istenben hisz, s istenhite visszasugárzik rá, s ez teszi erőssé. Az erős ember önmagában hisz, s ez elég neki a túléléshez. De miben hisz az elgyávult testi-lelki nyomorék, a ravaszkodásra kényszerülő gyenge ember? Abban, hogy a világ becsapható, hogy cselekkel, csalással, szerencsejátékkal ő is elvegetálhat a többi között? Ki kell ábrándítanom a pisla, hunyorgó ravaszságot: nem a világ csapható be, hanem csak a szeretet, csak az apa, anya, a család csapható be, azok, akik rendületlenül hisznek a tékozló fiú megtérésben. Félnek emlékeim, mert messzi van a kedves. Félek, hogy egyszer nem leszek elég erős ehhez a hithez sem.

Március 3.         Megint temetésen voltam. Színmagyar faluban szlovák temetésen. Az elhunyt is magyar volt, fel nem foghatom, miért temették idegen nyelven. Csak a halotti énekek kavarogtak a magasban magyarul. Úgy éreztem, az élet idegen nyelvű, csak a halál nyelve magyar, csak azt értem. A gyásznép engedelmesen, megadóan, sőt kicsit talán tüntetően is, hogy ő így is tud, mondta a pap után szlovákul a Miatyánkot: Otče náš, ktorý si v nebesiach, posveť sa meno tvoje, príď kráľovstvo tvoje, buď vôľa tvoja… – Ott nem gondoltam ilyesmire, de itthon, e sorokat papírra vetve, újból előjön a régi dilemmám: milyen logika alapján cserélgetik össze a szlovák, a cseh és a lengyel nyelvű Miatyánkok az ige-személyeket? Az ima idézett része mai szlovák nyelvhelyességgel ugyanis így hangzana: Otče náš, ktorý si v nebesiach, nech sa posvetí meno tvoje, nech príde královstvo tvoje a stane sa vôľa tvoja… Ehelyett, magyarra fordítva, kb. így hangzik: Mi atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltess meg neved, jőjj el királyságod, legyél akaratod… Azaz a szöveg az igealakok egyes szám második és harmadik személyét értelemzavaróan váltogatja. Sokáig azt hittem, hogy olyan nyelvi archaizmusokról van itt szó, amelyet én, aki csak felnőtt fejjel tanultam meg szlovákul, nem érthetek meg, de aztán megismertem a Miatyánk ószláv formáját (amelynek a későbbi, utódnyelvi formák csak módosításai), s láttam, hogy ott az igeragozással nincs baj. A rébusz tehát továbbra is rébusz. – S ha már az ószláv Miatyánknál tartunk: harmadik sora így hangzik: da pridet carstvije tvoje – azaz: jőjjön el a te cárságod. Vagyis az ószlávok az Istent cárnak képzelték.

Április 4.         Április 4-ről szóljon az ének, / felszabadulva zengje a nép – énekeltük negyven éven át, most meg azt olvasom az interneten, hogy a szovjet történetírók Magyarország vonatkozásában sohasem írtak/írnak „felszabadulásról”. Ők már csak tudták/tudják, hogy milyen tárt karokkal fogadták őket a magyarok 1945-ben! S míg Rossa Ernő (ki volt vajon ez az úr?) veretes dalszövegén merengek, cseng a telefonom, s kapom a hírt, hogy egy elfekvő öregotthonban meghalt Gyöngyvér. Hatvan éve én adtam az akkor virágzó hajadonnak a Gyöngyvér nevet, mert arca piros volt, mint a vér, s a foga megannyi fehér gyöngyszem. Elfelejtettem neki elmondani, hogy nevét Arany János, a minden idők legnagyobb magyar költője szerkesztette össze a két legszebb magyar szóból, a gyöngyből és a vérből. S most már nem is fogom neki elmondani soha. Április 4. jeles napján a hatvanéves szaphói versem első sorával búcsúzom tőle: „Mért tanítottál meg a csókra, Gyöngyvér?”