Címke: Tompa Miklós Társulat

április 22, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Vallás vagy élet

Az Igazság Gyertyái: Székely-Sebestyén produkció a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál

Három kategóriában jelölte díjra az UNITER (Román Színházi Szövetség) a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Az igazság gyertyái előadását. Székely Csaba történelmi drámáját Sebestyén Aba állította színpadra. 

A jelölések: Székely Csaba – a legjobb új színpadi szöveg, B. Fülöp Erzsébet – a legjobb női főszereplő a Kovács Márta szerepében nyújtott alakításáért, Cári Tibor – a legjobb zene és sound design várományosa. Ismeretes, hogy minden kategóriában három-öt alkotót neveznek meg, de csak a május 27-i gálaműsoron fedik fel a nyerteseket. A jelölés is elismerést jelent, hiszen a megnevezett alkotókat, alkotásokat ítélték az elmúlt év legjobbjainak. Kétszer néztem meg az előadást, másodszor az UNITER jelölések alapján állítottam szempontrendszeremet, ezekre öszpontosítottam: dráma, B. Fülöp Erzsébet, zene.

A DRÁMA. Székely Csaba egy narrátor karaktert írt a darabba, a kótyagosnak tűnő, éleslátású Kovács Sárikát, akit Kiss Bora formál meg. Elidegenítve jelenik meg így a darab rétegessége. Sárikától tudjuk meg az előadás cselekményének történelmi kontextusát: a kommunista rezsim alatt 1988-ban elárasztott Bözödújfalu valamikor békés erdélyi falucska volt, ahol szinte idillben élt együtt minden vallási közösség: zsidók, szombatisták, unitáriusok, katolikusok. A második világháború idején a fajgyűlölet, a fasizmus és a náci ideológia mérgesgázként kezdtek terjedni szerte az országban. A nyilas hatalom emberei a kis faluba is elértek, ahol kihasználták a személyes, eddig fel nem ismert vagy lappangó konfliktusokat, és az antiszemitizmus beférkőzött a lelkekbe. Székely Csaba ezt a Kovács család történetén keresztül mutatja be nekünk. Kovácsék szombatosok, olyan „tévelgyő keresztények”, akik több száz éve zsidó szokásokat követnek. Ezt a vallási csoportot nevezték „Az Igazság Gyertyáinak”. Mivel hivatalosan a rendszer zsidóként könyvelte el őket, lehetetlen döntéseket kell hozniuk, hogy megmeneküljenek: a dráma egyik fő konfliktusforrása a személyes identitás kérdése. Annak a kérdése, hogy mikor és hogyan sikerül megtörni egy embert annyira, hogy megtagadja vallását, ezzel együtt a világról és önmagáról alkotott addigi képét. Ez a tragikus történet Székely Csaba kipróbált és közkedvelt fekete humorával olyan kohéziót alkot a színpadon, amely gondolkodásra késztetheti a nézőt. Ebben az esetben pedig felmerül bennünk a kérdés, vajon mi hogyan cselekednénk? A darab nemcsak a zsidóságnak, hanem Bözödújfalunak is emléket állít. Minden ott élő embernek. Nem szélsőséges karaktereket, hősöket és antihősöket látunk a színpadon, hanem olyan személyeket, amilyenek mi magunk is vagyunk vagy tudunk lenni.

B. FÜLÖP ERZSÉBET. Az általa furmányosan reálisan eljátszott Kovács Márta stabil erkölcsökkel, értékrenddel, hittel megáldott, karakán falusi asszony. A maga egyszerűségében ő válik a darab origójává. Válaszút elé kerül: vallás vagy élet. Márta, hogy gyermekeit, Sárikát és Sámuelt (Varga Balázs) megóvja, megkeresztelkedik. Akkor omlik össze minden körülötte, amikor férje, Mózes (Henn János), hogy elkerülje a munkaszolgálatot, végleg elhagyja családját. A veszteségtől megtörve B. Fülöp Erzsébet Mártája egyik pillanatról a másikra változik át érzéki, ösztönös, tüzes nőből töpörödött demens nénivé. Amíg a néző gondolkodására leginkább Sárika narrációja hat, az érzelmeinket és az empátiánkat Márta karaktere vezeti. B. Fülöp Erzsébet eléri célját: nem csak sajnáljuk Mártát, hanem olykor makacssága és merev elvrendszere lehetetlen helyzetbe hoz minket, nézőket is – tragikus és idegtépő, ahogyan megelevenedik előttünk a nagyon szeretett, de önrendelkezésre és döntéshozatalra képtelen öregasszony játszmája. Jobb színésznőt nem találhatott volna Sebestyén Aba erre a szerepre.

ZENE. Cári Tibor klezmeres dallamai végigkísérik az előadást. A fontos pillanatokban kórusművek szólalnak meg, emellett pedig végig biztosítják az alaphangulatot a díszlet csűrpadlásán muzsikáló zenészek. Zenei laikusként a szubjektív véleményemen kívül nem tudom megítélni a zene „milyenségét”. Amit tapasztaltam: a zenei aláfestés összhangban áll a jelenetekkel és hozzáad az előadás nézőkre gyakorolt hatásához. A kórusban viszont jóval több potenciált látok, mint amennyi megnyilvánul az előadásban. A nagyszámú statisztéria harmóniája katarzist válthatna ki, főleg a darab fináléja során, de az esetlenül és az előadás során végig ugyanúgy mozgatott (a takarásból a dal kezdetével lassan előre, majd a dal végével hátra sétáló) tömeg inkább gyengíti a jeleneteket, minthogy emelné őket. Ez azonban rendezési, nem „zeneszerzési” kérdés.

A rendezői bravúrokra éhező nézőkben hagyhat némi hiányérzetet az előadás, mivel Sebestyén Aba nem tesz mást, mint engedi megszólalni Székely Csaba drámáját. Ez biztonságos rendezői döntés ebben az esetben, mert a szöveg önmagában megállja a helyét. 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat
Székely Csaba: Az igazság gyertyái
történelmi dráma

Rendező: Sebestyén Aba
Díszlet: Sós Beáta 
Jelmez: Hatházi Rebeka
Zene: Cári Tibor
Light designer: Majoros Róbert
Szereplők: https://nemzetiszinhaz.ro/play/az-igazsag-gyertyai/?comp=TM 
Fotó: Bereczki Zoltán 
Köszönet osztályfőnökömnek, Boros Kingának.

  1. Jelenet az előadásból, előtérben Varga Balázs
  2. B. Fülöp Erzsébet 
november 15, 2022 | Molnár Flóra | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Rémkabaré három részben

Kire vár türelmetlenül ez a karikatúra-szerű figura a színpadon, miközben mi elfoglaljuk ülőhelyünket a nézőtéren? Cseresnyés úr (Varga Balázs) kínos várakozását csak később értjük meg: hasonló a szerepünk, hiszen mi is a hosszan emlegetett betörő, Puzsér úr színrelépését várjuk. Puzsér (Galló Ernő) pedig robbant ajtót, ablakot, megjelenése élesztőként hat a kibontakozó cselekményre, a világ pedig lassan a feje tetejére fordul. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, A doktor úr olyan nyakatekert világot ábrázol, amelyet szeretünk látni, de nem szeretjük, ha az életünkre is rátelepszik. Ez az erősen stilizált univerzum azonnal bevonzza a nézőt, mert jól ismeri filmekből, regényekből, és most, hogy élőben megelevenedik előtte, csodálattal figyeli történéseit.
Az előadás Cseresnyés úr jelenlétének, és a látványvilágnak (Oláh Réka) köszönhetően már a helyfoglalás másodperceiben bevon saját légterébe. A néző előbb csak ismerkedik a szokatlan pára- avagy kéntartalmú levegővel, percekkel később azonban már teljesen természetessé válik az új atmoszféra, amely minden ízében az expresszionizmust, azon belül is leginkább az expresszionista némafilmeket idézi: a látvány geometrikus formái a domináns fekete, fehér és piros színekkel, a stilizált, olykor alászinkronizált színészi játék (Bokor Barna brillírozásával), és a hátborzongató hangulat, mind egységet alkot. Cesare és Orlok gróf női megfelelőjének, a szobalánynak (Benő Kinga) időnkénti, hátborzongató jelenléte méginkább ráerősít erre a hagyományvonalra, azonban mindez szigorúan a komédia műfaján belül értendő. Ha bátrabb akarnék lenni, kabarét mondanék, klasszikus, vastag vonásokkal megrajzolt, zsíros poénokkal tűzdelt kabarét. A rendező (Keresztes Attila) és a dramaturg (Szabó Réka) ugyanis nem sejtetésekkel, hanem finomkodásmentes szókimondással is hat a nézőre. Szórakozás a javából, művészi és mégis rendkívül közérthető feldolgozása ez Molnár Ferenc vígjátékának. A rendező gyors tempót diktál, a színészek sem maradnak le ezzel a lüktetéssel szemben.
Az előadás szereplői rendkívüli energiával játszanak, jól illeszkednek a rendező által felrajzolt világba, semmi sem „lóg” ki a keretek közül. Minden színész, minden pillanatban pontosan tudja, hol a helye a hosszú, keskeny játéktérben, érzékenyek a körülöttük zajló történésekre, a többi karakter párbeszédére, vagy, ha kell zárt világokat alkotnak egymással (például Kiss Bora Lenkéje és Tamás Fábián Csanád Bertalanjának szerelmi buborékja, vagy a Meszesi Oszkár és Bálint Örs Hunor által megjelenített idős tanárok). Kiemelkedően szórakoztató Rózsa László játéka az éles gesztusokkal megjelenített számító, kéjenc Csató fogalmazó szerepében. Ugyancsak kifejező Kovács Botond alakítása, aki egy gyermekdedebb, „stréber”, felkapaszkodni vágyó Sárkány Doktort visz színre, kiváló kontrasztot alkotva a megjelenésében is az anya-gyermek viszony asszociációjára ráerősítő Sárkánynéval. Kádár Noémi remek alakítása mellett Galló Ernő Puzsérja az abszolút és elsőszámú működtetője az előadásnak. Ez a rendkívül kidolgozott, változatos és a fáradhatatlan energiával létező Puzsér egyetlen pillanatra sem engedi, hogy levegyük róla a szemünket. Galló Ernő pimasz vigyorral mozgatja a történet szálait, pontosan és mégis rejtélyes bizonyossággal határozva meg saját viszonyát a többi karakterhez képest, legyen szó rajongója, Marosiné (Fodor Piroska) kedvesen lenéző megvetéséről, vagy régi kedvese, Sárkánynéhoz fűződő valódi érzelmeiről.
A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat A doktor úr előadása részletgazdagon megalkotott világot láttat, nevettet és borzongat egyszerre. Véleményem szerint az erős eszközökkel dolgozó alkotás olykor minden bizonnyal túllép egyes határokat, ezeknek a momentumoknak a megítélése azonban a néző ízlésén múlik. Színésztől és befogadótól is nagymértékű koncentrációt igénylő produkció, ami meggondolt, művészi eszközökkel ugyan, de mindent megtesz azért, hogy a közönség jól érezze magát. A színpadon eluralkodó „őrület” a katarzis előjelét kelti a legelső pillanattól kezdve. Számomra a finálé mindent visz, méltó lezárása egy sokrétű formarendszert működtető, mégis frissességet árasztó komédiának. 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat

Molnár Ferenc, Kellér Dezső, Zerkovitz Béla: A doktor úr

Zenés vígjáték

Rendező: Keresztes Attila

Dramaturg: Szabó Réka

Koreagráfia: Kányádi György

Színpadkép: Keresztes Attila

Jelmez: Lokodi Aletta

Hangszerelés: Apostolache Kiss Zénó

Szereplők: Kovács Botond (Dr. Sárkány), Kádár Noémi (Sárkányné), Galló Ernő (Puzsér), Rózsa László (Csató), Varga Balázs (Cseresznyés), Tamás Fábián Csanád (Bertalan), Kiss Bora (Lenke), Fodor Piroska (Marosiné), Benő Kinga (Szobalány), Meszesi Oszkár (Földrajztanár), Bálint Örs (Igazgató), Nagy Levente (Rendőr I.), Nagy Péter (Rendőr II.), Bokor Barna (Singer)

Zenekar: Korpos András, Kostyák Márton, Sántha Huba József, Apostolache Kiss Zénó.

Fotó: Bereczky Sándor

Molnár Flóra (1997, Kisvárda) A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakos hallgatója. Az ELTE BTK-n végzett magyar szakon. Színházi kritikái az F21.hu-n, az Art7.hu-n, az Előretolt Helyőrségben, valamint a Színház.net -en jelentek meg. Verseit a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat, a Negyed folyóirat, a Műút folyóirat, illetve a Látó publikálta.

november 6, 2022 | Szűcs László | Kultúra
MEGOSZTOM

10. Ifeszt fesztiválnapló (1.)

Elkezdődött a 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) Szatmárnémetiben, ami részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket foglal magába a városban másodszor, immár a Maszín égisze alatt megrendezett seregszemle. Az egyetlen fesztivál, amely a romániai kisebbségek színtársulatait gyűjti egybe. Simon Judit fesztiválnaplójának első része.

A fesztivál tartalmas műsorfüzetben Bessenyei Gedő István, a szatmári Északi Színház Harag György Társulatának vezetője, fesztiváligazgató, a Maszín ügyvezető elnöke azt írja, hogy több szempontból is újrakezdés ez a tizedik találkozó.

A pandémia okozta négy év kihagyás után, ez az első Ifeszt. A vándorfesztivál először tér vissza egy helyszínre, ahol már rendeztek korábban. 2016-ban Szatmárnémeti adott otthont a seregszemlének, ott és akkor fogalmazódott meg a Maszín megalakításának gondolata. Abban a gyönyörűen felújított színházban sereglettek össze a társulatok és a nézők, mely idén 130. születésnapját ünnepli. Először szervezték a romániai kisebbségi nyelveken játszó társulatok találkozóját a Magyar Színházi Szövetség kötelékében, és idéntől, továbbra is kétévente a tagszínházak között vándorol a fesztivál. Erre az Ifeszt megálmodója, a 2021 tavaszán elhunyt Zsehránszky István is rábólintott, és a főtámogatók is beleegyeztek.

A szatmári megnyitóra eljött Demeter András színész, a művelődési minisztérium államtitkára, aki színházi „tolvajnyelven” kívánt „nagy kalappal”, azaz sok sikert a szervezőknek és a résztvevőknek.

A fesztivál házigazdája az Északi Színház, az előkészítő munka oroszlánrészét a Harag György Társulat vállalta. Volt munka nem is kevés, és még van is, hiszen a november 4-én startolt Ifeszt 13-án ér véget. Napi két előadás, könyvbemutatók, szakmai beszélgetések sorakoznak a programban.

Az első napon mutatták be a Boros Kinga által szerkesztett, Czvikker Katalin, Fazakas Márta és János Szabolcs tanulmányait tartalmazó, Nagyváradi magyar színháztörténet 1950-1990 című, a Philther-elemzések keretében készült kötetet. A hiánypótló munkáról itt az ujvárad.ro-n már beszámoltam a nagyváradi bemutató alkalmával. Délután Bogdán Zsolt kolozsvári színművész a Szakszervezetek Művelődési Házában mutatta be a Bartis Attila írásai alapján készült Amikor… című önálló estjét.

Péntek este, a hivatalos megnyitó után a nagyváradi Szigligeti Színház Szigligeti Társulata az Öreg hölgy látogatása előadásával nyitotta a fesztivál előadásainak a sorát. Dürrenmatt drámáját Novák Eszter állította színpadra, a szatmári volt az utolsó előadás.

Az Ifeszt második napján, a borongós idő ellenére, olyan jó hangulat fogadott a színház előtt, a szakmai beszélgetésre várva, hogy szinte észre sem vettem a szemerkélő esőt. Este a belvárosi szálloda teraszáról láttam, ahogy a varjak ellepik az eget és a szemközti eklektikus emeletes épület tetejét, de úgy, hogy ki sem látszottak a cserepek. A fekete madarak a tél hírnökei, mese nincs, hiába a kellemes hőmérséklet, tél tábornok érkezik és hozza a seregeit.

Az Öreg hölgy látogatása szakmai megbeszélésén Köllő Kata, kolozsvári színikritikus a szakmai programok moderátora, ezúttal is okosan, sőt diplomáciai érzékkel értékelt és kérdezte az alkotókat. A nagyváradi előadásról itt számoltam be részletesen: https://www.ujvarad.ro/kritika/testvervarosunk-gullen/?fbclid=IwAR09dj4OHuVqV8ENrPxC1Pmp-FRrA0jokMJAkM983a_8NPbyoGcsPXh3NrI, ezért most nem részletezném.

Délután azzal foglalatoskodtam, hogy kiderítsem, miért nincs fűtés a szállodai szobámban. A recepciós kislány csak rebegtette a műpilláit, ő megtett minden tőle telhetőt, erkélyes szobát adott, hogy kényelmesen bagózhassak. Jött a menedzser asszony, nézte a fűtőtestet, próbálgatta a melegvizet, nem értette a dolgot, hiszen ő, a saját kezével indította be a fűtést, jaj, jaj, nézzünk meg két szabad szobát, hátha. Hát nem. Végül kibökte: nem fűtenek egész nap, a rendszert úgy állították be, hogy kikapcsoljon, amikor túlmelegednek a szobák. Tapasztalat: délután néhány órát fűtenek, aztán meg melegítsen minket a megértés, a szálloda vezetésének problémái iránt. Amúgy a régi, szocreál hotelt felújították, egész jól néznek ki a szobák, a fürdőszobák kevésbé. A szolgáltatás minősége, a mentalitás viszont maradt a régi. Gondolom, a reggelinél fungáló kávéfőző is a múlt századból öröklődött, lassú, összesen egy kispohárnyi kávét képes egy nyomásra főzni. A fekete nedűre vágyók sorban állnak. Mondom, nosztalgia.

Este, a színházban viszont a 21. század jobbik énje. A marosvásárhelyi Tompa Miklós társulat játszotta a Doktor úr című előadást. Keresztes Attila Molnár Ferenc darabjának a Kellér Dezső által átírt és Zerkovicz Béla slágerdalaival tűzdelt változatott állította színpadra. Az előadásról Molnár Flóra számolt be az Újvárad októberi számában, de nem állom meg, hogy ne kommentáljam én ezt a bravúros előadást. Keresztes a némafilmek, az 1920-30 évek mozijának a stílusjegyeit vegyítette az ikonikus horror pillanataival. Például Sárkányné (Kádár Noémi) az egyszerre Morticia (Adams Family) és Karády Katalin. Vagy: Puzsér szerepében Galló Ernő beszédmodora, hangsúlyai egy az egyben Kabos Gyula. Benő Kinga (Szobalány) is egy ismert horrorfilm figura, es ezek kiragadott példák, mert az egész előadás a groteszk és múlt századi burleszk ötvözete. Nagyon szellemes, vicces, okos, korszerű, pergő produkció. És még van az előadásban egy hatalmas csavar, amitől egészen különleges: A színészek nem énekelnek, hanem tátognak, ráadásul a nőknek is mintha férfihangja lenne. Azaz van. Bokor Barna színművész énekel mindenki helyet. Különböző hangon és hangmagasságban. Kis technikai segítséggel a duetteket is. Áll a zenekarban, keménykalapban, mint a hangszeresek és hol Karády, hol Kabos Kabos Gyula, máskor Fedák Sári vagy Honthy Hanna énekhangját idézi. Amit Bokor művel, az egyedi és vicces és nagyszerű.

A vásárhelyiek A doktor úrja a rendezéstől a kifogástalan színészi játékig, a végtelenül ötletdús koreográfiától a minimalista színpadképig, a régi slágerek hangszerelésétől Bokor Barna különböző hangjaiig a kortárs színház kvintesszenciája. Tiszta, pontos, minden pillanata kiszámított, a játék, a poénok minden esetben a jó ízlés határán belül maradnak. Hát ezért esett annyira jól a lelkemnek és az agyamnak is ez az előadás.

A rendhagyó előadás utáni szakmai beszélgetést Köllő azzal kezdte, hogy Bokor simán megnyerné az Erdély hangja versenyt, én meg azt gondolom, hogy a Sztárban Sztár vetélkedőt is bizonyosan.

A beszélgetésen folytatódott az előadás hangulata, Keresztes Attila elmesélte, hogyan készült a szilveszteri előadásnak szánt produkció, repkedtek a poénok.

Mindig ilyet nekünk és a többi nézőnek!

(Folytatjuk)

Képünkön Kádár Noémi és Galló Ernő a Doktor úrban

május 6, 2021 | Bartha Réka | Kultúra
MEGOSZTOM

Nézd csak, mi lehet ebből!

Harmonikus rendezői vonalvezetésű marosvásárhelyi előadást láthattam online minap, s bár igaz, hogy a Tompa Miklós Társulat négy évvel korábbi bemutatójáról szólok emitt, nyugtáznom kell: bizonyára enélkül a színházi élmény nélkül maradtam volna, ha nem üt be a világjárvány, hiszen lakhelyemtől több mint száz kilométerre lévő művészeti intézmény produkciója a Theodor-Cristian Popescu által rendezett Nézd, ki van itt! című szatíra, és nem nézhetem meg lakásom kényelméből, egy laptop képernyőjén, laza házi cuccban és papucsban ízlelgetve a live streaming-et. Hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak ez a „járványügyi” előadásközvetítős megoldása a lehető legközelebbi alternatívát nyújtja a szélesebb körű teátrumfogyasztásnak, a befogadói „hic et nunc”-nak egyfajta szükséges hangulatát és feltételeit nyújtva a virtuális térben is. Bár, nyilván, ezzel a megállapítással sokan vitatkoznának azok közül, akik szerint színpad és nézőtér közelségélményét semmivel sem lehet pótolni…

És akkor ezzel meg is érkeztem a kortárs német szerző, Timur Vermes által – 2011-ben – eredetileg regény formában megírt sikerkönyvéből színpadi szöveggé gyúrt marosvásárhelyi alkotás egyik objektív mínuszához, ami ebből, az egyébként nagyon szépen tálalt közvetettségből adódik. Magyarul: nagyon szerettem volna inkább a nézőtéren ülni, hiszen online változatában a Bíró József által letisztult visszafogottsággal alakított főszereplő, Adolf Hitler története némiképp halványodott a laptopom képernyőjén. Ott szerettem volna ülni egy marosvásárhelyi széken, ahol közvetlenül végigkövethetem arcának rándulásait, rezdüléseit, és azokat a hangzásbeli finomságokat, amelyeket a technológia legjava sem képes úgy visszaadni, hogy az eredeti, színpadi hatás ne sérüljön. Teljesen egyértelmű ilyen tekintetben, hogy az online előadás nézője számára ez a „hendikep” teljesen áthelyezi a rendezés hangsúlyait: az ízlésesen minimalista, többnyire fények gazdagította díszlet virtuális látványként az eleve adott hatását kelti, amit igazából nem is kell felfedezni, a germán világot szépen megformázó, megidéző, lényegre csupaszított színészi játék a kelleténél visszafogottabbként hat, meg aztán – nem utolsósorban – a szöveg gondolati tartalmai és az ezek kifejtette hatás jobbára eluralkodik az összhatáson.

Azért is bocsátottam mindezt előre, ne legyen fura az, hogy egy színházi előadásról szóló gondolatsorban olyan sokat bíbelődőm a szöveggel, amikor egyértelmű, hogy a többi alkotóelemmel együtt hozza létre a színházi hatást. Innen nézvést azonban őszintétlen lenne nem oda helyeznem a hangsúlyt, ahová az került a befogadás során (íme, még egy érv arra, hogy a teátrum vágyja a nézőközelséget, enélkül elszabadul, némiképp egysíkú lesz a fogyasztás).

Azzal indítottam tehát, hogy a produkció harmonikus rendezői vonalvezetésű, és ez valóban átsejlik a közvetettség esetében is, ahogy nem kevés élményt nyújt a szerepek megformálásának letisztultsága, kimagaslóan Adolf Hitler megformálója, Bíró József kifinomult alakítása.

A drámai alaphelyzet – miszerint 57 évesen a Führer a 21. századi Németországra ébred, ahol semmi nem ismerős már számára és próbálja feltalálni magát ebben, a „történeleme utáni” idegenségben – érdekes és csiklandozza kíváncsiságunk ízlelőbimbóit. Lélegzetünket visszafogva követjük végig, ahogy a jelenkor különböző helyzetein – nemzetek keveredése, technológiai kihívások, liberalizált közízlés, szenzációcentrikusság – áthaladva mindenikről megalkotja a saját értelmezését, mintha a 20. század közepe nézne rá a 21. század közel első negyedére. És Timur Vermesnek igaza van – mint ahogy a történetét kiválasztó Theodor-Cristian Popescunak is –, hogy ez a szüzsé nagyszerű történelmi, társadalmi (ön)reflexióra ad lehetőséget, rengeteg olyan ideológiai vadhajtásra és időzített bombaként ketyegő emberi fonákságra világít rá, amely közel nyolc évtized távlatában sem teszi veszélytelen hellyé azt, ahol mi most élünk. Ez a görbe tükör kell is, szükséges is ahhoz, hogy az „ugyanazokat a hibákat ne kövessük el” ne egy közhelyes rigmus legyen, hanem empirikus vizsgálat kísérte folyamatos ébrenlét vezényszava. Nos, itt volt az a pillanat, amikor szinte belém fagyott a szufla, aminek apropóját igyekszem úgy megfogalmazni, hogy körültekintően átfogó legyen. Ebben az alaphelyzetben és ezáltal az előadásban is ott van a késélen táncolás képzete: Adolf Hitler itt nem egy túlrajzolt rajzfilmfigura, nem egy zárt osztályról érkezett elmebeteg, hanem – ebben az értelmezésben – egy ember, aki magával hozza azt a tapasztalat- és ideológiatömkeleget, amit felgyűjtött genocídiumszervezői és kivitelezői „karrierje” alatt. Az a gond csupán, hogy mi itt a szolgálatos főideológussal találkozunk, a maga pőre és határozott világlátásába öltözöttel. Vele szemben áll egy kvázi felhígult, kvázi fogódzók nélküli, kvázi összevissza (de persze: mindenféle szabadságjokon alapuló) világrend. És akkor kénytelen vagyok e kettő egymásmellettiségétől hirtelen megszédülni, mert amit Timur Vermes mondd itt, az nem más, mint az, hogy a diktatúrában, az emberfelszámoló szélsőségekben mindig több lesz a tetszetős fogódzó és megnyerő alaposság, amibe bele lehet kapaszkodni, mint az elemeire széthullottnak mutatkozó, alapértelmezés szerint kitárulkozó és mindenképp az egészséggel társítható liberalizmusban (most leírtam egy „szitokszót”), amely meggyőződésből teret ad a szélsőségeknek. És már látom is, amint a nézőtéren bólogatnak erre az enyhén nyilas, kicsit Árpád-sávosabb nézeteket valló nézők, akik nem bólogatás-szinten szoktak adózni ezeknek az elveknek a közösségi háló kommentszektorában.

Éppen az imént felvázoltak miatt nem tudom megállapítani pontosan, hogy a szatíra itt megmutatkozó műfaji sajátosságai eléggé markánsan kirajzolják-e, megmutatják-e, hogy társadalmilag melyik a járható út. Kicsit bizalmatlan vagyok ezt illetően, azt hiszem. Mindenesetre nagyon ihletettnek tartom annak az gondolatnak a beemelését az előadásba, miszerint a hitleri nézeteknek a hatmillió ember halálába torkolásához egy egész világ beleegyezésére és hozzájárulására volt szükség, és ugyanígy oszlik meg a felelősség is. Bízom abban, hogy ezt a nézőtéren mindenki (meg)értette, kivétel nélkül. Mert a Tompa Miklós Társulat művészei, Theodor-Cristian Popescu rendező – a színpadi adaptációt készítő Mihai Ignat, és a fordító Demény Péter nélkülözhetetlen hozzájárulásával – viszont tisztességgel elvégezték a rájuk eső alkotói feladatokat.