Címke: tomi janezic

március 1, 2024 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Színház usankában és pufajkában. 1978/2023

Mielőtt bármit leírnék a szlovéniai Tomi Janežič legújabb, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezett előadásáról, be kell vallanom, hogy elfogult rajongója vagyok. Olyannyira, hogy a korábban látott előadásai, A sirály és az Ivan Iljics halála a személyes kedvenceim között foglalnak helyet. Lényegtelen részlet, kit érdekel a recenzes elfogultsága… Ám ez az előadás leginkább ez: személyes. Nemzedékeken átívelő dokumentum-fikció, dokufikció – sorolja be műfajilag a produkciót a színlap. Tovább is lehetne árnyalni, vagy újabb címkékkel ellátni: autofikció – önéletrajzi ihletésű történet. Személyes történelem. Családtörténet. Kitágított pillanat, amelybe egy régió és egy évszázad eseményeit sűrítették az alkotók: a rendező mellett elsősorban Simona Semenič drámaíró, Branko Hojnik díszlet- és Marina Sremac jelmeztervező, a színészek és a stáb többi része.

Számomra az előadás akkor kezdődik, amikor mindenféle szervezési részlet tisztázása közben kiderül, hogy ajánlatos meleg ruházatot viselni, mert a helyszínt „csak bizonyos hőfokig lehet kifűteni”. Bepakolom a gyapjú pulóvert és a tolldzsekit, és valahol az emlékeim mélyén elkezd motoszkálni egy másik kor, amikor a fűtetlen színháztermekben csak úgy lehetett végignézni egy előadást, ha pufajkában ültek a nézőtéren. A sötét 80-as évek emléke, talán egy színháztörténeti tanulmány illusztrációja… Az 1978 című előadásnak 2023-ban a temesvári műszaki egyetem egyik, a belvárostól távol eső épülete ad otthont, nem a színház… Később az épület szocreál közönségessége fontos, csak egy különleges, félkörben tekergő lépcsősor töri meg a semmilyenséget. Fentről lefele, mennyből a pokolba, egy előadóterem és egy szülinap derűjéből merülünk alá felvonásonként egyre mélyebbre, az utolsó részben megjelenített lövészárkok sáros, véres történelmi valóságába. Persze, tudjuk vagy sejtjük, akiknek volt szerencsénk Janežič-előadáshoz: egy ilyen kaland sok órát tart, kényelmes bársonyszékekről szó sem lehet, és minden bizonnyal nem csak fizikai értelemben kell kilépnünk a komfortzónánkból. 

Szó sincs arról, hogy bárkit a közönség soraiból el akarnának ijeszteni: meleg, cukros teát adnak mindenkinek a szünetben. A papírpoharak, legalább a szünetek idejére, visszahoznak a klímaszorongásos, posztcovid 21. századba. Innen kell ismét alámerülnünk, hogy kövessük a szereposztásban részt vevő színészeket (és zenészeket), akik saját keresztnevüket viselik a játékban is: Attila, Emília, Mónika, Loránd, Előd, Attila, Ernesztó, Zsolt, Emese, Eszter, Boróka.

Sziporkáznak, amint civil énjükből belépnek szerepeikbe. Néha segítségükre siet egy-egy jelzés, de nem mindig… Zenélnek, énekelnek, táncolnak, és mindenekelőtt mesélnek. Janežič nagyon ért ahhoz, hogy színészei úgy bánjanak a szavakkal, hogy a közönség ne hiányolja a modern színházi eszközöket, a kortárs technikákat. Nehéz is lenne tetten érni, hogy mi a kulcs. Hangulatteremtés szavakkal. Hitelesség. Valami őszinteség, amit nem a Sztanyiszlavszkiíj-módszer, vagy nem csak az alapoz meg. A színészek is civilek, eltávolodnak, és kívülállóként nézik a produckiót, a korábban letett szerepükkel együtt, de másodperc töredéke alatt felveszik egy újabb jelenet kedvéért. A közönség nem tudja, ki/mi következik, ezért figyel, mert itt vele is játszanak, és muszáj megengednie, hogy bevonják őt is, beavatott kell legyen az előadás végére. Ha gátakat vagy falakat hoz be, és nem bírja ki a 7 és fél órát (A sirály), vagy nem nyílik meg a mellette ülő, akár más nyelven beszélő nézőnek, amint a játék kéri (Ivan Iljics halála), egy gazdag, összetett tapasztalattól fosztja meg magát. Az 1978-ban is a színészek viszik a prímet, de az 5 órás kitágított pillanat nem sétagalopp, hanem őrült vágta.

A hetvenes éveket idézi a színészek jelmeze és parókája, a szvetterek, bundák és dzsekik, és bár sokan közülük annyira fiatalok, hogy kizárt, bármit tudnának a 70-es, 80-as évek Romániájáról, az elmesélt történetek (részben) a színészek és a rendező személyes történetei. Bőven elhangzanak történelmi tények is, de építenek a kollektív tudatalattira is, ami több generáción keresztül átível, és valamit elindít mindenkiben, akár élt az adott korban valamelyik őse, akár nem. Ha közvetlenül nem is volt részese a történetnek, tud kapcsolódni hozzá. Így tágul számomra például az első részben megidézett dátum, pontosabban annak egy pillanata, 1978. január 24-ének délutánján… Mert ott, abban a színpadi mesében a Gyökerek című sorozat megy a tévében, egy sok generáción át végigvezetett családi eredettörténet, amit dióhéjban össze is foglalnak a gyengébbek kedvéért, és amit én nem láttam soha, nem is hallottam róla, de kiderül, mégis van közöm hozzá: gyermekkoromban, amikor nem tudtuk, mi az, hogy politically correct, a barátnőm egyik fekete macskáját Kunta Kintének hívták, mint a sorozat egyik főszereplőjét. A másikat Mobutu Sese Sekonak, és akár ennek a névnek is lehet (ha akarjuk) köze az első rész kitágított pillanatához, hiszen az afrikai (Zaire) diktátor és a Ceaușescu házaspár között van némi ideológiai hasonlóság.  

A műszaki egyetem előadótermét, ahol épp vagyunk 2023 decemberében, 1978-ban minden bizonnyal rendeltetésének megfelelően használták. Nem kizárt, hogy a transzparensek, a portré, a mindenféle figyelmeztető felirat némelyikét épp ott, a helyszínen használták, rendeltetésüknek megfelelően. Lényegtelen részletkérdés, de ezeknek köszönhetően repülünk vissza az időben 40 évet, hogy egy osztályteremben találjuk magunkat… Pontosabban átrepülünk, a kitáguló pillanat helyszínéről, egy tömbházlakás szűk konyhájából… Ahol már megismerkedtünk a családtagokkal és a szomszédokkal, akik mindannyian benne vannak a mesében, saját jogon, jelenben, múltban vagy jövőben. Ez a játékhelyszín már nem lehet egy szocreál konyha replikált mása, de elsősorban az oda gyűjtött tárgyaknak köszönhetően élethűen idézi meg a kommunizmus éveit.

A második rész egy szinttel lennebb berendezett térben zajlik. Groteszk, humoros intermezzóval indul, amelyben a dokumentálási folyamatban résztvevő operatőrt ismerjük meg – stílszerűen, felvételről. Személyes történettel járul hozzá a szerteágazó sagához, mint minden szereplő, és jelenete kulcsfontosságú, hiszen műfajilag is tágítja az előadás szövetét, amely nem szakad szét a negyedik falról – esetünkben egy garázsajtó jeleníti meg – zengett kiselőadástól sem, amin nyüszítve röhögünk. De még ebben a térben következik az egyik legtorkszorítóbb jelenet, a cigány szomszéd meséje, aki megmentette a nagynénit… Térben is messzire jutunk, a Bánságból a szlovén-olasz határ melletti Nova Goricára (a rendező szülővárosába), amely egykor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, akárcsak Temesvár, majd Jugoszláviához. Sok nyugatra szökő romániai polgár útja vezetett erre, majd megtesszük ugyanazt az utat visszafelé is, a Nova Gorica határában lévő isonzói front helyszínéről vissza, az első világháborús veterán nagytata nyomát követve.

A harmadik rész ismét más regiszterben játszódik, a legalsó szinten (és alatta). A betonpadló feltörve, lövészárkot ásnak, csorog a víz, műanyag palackból (helló 21. század!) ömlik a színészek arcára a művér. Gyomorforgató történelemlecke élő szereplőkkel. Történelmi személyiségekkel. (Ha másért nem, azért érdemes megnézni az előadást, hogy megtudjuk, ki volt Illy Ferenc.) Egy-egy szál lezárult már az előadásban, más csak most kezdődik, sőt, van olyan szereplőnk is, a mesélő, Zsolt, akit most látunk először… Ehhez a 100+ éves világhoz már nehezen lehet kapcsolódni, de nem jut idő ezeken ott helyben agyalni, a csarnokszerű, korlátos „lelátóval” felszerelt teret (az egykori egyetemi labor/műhely lehetett a gyakorlati tárgyak oktatásához) épp egy csatajelenet tölti ki… Visszautaztunk az időben, hogy fogunk mi innen visszakerülni a mába? A színészekről lecsutakolják a sarat, mi meg visszük magunkkal a buszba, vissza a belvárosba, a fénybe – a bemutató része volt a Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa bővített programjának is, melynek mottója „Fényeddel világítsd városod!”. 

Temesvári Csiky Gergely Színház 
1978 – dokufikció
Írta: Simona Semenič a rendező és az előadás alkotóinak történetei alapján
Rendező: Tomi Janežič 
Díszlet: Branko Hojnik 
Jelmez: Marina Sremac 
Koreográfus: Döbrei Dénes
Zene, sound design: Samo Kutin, Eduardo Raon
Video: Carlo Zoratti

Szereplők: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Császár Mónika, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka. 

Az 1978 egy tizenkét előadásból álló, Destin(y)ation címet viselő sorozat része, amely különböző országok színházait kapcsolja össze egy rendkívüli projekt keretében, partnerségben a Mittelfest nemzetközi fesztivállal, amelyet az olaszországi Cividaleban szerveznek – a Nova Gorica (Szlovénia) // Gorizia (Olaszország) 2025 Európa Kulturális Fővárosa program része.  

június 2, 2022 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Hogyan kell nézni Tomi Janežič színházat?

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, a TESZT szervezői minden fesztiválon szolgálnak valami rendkívülivel, szokatlannal, nagyszerűvel. Idén egy katarktikus élményt nyújtó tizenegy órás előadással. A Ljubljanai Ifjúsági Színház produkcióját Tomi Janežič állította színpadra. Simon Judit végignézte a no title yet (még nincs címe) előadást. Ezzel zárul idei temesvári fesztiválnaplónk.

Valamelyik évben, a TESZT-en szerepelt Tomi Janežič Sirály rendezése. Nem ismertem a munkásságát, pedig illet volna. Annyit láttam az ismertetőben, hogy az előadás időtartama hét óra, (nyolc lett belőle) és szerb nyelven játsszák. Vakartam a fejem rendesen, Balázs Attila temesvári direktor beszélt rá, hogy menjek be, mert tetszeni fog. Gondoltam, egy előadás éppen annyi ideig tart, ameddig nézem, de Balázsnak lett igaza: semmi pénzért nem hagytam volna ott a rendkívüli élményt. 

Szintén Temesváron láttam az Ivan Iljics halála feldolgozást, de ez rövid volt, mindössze négy óra, egy szünettel, improvizációk nélkül.

„Tomi Janežič (szül. 1972) számos díjat magáénak tudó szlovén színházi rendező, egyetemi tanár, pszichodráma pszichoterapeuta. Különösebben érdekli a színészi technika, a pszichodráma és a színházi szférában használt csoportelemzés. Egyik alapítója és művészeti vezetője a Színművészet Kutatások Stúdiójának, amely tevékenységét főként a szlovéniai Krušče Művészeti Kutatási, Alkotói, Rezidens és Oktatási Munkaközpontban végzi. Ezért illet volna korábban ismerni” – írta róla az ismertető.

Az általam látott előadásiban a jelenről fogalmaz meg gondolatokat, illetve elsősorban kérdéseket. Klasszikusok műveit használja alapul, hogy a ma problémáit mutassa meg, hogy önvizsgálatra és szembenézésre késztessen magunkkal, embertársainkkal, társadalommal, közösséggel. Sajátos, izgalmas formanyelvet használ, ő maga nem csak rendező, az előadás része. Segíti, ösztönzi a játékot, rögtönzéseket kezdeményez. Úgy tűnik, mindent helyben találnak ki az alkotók, de nem. Minden átgondolt, koherens, egy előadáson belül nem változtat a kódokon, mi, nézők, az első tíz percben megkapjuk a kulcsot az előadáshoz, a szimbólumokhoz. 

A no title yet is a jelenkor vizsgálata. A Don Juan témakörét dolgozza fel jelenidőben. Az ismertető szerint „Don Juan egyike azon irodalmi alakoknak, akikhez a legtöbb adaptáció kapcsolható. Tomi Janežič és csapata egy egész színházi évadot vele töltött, őt vették kutatásuk és kísérleti munkáik alapjául. Ezzel párhuzamosan Simona Semenič egy új szövegen dolgozott, melynek a no title yet címet adta. Semenič a szlovén Janez névvel illette Don Juan-t, és az általa „elcsábítandók” szemszögéből, valamint cselekedeteinek következményein keresztül közelítette meg a híres alakot – mindez egyetlen pillanatban, egyetlen szívdobbanásban összpontosul. Egy pillanat kell, hogy az ágyból kicsúszott test földet érjen. A szöveg könnyedén fonódott össze a próbák során keletkezett anyaggal, Janežič pedig finoman gazdag, rétegelt egésszé varázsolta, amely újabb látószöget ad hozzá Don Juan és a donjuanizmus számtalan változataihoz, és amely különösen az örömeinkről, reményeinkről, félelmeinkről és szorongásainkról beszél. Itt és most.” A rendező, szintén az ismertetőben, kifejtette: „Amikor a színház történik, nem csak egyvalakiért történik, hanem mindenkiért, aki abban a pillanatban ott van. Hirtelen mind ugyanahhoz az eseményhez, problémához kapcsolódunk, egy állításhoz, vagy valamihez, ami a háttérben a földre omlott. A tény, hogy mindannyian bizonyos hozzáállással viszonyulunk ugyanahhoz a történéshez, összekapcsol minket. Ezért, ha egy szövetség benyomása létrejön, az már jó.” 

Ezt hívják beavató színháznak. A nézők szíve együtt dobban az alkotókéval, együtt vibrálnak az idegrendszerek. Az előadás során a rendező és a színészek a közönség soraiból lépnek elő, szólalnak meg. A szünetekben egymásra mosolygunk, előadás után összeölelkezünk nézők és színészek.

Tomi Janežič az előadással nem kevesebbet céloz meg, mint megtapasztaltatni velünk a színház csodáját, és sikerül neki. Amikor a végén kivilágosodik a tér, szól a szimfonikus zene, abban a csillogó fényben egymásba kapaszkodnak a tekintetek. Lehetett egy pillanat, vagy egy óra, nem tudom. Kibővült, megszűnt az idő. Én úgy éreztem, megtisztulok, és hogy ez a fényesség megvéd minden rossztól. Egy színésszel néztük egymást és a tapsorkánt követően teljes természetességgel összeölelkeztünk. 

Az előadásban humor és drámaiság váltotta egymást, felszabadult nevetés közben olyan gyomrosokat zsebeltem, hogy nyekkeni sem tudtam, hogy aztán a humor feloldja a feszültséget. 

A don juani téma okán nők és férfiak „vallanak” kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, szerelem nélküli szexualitásról, agresszivitásról, családon belüli és kívüli erőszakról. Döbbenetes volt az erőszak-jelenet, ami gyilkossággal végződik, a nőt, a díszletként használt autóroncs mellett „fojtja meg” a férfi, és erről mindenkinek a kolozsvári lány, a szörnyű gyilkosság jutott eszébe. Igen, ilyen a valódi, elő színház: mellbevág és megnevetett, rákényszerít, hogy gondolkodj, emlékeket hív elő. 

Tomi Janežič színésznek sem utolsó, s a társulat tagjai kivétel nélkül frenetikusan, koncentráltan, tűpontosan játszották végig a tizenegy órát. Ők a szünetben sem lazíthattak.

Szóval katarktikus élmény volt, bármikor újra és újra végignézném.

Barátaim, akiknek elmondtam, hogy tizenegy órás előadást láttam, először azt hitték, rosszul halják, majd következett a kérdés: hogy lehet ezt végignézni, fizikailag és szellemileg kibírni. Elmondom.

Először is nagyon jó, nagyon izgalmas, tartalmas kell legyen az előadás. Olyannyira, hogy alig várjam, folytatódjon. Nem kell kényelemről álmodozni, hanem felkészülni, hogy fapadokon, hokedlin és egyéb ülőalkalmatosságon kell végignézni egy-egy részt. Az előadást több helyszínen adják elő, sétáltunk egyik helyről a másikra, az átmenet öt perc szünetet jelentett. Volt három 15 perces szünet és egy háromnegyedórás ebédszünet is, körülbelül az előadás közepén. Egyik színész elmondta nekem, hogy otthon, Ljubljanában ők kínálják étellel a közönséget, de a temesvári magyar színházban nem volt lehetőség főzni. Úgyhogy mindenki evett ahol, és amit tudott. Én a színház büféjében egy szendvicset, majd a színház bejáratánál ittam kávét és cigiztem. Még sétáltunk is. Két jelenet között megkerültük a színház épületét, hogy a büfét és az előcsarnokba vezető lépcsőket játszóhellyé varázsolják. 

A színháztermet is átalakították, körbeültük a játszókat. Ide többször tértünk vissza. Az előadás végén a közönség szó szerint nem engedte elmenni a rendezőt, a színészeket és a szerzőt. 

Az előadás kezdetén Tomi Janežič elmondja, aki akar és tud nyugodtam szundíthat, elmenni is lehet, és némi pihenés után visszajönni, mert be lehet kapcsolódni az előadásba, hiszen ez jelenekből áll és időnkét emlékeztetik a nézőket, mi történt azelőtt. 

Minden helyiségben monitorokon vetítették magyar, román és angol nyelven a szöveget, és angolul rögtönöztek. Imponáló volt, hogy az egész társulat flottul és helyesen ismeri Shakespeare nyelvét.

Hát így lehet örömmel végignézni egy tizenegyórás előadást.

Aki teheti, akinek alkalma van, nézzen Tomi Janežič színházat.