Címke: Teszt fesztiál

május 21, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 2.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Második rész.

A TESZT második napján a látogatók három programon vehettek részt. A bondage-technika workshopon, amit Boshi Nawa koordinált nem jutottam el, mert átfedésben volt a horvát Kerempuh Megyei Szatirikus Színház A makrancos hölgy c. előadásával, amit mindenképpen szerettem volna megnézni. Jól tettem. A nap utolsó „néznivalója” a Taverna Miresia volt. Az előadás Mario Banushi rendezésében, az Athéni Epidaurus Fesztivál társulatával készült.

„A makrancos hölgy tiltakozás a nők ellen elkövetett erőszak ellen,” – mondta a Katát alakító színésznő, Linda Begonja a szakmai beszélgetésen. Nem okozott ezzel nagy meglepetést, olvasható, könnyen követhető, egyes vélemények szerint kissé didaktikus előadás volt. Én nem ezt a szót használnám, de nem is vitatkozom vele. A makrancos hölgy – hogy megint csak a fent említett színésznőtől idézzek – réteges volt. Ha valaki didaktikusnak érezte, annak valószínűleg az az oka, hogy nem csak a történet állt több rétegből (intertextuális darabot vittek színpadra, az eredeti Shakespeare mellett más szövegekkel és különböző történelmi adatokkal fűszerezve) hanem a technika is, amellyel azt nekünk megmutatták. Kommunikáltak velünk nézőkkel, többet beszéltek „kifelé”, mint egymás között, komikusak voltak. Emellett elképesztő brutális jeleneteket is eljátszottak, de nem éreztem azt, hogy átlépik a határaimat, nem akartam becsukni a szemem, mert az elmémre sikerült hatniuk: biztonságos közegben éreztem a színészt, tudtam, hogy nem fog megsérülni és ettől képes voltam felfogni a mondanivaló valódi súlyát. Például: Angliában a nőknek évszázadokig (egészen a 20. század közepéig) tiltott volt „makrancosnak” lenni. A patriarchális társadalom elnyomása olyan szélsőséges nőgyűlöletre épült, ami európai embernek felfoghatatlan lehet, de az okozott sebek nem gyógyulnak be, ezek is ugyanolyan transzgenerációs traumák, mint a háborúk, csak erről nem sikk beszélni. Kiderült a szakmai beszélgetésen, hogy a társulat tagjai közül nem mindenki ért egyet az előadás által felvázolt problémával. A Petrucchiot alakító színész kifejtette, hogy nem érti, miért kell külön a nők elleni erőszakról beszélni, amikor az erőszak ugyanolyan rossz, bárkin követik is el. Igaza van. Majd kifejtette azt is, hogy ő semmiféle nemi alapú megkülönböztetéssel nem találkozik, hiszen a színház igazgatója is nő, az előadás rendezője (Selma Spahić) és dramaturgja (Emina Omerović) is nő. Elmondása alapján, ő nekik bármit megtesz, mert: 1. gyönyörűek, 2. okosak – „szerelmes lett beléjük”. Hát kedves Olvasó, én azt gondolom, pont emiatt van szükség az olyan előadásokra, mint A makrancos hölgy. Mert egy nő lehet bármilyen magas pozícióban, az első dolog, amivel dicsérik, a külseje. És ha egy férfi megtesz neki valamit, az azért van, mert „beleszeretett”. Nem lehet, hogy pont ezért didaktikus az előadás? Mert a társadalmunk vakfoltja az, hogy a nők a mai napig elnyomva élnek, hiába rendelkeznek egyforma jogokkal? A családon belüli erőszak is elnyomás, akkor is, ha „nem látszik”, vagy nem akarjuk, akarják észrevenni. Szavakkal is lehet sebeket okozni, nem csak ököllel, vagy korbáccsal. 

A nap második előadása a Taverna Miresia, egy nonverbális előadás. A rendező, Mario Banushi saját gyászfeldolgozása. Ezt a személyességet intim térbe, egy fürdőszobába helyezte a rendező, a szakmai beszélgetésen szakrális térnek nevezte. Megindító a kép, melyet elénk tár: a legbelsőbb személyes terünkbe is betolakodik a gyász, nem lehet előle elbújni. Akkor ér minket utól, amikor a legkevésbé számítunk rá: például akár kis- és nagydolgaink elvégzése közben. 

Eget rengető szomorúság uralkodik a színpadon, még a zuhanyból is eső esik, fürdővíz helyett. Első perctől értem, mi az előadás célja, várom a váltást, várom az akciót – hiába. Ahogyan a gyászolók elállatiasodva mocskolják be magukat és vonaglanak a színpadon, az jut eszembe, hogy a gyász vajon érzés, vagy ösztön?

A rendező végignézi a színpadról, ahogyan családja női tagjai szélsőséges érzelmi állapotban próbálnak valamit kezdeni a halott édesapa/férj hiányával. Négy nőt látunk lemeztelenedve, feltárva előttünk a színpadon nem megszokott, különleges testüket. Jól esne látni az ilyesfajta test reprezentálást, de a diszkomfort-érzetem nem hagyja. Látom, ahogyan a férfi rendező végignézi a nem annak nevezett, de erotikus pillanatokat, mindezt persze azzal a bizonyos egetrengető szomorúsággal. Szeretném, ha ő nem lenne a színpadon. Prűdnek érzem magam. De a képi világ remek képzelőerőről tesz tanúbizonyságot. Szívesen látnám ezt inkább fotókiállításon.

Mindent összevetve, a második napon is sikerült a lelkesedésemet és a kíváncsiságomat fenntartani. 

Folytatjuk

május 24, 2023 | Szűcs László | Kultúra
MEGOSZTOM

Napló az áramló Tesztről (2)

Ismét Teszt. Május 21-én, vasárnap elkezdődött és 28-ig tart a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Huszonöt előadást adnak elő a tizenöt országból érkezett művészek. Simon Judit fesztiválnaplója. Második rész.

Kezdhetném a keddi nap rendhagyó eseményével, de nem teszem, tartom magam az előadások sorrendjéhez, sőt.

Az első Teszt-naplóban nem említettem a gongütés előtt tartott, a színház szomszédságában megnyílt kiállítást. Bagossy Levente magyarországi díszlettervező színpadképeinek makettjeit csodálhattuk. Szó szerint. A hihetetlen pontossággal, művészi igénnyel kidolgozott, apró díszletek megidézik az előadásokat, képet alkotnak a produkciók hangulatáról, azon túl, hogy valódi művészi alkotások.

A fesztivál második napján a németországi Szene 2wei Herz emoji című előadása lehetett volna különleges, de nem volt az. William Sanchez H. koreográfus fontosnak tartotta az integrálást, de nem talált ki hozzá egy érdekes, izgalmas, koherens koncepciót. Megmagyarázom: A táncelőadásban szerepel egy autista fiú és egy kerekesszékes lány. Amit én nagyszerűnek gondolok, mert mindketten tehetségesek, bár nem profi táncosok. Amit sajnálok, és amiért fanyalgok, hogy a szeretetről, szerelemről alkotott produkció közhelyes, és a koreográfia is kissé ügyetlen, fantáziátlan. Néha úgy éreztem, hogy amikor nem tudnak mit kezdeni a két nem profival, egyszerűen „kikoreografálják” őket a színpadról. Pedig milyen izgalmas lett volna a produkció, ha építenek rájuk.

A rendhagyó és drámai esemény a második nap második előadásán történt. A szív a szlovéniai Via Negativa társulat egyszemélyes előadása, azaz Kristina Aleksova egyéni műsora. Inkább performansznak gondolom, mint színháznak, de ez nem fontos. A produkció – az ismertető szerint – 72 órát is tartott, de belefért 4 órába is, a temesvári színház stúdiójában „mindössze” két órát kellett volna töltenünk a szívről szóló előadással, a színésznővel, aki szinte egész végig meztelenül van a színpadon. Aleksova kedvesen kommunikál a nézőkkel, szép arca és teste van, elegánsan, kecsesen mozog, akkor is, amikor csak tesz-vesz a színpadon, készíti elő a következő jelentet. Az ismertető szerint „A szív az izom, mely mindannyiunkat mozgat, még a szívteleneket is. A mindennapi élet mocskával terhelt szivattyú. Metafora. Forró akár a tűz és hideg akár a jég. Szimbólum, mely mindent kibír. Még egy kalitkába zárt életet is. A szerv, mi életet ment. Kutyaeledel.”

Két szép, feszes színházi pillanaton kívül, az, amennyit láttunk belőle, úgy lehetne felejthető, ahogy van. A színésznő folyton előkészít. Hosszasan. Össze- és szétszerel, elvesz, eltesz tárgyakat, sok külső segítséggel, beindítja a rezsót, felteszi főni a egyik szívet. A másikat jó sok percig varrogatja. Összeszereli a kompresszort a hordókkal, előbbi a meztelen hasán lóg. Ekkor kezdtem el aggódni, nehogy valami baja törtéjen. Majd szerencsére magára vette a védőszemüveget és védőruhát (vékony, fehér kezeslábas), előhozta a két, kereskedelemben kapható, nem túl jóminőségű termoszt, és fagyasztani kezdte az egyik szívet. Valamilyen robbanékony anyaggal. Lehet nem nitrogénnel, mert azzal csak nem sétálhatott át a határon, és tudomásom szerint ellentmondana a romániai tűzvédelmi szabályoknak. Tény, ami robbanhat, fel is robban. Hatalmas zajjal robbant az egyik termosz a színésznő kezében, közvetlenül az arca előtt. Aleksova ar arcához kapta a kezét, és kirohant a színpadról. Többen utána mentünk, hogy tudunk-e segíteni, és érdeklődni, hogy mekkora a baj. Információkat nem kaptunk, de a színháziak kihívták a mentőket, érkeztek a tűzoltók és a rendőrség. Állítólag robbanást jelentettek a színházból, amivel azért még mifelénk sem viccelnek. Később megtudtuk, nem történt nagyobb baj, felszakadt a bőr a homlokán, a szeme fölött, de nagyon megijedt. A mentők kórházba szállították, de késő estig még nem engedték ki. Remélem, mindannyian reméljük, hogy megúszta egy kisebb sebbel és az ijedtséggel. Történhetett volna nagyobb baj is, tekintve a rengeteg improvizált elektromos technikai felszelelést, illetve a robbanást.

A nézőket a Via Negativa stábjának egyik tagja értesítette, hogy az előadás nem folytatódik.

Engem nagyon megrázott az eset. Nem szeretem, ha életveszélynek tesznek ki színészt. Lehet mondani, hogy Aleksova alkotta az előadást, tudta, tudja, mit tesz, de azért nem teljesen így van. Ha engem kérdeznek, lebeszélem a fesztivál kuratóriumát arról, hogy meghívják Temesvárra. Az előadás minősége sem éri meg a rizikót. Különben is, van baj elég, nem kell még tetézni.

Hogy teljes legyen a tegnapi nap, Arad megyében aznap ete 4,9 erősségű földrengés volt. Temesváron is érezték. A színházig nem jutott el.

Címlapképen: Kristina Aleksova A szív egyik korábbi előadásában