MEGOSZTOM

Transeuropa – helyünk a világ nyíló tereiben

A 2007 óta évente megrendezett Transeuropa Fesztivált egyszer már tartották Kolozsváron, de fogalmazzunk úgy, csak részben, hiszen az akkori koncepció szerint párhuzamosan, több városban zajlottak az események. Idén viszont teljes egészében a Kincses város alternatív kulturális terei – elsősorban a Tranzit ház, a ZIZ és a Reactor – adtak helyet ennek a színes művészeti, kulturális és politikai eseménynek október 11. és 15. között.

A szervező European Alternatives párizsi székhelyű, de Európa több országában is aktív szervezet legfőbb célkitűzése a nemzetállami kereteken túlmutató, transznacionális (részvételi) demokrácia előmozdítása, illetve élhetőbb jövőbe vezető alternatívák kidolgozása, melynek egy fontos terepe, eszköze a Transeuropa Fesztivál.

Az eseménysorozat nemzetközi, vagy ha maradunk a fentebb bemutatott szellemiségnél, nemzetek feletti, éppen ezért az események nagy részének nyelve az angol volt.

Az idei cím igazából nehezen fordítható – Holding Spaces – de mindenképpen a terekhez való viszonyunkra utal: miképpen tarthatjuk meg, illetve fenn őket a magunk, illetve közösségeink számára? Nem hiába a többesszám, hiszen sokféle térben zajlanak életünk jelentős eseményei: fizikai terekben, virtuális terekben és mentális terekben, melyek egymáshoz is bonyolult rendszerben kapcsolódnak.

Milyenek ezek a terek most, és milyennek szeretnénk őket megtapasztalni a jövőben? – ez volt a legfőbb kérdés, amit a résztvevők a színes programokon, illetve a köztes időben zajló formális és félig formális beszélgetéseken megpróbáltak körbejárni.

A fizikai terekkel kapcsolatban komoly hangsúlyt kapott a lakhatás kérdése, ami Kolozsváron is különösen aktuális, elég csak az ingatlanárakra és a bérleti díjakra tekinteni és összehasonlítani egy kezdő tanári fizetéssel, és akkor a pataréti, nagyobb részt roma közösség viszontagságos történetét még nem is említettük, de szerencsére a fesztivál programjában külön hangsúlyt kapott.

Egész végig látható volt a Tranzit házban az a kiállítás, melynek anyagát Marion Colard belgiumi fotóművész pataréti gyerekekkel közös alkotásai tették ki, a közösség képviselői felszólaltak a szombati transznacionális civil gyűlésen (Transnational Citizen Assembly), illetve a fesztivál közönsége vasárnap délután el is látogathatott Patarétre, hogy megismerkedhessenek az ott lakók életkörülményeivel, illetve az értük dolgozó civilek és civil szervezetek eddigi eredményeivel.

A fizikai terekhez való hozzáférés más eseményeken is előkerült, legdirektebb módon az Ipari területek, ingatlanfejlesztés és lakhatási jogok című beszélgetésen, ahol helyi aktivisták próbálták megfejteni, miért nincsenek szociális bérlakások Kolozsváron, illetve miért fontosabb a piaci érdek az alapvető lakhatási jogok biztosításánál.

Végül szintén a dzsentrifikáció témájával foglalkozott az általam vezetett Disconnected – fórum színházi műhely, illetve esemény is a ZIZ-ben. A délelőtti workshopon amellett, hogy a fórum színház eszközkészletének alapjaival ismerkedhettek a résztvevők, előkészítettünk egy rövid jelenetet, melyben egy fiatal pár – A és B – a váratlanul érkezett gyermekáldás következtében szeretnének kiköltözni az egy másik párral közösen lakott albérletből, de nem találnak szerény igényeiknek megfelelő otthont, aminek a havi lakbére kiférne a büdzséből. A probléma nem Kolozsvár specifikus, az esti esemény sok országból érkezett résztvevői könnyedén tudtak kapcsolódni, a közös játék során felsejlett az a bonyolult tevékenységrendszer, amin végig kéne menni, hogy változtassunk a helyzeten. Hosszú távú aktivizmus a jogszabályi háttér megváltoztatásáért, szolidaritás az égető, rövid távú problémák orvoslására, civilek és civil szervezetek együttműködésének szövevényes hálózata. Nehéz, de nem megvalósíthatatlan, mármint olyan társadalmakban, ahol van némi civil kurázsi és működő NGO-világ…

Ha nincs, akkor bizony egész kis közösségek, szubkultúrák maradnak láthatatlanok a város életében, melyeknek egy különleges képzőművészeti workshop résztvevői kívántak mementót állítani a Láthatatlanok emlékművének megalkotásával, melyet a város engedélyével kiállíthattak vasárnap – egy egész napra – közterületen is.

És ha már emlékművek: több napon is lehetősége volt az érdeklődőknek – a ZIZ-ből indulva – okostelefonnal és fülhallgatóval kapcsolódva részt venni az Adorjáni Panna és Láng Dániel készítette hangsétán. Időutazás sétatempóban – a cím, a résztvevők a szervezőktől kapott térképet követve barangolhatnak a Mihai Viteazu szobortól a Holokauszt emlékműig és tovább, rövid pihenő alatt merengve a „ló farkánál”: mi lenne, ha a lovon ülő alak nő lenne. Nem egyszerű idegenvezetés ez, hiszen a hanganyag készítői valóban a séta tempójában beszélgetnek a kolozsvári emlékezetpolitikáról, szépen bemutatva, hogy az impériumváltások miként hagytak nyomot a város emlékművein, és mennyire nem azt sugallják, hogy akár békében is lehetne élni az óriási lovasszobrok árnyékéban. A séta utolsó állomása alternatív megálló, el lehet sétálni vagy buszozni ahhoz az ortodox teológiai komplexumhoz, amelyhez még ma sem sikerült emléktáblát állítani az építése miatt onnan Patarétre ebrudaltakkal szembeni jogsértés emlékére.

A most szubjektíven összerendezett kis beszámolónál színes programban volt még általam is látogatott két elem, melyek képesek kinyitni, mi az, amit a terekről gondolunk. Schneider-Lőnhárt Csenge két évvel ezelőtt alkotott Playdate című happeningje érdekes találkozásra hív. A tér egy csomagolópapírokkal fedett padlójú terem. A földön rajzeszközök, játékok, és QR-kódok, mindegyik egy erősen meditatív szövegre nyílik három nyelven, Csenge hangján. A találkozó ideje 1 óra 10 perc, de el lehet menni előbb is, és mindenki úgy él a felkínált lehetőségekkel, ahogy akar. Tetszőleges sorrendben hallgathatja a szövegeket (okostelefonról fülessel) rajzolhat, játszhat, egyedül vagy másokkal, ha nekik is kedvük van hozzá. Az ajtóra kiragasztott QR-kódról nyíló szöveg felkínál egy kerettörténetet is: 3021-et írunk, mindnyájan cyborg-okká lettünk, már akik túléltük a klímakatasztrófát. Nincsenek egészségügyi gondjaink, uraljuk a gondolatainkat, az emlékeinket, halhatatlanok és vágy nélküliek vagyunk, ez az első alkalom, hogy emberi érzésekkel találkozhatunk a felvételeken, és az a feladatunk, hogy megfelelő életteret építsünk ennek a furcsa fajnak. Az általam utoljára meghallgatott felvétel így végződik: Két bolygó beszélget, azt mondja az egyik kétségbeesve, képzeld, nekem Homo sapiensem van, erre a másik: ne aggódj, hamar elmúlik.

És ha már furcsa faj, egy rendkívül érdekes dokumentumfilmről szeretnék még beszámolni, melyet október 13-án vetítettek. A cím: Artist: parcurs.ideal. 2010-ben Roxana Borgna készített egy dokumentumfilmet a Iași-i Színművészetin frissen végzett 10 színésszel. 2023-ban visszatért, és közülük 9-cel újra felvette a kapcsolatot, mi lett az álmokból, vágyakból, világmegváltó tervekből. Érdemes megnézni, bár talán mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy milyen tér nyílik az idealista művészek számára ma Kelet-Közép-Európában.

Az utolsó napon már nem állt módomban jelen lenni, a fesztivál számomra a szombati transznacionális civil gyűléssel zárult, mely érdekes leckét adott részvételi demokráciából. Az egyértelműen kiderült, hogy az egyetemi tanár és a pataréti roma asszony igenis képes konstruktívan beszélgetni egymással, és még közös megoldandó ügyeik is akadnak. Ez rendkívül jó hír. Azzal kapcsolatban, hogy terük is nyíljon ezeket a közös ügyeket valamennyire is emberi módon rendezni, akad még némi munkálkodni való, közben pedig mintha valahol ketyegne egy méregzöld vekker….

MEGOSZTOM

Cyber Cyrano – nem csak tinédzsereknek

Ami immár közhely, hogy a színháznak napjaink társadalmáról és ezen belül az egyénről kell kérdéseket megfogalmaznia, mintha az ifjúsági előadásokra nem tartanák érvényesnek a színházi vezetők, néha még az alkotók sem. Pedig előbbiek és utóbbiak is szomorúan veszik tudomásul, hogy a kis- és nagykamaszok, a fiatalok csak akkor nézik meg a nekik szánt produkciókat, ha muszáj, de akkor is nagyon unják. Őszintén: nem csodálom. 

Ezt a „hagyományT” törték meg Debrecenben. A Csokonai Nemzeti Színház Fórum Színház épületének Kóti Árpád termében a kamaszok, fiatalok saját problémáikkal szembesülnek a Cyber Cyrano előadásban. Tasnádi István színművét névrokona, a nagyváradi Tasnádi-Sáhy Péter a kamaszok problémai iránti érzékenységgel állította színpadra, és egy olyan újítással, ami tükrözi a fiatalok virtuális és valós világát 2023-ban: az előadásban megjelenő fotókat a mesterséges intelligencia (MI) „készítette”, persze az alkotók fantáziájának „betáplálásával”. A fiatalok elkezdték ugyanis használni az MI-t, az idősebbek pedig félnek tőle. Mert lehet hasznos és veszélyes, attól függ, ki, mire, milyen szándékkal alkalmazza. Az előadás alkotói megmutatták, hogyan lehet kreatívan a művészet szolgálatába állítani.

Szintén ugyanez a kérdés a közösségi platformokkal kapcsolatban, csak azokat már mindegyik korosztály megszokta. Már a TikTokba is betévednek a 18-nál jóval idősebbek (is). Mert nagyszerű kommunikálni általa, virtuálisan elérni a földgolyó bármely pontját, ugyanakkor rombolni is képes az értelmet és az érzelmet.

Meglátásom szerint a nagy kérdés: kinek a felelőssége, hogy a gyerekek hogyan, miért és milyen céllal költöznek, menekülnek a valós létből a virtuális világba. Ez a Cyber Cyrano kérdése is, anélkül, hogy bár egyetlen szó vagy képi utalás is történne erre.

Az előadásban három középiskolás, két lány és egy fiú drámája bontakozik ki. A szerző egy megtörtént esetet dolgozz fel. A cím Rostand, 19. század végén íródott romantikus drámájára utal, melyben a főhős, Cyrano csillogó elméjét „kölcsönzi” a szép Christiannak, hogy utóbbi arcával meghódítsa a szeretett nőt. A 21. században virtuális arcokkal hódítanak, vagy vezetnek félre. 

Zsuzsi, Heni és Máté szokványos kamaszok. Barátsággal, szerelemmel küszködnek, kortársaikkal és önmagukkal vannak konfliktusban. Tartok tőle, hogy a kirekesztés, megszégyenítés, közismertebb nevén a bullying is szokványossá vált az iskolákban, osztályokban. 

Zsuzsi és Máté jópajtások, Heni az újonnan jött, magabiztosnak tűnő szép lány elválasztja őket. Zsuzsi páriává válik, ciki vele barátkozni, a virtuális világba menekül és kitalált személyekkel, történetekkel rászedi Henit és Mátét. Nem akar ő rosszat, csak kitolni a másik kettővel, bebizonyítani, hogy okos, ugyanakkor felismeri a manipulációs készség adta hatalmat. Elhiszik neki a kitalált mesét, a virtuális és a valós összefolyik. Heniről kiderül, hogy a magabiztossága csak látszat, önmarcangolásában testi fájdalmat okoz magának. (Hány fiatalról derül ki, hogy vagdossa, kínozza magát, hogy a fizikai fájdalom valamelyest elfedje a lelki vívódásokat, az önbizalom hiányát, a társak okozta kínokat? A statisztikák szerint sokan vannak és egyre többen.) A játék tragédiába fullad. A két fiatalt megrendíti társuk tragédiája. Ugyanakkor mintha Máté csodálni kezdené Zsuzsit, utóbbi pedig mintegy a hatalom mámorában közli, hogy talán folytatja, könyvet ír a virtuális térben. 

Florina Bellinda Vasilatos funkcionális, állandóan változónak tűnő tere, Ungvári Oszkár fény- és hanghatásai, zenei kompozíciói hol a valós, hol a virtuális teret varázsolják színpadra, a jelmezek pedig a divaton túl, a tinédzserek ikonjait idézik. Katona Gábor koreográfiája diszkréten kalauzol végig ezeken a világokon, jelzi a gyerekek vad és szelíd álmait. 

A rendező pedig biztos kézzel mozgatja a fiatal színészeket. Megteremti a kamaszkorra jellemző derűt és zaklatottságot, érzékelteti az érzelmi sokszínűséget, az erre az életkorra jellemző szenvedéseket és örömöket. 

Az előadás minden pillanata hatásos, izgalmas, néha humoros, máskor szívszorító. S mi más lenne a színházi játék célja, mint hatni a nézőkre, érzékennyé tenni minket a felvetett kérdések iránt. Néha a clownok derűvel kevert szomorúságát, máskor a játék élet-halál tétjét vélem felfedezni az előadásban. Úgy tárja elénk ennek a korosztálynak a hangos, színes világát, hogy megérezzük és megértsük a hangok, színek, lázadások mélyén háborgó érzelmeket, vívódásokat, félelmeket, bizonytalanságokat. Az elveszettséget a valós világban és az álmodozást a virtuális létben. Gyönyörű pillanat, amikor egy régi táncdal néhány hangjával jelzi az előadásban a fiatalok vágyát romantikára, szerelemre. Megrendítő, ahogy kiderül Heni önbántása. S az előadás minden jelenete humorral vagy kegyetlen erővel mutatja meg a három fiatal menekülésvágyának okát, megfogalmaz egy kérdést, amin még napokig lehet és – szerintem – kell töprengeni. 

Tasnádi-Sáhy a bemutató után elmondta, hogy egy 15 éves lánnyal, Franciskával konzultált arról, milyenek a manapság a kamaszok, hogyan beszélnek, milyen sajátos szavakat, kifejezéseket használnak, hogyan viselkednek egymás közt és az iskolában, mik a gondjaik, vágyaik álmaik. Mert a fiatalokat is csak úgy lehet megismerni, ha figyelünk rájuk, beszélgetünk velük. 

Ezt a tudást is átadta a három fiatal, tehetséges színésznek. Szép Evelin, Fekete Patrícia, Komlódy Márk hiteles kamaszok, ugyanakkor hatalmas erővel képesek elénk tárni az általuk játszott fiatalok mélyre zárt érzelmeit, belső harcaikat. Pompásan játszanak, egyszerre könnyedek és drámaiak. Minden szavuk, mozdulatuk, gesztusuk őszinte és igaz. Komoly karriert jósolok nekik a színészi pályán.

Előadás után figyeltem, mit beszélnek a fiatalok, akiknek szemmel láthatóan tetszett, amit a színpadon látták. Egyik lány a könnyeit törölgetve mondta a barátainak, hogy az osztályából is kórházba került valaki, mert addig csúfolták a közösségi hálón, ameddig felvágta az ereit. Szerencsére időben megtalálta a testvére. A lépcsőn felfelé viszont egy kisebb társaság azon nevetgélt, hogy a két szereplő „bekapta a horgot”, nem ellenőrizték, kivel csetelnek. 

Én azon gondolkodtam, hogy hol vannak a szülők, a pedagógusok, miért nem figyelnek a gyermekekre, a kamaszokra. 

Mert ők nem véletlenül nem jelennek meg az előadásban, és sok szó sem esik róluk. Nem meglepő felismerés mind a szerzőtől, mind a rendezőtől, hogy a korukra jellemzően zárkózott kamaszok inkább a virtuális térben keresnek megoldásokat a gondjaikra, minthogy a családjukhoz, tanáraikhoz fordulnának. 

Csak remélni tudom, hogy szülők és pedagógusok tolongani fognak, hogy megtekinthessék a Cyber Cyranot. Sok mindent megtudhatnak a gyermekeikről, illetve tanítványaikról. Abban viszont biztos vagyok, hogy a fiatalok szívesen megnézik, mert végre egy számukra meghirdetett előadás valóban róluk szól.

Debreceni Csokonai Nemzeti Színház 
Tasnádi István: Cyber Cyrano 
Rendező: Tasnádi-Sáhy Péter 
Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Vasilatos
Zenei és vizuális tervek: Ungvári Oszkár
Koreográfia: Katona Gábor
Rendezőasszisztens: Ozoroczki Erika
Szereplők: Szép Evelin (Zsuzsi), Fekete Patricia (Heni), Komlódy Márk (Máté)

MEGOSZTOM

Mindenkinek joga van játszani

Színház az egész világ – mondja Shakespeare, minden ember színész – állítja Augusto Boal, brazil rendező, aki az Elnyomottak színháza részeként foglalkozott a fórum-színházzal. Alkalmazott színháznak is nevezhető a játék, amelyben a részvevők közösen világítanak rá kérdésekre, közösen keresve megoldásokat. Tasnádi-Sáhy Péter színházrendező, dramaturg, író Nagyváradon Madách Az ember tragédiája nyomán diákokkal, Budapesten ukrajnai menekültekkel készített/készít fórum-színházat. 

Úgy tudom, az elsők között igyekszel meghonosítani a fórum-színházat a romániai magyar színjátszásban. Jól tudom?

Nem igazán foglalkoztam az ilyen, úgymond színháztörténeti vonatkozásokkal. Az talán egyértelmű, hogy kőszínházi közegben kifejezetten ritkák, sőt, talán egyenesen idegenek az ehhez hasonló kezdeményezések. Azt érdekes lehet megnézni, hogy a kevéske független társulat, kezdeményezés színházi nevelési projektjeiben milyen módszereket alkalmaznak. Lehet, van benne fórum is.

Lényegében mit nevezünk fórum-színháznak?

A formát Augosto Boal brazil rendező fejlesztette, vagy ahogy ő fogalmazott, tematizálta az 1970-es évektől kezdve az Elnyomottak színháza részeként, és alakítgatta egészen haláláig. Most, sok más régi munkatársával egyetemben, a fia, Julien Boal, illetve Geo Britto viszik tovább a munkát.

A központi gondolat Brecht világában gyökerezik. Ő írt az úgynevezett szociális gesztusról, ami nála – lévén marxista – azt jelentette, hogy minden ember cselekvéseit meghatározza a társadalmi osztály, amihez tartozik. Ez ideológiamentesen kábé így hangzik: az egyén cselekvési lehetőségeit korlátozza a közeg, amelyben él. Könnyű belátni, vízben futni nehezebb, mint a sportpályán, kevesebb gyerek megy mélyszegénységből egyetemre, mint jól szituált polgári családból. Ez a korlátozó hatás, amely minden társadalomban élő embert érint, egyesek esetében olyan mértéket ölt, hogy nagyon kevés befolyással bírnak a saját életükre. Boal alapvetően az ilyen helyzetben lévő embereknek akart, és csinált is színházat, ahogy azt az elnyomottak színháza elnevezés büszkén hirdeti.

A színház definíció szerint jól modellez konfliktusokat, ezt a tulajdonságát használva lehet megismerésre, tanulásra is használni, ami megint csak egy alapvetően brechti gondolat. Tehát egyfajta alkalmazott színházról van szó, ami segít feltárni egy adott, jellemzően kisebbségi csoport és a többségi társadalom konfliktusát, és próbál megoldási stratégiákat alkotni az elnyomó helyzet feloldására. Itt mindig társadalmi téma van terítéken, és jellemzően a szolidaritásban keresendő a megoldás.

A fórum szó szerinti értelemben vett népszínház, azt a hatalmi struktúrát igyekszik megtörni, hogy valakiket egy intézmény fenntartói, mifelénk végső soron a politikum, felhatalmaznak a játékra, mások pedig ülnek, és néznek erősen korlátozott cselekvési lehetőségekkel.

Boal úgynevezett spectactorokban gondolkodik (az angol spectator és actor szavak összevonása), az esemény minden résztvevője válhat színésszé, formálhatja az előadást.
Klasszikus esetben egy civil érintett csoport (romák, melegek, erdélyi magyarok) készítenek egy jellemzően lezáratlan, csak a krízisig kidolgozott, a konfliktust modellező jelenetet, jelenetsort, amit afféle vitaindítóként megmutatnak nagyobb közönségnek, sokszor szintén érintetteknek. A részvevők közössége ezután vitafórummá alakul, és közösen próbálnak megoldást találni az adott problémára, a kuringa avagy joker vezetésével. Ez a szerep a klasszikus színház rendezője és valamiféle aktív konferanszié, műsorvezető között helyezkedik el. Akinek megoldási javaslata van, beáll a jelenetben valaki helyére, esetleg új szereplőként, és a jelenetet újrajátsszák, továbbviszik. A hangsúly a közös keresésen, értelmes vitán van, nem kell minden alkalommal feltalálni a spanyolviaszt.

Hol ismerkedtél meg a fórum-színházzal?

Mivel régebb óta részt veszek ifjúsági nevelési programokban, elég sokat olvasgattam használható módszerek után. A járvány előtt bukkantam a fórum-színházra, kezdtem aktívan Boal-t olvasni, sőt jelentkeztem is egy németországi workshopra, de ez végül a járvány miatt elmaradt.

Tavaly tavasszal a neten keresgélve láttam, hogy a Göteborgi Egyetem és a Svéd Fórumszínházi Szövetség ingyenes kurzust szervez Geo Britto vezetésével. Szerencsémre Nagyvárad egyetlen svéd postás-költője ott tevékenykedik életvitelszerűen, és volt szíves vendégül látni. Életre szóló élmény volt, és nem csak azért, mert Sall Laci jól főz…

Csak civilekkel készülnek az ilyen produkciók?

Pont az a lényeg, hogy nincs lényegi különbség. Mindenki részt vehet a játékban, akár profi színész, akár nem. Civilként talán könnyebb, hiszen egy profi színész – mifelénk mindenképpen – egészen másra van trenírozva.

Én mélyen egyetértek Boallal, aki azt mondta, hogy mindenki színész. Ez ugye angolul tisztább, hiszen az actor cselekvőt jelent. Tehát nem arról van szó, hogy zárjuk be a színművészeti egyetemeket, hiszen a színészi eszközkészlet fejlesztése (a tudatos cselekvőképesség kiterjesztése) évek kemény munkája, de a játék jogát senkitől sem szabad megtagadni. Ha belegondolunk, a gyermek is, alapvetően azért játszik, hogy viszonylagos biztonságban tapasztalatot szerezzen, tanuljon, sok szálon kapcsolódjon a világhoz. Ezt miért kéne, vagy milyen alapon lehet megvonni bárkitől, bármilyen életszakaszban? Boal remek gyakorlatokat gyűjtött össze, amik segítenek a hétköznapokban berozsdált civileknek is játékba lendülni, persze, kinek hogy, de nem is ezen van a hangsúly, hanem magán a cselekvési szándék felébresztésén.
Számomra a fórum olyan, mint egy modern rituálé. Most az antropológusok ugorjanak pár sort, mert szakszerűtlen, sőt pongyola leszek, de szerintem az ősember is azért táncolta el, hogyan fogja másnap ledöfni a mamutot, hogy birtokba vegye a lehetőséget: tudatosítsa az akadályokat, veszélyeket, átismételje a teendőket, és elhiggye, képes a kívánt cselekvésre.

Mitől színház a fórum-színház?

A színházat az előadó speciális helyzete teremti. Valaki átmegy az üres téren, valaki más pedig nézi – Brook szerint ennyi elég ahhoz, hogy színház keletkezzen. Az előadó megkettőződik: egyszerre önmaga és az észlelés tárgya. Miért ne lehetne lazán kezelni, hogy mikor ki megy át a téren, ki nézi, miért ne lehetne egy eseményen belül akár többször is szerepet cserélni?

Ha valaki beáll a játékba, még ha éppen a saját élethelyzetét is játssza, a távolság közte és a civil élethelyzet között megteremtődik, minimum a tudatos, vállaltan felmutatott cselekvés által.

Ami más, mint a szokványos színházban, az sokkal inkább hatalmi, mint esztétikai kérdés. Nincs előre rögzítve, hogy ki mit csinálhat, közölhet, véleményezhet nyilvánosan. Ez így képlékenyebb, veszélyesebb, de igazságosabb játék.

Miért gondolod fontosnak ezt a formát?

Hiszem, hogy az ember nem értelmezhető közösség nélkül, ez a metodika pedig pontosan a közösség kialakulását biztosítja, legalábbis annak kialakítása felé mozdít el. Viszonylagos közmegegyezés, hogy a színház őse a rítus, aminek egyik fő feladata, hogy az ember és a világmindenség között a kapcsolatot, a világ egységét fenntartsa. Talán nem túlzó elvárás a mai színházzal szemben, hogy embert emberrel összekössön, megértést, empátiát, szolidaritást ébresszen, mindenki számára egyenlő esélyt próbáljon biztosítani a részvételre. Száz évvel ezelőtt még kevés hely volt, ahol nézhettünk, mint a teátrumban, ma viszont képek, képernyők százai követelik, hogy bámuljuk őket. Miért ne lehetne a színház a találkozás, valamiféle aktív szemlélődés helye, ahol (újra) szabad a tánc mindenkinek?

Nagyváradon diákokkal, Az ember tragédiája nyomán készítettél előadást. Hogyan fogadták a diákok, a tanárok és a szülők az elképzelést, majd az előadást?

Nagyon érdekes helyzetbe keveredtem, hiszen pár évvel ezelőtt a Szigligeti Társulattal készíthettem egy átiratot a Tragédiából, tantermi, minimum könnyen vihető, bárhol játszható előadásnak szánva, de ez még messze nem lógott ki a klasszikus színház keretei közül. Aztán idén februárban megkeresett N. Császi Ildikó, a Partiumi Keresztény Egyetem vendégoktatója, hogy nincs-e valami ötletem a Madách-évfordulóra, kéne csinálni valamit diákok bevonásával a Vendégoktatók a Magyar Kultúráért program részeként. Mivel én ekkor már nyakig voltam a fórumozásban, egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba kéne elindulni.

Mivel a korábbi kőszínházi előadás kapcsán, a járvány idején, tartottam vagy 20 rendhagyó online irodalomórát, a diákok viszonyát is volt szerencsém ismerni: egyértelmű, hogy a nyelvezet szinte áthatolhatatlan akadályt jelent a mai kamaszoknak, miközben egy-egy problémát mai nyelvre lefordítva érzik annak aktualitását. Innen jött az ötlet, hogy engedjük el az eredeti művet, és vigyük el csak a színekben kódolt problémák egy-egy vetületét.

Nehéz dolgom igazából csak az elején volt, amíg sikerült elmagyarázni, hogy ez most nem egy március 15-i ünnepség, vagy klasszikus szereplés, ahol megmondják, mit kell mondani, hanem bizony itt agyalni, próbálkozni kell. Amikor a srácok rájöttek, valóban arról lehet beszélni, ami nekik érdekes, egytől egyig megtáltosodtak.

A tanárok is támogatóak voltak, megint rá kellett csodálkoznom, hogy a rossz rendszer ellenére mennyi vagány ember dolgozik még mindig pedagógusként, akikben a nagy nyomás ellenére is pislákol az idealizmus. Igazi ajándék volt, hogy az esemény vita részében hallhattam tanárokat és diákokat őszintén beszélgetni, véleményt cserélni, közeledni egymáshoz.

Hogyan fogadja a váradi magyar közösség? Egyáltalán eljut a közönséghez – nem csak a színházba járókra gondolok – az ilyen és hasonló együtt játszás?

Valamikor tavaly nyáron megismerkedtem Vári Nagy Mónika terapeuta, Balance és BodyART oktatóval, aki remek kis közösséget szervezett a tudatos, kiegyensúlyozott életmód keresőinek.
Szándékoltan akartam először a klasszikus színházlátogató közönségtől távolabb kísérletezni, hogy ne zavarjanak a berögződések, ezért Mónival fórum-színházi műhelyeket hirdettünk, ahol voltak egy vicces edzésként is felfogható gyakorlatok, illetve dolgoztunk mikrojelenetecskékkel, aktuális problémák mentén. Életmódváltás, párkapcsolat, ünnep – ezek voltak a témák. Annyira jól sikerültek ezek az összejövetelek, bizonyítva, hogy a zárkózott, sírva-vigadós örökségünk sem tudja lefojtani az örök emberi játékkedvet, hogy tervezzük ősztől a folytatást.
A májusi Madách-évfordulós Színemről színedre esemény pedig, 10 oktatási intézmény 63 diákjával, összesen vagy 160 résztvevővel bizonyította, a fórum-színháznak igenis van helye mifelénk, persze leszünk még ennél bátrabbak, felszabadultabbak is. Van miért dolgozni.

Magyarországon, Budapesten ukrán menekültekkel és romákkal dolgozol. Hogyan fogadja az előbbi, és hogyan az utóbbi, hogy a közösség elé tárják személyes problémáikat?

Budapesten a Dévai Fogadóban dolgozom november óta, egy ENSZ-projekt keretében, ukrajnai menekülteknek vezetek fórum-színházi műhelyt, a résztvevők között vannak kárpátaljai romák is szép számmal.

Műhelymunkáról van szó, ott nem tartunk, hogy „idegenek” előtt szerepeljenek, magunk között játszunk, tanulunk, nagyon felemelő és sokszor szórakoztató pillanatokkal. 

Nagy megtiszteltetés, hogy ezek az emberek bizalmukba fogadnak, engedik kicsalogatni magukat a komfortzónájukból, talán arra is sor kerül majd, hogy nagyobb közönséget is játékra csábítanak, nekem mindenképpen vannak ilyen terveim.

Miben különbözik a munkamódszered, amikor romániai magyar diákokkal, vagy ukrániai menekültekkel, netán romákkal dolgozol?

Eleinte mindig komolyan kidolgozott tervekkel érkeztem a találkozókra, összeírtam gyakorlatsort, meghatároztam, honnan hová szeretnék eljutni. Aztán kiderült, hogy ez a menekültekkel korlátozottan működik, van elég bajuk, nincs szükségük újabb kényszerre, elvárásokra. Most is vannak vázlatos terveim, de megtanultam inkább csak javasolni, impulzust adni, vagy ha maguktól mozdulnak, rásegíteni, dolgozni a felszabaduló energiával, visszafordítani a közösségbe. 

A Madách-projektben annyiban volt más a helyzet, hogy 10 csapattal, korlátolt időben kellett valahová eljutni, ezért volt metodika, de a legfőbb rendezői eszközöm ott is a kíváncsiság volt. Mindenkinek van mondanivalója, amit – az őszinte figyelmet érzékelve – szívesen hagy játékba lendülni.

Említetted, hogy az első komoly tapasztalatokat Göteborgban szerezted. Mesélnél ezekről?

A fórum-színház olyasmi, amit nem lehet könyvből tanulni, nekem nagy szerencsém, hogy a világon az egyik leghozzáértőbb ember, Geo Britto vezetésével szerezhettem tapasztalatokat. Vele készítettünk egy előadást a dzsentrifikációról. Ez egy nálunk kevésbé ismert jelenség, amikor a bérháztulajdonosok önkényesen felújítást végeznek, megemelik a lakbért és ezzel módszeresen lecserélik egy környék szegényebb lakosságát tehetősebbekre.

Számomra a reveláció az volt, ahogy a játékot kezdeményezők és a nézők között a határok feloldódtak, voltunk vagy kétszázan, de a fórum után mindenki maradt órákat beszélgetni, ünnepelni, nem kellett külön közönségtalálkozó. Életem talán legmeghatározóbb közösségi élménye volt. A mostani Madách-projekt sikeréig az volt a fő kérdésem, hogy ez nálunk is megteremthető-e. Bár sokkal több a görcs, határozottan állíthatom, hogy igen.

Rengeteg szó esik a romániai magyarság körében a közösségről, összefogásról. Milyen típusú közösséget alakíthat ki a fórum-színház?

Én úgy látom, hogy még mindig félünk hozzászólni közös dolgainkhoz, éppen csak pislákol bennünk a civil kurázsi, illetve minden témát beszippant a szekértábor logika: ha erről azt gondolod, akkor oda tartozol, pedig, ha magamból indulok ki, vannak bőven konzervatív és progresszívnak mondható gondolataim is.

A fórum-színházban pont az a remek, hogy ügyek vannak. Konkrét témában kell kompromisszumra jutni, méghozzá úgy, hogy adott egy működő modell, ahol gyakorlatban ki lehet próbálni az ötleteket, együtt lehet játékos tapasztalatokat szerezni. Tehát a fórum-színház gyakorlatias, megoldáskereső, szolidáris közösséget épít, ahol a leggyengébb láncszem is számít.

Szándékodban áll kivinni a nagyközönség elé a fórum-színházi előadásokat? Mármint meghirdetni, jegyeket árulni, vagy megmaradnál a közösségeken belüli, velük való munkánál?

A fórum-színház nem egy termék, sokkal inkább mozgalom. Közösségeken belül építkezik, aztán közösségeket köt össze, a multiplikátor hatás kötelező elem. Ez szerintem inkább kalapozós, mint jegyárulós műfaj.

A BBTE Színház és Film Intézet doktori iskolájában is a fórum színházra fókuszálsz?

Konkrétan nem, de köze van hozzá. A fentebb említett előadói helyzet kettős szerkezetét (az előadó egyszerre önmaga és a nézői észlelés tárgya) és azon belül a megtestesülés folyamatait vizsgálom egy gyakorlati (Practice as Research) kutatási projektben. Azt próbálom modellezni, mi történik az előadó privát énje és a nézői észlelet (szerep) közti gondolati térben. Nem ez a terminológia, de így talán érthetőbb…

Ugyanakkor dramaturgént, rendezőként kőszínházakban is dolgozol. Hogyan fogadja a színházi szakma a fórum-színházat?

A fórum-színházzal kapcsolatban eddig nem igazán van érintkezésem a szakmával, a kőszínházi munkáim ettől függetlenek, bár érkezett kőszínháztól megkeresés, hogy a Madách-projekt modelljére tudnék-e náluk is csinálni valamit. Meglátjuk, hogy működik ebben a közegben.

Milyen pénzből működhet a fórum színház, ami nyilvánvalóan független, civil kezdeményezés? Kitől kapnak pénzt, termet Göteborgban, és kitől Romániában vagy Magyarországon?

A legtöbb helyen pályázatokból, adományokból működik, Göteborgban az ottani egyetem nyert forrást. Mivel a fórum-színház a szociális és a művészeti szféra metszéspontjában van, lehet forrásokat találni, európai pénzeket, szerencsére jelenleg olyan szervezetekkel működöm együtt, amelyek beágyazottak, rendelkeznek tapasztalatokkal, én a szakmai részre koncentrálok. A Madách projekt egyébként konkrétan Magyarország Külügyminisztériuma támogatásával jött létre a Vendégoktatók a Magyar Kultúráért Program keretében.

Mire készülsz a közeljövőben kőszínházban és vannak fórum-színházi terveid?

Valahogy besűrűsödtek a dolgaim, lesznek kőszínházi munkáim az év második felében ha minden jól megy, rendezőként és dramaturgként is, illetve fórum-fronton is alakulnak a dolgok, most nyáron dolgozom több helyen is ukrán menekült gyerekekkel, a Dévai Fogadóban folytatódik a munka, illetve őszre egy izgalmas nemzetközi fesztivál is kinéz. A váradi fórum-színházi műhely sorozatot sem szeretném hanyagolni.