Címke: társadalom

július 21, 2024 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Rémtörténetek kulturális díjakról

Évekkel ezelőtt találkoztam először a kulturális rasszizmus jelenségével. Egy nyugati újság online felületén olvastam egy furcsa cikket az aktuális Oscar- vagy Grammy-díjkiosztásról, ami csak a nem fehér bőrű díjazottakat listázta. Már ez a kettéválasztás meghökkentett kissé, a cikket végigolvasva pedig kifejezetten megrökönyödtem, mert az írásnak émelyítően kárörvendő hangvétele volt, azt sugalmazta, mintha a fehér bőrűek által elnyert díjak nem is léteznének, vagy nem lennének ugyanolyan értékesek, mint azok, amelyeket a nem fehér bőrűek kaptak meg. 

Nem értettem, miért kell rangos kulturális eseményről ilyen rasszista szempontokat érvényesítő módon beszámolni. Aztán már nem csodálkoztam, amikor az amerikai társadalmi, történelmi állapotokat taglaló cikkekben egyre-másra találkoztam azzal a sommás gondolattal, miszerint fehér embernek lenni történelmi bűn. Ez a legdurvább rasszizmusnak tűnt, mert azonnal felidézte bennem azt a nálunk, Európában egykor közkeletű gondolatot, miszerint zsidónak lenni történelmi bűn, és azt, hogy hány millió ártatlan embernek kellett meghalnia ennek a gondolatnak a jegyében. De aztán elhessegettem az ebből fakadó rossz érzéseket, többek között azzal nyugtatgatva magamat, hogy Amerika messze van, nem látok bele az ottani társadalmi, eszmetörténeti, politikai struktúrákba, szóval lehet, hogy ott a méltányosság, az egyenlő esélyek elve és a politikai korrektség mégiscsak adnak valamiféle létjogosultságot az emberek megítélésében a bőrszínt alapul vevő gondolkodásmódnak. Az évek során ez a vonulat csak erősödött Amerikában, időközben a világ talán legismertebb filmes elismerésére, az Oscar-díjra is csak identitáspolitikai kvóták betartásával lehet pályázni, vagyis többek között a bőrszínre és a nemi orientációra vonatkozó előírások teljesítése után jöhet szóba az alkotások szakmai értékelése. Ha jóhiszeműen viszonyulunk ehhez – és miért ne tennénk –, akkor bár furcsának tűnik az identitáspolitikai szempontok alkalmazása egy szakmai díj odaítélésekor, de az mindenképpen tisztességes, hogy már előre lehet tudni, milyen nem szakmai, művészi kritériumoknak kell még megfelelni, mert így mindenki tisztában van azzal, hogy egy-egy alkotás miért kapja meg a díjat.

Amiről azt hittem, csak amerikai jelenség, az itt van nálunk is: fehér embernek lenni Európában is bűn, és megint csak a kulturális közegben érvényesült ez a gondolat. Szégyenszemre nem hallottam még a berlini Világ Kultúráinak Házáról, sem az által alapított irodalmi díjról, amíg a legutóbbi díjkiosztás körül keletkezett botrány nyomán el nem jutott hozzám is a hírük. Az intézmény nemes célokat tűzött ki maga elé, amikor megalapította ezt a kortárs irodalmi díjat, ugyanis a mindenkori zsűri tagjai felé azt az elvárást támasztotta, hogy „a pályázatok elbírálásakor a kiadó, a szerkesztő, a szerző, a fordító, ezek nemzetisége, etnikai hovatartozása, politikai és vallási nézetei tekintetében nem kivételeznek és félreteszik az előítéleteiket”. Ez nagyon helyes, mondhatni normális és alapvető elvárás, el se lehetne képzelni mást egyetlen magára valamit is adó díjról sem. Csakhogy a 2023-as nyertes kiválasztásakor másképp történt az elbírálás, mint ahogy azt a Világ Kultúráinak Háza a nyilvánosság előtt meghirdette. Két zsűritagnak a német sajtóban közölt beszámolója szerint Mariette Navarro francia írónő és Nádas Péter magyar író azért nem voltak méltók a zsűri egyes tagjai szerint erre a díjra, mert bár alkotásaik feljogosítanák őket az elismerésre, de ők maguk fehér bőrűek. Navarrot még az a tény sem mentette fel, hogy nő, Nádas Pétert meg az sem, hogy zsidó származású. 

Megdöbbenve olvastam a beszámolókat arról, amit a két zsűritag az elbírálás körülményeiről leírt, és amit egyébként sem hivatalos, sem pedig nem hivatalos úton nem cáfolt senki. Ilyesmik hangzottak el, hogy Mariette Navarro műve, „A tengerről nem maradhat, mert a szerző egy fehér francia nő”; „Nádas könyve a legjobb, senki sem érhet fel hozzá, de ő egy nagyon befutott és fehér férfi, akit szeretnek az újságírók”; vagy „Nádas a jobb szerző, de politikailag Cherie Jonest kell választani”, (Cherie Jones Nádas Péterrel ellentétben színes bőrű nő, és a zsűri tagjai szerint nem alkotott remekművet). Az egyik akadékoskodó zsűritagnak egy másik tag ezt vágta a szemébe: „Fehér nőként amúgy sincs itt semmi mondanivalód!” 

Az esetet bagatellizálók azt mondhatják, hogy a társadalmi igazságosság megköveteli, hogy a marginalizált embereknek több esélyt nyújtsunk, és a Világ Kultúráinak Háza is csupán ezt tette, amikor végül egy fekete bőrű szenegáli írót díjazott. A pozitív diszkrimináció lényege valóban az, hogy plusz esélyt jelentsen azoknak, akik hátrányos helyzetben kell helytálljanak, de ez csak addig méltányos, amíg felemeli a hátrányban lévőt, s nem generál negatív diszkriminációt a másik oldalon. A Világ Kultúráinak Háza irodalmi díjának odaítélésekor azonban nem egy felemelés, hanem egy kicserélés történt annak a prekoncepciónak a mentén, hogy korábban a fehér bőrű szerzők voltak privilegizálva a díjak odaítélésekor; így most megfordították a kockát és a fekete bőrűeket helyezték kiváltságos helyzetbe. A szóban forgó díj zsűriülésén semmilyen pozitív diszkriminációra nem volt szükség, mivel a versenyben fehér bőrű és nem fehér bőrű szerzők egyaránt szerepeltek. Az persze az ügy ismeretében vitatott, hogy ez a művek minősége vagy a pozitív diszkrimináció miatt alakult így, mindenesetre a döntőben már semmilyen érv nem szólt amellett, hogy a szakmai, esztétikai kritériumokon kívül más szempontokat is érvényesíteni kellett volna. Hogy Mariette Navarrotól és Nádas Pétertől arra hivatkozva vonták meg a győzelem esélyét, hogy fehér bőrűek, sőt, még egy zsűritagnak is megkérdőjelezték a beleszólási jogát a döntésbe pusztán azért, mert fehér bőrű, ez nem a színes bőrű szerzőknek szóló pozitív diszkrimináció, hanem az irodalmi díj célkitűzésének megtagadása, valamint a fehér bőrű szerzőkkel és zsűritaggal szembeni negatív diszkrimináció volt. Hiszen nem a társadalmi esélyegyenlőséget és a méltányosságot segítette elő, hanem a rasszista vétetésű gondolkodásmódot érvényesítette. Mely utóbbi ellen e konkrét ügyben csak akkor nem kell tiltakozni, ha igazságnak fogadjuk el azt, hogy fehér embernek lenni valóban történelmi bűn, és emiatt Nádas és Navarro is megérdemli ezt a bánásmódot. De ha ez a paradigma, akkor ne is játsszuk el a méltányosság színjátékát, eleve nem kell fehér bőrű szerzőket jelölni semmiféle díjra.

Nem szeretek magamról beszélni, de ennek az írásnak a kapcsán talán releváns információ az, hogy Kelet-Európában nevelkedett fehér bőrű férfi vagyok. Lehet, a bőrszínem miatt nem vagyok elég fogékony az Európában időközben felnevelkedett, nem európai gyökerű, esetleg nem is fehér bőrű embertársaim érzelem- és gondolatvilága iránt. És az is lehet, hogy a sajátomként felfogott európai történelmi tapasztalatok nyomán gondolom azt, hogy még létezik néhány, bár egyre kevesebb olyan koncepció, amelyek kapcsán a politikai, ideológiai megosztottságokon átívelő konszenzus van, és amelyekről a mások iránti nyitottság és megértés jegyében sem szeretnék lemondani. Az antiszemitizmusra és rasszizmusra, illetve ezek radikális elutasítására gondolok, ezek azok a fogalmak, amelyeket nem akarok átértékelni azért, mert vannak, akik vagy akiknek ősei nem élték át a nácizmus traumáját, és esetleg egész mást gondolnak mindezekről. Láthatjuk, Európában immár az antiszemitizmusról is lehet radikálisan mást gondolni, persze nem a holokauszttagadásra és egyéb eddig ismert és egységesen elutasított szélsőségekre gondolok, hanem arra, amit a 2023. október 7-e után a palesztinok melletti szimpátiatüntetések fejeznek ki, amikor tömegek vonultak utcára Európában is, figyelmen kívül hagyva azt a puszta tényt, hogy több mint ezerkétszáz zsidó ember lemészárlása egyetlen nap alatt a legnagyobb mészárlás volt a holokauszt óta, amit zsidó civil lakosság ellen elkövettek. Márpedig egy ilyen tettet elutasítani, nem pedig mentegetni kell.

Az antiszemitizmushoz szorosan kapcsolódó rasszizmusról szintén a történelmi tapasztalatok alapján ivódott belénk a következtetés, hogy nincsenek alsóbb- és felsőbbrendű népek, népcsoportok, rasszok, hanem származás tekintetében radikálisan egyenlőek vagyunk, de az említett irodalmi díj körüli botrány azt jelzi, hogy ebben a vonatkozásban sincs már konszenzus, ehelyett az európai társadalmak elkezdenek egyre inkább idomulni az új, a koncepciókat és a történelmi tapasztalatokat relativizáló, a konszenzust megszüntető beállítódásokhoz.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat addig, amíg „csak” a kultúra közegében, annak keretei között próbáljuk meg feldolgozni ezt az érzésem szerint részben téves önértékelésből, részben neheztelésből, részben bosszúvágyból fakadó gondolatot, hogy fehér embernek lenni történelmi bűn, mert most még „csak” arról van szó, hogy kaphat-e Európában irodalmi díjat egy fehér bőrű nő vagy egy fehér bőrű férfi, illetve dönthet-e díjakról fehér bőrű ember. A vesztünket fogja hozni az, ha ez a paradigmaváltás átfogó társadalomszervező erővé fog terebélyesedni. Ezért már most jelezni akarom azt, hogy anélkül, hogy elvitatnám Mohamed Mbougar Sarrtól a Világ Kultúráinak Háza által adományozott 2023. évi irodalmi díjat, számomra az elszenvedett kudarc módja miatt A tengerről és a Rémtörténetek szerzői is ennek a díjnak a nyertesei.

Kiemelt kép: Nádas Péter a SepsiBookon, SepsiBook Facebook

június 14, 2024 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Az aranyláztól a politikai lázálomig – lezárult a nemzetközi Verespatak-per

Ünneplés helyett egymásnak rontottak a hazai politikusok, miután március elején kiderült, hogy Románia javára dőlt el a verespataki ciántechnológiás bányaprojekt meghiúsítása miatti kártérítési per. Az ellenzék feljelentette az ügyészségen a kormány több tagját, mert az ítélethirdetés előtti borúlátó nyilatkozataik megduplázták az aranykitermelést tervező kanadai cég részvényeinek árfolyamát.

A verespataki aranykitermelés fordulatokban gazdag ügyét szinte a beruházás negyedszázada történt bejelentésének első percétől átitatta a politika Romániában, még pártok is alakultak a ciántechnológiás bányászatot ellenző környezetvédő civil mozgalmakból. Politikai döntés volt a bányaprojektnek zöld utat adó törvénytervezet kidolgozása, majd – a közvélemény nyomására – a parlamenti leszavazása, illetve a térség sikeres felterjesztése az UNESCO-világörökségi listájára. Így voltaképp nem meglepetés, különösen választási évben, hogy az ügy lezárása is átpolitizálódott. Ám még hazai viszonylatban is meglehetősen bizarr módon: a Románia számára rendkívül kedvező utolsó fordulatot a pártok közötti egymásra mutogatások és sárdobálások előzték meg, majd ügyészségi feljelentések követték. Magyarán: szinte a teljes politikai osztály ünneprontó módon viselkedett.

Pedig volt mit ünnepelni március 9-én, amikor megérkezett a hír, hogy Románia megnyerte a verespataki ciántechnológiás bányaprojekt meghiúsítása miatti kártérítési pert, mert ez azt jelentette, hogy a román államnak egyetlen centet sem kell fizetnie a hoppon maradt beruházónak. A kártérítési eljárást a Gabriel Resources kanadai vállalat, a Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) fő részvényese 2015-ben indította el a Világbankhoz tartozó Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központjánál (ICSID), arra hivatkozva, hogy több milliárd dolláros veszteséget szenvedett, amiért a román hatóságok – miután 1997-ben bányászati célú koncesszióba adták a területet – a környezetvédők tüntetéseinek hatására végül mégsem tették lehetővé a külszíni ciántechnológiás aranybánya megnyitását a Fehér megyei községben.

Borúlátó nyilatkozatok az ítélethirdetés előtt

Ünneplésre annál is inkább volt ok március 9-én, mert az egész ország borúlátóan várta az ítélethirdetést. Az évek óta zajló kártérítési per kimenetelével kapcsolatos hazai aggodalmakat Marcel Ciolacu február elején tett borúlátó megszólalása indította el. A szociáldemokrata kormányfő, liberális elődei felelősségét hangoztatva, akkor meglehetősen pesszimistán nyilatkozott Románia esélyeiről, hozzátéve: miniszterelnökként megszokta már, hogy „neki nyújtják be a számlát a mások által elkövetett ostobaságokért”. Az ítélethirdetés közeledtével Ciolacu azt is felvetette, hogy a román állam számára kedvezőtlen döntés esetén népszavazást kellene kiírni a verespataki aranykitermelés elkezdéséről.

A kormányfő a Románia győzelmét hírül adó március 9-i Facebook-bejegyzésében is Dacian Cioloș és Ludovic Orban korábbi miniszterelnököket támadta, akiknek a kormányzása idején Románia elindította, illetve újraindította az ókori aranybányászatáról híres erdélyi Verespatak világörökségi helyszínné nyilvánításának folyamatát, megakadályozandó a külszíni bányászat megkezdését, a település és környéke lerombolását. „Romániáért harcoltunk, mert igazságtalan lett volna, hogy az ország valamennyi alkalmazottját és nyugdíjasát büntessék egyes románellenesek gazemberségeiért. A románoknak nem kell szenvedniük olyan miniszterelnökök döntései miatt, akik előbbre helyezték önös érdekeiket az ország érdekeinél” – fogalmazott Ciolacu, köszönetet mondva az ország képviseletét ellátó jogászcsapatnak.

A kormányfőhöz hasonlóan borúlátó nyilatkozatai voltak a liberális pénzügyminiszternek is. Marcel Boloș több ízben beszélt arról az román állam érdekeit védő ügyvédektől kapott információkra hivatkozva, hogy Romániát óriási összegű kártérítésre is kötelezheti a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja, amit legfeljebb részletekben tudna kifizetni, lehetséges megoldásként pedig a bányanyitás engedélyezésének lehetőségét is felvetette. A tárcavezető közvetlenül az ítélethirdetés előtt azt sem tartotta kizártnak, hogy Romániát akár 6,7 milliárd dollárt kifizetésére kötelezik, amiért olyan aranylelőhelyet adott koncesszióba, amelyet aztán nem engedett kitermelni. Az ítélethirdetés után Boloș bevallotta: meglepte, hogy éppen a kártérítést követelő kanadai vállalatot kötelezte a nemzetközi választottbíróság egy „jelképes” – néhány millió dolláros – kártérítés megfizetésére a perköltségért.

Az első borúlátó nyilatkozatok és a március 9-ig ítélethirdetés közötti időszakban történt még valami, ami a hazai gazdasági sajtó figyelmét nem kerülte el. A beruházó Gabriel Resources vállalat részvényeinek az árfolyama megduplázódott – a január végi 0,45 kanadai dollárról 0,87 dollárra emelkedett – a torontói tőzsdén. Így közvetlenül az ítélethirdetés előtti, pénteki napon a cég piaci értéke elérte a 901,3 millió kanadai dollárt. Az ítélethirdetés utáni hétvégét követő hétfői torontói tőzsdenyitáskor a pénteki 0,87-ről 0,05 dollárra zuhant a Gabriel Resources-részvények ára. A román sajtó egy része már március 9-e előtt egy hónappal szokatlannak nevezte, hogy kormányzati tisztviselők – miután kezdetben kiszivárogtatták az információt a médiának – az ítélethirdetés előtt a per várható elvesztéséről és egy magáncégnek fizetendő több milliárd dolláros kártérítésről beszéljenek. Március 9. után pedig már arról cikkezett a sajtó: a Gabriel Resources úgy nyert a torontói tőzsdén, hogy nem tett semmit, csak kihasználta a román politikusok nyilatkozatait.

Felmerült a tőzsdei manipuláció gyanúja

Az ítélethirdetés utáni napokban az ellenzék feljelentette az ügyészségen Marcel Ciolacut. Cătalin Drulă, a Mentsétek meg Románia Szövetség (USR) elnöke a korrupcióellenes ügyészségtől (DNA), a pénzügyi felügyelettől (ASF) és a – tisztségviselők vagyonosodását vizsgáló – feddhetetlenségi ügynökségtől (ANI) kérte az esetleges tőzsdei manipuláció, hivatali visszaélés, hűtlen kezelés és csalás kivizsgálását. Dacian Cioloș volt miniszterelnök, EP-képviselő, a REPER párt elnöke a legfelsőbb ügyészségnél tett feljelentést a miniszerelnök ellen. Mindkét politikus arra hivatkozott, hogy a Gabriel Resources részvényeinek az árfolyama megduplázódott a torontói tőzsdén a miniszterelnök borúlátó nyilatkozatai nyomán. Szerintük Marcel Ciolacu megszegte miniszterelnöki esküjét és a piac befolyásolása céljából vagy szűklátókörű politikai számításból súlyos károkat okozott az országnak, aláásta esélyeit, azt sugallva, hogy Románia elismeri az ellene felhozott alaptalan vádakat.

Megszólaltak az ügyben közvetlenül érintett RMDSZ-es politikusok is. Tánczos Barna volt környezetvédelmi miniszter érthetetlenek nevezte a kormány tagjainak az ítélethirdetés előtti borúlátó kijelentéseit. „Ha Marcel Boloş nem sugallta volna egy hónapon át, hogy elvesztettnek tekintik a pert, ma mindenki Románia látványos győzelméről beszélne” – mondta Tánczos az állami hírügynökségének. Korodi Attila, ugyancsak korábbi környezetvédelmi miniszter pedig azt mondta a Transtelexnek: ezek a borúlátó nyilatkozatok azt mutatták, már nincsenek kormányközelben a verespataki témában jártas szakértők, és nem tudták azt sugallni a kormánypárti politikusoknak, hogy fogják vissza magukat, mert túllihegik a témát. A tőzsdei manipuláció vádját a csíkszeredai polgármester nem kívánta kommentálni, de azt megjegyezte: már 2014-ben beszélt arról a nyilvánosság előtt, hogy a kanadai cég sokszor minden lehetőséget kihasznál a részvényei tőzsdei árfolyamának növelésére.

A román állam érdekeit a kártérítési perben Crenguța Leaua ügyvéd és csapata képviselte. Leaua március 9. után több interjút is adott a sajtónak, de az ügyvédi titoktartásra hivatkozva nem kívánt válaszolni arra a kérdésre, hogy az ítélethirdetés előtt adott-e ki információkat a kormány tagjainak. Azt viszont megerősítette, hogy a kártérítési eljárás végkimenetele kétesélyes volt. „Csak annyit mondhatok: tekintettel az ügy összetettségére és a külföldi befektető érveinek sokaságára, de különösen a nagyon jelentős kártérítési összegre, természetes magatartás maximális felelősséggel kezelni és komolyan venni a per elveszítésének lehetőségét is” – jelentette ki az ügyvédnő. 

Nemzetközi szerződések megszegésére hivatkoztak a kanadaiak

A kormány sajtóosztálya még az ítélethirdetés előtt közölte: a nemzetközi választottbírósághoz benyújtott keresetükben a kanadaiak azzal vádolták a román államot, hogy megsértette a 2009-ben ratifikált román-kanadai és az 1995-ben ratifikált román-brit beruházásvédelmi megállapodást a verespataki bányaprojekt meghiúsításával. A két vállalat 6,7 milliárd dollár kártérítést követelt emiatt Bukaresttől.

A kanadaiak a perben arra hivatkoztak, hogy a kormány 2010-ben helytelen módon felvette a Verespatakra tervezett aranykitermelés helyszínének egy részét a történelmi műemlékek listájára, a környezetvédelmi minisztérium kilenc éven keresztül (2006-2015 között) nem adott ki ajánlást a bányaprojekt környezeti hatásvizsgálatáról, majd 2013-ban a parlament elutasította az aranykitermelést lehetővé tevő törvénytervezetet. Emellett azzal érveltek, hogy a kormány kezdeményezésére Verespatakot 2021-ben felvették az UNESCO világörökségi listájára, ami jogilag lehetetlenné tette a bányaprojekt megvalósítását – részletezte az Agerpres-nek adott válaszában a kormány sajtóosztálya.

Az eljárás során Románia jogi képviselői elutasították a felperesek nemzetközi megállapodások megsértésére vonatkozó állításait. Érveik szerint a befektetők a felelősek a bányaprojekt meghiúsulásáért, mert nem szerezték meg a törvényekben előírt engedélyeket a verespataki bányászathoz szükséges létesítmények megépítéséhez és magához a kitermeléshez, illetve nem nyerték el a beruházásban érintett helyi közösség támogatását sem. Ugyanakkor a román állam ügyvédei szerint Verespatak felvétele a világörökségi listára nem érinti a befektetőknek azt a jogát, hogy a bányaprojekt megvalósításához szükséges engedélyekért folyamodjanak.

A washingtoni választottbíróság cikkünk megírásáig nem közölte az ítélete indoklását. A kanadai vállalat mindenesetre fellebbezhet, de csak öt okra hivatkozva: a választottbíróság megalakításának jogszerűtlensége; a bíróság „nyilvánvaló” hatalmi visszaélése; a bíróság valamely tagjának megvesztegetése; az eljárási szabályok súlyos megsértése; indoklások hiánya. A gyakorlatban ritkán sikeres a fellebbezés Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központjánál.

június 5, 2024 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Aki kiszolgáltatott, az a legkiszolgáltatottabb

A Gyermekotthonban az élet kiszolgáltatottjai, az árvák, az eldobott gyerekek élnek, akiknek nincs családjuk, ezért ők a Társadalom, mindannyiunk gyermekei. Azért is hozunk létre ilyen intézményeket, hogy tőlünk telhetően biztonságos, megértő és segítő környezet teremtsünk nekik, akikért, mivel nincs saját családjuk, mindannyian felelősséggel tartozunk. A Gyermekotthon feladata elősegíteni a nekünk kiszolgáltatott gyerekek felemelkedését, egyengetni a társadalomba való beilleszkedésüket. Az ott élő fiatalok már helyzetüknél fogva is kénytelenek bizalommal viseltetni azok iránt a felnőttek iránt, akik azzal vannak megbízva, hogy jó szándékkal tanítsák és neveljék őket. Irtózatos lehet azoknak a gyerekeknek a megdöbbenése, megrendülése, akiket a Gyermekotthon igazgatója arra kényszerít, hogy a nemi szervét szopogassák! Milyen felnőtt válik azokból a neveltekből, akik ilyen testi-lelki megaláztatást kell elviseljenek? Sokan közülük egész életükben lelki gyötrelmektől szenvedő emberek lesznek, mert ahelyett, hogy megkapnák a szükséges gondoskodást a későbbi boldogulásukhoz, a Gyermekotthonban megtapasztaltak miatt még nehezebben tudnak beilleszkedni a Társadalomba, ha sikerül nekik egyáltalán.

Semmi nem maradhat titokban örökre, és egyetlen szenvedést sem lehet a végtelenségig tűrni, a Gyermekotthon áldozatai közül voltak, akik nem bírták a folyamatos megaláztatást, és segélykiáltásukat hallatták. A nyomozó hatósághoz is eljutott a szenvedésük híre, 2011-ben vizsgálat indult az ügyben, de a Gyermekotthon igazgatóhelyettesének közreműködésével sikerült rávenni a nevelteket vallomásuk visszavonására. Emiatt további öt évnyi szenvedés várt a gyerekekre. A förtelmes abúzust az egyik gyerek már nem bírta tovább, és 2016-ban vonat elé vetette magát. Ekkor a halálba menekülő egyik barátja, egy másik egykori nevelt és áldozat vallomást tett a nyilvánosság előtt arról, mi is történik valójában a Gyermekotthonban. Ennek nyomán bírósági eljárás indult, amelynek következtében mind az elkövetőt, a Gyermekotthon igazgatóját, mind pedig a bűncselekmények eltussolásában részes igazgatóhelyettest elítélték. 

A Bíróság tette a dolgát, igazságot szolgáltatott az áldozatoknak, az egész Társadalomnak, és utóbbi nem igényelt ezen felül semmilyen más jóvátételt, bár talán voltak, akik kevesellték a nyolc év fegyházat az elkövetőnek és a három és fél évet a bűnrészesnek. A gyermekek védelmének általános kérdéskörét nem, de ezt a konkrét ügyet a Társadalom lezártnak tekintette. Mindaddig, amíg a Hatalom akaratától független körülmények, illetve a Sajtó éberségének folyamán napvilágra nem került, hogy az Államfő kegyelmet adott az ocsmány bűnök leplezésében aktív elítéltnek. A Társadalom döbbeneténél már csak felháborodása volt nagyobb, mert nem kapott semmilyen magyarázatot arra, hogy az Államelnök miért cselekedte ezt, kezdetben be kellett érnie azzal az érvvel, hogy minden kegyelmi döntés megosztó. De ahogy a Sajtó munkájának révén egyre több részletet lehetett megismerni, egyre nagyobb lett a düh. Kiderült ugyanis, hogy az elkövető kegyelmi kérvényét az Egyház egyik vezetője egyengette az Államfőnél, többek között arra hivatkozva, hogy az elítélt és a családja is jó egyháztagok. A különböző hivatalos eljárásokban nem feltétlenül jártasak azt is megtudták, hogy a kegyelmi kérvényeket az Igazságügy Minisztérium terjeszti az Államfő elé, majd szintén ennek a Minisztériumnak kell ellenjegyeznie az Államfő kegyelmi döntését, enélkül az ellenjegyzés nélkül egyszerűen nem érvényes a kegyelmi döntés. Az Igazságügy Minisztérium vagy tudatos összejátszás folytán vagy bűnös hanyagságból jóváhagyta az államfői szándékot, mindennek nyomán törlődött egy olyan embernek a bűne, aki gyermekek szenvedéseit és megaláztatását hosszabbította meg.

Megszólalt az ügyben maga a kegyelmet kapott elítélt is, aki ártatlannak vallja magát, ezért is fordult felsőbb jogorvoslati fórumhoz felmentést kérve, mert neki nem volt elég a kegyelem. Ő nem megbocsátást akart a bűneire, azt akarta, hogy mondják ki azt, hogy ő ártatlan. Ennek az embernek a saját ártatlanságába vetett hite volt az, ami végül az Államfő és az Igazságügy-miniszter teljes, az Egyház vezetőjének pedig a fél bukását hozta, természetesen mindezen érintettek szándékától teljesen függetlenül. És ha már ő maga előhozakodott vele, eljátszhatunk a gondolattal, hogy az igazgató-helyettes elítélése netán valóban elhamarkodott volt, valóban nem volt kellőképpen megalapozott, de ha ez így lenne, az esetleges hibát csak a Bíróság hozhatja helyre, az ártatlanságot csak a Bíróság mondhatja ki, a kegyelem viszont mindig egy bűnösnek szól. 

Ezért a kegyelemnek mindig van egy erkölcsi üzenete, amely a Társadalom számára érthetővé és elfogadhatóvá teszi a döntést, még akkor is, ha az Államfő nem indokolja tettét, hanem csak annyit mond, hogy minden kegyelmi döntés megosztó. Csakhogy már ez a kényszerből odavetett megjegyzés is valótlan állítás, mert a Társadalom teljesen egységes abban – és ez meg is mutatkozott a továbbiakban –, hogy pedofíliával kapcsolatos bűncselekmények esetében nem kell kegyelmet adni. Az Államfő e hamis állítással színezett hallgatásával bizonytalanságban tartotta a magyarázatot igénylő és kereső Társadalmat, mert kételyeket ébresztett a Bíróság működése iránt azáltal, hogy felülírta egy olyan ítéletét, amely megegyezett a Társadalom igazságérzetével, másrészt pedig azért, mert a Társadalomban még létező talán utolsó konszenzust kérdőjelezte meg: azt, hogy a pedofília bűncselekményével kapcsolatban semmiféle engedmény nem elfogadható, tehát azzal összefüggésben kegyelem sem adható.

A kezdeti bizonytalanság és értetlenség ködét az újabb és újabb feltáruló részletek oszlatták el, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kegyelem megadásában az elítéltnek és családjának az Egyházhoz való kötődései játszottak meghatározó szerepet. Ez pedig a Társadalom minden reményét szertefoszlatta arról, hogy a kegyelmi döntés mögött valóban morális megfontolás állt. Az államfői akaratmegnyilvánulás igazi üzenete a megismertek fényében immár így hangzik: csinálhattok bármit a gyerekekkel, használhatjátok őket fogyasztási eszközként, élvezeti cikként is, ha jó kapcsolatot ápoltok az Állam, az Egyház magas rangú képviselőivel, és ha netán lebuktok, és a Bíróság elítél, akkor mi majd segítünk rajtatok, sőt, ezt a segítséget, ha indokolt, titokban is tartjuk. Pusztító hatású üzenet ez a gyermekeknek, az áldozatoknak, az egész Társadalomnak, mely képes megrendíteni egy Közösség morális felépítményének az alapjait. Egyetlen Állam sem tökéletes, mindenhol történnek mindenféle visszaélések, vannak alattomos hatalmi játszmák, de már az emberré válás hajnalán azért jöttek létre családok, közösségek, hogy óvják az utódokat, hogy a lehető legbiztonságosabb környezetet biztosítsák számukra az élet viszontagságai közepette. Ez egy olyan megkerülhetetlen erkölcsi törvény, amit nem lehet áthágni anélkül, hogy maga a Közösség bele ne rendülne egy ilyen morális transzgresszióba. Az ebből a felismerésből fakadó hatalmas felháborodás, és nem az elkövetett erkölcsi vétség belátása kényszerítette az Államfőt arra, hogy lemondjon.

Akik mentegetni próbálják az Államelnököt, azt mondják, hogy tulajdonképpen nem hajtott végre semmilyen törvénytelenséget. Ez igaz, de mint az a fentiekből leszűrhető, a kegyelem megadása bár jogi aktus, de morális döntés, és mivel a Törvények erednek a Társadalom morális alapelveiből és nem fordítva, ezért a formailag törvényes jogi aktusok sem kérdőjelezhetik meg a Törvények alapjául szolgáló morális elveket. Ezért is követelhette a Társadalom az Államfő lemondását annak ellenére, hogy nem követett el törvénytelenséget, mert az mégiscsak abszurdum, hogy az Államfő Törvény adta lehetőségével élve mérjen csapást a Közösséget összetartó erkölcsi alapelvekre. És mindezt súlyosbítja az, hogy tette ezt az Egyház vezetőjének a sugalmazására, a Minisztérium bűnös asszisztenciája mellett, vagyis ilyen hatalmas erők mozdultak meg azért, hogy egy gyerekek ellen vétkező megkegyelmezésével tegyék még kiszolgáltatottabbakká a Társadalom és a Hatalom legkiszolgáltatottabbjait: az árva gyerekeket. Szerencsére a Társadalom védelmi mechanizmusai, a Bíróság és a Sajtó működtek és megakadályozták a legmélyebbre zuhanást, ami mégiscsak nyújt némi reményt arra, hogy a legkiszolgáltatottabbak számára is van, lehet védelem. 

A Társadalom, és annak szövetséges erői megálljt parancsoltak a Társadalomtól igencsak eltávolodott Államnak, Egyháznak és Hatalomnak. Nem szükségszerűen ellentétes viszony ez, ideális helyeken Állam, Egyház, Hatalom és Társadalom harmonikus viszonyban áll egymással, és igazi Közösséggé forr össze, nem ideális, de jobb helyeken folyamatos a törekvés arra, hogy az összhang megteremtődjön legalább a Közösség legalapvetőbb morális értékeinek vonatkozásában. Gyermekeink védelme ilyen morális érték, amelynek kapcsán, ha Állam, Egyház, Hatalom és Társadalom ellentétbe kerül egymással, az a Közösség felbomlásához vezet. 

március 25, 2024 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Elszerencsejátékozta újságírói függetlenségét a Ringier Románia

A szakmai szervezetek szerint a romániai sajtószabadságot évek óta veszélyezteti, hogy a politikai pártok költségvetési pénzből megvásárolják a lapok jóindulatát. A múlt évben egy új jelenség is megnyilvánult a hazai médiapiacon: a szerencsejáték-lobbinak engedve a profitot előtérbe helyező külföldi tőkéjű kiadóvállalatok kényszerítik az újságírókat a függetlenségük feladására. A svájci Ringier romániai érdekeltségeinél történteket foglaljuk össze. 

Több esemény is megrengette tavaly, közvetlenül a 2024-es választássorozat előtt a román sajtópiacot. Mindegyik a svájci Ringier kiadóvállalathoz kapcsolódik, amelyik lefejezte a portfóliójához tartozó Gazeta Sporturilort és az ország legjelentősebb tényfeltáró újságává fejlesztett Libertateát, emellett a Románia addigi egyetlen nyomtatott sportnapilapjának print kiadását is megszüntette. Utóbbi intézkedést a nyomtatott lapok iránti kereslet visszaesésével, a menesztéseket „a médiacsoport vezetőségével való együttműködés hiányával” magyarázta a tulajdonos. Ezzel szemben az érintettek az újságírói munkába való durva beavatkozással és a sajtószabadság lábbal tiprásával vádolták a Ringiert.

Az érintett lapok

Az 1924-ben alapított Gazeta Sporturilor nem csak Románia, hanem Európa egyik fontos, patinás sportlapja volt, amelyet közel 100 éven keresztül adtak ki. A rendszerváltás után többször is gazdát cserélt, a kilencvenes években egy ideig még a Ringier tulajdonában is volt, majd 2003-ben Dan Voiculescu politikus-üzletember Intact sajtótrösztjéhez került. Ekkor nevezték ki főszerkesztőnek Cătălin Tolontant, akinek a vezetésével a legnagyobb sportlappá és az egyik legnagyobb romániai napilappá fejlődött, a példányszáma 2009-re elérte a 65 ezret. A Gazeta Sporturilor szárnyalásához hozzájárult lapigazgatóként az ország egyik legtekintélyesebb sportújságírója, az idén 78 éves Ovidiu Ioanițoaia is. A tulajdonosának nagy nyereséget termelő lap egyébként önállóságot élvezett az Intact médiacsoporton belül. Cătălin Tolontan még azt is megengedhette magának, hogy bírálja a munkaadóját, Dan Voiculescut, amiért politikai fegyverként használja a tröszt többi termékét, elsősorban az Antena3 hírtelevíziót. 

A Gazeta Sporturilort 2018-ban vásárolta meg újra a Ringier, pontosabban a svájci kiadó és a bolgár Sportal Media csoport társulása, a Ringier Sportal vállalat. A főszerkesztő Cătălin Tolontan maradt. A tulajdonosváltás után a lap némiképp profilt is váltott: a sportról szóló cikkek mellett egyre gyakrabban közölt tényfeltáró anyagokat más területekről is. Tolontan irányítása alatt felgöngyölítették például a hígított kórházi fertőtlenítőszerek és a bukaresti Colectiv-tűzvész kórházi fertőzés miatt elhunyt sérültjeinek ügyét, mindkettőnek nagy visszhangja volt Romániában.

Az 1989. december 22-én délután alapított Libertateát a rendszerváltás utáni első független napilapként emlegeti a román sajtótörténet. Lapelődje a kizárólag fővárosi terjesztésű Informația Bucureștiului volt. A Ringier Románia 1994-ben megvásárolta, és 1996-ra országos napilappá bővítette. Olvasottságát növelte, hogy a svájciak nyomdatechnológiának köszönhetően az első színes romániai napilap lehetett. A Ringier 1999-ben úgy döntött, hogy a magyarországi és szlovákiai lapjainak mintájára a Libertateát is bulvárosítja. A döntés nagyot lendített a példányszámon, ami a lap fénykorában, a 2000-es évek elején a 250 ezret is elérte, és ezzel hosszú évekig uralta a hazai sajtópiacot.

Újabb váltást 2014 hozott, amikor a tulajdonos döntésére a Libertatea ismét rebrandingen esett át: bulvárlapból politikai napilappá változtatták. Szerkesztőségének összetétele módosult, és elkezdett következetesen foglalkozni a nagy, általános témákkal, a politikától a külföldi hírekig. Ezt a váltást teljesítette ki Cătălin Tolontan érkezése 2018 nyarán. Az újságíró otthagyta az akkor már a svájciak résztulajdonában lévő sportlap főszerkesztői székét (utódja Cătălin Țepelin lett), miután a Ringier Románia tartalomigazgatójává nevezték ki. Neki köszönhetően néhány év alatt az egykori bulvárlap az ország legjelentősebb tényfeltáró újságjává fejlődött. A Libertatea göngyölítette fel például a két nagy biztosító, a City Insurance és az Euroins csődjének hátterét, a cikkeik nyomán körvonalazódó plágiumvádakba bukott bele Florin Roman digitalizálásért felelős miniszter, de riporterei jelen voltak a világ legforróbb pontjain, köztük az ukrán-orosz fronton is.

A médiafogyasztási szokások változásának hatására a Ringier két nagy romániai napilapjának példányszáma is zsugorodott 2023-ban, de még így is kiemelkedőnek számított a hazai sajtópiacon. A BRAT adatai szerint tavaly április és június között a Libertatea 19 262, a Gazeta Sporturilor 11 678 példányban jelent meg, a napilapok közül csak a Click (32 355) előzte meg őket. Megemlítendő, hogy a hatvan újságírót foglalkoztató sportlap 2018-ban, amikor a Ringier Sportalhoz került, 20 ezer példányban jelent meg, és 2022-ben félmillió eurós profitot termelt. Nyilván a nyereséghez elsősorban az online reklámokból származó bevételek járultak hozzá. 

A profitot az alapozta meg, hogy a két lap internetes kiadásának olvasottsága hasított a múlt év első felében: az országos toplistát sajtó kategóriában vezető libertatea.ro-nak havonta több mint 9 millió, a rangsorban tizenegyedik gsp.ro-nak közel 4 millió egyedi látogatója volt. A későbbi események megértéséhez érdemes tudni, hogy a két lap nagy összegű reklámszerződéseket kötött a szerencsejátékipar fontos szereplőivel, és a Gazeta Sporturilort kiadó svájci-bolgár Ringier Sportal vállalat bolgár kisebbségi (49 százalékos) résztulajdonosa pedig Stilian Shishkov üzletember, aki egyben a Bolgár Szerencsejáték Szövetség elnöke is.

Az első problémák

A múlt év első hónapjai látszólag feszültségmentesen teltek a két napilap szerkesztőségében, legalábbis a kiadóval való viszony szempontjából. Sőt, 2022 őszén Cătălin Tolontan még arról írt véleményanyagot a Libertateánál, hogy a Ringier Románia soha nem szólt bele a napilap tartalmába. Cikkét az egyik munkatársának védelmében írta meg. Iulia Marian 2022 nyarán közölt írást annak a bírósági ítéletnek az indoklásáról, amellyel az igazságszolgáltatás leállította a One United Properties ingatlanfejlesztő vállalat Bukarest egyik zöldövezetére tervezett építkezéseit. Az utóbbi cég igazgatótanácsának elnöke Claudio Cisullo, aki tagja a Ringier Románia anyacége igazgatótanácsának is. A cikk megjelenése után egy e-mailben az olasz üzletember az olvasók félretájékoztatásával vádolta az újságírónőt, és bepanaszolta a Libertateát a svájci sajtótröszt vezetőinél.

Ezt az eseményt azért is volt érdemes részletezni, mert a román médiapiac megfigyelői összefüggésbe hozzák a Ringier Románia vezérigazgatójának 2023 júliusában bejelentett távozásával. A lemondása után néhány héttel tragikus hirtelenséggel elhunyt Mihnea Vasiliu az egyik legelismertebb sajtómenedzser volt az országban, több mint egy évtizedig a Media Pro médiabirodalmat is irányította. A 13 évig tartó mandátuma alatt a Ringier Románia jelentősen terjeszkedett, a portfóliójába került a nyereséget termelő eJobs álláshirdető platform és az imobiliare.ro ingatlanportál is. A médiapiaci hírekre szakosodott paginademedia.ro szerint hivatalosan ugyan Mihnea Vasiliu önként távozott, de a színfalak mögött Zürichben döntöttek a menesztéséről, mert a Libertatea ártott Claudio Cisullo üzletember romániai érdekeltségeinek. Utódját mindenesetre Marc Walder, a Ringier svájci vezérigazgatója személyesen jelentette Bukarestben a napilap munkatársainak, arról biztosítva az újságírókat, hogy a kiadó továbbra sem kíván beavatkozni a munkájukba.

Menesztették a Gazeta Sporturilor főszerkesztőjét

Október 3-án a Gazeta Sporturilor főszerkesztőjétől vált meg a Ringier, csakhogy Cătălin Țepelin nem lemondott, hanem hivatalosan is kirúgták. A sportnapilap és a Libertatea szerkesztősége még aznap közös közleményben tiltakozott a kiadóvállalat döntése ellen. Miközben a svájci cég sportkiadványokért felelős divíziója, a Ringier Sports Media Group igazgatótanácsának elnöke, Robin Lingg „a médiacsoport vezetőségével való együttműködés hiányával” és „a lapfejlesztési stratégiával kapcsolatos nézetkülönbségekkel” indokolta a főszerkesztő leváltását, az érintett teljesen másképp írta le kirúgása okait. 

Cătălin Țepelin a közösségi oldalán posztolt bejegyzésében feltárta, hogy a Ringier a tulajdonosok kereskedelmi érdekeinek akarta alárendelni a szerkesztőség munkáját. Felidézte, hogy néhány héttel korábban, 2023. augusztus 28-án Cătălin Tolontannal, a Libertatea tartalomigazgatójával együtt Zürichben tárgyalt a médiaholding vezetőivel, akiknek átadták a két romániai szerkesztőség 25 vezető munkatársának aláírását tartalmazó levelet. „Ebben felemlegettük, hogy a tulajdonosok képviselői több alkalommal jelezték, szeretnék a kereskedelmi érdekek alá rendelni a szerkesztőség munkáját. Márpedig az újságírói függetlenségbe való beavatkozást nem csak a Ringier szakmai-etikai kódexe tiltja, hanem a romániai törvények is” – írta bejegyzésében Țepelin. 

Az már a Gazeta Sporturilor és a Libertatea munkatársainak közös közleményéből derült ki, hogy pontosan miről volt szó. A 89 újságíró aláírásával ellátott állásfoglalás szerint a főszerkesztő menesztése összefüggésben áll a Ringier-vezetők kérésének elutasításával, hogy még megjelentetésük előtt mutassák be a menedzsment képviselőinek azokról a szerencsejáték-szervező cégekről szóló cikkeket, amelyek hirdetnek a tröszt lapjaiban. Közlésük szerint ilyen kérés július 31-én és augusztus 8-án is érkezett a szerkesztőséghez, Cătălin Țepelin pedig mindannyiszor elutasította. „Határozottan tiltakozunk a hasonló módszerek ellen, és bejelentjük, hogy minden törvényes eszközt felhasználunk a román olvasóközönség független sajtóhoz való jogának megvédésére. Ezt a nyilvános közleményt több tucat újságíró jegyzi, aki nem hajlandó alku tárgyává tenni az ahhoz fűződő jogát, hogy az olvasóit szolgálja, ne pedig kormányokat, cégeket vagy tehetős pénzembereket. Mi a Ringier társaság és annak szakmai-etikai kódexe iránt vagyunk lojálisak, és sohasem azokkal szemben, akik véleményünk szerint megtorlással reagálnak egy legitim és bizonyított belső felhívásra” – olvasható a két szerkesztőség állásfoglalásában. A főszerkesztői posztról menesztett Cătălin Țepelint egyébként a két lap munkatársai felállva tapsolták meg, amikor elhagyta a szerkesztőséget. Másnap a Gazeta Sporturilor vezető anyagban számolt be a történtekről „Nem voltunk hajlandóak láttamoztatni a szerencsejáték-szervező cégekről szóló cikkeinket” címmel.

A sportnapilap főszerkesztőjének menesztése után állást foglalt több szakmai szervezet is. Az Active Watch és a Független Sajtóközpont leszögezte, hogy a Ringier vezetése megsértette a Gazeta Sporturilor szerkesztői függetlenségét. Ugyanaznap az egyik legtekintélyesebb román újságíró, a korábbi főmunkatárs Cristian Tudor Popescu bejelentette, többé nem közöl a sportnapilapban. Állást foglalt az ügyben több más neves sajtós is, egyikük – a köztelevízió volt vezetője, Stelian Tănase – például azt írta a Facebook-oldalán: „A kaszinók diktálnak, a svájciak pedig alávetik magukat”. Később megszólalt maga Marcel Ciolacu miniszterelnök is, aki természetellenesnek nevezte, hogy a „szerencsejáték-iparnak ekkora hatalma legyen”, az Európai Bizottság pedig bejelentette, hogy „nyomon követi” a Ringier román lapjainál történteket, a Nemzetközi Sportsajtó Szövetség szintén egy elítélő állásfoglalást tett közzé.

Cătălin Tolontant is lapátra tették 

Egy hónappal később újabb csapás érte a Gazeta Sporturilort: a Ringier Sports Media Group november elsején bejelentette, hogy megszünteti a nyomtatott kiadást, és az aznapi volt az utolsó lapszám. Közölték azt is, hogy Cătălin Tolontan tartalomigazgatói hatásköre többé nem terjed ki a sportnapilapra. A kiadóvállalat a döntést a példányszámok meredek (öt év alatt 27 százalékos) zuhanásával indokolta. A Gazeta Sporturilor munkatársait főként az háborította fel, hogy senki sem konzultált velük a drasztikus lépés bejelentése előtt, így erre az olvasókat sem tudták felkészíteni. A romániai sajtópiaci fejlemények november közepére a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is elérték, „Így ölték meg a fogadások Románia legnagyobb sportújságját” címmel is jelentek meg beszámolók.

Ezután még jobban felgyorsultak az események a Ringier Romániánál. A kiadóvállalat december 6-án bejelentette, hogy megválnak Cătălin Tolontan tartalomigazgatótól, a Libertatea két főszerkesztő-helyettesétől, Iulia Roşutól és Camelia Stantól, illetve menesztik a napilap ötven újságírójának egyötödét. Közleményében a Ringier Románia azzal indokolta a döntést, hogy 2018-hoz képest 64 százalékkal visszaesett a nyomtatott példányszám, költségcsökkentésekre van szükség, ezért a továbbiakban az online tartalomra kívánnak koncentrálni. Az Active Watch és a Független Sajtóközpont így reagált erre egy közleményben: „A Ringier váratlan és agresszív döntése megfosztja a romániai médiateret az egyik legaktívabb és leghatékonyabb oknyomozó újságírócsapat hangjától, a demokrácia szempontjából rendkívül fontos időszakban, a 2024-es választási szuperév előtt”. Az ügynek néhány nappal később nemzetközi visszhangja is lett, miután a tekintélyes AFP hírügynökség ezzel a címmel közölt részletes beszámolt róla: „Elbocsátások sújtják a román médiát a sajtószabadsággal kapcsolatos aggodalmak közepette”.

December folyamán a Gazeta Sporturilor és a Libertatea több munkatársa sorra jelentette be, hogy nem kíván többé a Ringiernek dolgozni. Döntésüket azzal indokolták, hogy a svájci tröszt romániai lapjai már nem garantálják az újságírók szabadságát. December közepén önként távozott a Libertatea főszerkesztője is. „A Ringier döntései nemcsak elvi és emberi, hanem stratégiai szempontból is helytelenek” – indokolta döntését Dan Duca. Ezután több tucat romániai személyiség, civil szervezet és vállalat vállalt szolidaritást a Libertateától elbocsátott újságírókkal. Nyílt levelükben felhívták a figyelmet arra, hogy 2024-ben négy választást is tartanak a Romániában, majd megállapították: „az éleslátó újságírás hiánya” megteremti a feltételeket az illiberalizmus, a szélsőséges és diszkriminatív diskurzusok terjedéséhez, és nyitva hagyja az utat a korrupció és a jogállamiság megsértésének állandósulása előtt. A Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) is aggodalmát fejezte ki a Ringiernél történt elbocsátások miatt. A szervezet azt is bejelentette, hogy a továbbiakban nyomon követi a romániai sajtószabadság állapotát, és különösen azt, hogy a sajtóba nagymértékben befektető szerencsejáték-ipar milyen hatással van az újságírás feddhetetlenségére Romániában.Cătălin Tolontan felmondási határideje idén január 10-én járt le a Libertateánál. Az újságírónak aznap jelent meg az utolsó véleményanyaga a napilapban. „Amikor a Ringier tulajdonosai az érdekeiket védve a barátaik segítségére siettek, nemet mondtam. Nem azért dolgoztam annyi éven keresztül, hogy elfogadjam a feudalizmust, bármilyen színezete is legyen. Független újságíróként érkeztem a Libertateához, és így is fogok távozni” – írta Tolontan.

december 3, 2023 | Mayer Ágota | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

A kor hangja: Emil Cioran és a szélsőjobboldali eszmeiség a múlt század 30-as éveiben

1.

Mottó: „Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad…” Pilinszky János

Emil Cioran annak a két világháború közötti fiatal értelmiségi rétegnek volt prominens személyisége, amely közéleti szerepvállalásával hozzájárult ahhoz, hogy az amúgy is elég gyenge lábakon álló romániai demokrácia összeomoljon, és az ország belesodródjon a szélsőjobboldali totalitarizmusba. Talán meglepőnek tűnhet ilyet állítani az 1911-ben született, tehát akkoriban igen fiatal emberről, mert kétségeket ébreszthet az, hogy mekkora befolyással bírhatott egy ifjú filozófus Románia történelmi sorsfordulatainak alakulásában. De ez a befolyás mégis létezett, és meglehetősen erős volt, egyrészt azért, mert egy egész nemzedék, és annak legtehetségesebb tagjai szakítottak a demokratikus eszmékkel, és teremtették meg az igényt az azzal való leszámolásra. Ebben az eleve markáns demokrácia ellenes hangulatban volt az egyik kiemelkedő hang az Emil Ciorané, és ez a másik oka az ő befolyásának: kivételes tehetségével, írásaiban megmutatkozó szuggesztív személyiségével és szenvedélyességével, nyelvezetének újszerű delejességével másokat is magával tudott ragadni. Emil Cioran berobbant a román kultúrába: a huszonhárom éves korában megjelent A kétségbeesés csúcsain (Pe culmile disperarii) című könyvét kedvezően fogadta a kritika, két díjat is kapott érte, és gyakorlatilag azonnal a jobboldali román nyilvánosság egyedi és kedvelt képviselője lett.

Cioran a tárgyalt időszakban alkotóereje teljében van, és vérmérséklete, elégedetlensége folyamatosan ösztönzi őt arra, hogy kinyilvánítsa elutasítását a fennálló állam- és világrenddel szemben. Mondhatni ontotta magából a könyveket. Politikai gondolatait az 1937-ben megjelent Románia színeváltozása című művében foglalta össze, mely a legionárius mozgalom egyik alapművévé vált. Húsz éves kora óta aktív a kor sajtójában: írásai jelennek meg a Calendarul, a Gândirea, az Acţiunea, a Facla és más folyóiratokban, de fő publikációs terepe a Vremea (A kor) című hetilap volt, ahol az akkori fiatal nemzedék két másik jelentős alakja, Constantin Noica és Mircea Eliade is rendszeresen közölt, és amelyben Ciorannak 1933-tól kezdve a 40-es évek elejéig több mint hatvan cikke, esszéje, tanulmánya jelent meg. Az itt megjelent írásai rajzolják meg a legpontosabban a filozófus elméleti-politikai fejlődését, azt a szellemi útvesztőt, amelyről később sokan, ő maga is, legszívesebben hallgattak. Elég csak annyit megemlíteni, hogy a rendszerváltás után megjelenő román nyelvű Cioran életműsorozatban a Románia színeváltozása című könyv újrakiadásából kikerültek az idegengyűlölő, kompromittáló részek, és publicisztikai munkássága is alaposan meg lett szűrve, hiányoznak belőle a hitlerizmust és a diktatúrákat dicsőítő írásai, szövegrészletei. Ezeket a rostálásokat maga a szerző végezte el, mert nyilván már nem vállalta fel azokat az ordas eszméket, így azonban erősen torzít az a kép, ami Cioranról él a román és nem csak román kulturális, irodalmi életben. Ezért is szükséges Cioran fiatal, illetve fiatal felnőtt korának lehető legpontosabb rekonstruálása, hogy világos legyen az, mitől is határolódott el később. Ez a magyarázata annak is, hogy olykor akár szokatlanul hosszú passzusokat idézek írásaiból, melyekből hiteles módon tükröződik vissza a múlt század 30-as évei Romániájának korhangulata. 

Barbarizmus és nácizmus

Csakúgy mint nemzedéktársai legtehetségesebbjeit, Emil Ciorant is Nae Ionescu, a fiatal értelmiségre rendkívüli hatással bíró egyetemi professzor rontotta meg és fordította a szélsőjobboldal felé. Ráadásul Cioran politikai érdeklődésének felélénkülése éppen arra az 1933-tól kezdődő időszakra esik, amikor egy ösztöndíjnak köszönhetően Németországban tartózkodik, így testközelből élheti meg a Harmadik Birodalom felemelkedését. Az ott tapasztaltak óriási hatással vannak rá, erről tanúskodnak a Vremea-nak küldött írásai, melyekben azt üzeni az otthoniaknak, hogy a nemzetiszocializmus vagy egy ahhoz hasonló vitalista barbár rendszer jelentené Romániának is a megváltást. Ciorantól eleve nem idegen a barbarizmus fogalma és jelensége, melynek apológiáját nyújtja 1933. május 21-én megjelent írásában: 

„A legnagyobb hévvel, végtelen őrülettel és félelmetes lelkesedéssel kell hozzájárulni a modern kultúra szétesésének folyamatához. (…) Eljött az óra, amikor hangosan kell követelnünk az intelligens emberek halálát, minden analitikus szemlélődőét, akik képtelenek veszélyes tapasztalatokat és gyötrelmes élményeket megélni, és akik számára az élet egyfajta színtelen és kifejezéstelen perspektivizmusra korlátozódik. (…) Számunkra, akik a kimerültség miatt hajótörést szenvedett kultúra roncsai vagyunk, a barbár lendület, a barbárság különös jelenségéért érzett lelkesedés az egyetlen megváltás. Ez az egyetlen módja annak, hogy még részt vehessünk a történelemben. (A barbárság felmagasztalása, 1933. május 21., 5. o.)

Néhány hónappal később Az elpuhult emberek országa című írásában tovább folytatja a már megpedzett gondolatot, a tőle megszokott vehemenciával követelve egy nagy társadalmi felfordulást: 

„Hol van ebben az országban a túlzás, a nagy őrültség és az abszurd gesztus? Hol van ebben az országban a nagy szenvedélyek forrongása, hol vannak a nagy szorongások és hol találkozhatunk a megmagyarázhatatlan gesztusokkal? Minden túlságosan is megmagyarázható ebben az országban, melyet csekély racionalitása oly rokonszenvessé és oly érdektelenné tesz. (…) Románia csak úgy mentheti meg magát, ha megtagadja önmagát, ha radikálisan felszámolja többé-kevésbé kitalált múltját, ha lerombolja a múlt minden illúzióját és szerelmes rajongását. Amíg nem számol le kényelmes egyensúlyával, szégyenletes normalitásával, addig nincs joga élni. Túl sok normális ember van ebben az országban.” (Az elpuhult emberek országa, 1933. szeptember 24.)

Ennek a történelmi nagyság iránti vágynak az alapja a megnyert világháború és a területileg hirtelen és jelentősen megnagyobbodott ország, ami sokakban azt a később illúziónak bizonyuló igényt keltette, hogy elérkezett az idő, amikor Románia politikai, sőt, történelmi tényezővé válhat. Ezt a felfokozott várakozást hűtötte le a korabeli román közéleti tapasztalat; a társadalom épp csak tanulgatta a demokráciát és annak társadalomszervező mechanizmusait, továbbá a sok politikai kompromisszum, megbicsaklás, válság miatt sokan érezték úgy, hogy Románia egyhelyben topog, emiatt elszalasztja azt a történelmi lehetőségetet, hogy a világpolitika porondjára lépjen. Ez a demokráciát hibáztató bizalmatlanság és a politikai-történelmi türelmetlenség csapódik le Cioranban a barbárság és a lázongás iránti igényként, azonban ennek a vágynak nincs jól körülhatárolható iránya addig, míg fel nem ismeri a hitlerizmusban a barbárságnak azt a megnyilvánulási formáját, amely konkrét csapásvonalat tud teremteni ennek a társadalomban felgyülemlő elementáris pusztító erőnek. A Harmadik Birodalom azt testesíti meg Cioran számára, amit Románia és a román nemzet számára kívánt, mert úgy vélte, ez mutatja meg azt, hogy kis kultúrából és jelentéktelen országból hogyan lehet nagy kultúrává és jelentős állammá válni. 

„Ha a mai Németország tett valamit, ha a németek őrült lelkesedésben és csodálatra méltó pezsgésben élnek, ez azért van, mert egy adott pillanatban megvolt bennük a felszámolás bátorsága, a termékeny és kreatív barbárság szenvedélye, a végtelen kockázatvállalás képessége és mindenekelőtt a külföldiek számára nehezen érthető messianizmusa.” (Német nézőpontok 1933. november 19., 9. o.) írja a román filozófus, aki szerint „Bárki, aki akár csak a legcsekélyebb történelmi ismeretekkel is rendelkezik, fel kell ismerje azt a vitathatatlan tényt, hogy a hitlerizmus sorsszerű volt Németország számára.” (uo.). Ugyanezt, a nemzetiszocializmus szükségességét hirdető a gondolatot ismétli meg a Vremea 1933 karácsonyi számában megjelent írásában, melyben Franciaország és Németország viszonyáról, illetve a béke illúziójáról ír, de ebben a szövegben olvasható számos a nemzetiszocializmusról szóló megállapítása: „Akár elfogadod, akár elutasítod a hitlerizmust, attól az még nem lesz kevésbé egy életforma, amely szervesen növekszik Németországban, és túl azon a konkrét aktualitáson, hogy kifejlődik és elmélyül az egyéni tudatokban, beépül a német történelem folytonosságába és értelmébe.” (Németország és Franciaország vagy a béke illúziója, 1933 karácsony)

A továbbiakban kifejezi szimpátiáját a nemzetiszocializmus iránt, különösen annak irracionalizmusa ragadja meg a fiatal román filozófust: „Ha van valami, ami tetszik nekem a hitleristákban, az az irracionális kultusza, az életerő mint olyan felmagasztalása, az erők férfias, kritikátlan, fenntartás és kontroll nélküli kibontakozása. Abban mindenki egyetért, hogy nem lehetsz nemzetiszocialista a történelmi küldetésben való spontán és reflektálatlan részvétel nélkül, a teljes személyiség általános feszültsége nélkül, amelynek rezdülései eredendően beillesztenek a nemzetbe. Minden csak eredendő elemei révén ér valamit: csak az élet irracionális erői igazolhatnak egy tettet és garantálhatják annak hitelességét. Ez az irracionalizmus az elsődleges adottságok, az ősi és hamisítatlan elemek igazi extázisa, amelynek látomásában a szellem, a kultúra és az ethosz melléktermékekként határozódnak meg.” (uo.)

Cioran nemzetkarakterológiai elemzést is nyújt a németekről, és arra a következtetésre jut, hogy a nemzetiszocializmus nemcsak történelmi szempontból szükségszerű Németországban, de e nép sajátosságai is mintegy törvényszerűen hívták elő belőle ezt az eszmét: „A germán barbárság abból származik, hogy a németek képtelenek fenntartani az élet és a szellem közötti egyensúlyt. Ez az egyensúlyzavar nem annyira e két valóság közötti ingadozásban, a bennük egymást követő rabságában fejeződik ki, hanem abban, hogy az ember egyidejűleg éli meg ezt az ellentétet, ami az emberi létben egy antinomikus szerkezet jelenlétét határozza meg. Mivel a létezés e két elemét nem tudja harmonikusan elrendezni, ezért a belső élete barbár és elementáris ősrobbanásban tör ki, míg a szellem az élet mellett vagy fölött rendszereket és perspektívákat épít, amelyek a hagymázas nagyzolástól a haszontalan és terméketlen ködképekig terjednek. A barbarizmus abból fakad, hogy nem képes olyan formát találni, amely az őseredeti antinómiákat egy származtatott síkon tudná egyesíteni. A német kultúra minden nagysága ebből a tehetetlenségből, ebből az aránytalanságból ered, amely lenyűgöző tragikumot zár magába.”  (uo.)

Innen már csak egy lépés a barbarizmust felhasználni képes állam, illetve vezérkultuszának az igazolása. És Cioran meg is teszi ezt a lépést: „Egy Führer szükségességét nemcsak a politikai és gazdasági jellegű egyensúlyhiánnyal, hanem főként a német lélek belső tengelyének a hiányával lehet magyarázni. Minden olyan nép, amely alkotásai révén eléri a fenségeset, de ezzel a ténnyel nem tudja kiiktatni a barbárság alapját, tartós szükségét érzi egy külső abszolútumnak, amellyel szemben gesztusa alárendelt viszonyban maradjon. A demokrácia soha nem illett a németek belső világához. A liberalizmussal szembeni ellenállásuknak a magyarázata sokkal mélyebb eredetű annál, mint ahogy azt az idegenek képzelik.
A franciák, és őket követve az egész világ a hitlerizmust anomáliának tartja, míg Németország egésze számára ez a legtermészetesebb megoldás. Ezek az emberek nem tudnak normák, közösség és Führer nélkül élni, mert a más népekéhez képest elevenebb alapstruktúrájuk kitör és szétzilálja őket, ha nincsenek meg ezek a normatív, közösségi és tekintélyelvű elemek. Egy külső abszolútum – mint a belső ki nem kristályosodás elleni fegyver – szükségességét bizonyítja az állam kultusza, amelyet Németországban mindig is másként fogtak fel, mint Franciaországban.”

(uo.)

Az általános, ha úgy tetszik filozófiai megalapozás után azt vizsgálja, hogy a vezérkultusz hogyan csapódik le a gyakorlatban a német társadalomban: „Nehéz megmondani, hogy Hitler mit jelent Németország számára. Mert ez az ember olyan mélyen behatolt a német tudatba, hogy lehetetlen őt objektíven meghatározni. Amikor egy ember jelképpé válik, már nem a személyes jelenléte és léte számít, hanem az, ahogyan mások tudatában tükröződik és megtapasztalható. Az új németországi életstílus az elemihez való visszatéréssel, az irracionális kultuszával, a szellem minden formájának és ágának németesítésével, a hős eszményével és a vér nemességével, a nép iránti rajongással és a föld misztikájával mind a Führer fanatikus kultuszában csúcsosodik ki. (…) A németek Führer-kultuszában ahhoz hasonló biztonságérzet van, mint amilyet egy dicsőséges sors előérzete vagy talán bizonyossága nyújt. A németek annyira el vannak telve önmagukkal, hogy természetesnek tűnne számukra az, ha minden nép lemondania saját területeiről, és Németországnak adná azokat. Képtelen vagyok arra, hogy ne csodáljam ezt az elfogadhatatlan hiúságot.” (uo.)

A német lelkületről és történelemről írt magabiztos eszmefuttatások mellett megjelenik a kétely a német rendszerrel kapcsolatban. Egy másik írásában bevallja, hogy nem igazán érti a német korszellemet, ennek ellenére a romániai állapotokkal, közhangulattal és etikai hozzállással összehasonlítva mindenképpen előbbre valónak tartja. Kárhoztatja a románságot, amiért nincs meg benne a radikális változtatás utáni vágy, aminek felszításához viszont arra lenne szükség, hogy a román nép leszámoljon hagyományaival és különben sem jelentős történelmével. „Az egész történelmünk csak azt bizonyítja, hogy kényelmes, csendes, tisztességes és bűnös emberek vagyunk. Lehet-e ezekkel az elemekkel jövőt építeni? (…) Románia csak annyiban érdekes, amennyiben képes mássá válni.” (Az etika problematikája Németországban, 1934. február 4.). Ez a történelem és hagyományfelfogás adja Cioran nacionalizmusának a korban mindenki mástól megkülönböztető egyediségét, ugyanis ő elítéli a tradicionalizmust, amiért az csak visszahúzza az országot, ahelyett, hogy előre lendítené, másrészt szerinte Romániának nincs is olyan jelentős történelme, amit értékes hagyományként érdemes lenne átadni a fiatal generációknak, hiszen nem aknázható ki belőle az a büszkeségre serkentő és lelkesítő erő, ami ahhoz kell, hogy kimozdítsa az országot a sarkaiból. Az előbbieket figyelembe véve Cioran Románia drasztikus átalakításához is a nemzetiszocialista Németországhoz fordul mintáért, annak a rendszernek minden érthetetlen abszurditása ellenére, vagy tán éppen ezért: „És akkor hogy nem csodáljuk Németország érvényesülési vágyát, elszántságát, hogy megannyi tarthatatlan tézissel, megannyi alaptalan törekvéssel harcol az egész világ ellen, de mindez olyan életerőből és büszkeségből ered, melyek lüktetése kiiktatván a nevetségességet és a karikatúra-jelleget felveszi a küzdelmet az abszurddal és egy csomó olyan hibából táplálkozik, amelyeket a mi ízetlen és unalmas tisztánlátásunk szégyenteljes óvatosságból elkerül.” (Az etika problematikája Németországban, 1934. február 4.)

Cioran megtalálta tehát a politikai programot, amit Romániának vállalnia kell. De figyelmeztet, hogy ez egy saját képére alakított, különbejáratú nemzetiszocializmus legyen, ami eltér a német változattól, de csak azért, hogy Románia ne váljon francia gyarmatból német gyarmattá. Mindenesetre a német példát tekinti követendőnek – mint később látni fogjuk – a fiatalság megszervezésének tekintetében, valamint a pacifizmus elvetése vonatkozásában is: „Németországban minden fiatalember a katonaideálról, a hősies militarizmusról és a harci lelkesedésről beszél. Egy ilyen nagy kulturális hagyományokkal rendelkező ország nem szégyelli az oktatásban a politikára fektetni a hangsúlyt. A pacifizmus szégyenletesnek számít. (…) Eljött az óra, amikor csak egy másik Romániára gondolhatunk, és amikor nem lehet más küldetésünk, csakis Románia színeváltozása. Hiszen ha nincs meg bennünk létezésünk bátorsága, akkor nincs értelme tovább élnünk.” (Románia a külvilág színe előtt, 1934. április 20.)

(Folytatása következő számunkban.)

november 30, 2023 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Ausztria már ki sem tud lépni a vétó logikájából

Minimális az esélye annak Winkler Gyula szerint, hogy a Románia schengeni csatlakozását tavaly decemberben megvétózó Ausztria év végéig változtasson az álláspontján. Az RMDSZ európai parlamenti képviselője szerint a bécsi kormány belpolitikai megfontolásokból továbbra is össze fogja kapcsolni a schengeni térség bővítését az illegális migrációval, és „már annyira messze ment”, hogy ki sem tud lépni ebből a logikából. Cseke Péter Tamás interjúja.

Az uniós tagországok október elején megegyeztek a menekültügyi csomag utolsó eleméről is, így elkezdődhetnek az egyeztetések az Európai Parlamenttel az úgynevezett migrációs paktumról. Akadtak elemzők, akik szerint a paktum elfogadása választ adna Ausztria migrációval kapcsolatos félelmeire, így elhárul az akadály Románia schengeni csatlakozása elől. Klaus Iohannis államfő maga szkeptikusan nyilatkozott erről. Ön hogyan kommentálja ezt a fejleményt?

Ha a schengeni csatlakozásról beszélünk, az a helyes megközelítés, ha a szabályokból indulunk ki. A schengeni övezet szabályzatának pedig az égvilágon semmi köze nincs a migrációhoz. A kettő összekapcsolása olyan politikai gyakorlat, mint amilyet éveken keresztül Románia és Bulgária számára a lassan feledésbe merülő együttműködési és ellenőrzési mechanizmus jelentett. A Schengen-szabályzat nem tartalmaz politikai feltételeket. Nincs közvetlen köze például a korrupció elleni fellépéshez, egy ország jogállamiságának helyzetéhez vagy más politikai körülményhez. A Schengen-szabályzat technikai feltételeket szab a csatlakozásra váró államoknak: a határbiztonságot, a schengeni informatikai rendszer működtetését, a rendőri együttműködést. A politikai kritériumok ezekkel egy csomagban érkeznek, és ebben az Európai Unió tagállamait nem lehet megakadályozni. Románia 12 éve vár a csatlakozásra, de folyamatosan újabb és újabb politikai kritériumokat kellett teljesíteni, a csatlakozás ezért egy mozgó célpont azóta is. Előbb Franciaország, majd Finnország, később Hollandia, most pedig Ausztria gördít akadályokat az ország felvétele elé. 

A kérdéshez visszatérve: szerintem túlzott az úgynevezett migrációs csomag elfogadásával kapcsolatos optimizmus, mert távol vagyunk még ettől. A tagállamok megőrizték a már 2015-ben megfogalmazott fenntartásaikat például a kötelező migrációs kvótákkal kapcsolatban. Emlékezetes, hogy 2015 szeptemberében az akkori első nagy migrációs hullámra való reakcióként a belügyminiszterek tanácsa úgy gondolta, ezt a hangsúlyosan politikai kérdést többségi szavazással lehet eldönteni az Európai Unió Tanácsában. Meg is történt ez a szavazás annak idején, és sem Románia, sem Magyarország nem támogatta a menekültek kötelező migrációs kvóták szerinti elosztását. Tehát nem működött a rendszer, és ennek az oka ma is fennáll: azok az illegális bevándorlók, akik gazdasági okok miatt érkeztek az Európai Unióba, nem kívánnak sem Romániában, sem Magyarországon, sem Bulgáriában letelepedni, a célpontjuk Nyugat- és Észak-Európa. Így hát óriási eredmény lenne, hogy ha a migrációs paktumot még húsvét előtt sikerülne elfogadni. Áprilisig tart a munka az Európai Parlamentben, májusban már EP-választási kampányban lesz hivatalosan is mindenki. Belpolitikai magyarázata van annak, hogy Ausztria összekapcsolja a Schengen működését az illegális migrációval. Ez elfogadhatatlan, de azt látjuk, sem az Európai Parlament, sem az Európai Bizottság nem tud megbirkózni ezzel a helyzettel. Ma már az is látszik, hogy Karl Nehammer kancellár és az amúgy az RMDSZ-szel és a Nemzeti Liberális Párttal egy pártcsaládban lévő Osztrák Néppárt nem tud belpolitikai előnyt szerezni ebből az egész történetből. Csakhogy ma már annyira messze mentek, hogy ki sem tudnak lépni ebből a logikából. Ezért Schengen működését továbbra is össze fogják kapcsolni az illegális migrációval.

Ausztria fő érve a román és a bolgár csatlakozás vétójakor az volt, hogy nincs értelme bővíteni a jelenlegi formájában a schengeni térséget, mert a rendszer maga nem működik. És úgy tűnik, ebben Bécsnek igaza van, hiszen sorra jelentik be tagállamok, hogy egyoldalúan ellenőrzéseket vezetnek be a határaikon az illegális migráció miatt. Ennek ellenére is megalapozatlan Ausztria kritikája?

Ausztria kritikája sok szempont miatt megalapozatlan. Elsősorban durva túlzás az, hogy nem működik a schengeni rendszer. A schengeni rendszer, köszöni szépen, viszonylag jól van. Volt már rosszabbul is. Valóban Szlovákia, Lengyelország, Ausztria ideiglenesen határellenőrzéseket vezetett be, de ezek kis mértékben érintik a turizmust, a személyek mozgását, sokkal inkább az áruforgalmat. Azt is túlzás állítani, hogy a közép-európai vagy közép-kelet-európai helyzet miatt Schengen nem működik. 

Másfelől a tények makacs dolgok. Megjelent október elején az Európai Unió külső határvédelmi szervezete, a Frontex 2022-es kimutatása. Az adatok szerint hét migrációs útvonal létezik, többek között a görögországi, a horvátországi és a szerbiai. Ezek közül a Horvátországon keresztül vezető migrációs útvonalon érkezett 2022-ben az EU-ba a legtöbb illegális bevándorló, több mint 150 ezer személy. A legkevesebb migráns Románián keresztül jutott az EU-ba, alig 150 személy. A 150 és a 150 ezer között azért nagyon jelentős különbség van. Ezek a számok cáfolják azokat az adatokat, amelyekre az osztrák kancellár hivatkozott tavaly decemberben, amikor Ausztria megvétózta Románia csatlakozását. E számok ismeretében cinizmus volt Ausztria részéről támogatni annak a Horvátországnak a csatlakozását, amelyen keresztül a legnagyobb számú illegális migráns került be az Európai Unióba. Ráadásul azzal az érvvel, hogy Horvátországban szoktak nyaralni az osztrák állampolgárok. Bécsnek ezt a hozzáállását legfeljebb nyomdafestéket nem tűrő szavakkal lehetne minősíteni.

Románia diplomáciai offenzívát indított Ausztria ellen. Marcel Ciolacu kormányfő szeptemberben bejelentette, Bukarest el fogja lehetetleníteni az osztrák hadsereg együttműködését a NATO-val, néhány nappal korábban pedig a schengeni csatlakozást az OMV fekete-tengeri földgázprojektjének ügyével is összekötötte. Lehet hatása ezeknek a lépéseknek?

Ezek a lépések benne lehetnek egy kormány eszköztárában. Lehet ilyeneket alkalmazni, a kérdés az, hogy nem saját magunk alatt fűrészeljük-e el az ágat, ha gazdasági háborúba keveredünk Ausztriával. Ezzel egyrészt nem oldjuk meg a problémát, másrészt kérdéses, hogy ki veszít többet, Románia vagy Ausztria egy gazdasági háborúskodással. Induljunk ki ismét a szabályokból. A schengeni övezet egy nemzetközi egyezmény alapján jött létre, a nemzetközi egyezmények és a külpolitika irányítása pedig a román alkotmány szerint nem a kormány, hanem az államfő hatáskörébe tartoznak. Tehát, ha valakinek meg kellett volna oldani ezt a kérdést az elmúlt években, az Klaus Iohannis volt. Az ő számlájára lehet írni ezt a sikertelenséget. Nyilván, nem volt könnyű az elmúlt nyolc-kilenc év, amióta Klaus Iohannis Románia elnöke, egymást követték a válságok, a 2015-ös migrációs válságtól a világjárványon át az ukrajnai háborúig. De ez nem változtat a tényen, hogy kinek kellett volna megoldani ezt a kérdést. És még egy észrevétel a Marcel Ciolacu-féle gazdasági háborúskodásról: ennek hátterében populista indokok állnak. A kormánypártok felmérik a közvéleményt, látják az osztrák gazdasági érdekeltségeket szapuló bejegyzéseket a közösségi oldalakon. Ezek az indulatok megalapozottak, de nem biztos, hogy külpolitikai cselekvéssé kellene változniuk. Nem azt mondom, hogy nem kell cselekedni, vagy nem lehetne akár be is perelni Ausztriát. Ennek a lehetséges pernek a legközérthetőbben megfogalmazható indoka az Európai Unió Bírósága előtt az lenne, hogy a schengeni csatlakozás nemcsak jog, hanem kötelezettség is. Románia és Bulgária a többi tagállamhoz hasonlóan vállalta az uniós csatlakozási szerződés szövegében, hogy a schengeni övezet tagjai lesznek. Nem vagyok jogász, de erre föl lehete építeni a pert, amelynek lehetnek gazdasági és környezetvédelmi indokai is. 

A miniszterelnök be is jelentette, hogy Románia az Európai Unió Bíróságához fordul, ha Ausztria kitart a vétó mellett. Ezek szerint nem elképzelhetetlen, hogy akár kedvező ítélet szülessen egy esetleges perben?

A probléma az, hogy az Európai Unió Bíróságán akár évekig is elhúzódnak a perek. Jövőre EP-választások lesznek, amikor biztos nem fog döntés születni az EU-ban a schengeni övezet bővítéséről. Így Románia egyetlen esélye a rövid időn belüli csatlakozásra, ha a belügyminiszterek tanácsának decemberi ülésén pozitív döntés születik ebben az ügyben. Ez az esély pedig halovány.

Beszélgettem nemrég egy külpolitikai elemzővel, aki szerint Románia számára az idei év jelenti az utolsó esélyt a schengeni csatlakozásra, mert az EP-választások után a belső határellenőrzés nélküli térséget is érintő strukturális reformok körüli vita fog előtérbe kerülni az EU-ban. Ezt hogyan látja?

Az elemző állítása az Európai Unió jövőjéről szóló, tavaly lezárult konferenciának azzal a konklúziójával hozható összefüggésbe, hogy meg kell reformálni a lisszaboni szerződést, vagyis hozzá kell nyúlni az EU alapszerződéseihez. Nyilván, ha erre sor kerül, a schengeni övezet működése is változhat. Én szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Nem hinném, hogy az EP-választások után az Európai Unió olyan helyzetben lesz, hogy nekiálljon a szerződés módosításának. Attól függetlenül, hogy az állampolgárok megfogalmazták az elégedetlenségüket az EU működésével kapcsolatban, és ez az elégedetlenség nem csak Nyugat-, hanem Észak- és Kelet-Európában is megjelenik. Én úgy gondolom, az Európai Unió elégtelen működése a mai politikai vezetésének összetételével, az igen baloldali és igen zöld elhelyezkedésével kapcsolatos, és nem feltétlenül azzal, hogy mit írnak elő az alapszerződései. Ez olyan, mint amikor Romániában a politikai osztály reformját különféle átláthatósági és kampányszabályokkal, lusztrációval és egyebekkel próbálják megoldani. Tehát újabb törvényeket, újabb és újabb szabályokat próbálnak alkotni a politikai osztály megváltoztatására. Ez pedig nem fog megtörténni, mert a politikai osztály akkor változik meg, ha a pártok belső reformokat hajtanak végre. Tehát nem az alapszerződés reformjára van szükség, hanem politikai reformra. Ez pedig az állampolgárok kezében van jövő júniusban.

Visszatérve az időablak idei bezáródására: van-e esély arra, hogy a schengeni bővítését amúgy támogató Spanyolország az EU Tanácsának soros elnökeként még ebben az évben, legkésőbb decemberben napirendre tűzze a bolgár és a román csatlakozást? 

Erre azért nem tudok válaszolni, mert nincs birtokomban az összes információ. Nem tudom, hogy Klaus Iohannis kivel mit tárgyal, ha egyáltalán tárgyal. Nem ismerem a kulisszák mögötti történéseket. Azt viszont meg kell érteni, hogy a diplomáciai, az államközi tárgyalások nem rivaldafényben zajlanak. A közvélemény ingerküszöbe igen alacsonyra csökkent az elmúlt időszakban, szeretne mindenről tájékozódni. Hát ez nem lehetséges. A diszkrét tárgyalások a velejárói a diplomáciai folyamatoknak. Nem lehet mindent nyilvánosságra hozni. Ha minden nyilvánossá válik, megszűnik a létjogosultsága a diplomáciának, az államközi kapcsolatoknak, akkor megoldunk mindent a közösségi médián keresztül. Gondolom, mindenki érti, hogy ez lehetetlen. Tehát azt nem tudom jelen pillanatban megítélni, hogy érdeke-e Romániának napirendre tűzetni a döntést decemberben, mert nem tudhatom azt, hogy milyen fejlemények történtek a háttérben. Ám ha a nyilatkozatokat nézem, nem történt semmi új. Azt látom, hogy az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen az évértékelő beszédében sürgette Románia és Bulgária schengeni csatlakozását. Beszéde reggel 10-kor hangzott el Strasbourgban, szeptember 13-án, ha jól emlékszem. Három órával később Bécsben megszületett a válasz, szó sincs róla, semmiféle csatlakozás nem lesz. Ezért is úgy vélem: minimális jelen pillanatban annak az esélye, hogy a román és a bolgár csatlakozás a belügyminiszterek tanácsa decemberi ülésének napirendjén szerepeljen.

Mennyire bonyolítja Románia helyzetét, hogy Bulgáriával „egy csomagban” szerepel a schengeni várólistán?

Nem hiszem, hogy a két ország szétválasztásának stratégiája eredményre vezetne. Egy körülményre gondolok, ami indokolhatná a szétválasztást, de ez is csak részben, az ukrajnai háborús helyzet. Ukrajna újjáépítésének kemény gazdasági vonatkozásai vannak. Önmagában az ukrán gabona kivitele is könnyebbé válna, ha Románia Schengenben lenne. Persze Bulgárián keresztül is lehet biztosítani az ukrán gabona tranzitját, de ez mégiscsak egy Romániával kapcsolatos történet. Ukrajna újjáépítése pedig már a szomszédos államokkal, részben Romániával, Lengyelországgal, Magyarországgal kapcsolatos történet. A rekonstrukció logisztikai feltételeit biztosítani kell, ami óriási üzlet. Nyilvánvaló, ebből az üzleti lehetőségből Románia sokkal jobban profitálhatna, ha a schengeni övezet része lenne. Alapvetően a kormány felelőssége lesz olyan gazdasági körülmények biztosítása, olyan törvénykezési háttér megalkotása, amely meggyőzhetné az ukrajnai rekonstrukciós folyamatban részt vevő gazdasági és kormányzati szereplőket, hogy Romániát logisztikai központnak képzeljék el ebben a folyamatban.

november 17, 2023 | Vajda György | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Mon amour Paris/Az én Párizsom

Az álom

Ki ne álmodott volna arról, hogy valamikor az életben eljut Párizsba. Gyerekkorunk hőseinek, a három muskétásnak a városába, a csodálatos paloták árnyékába, a világon egyedülálló Eiffel-toronyba? Amikor nem a mobiltelefon-simogatás volt a divat, sokan kalandoztunk éjfél után, takaró alatt, elemlámpa fényénél olvasva a Párizsról szóló regényeket. S izgalommal követtük a cenzúrán átjutott játékfilmeket, hogy aztán mi is fakardot ragadva, a szolidaritás egyszerű jelmondatával – „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” – megvívjuk képzeletbeli csatánkat egy jó ügyért. Akkor ennyit lehetett. Mert az egykor szocialista táborhoz tartozó országok határán túl nem igazán lehetett menni. Aztán siheder suhanc koromban elképzeltem, hogy kerékpárra pattanok és elkarikázok Párizsig. Sokan kinevettek. De akkor ezt a lehetetlen célkitűzést szívembe zártam és dacosan megfogadtam, hogy valamikor csak azért is valóra váltom tervem. Később, amikor „első” idegennyelvként franciát tanítottak, megszerettem dallamosságát. Gondot okozott az írásmód és a számok használata, amiért rossz jegyet kaptam. Talán egy ilyen alkalomkor fakadtam ki nyelvtanáromnak: Hiába tanuljuk a francia nyelvet, mert úgysem engednek ki Franciaországba! – mondtam harsányan, óra közben, miután ellenőrzőkönyvbe került a jegy. Aztán óra után a tanárnő négyszemközt elmagyarázta, hogy ahány nyelvet ismerünk, annyiféle emberek lehetünk és hát… soha se lehet tudni mikor nyílik alkalom hasznosítani a tudást. Az elmarasztalás végül is arra ösztönzött akkor még titokban, hogy reméljek, egyszer még is lehetővé válik a kiutazás, érdemes elsajátítanom a nyelvet, mert egyszer én is megláthatom az Eiffel-tornyot. Megfogadtam magamnak, nem akarok úgy meghalni, hogy nem láttam Párizst. 

Megnyíltak a határok, a kerékpárt repülőgépre váltottuk. Fapadosra, mert annyira tellett. Nem volt akkora kaland, mintha az eredeti elképzelés szerint, kerékpárral vágok neki a hosszú útnak, de az indulás is tartogatott meglepetést. Annak ellenére, hogy online foglaltuk jegyünket, kiderült, nem volt helyünk a gépen. Ugyanis ahelyett, amelyikre eredetileg online árulták a jegyeket, egy kisebb repülőgépet küldtek, és a farokhoz közeli helyek – ahova foglaltunk –  nem voltak meg. A számítógép elosztotta ugyan az új ülésrendet, csakhogy erről nem értesítettek senkit. Végül a légikísérőknek sikerült megoldaniuk a helyzetet, de ezzel még nem volt minden rendben, még némi izgalom azért társult az induláshoz. Abban az időpontban vonult végig Közép-Erdélyen egy olyan vihar, amelyik – mint később kiderült – fákat csavart ki tövestől, ledöntötte egyes épületek tetejét… Szerencsénkre fél óra alatt átvonult a reptér felett és felszállhattunk. 

A lüktető főváros 

A fapados járatok a fővárostól 84 km-re levő kisebb repülőtérre (Paris-Beauvais) érkeznek, így nem láthattam, amint kiemelkedik az Eiffel-torony Párizs impozáns épületei közül. A különjáratú autóbusz alig másfél óra alatt bevisz a főváros egyik csomópontjához, ahonnan tömegközlekedési eszközökkel bárhova el lehet jutni. 

Két épület mögül a távolból ránk köszönt végül a torony csúcsa. Az alatta elterülő város utcáin lüktet az élet. A kongresszusi palota előtti téren egymást keresztezik az utcák, nem sokkal odébb négysávos gyorsforgalmi út a bukik föld alá, néhány lépéssel odébb javítási munkálatok miatt lezárt járda fogad. Az autóbusznyi vendég néhány perc alatt eltűnik a szépen rendezett épületek közti utcákban. És ez csak egy külváros, ahol nyugodtabb az élet, mint a központban, az üzleti kerületekben. Párizs belvárosának másfél millió, a fővárosi övezettel együtt 12 millió lakosa van. Ezen kívül évente a becslés szerint 30 millió turista fordul meg nagyrészt a város szívében, az alig néhány négyzetkilométernyi történelmi központban. Az utcák, a járdák nem zsúfoltak. A csúcsforgalomban förtelmes dugók alakulnak ki ugyan és ilyenkor a metrószerelvények is tömöttebbek, de valahogy ennek a nagyvárosi káosznak van egy rendszere, ami úgy ahogy, de működik. És másnaptól tapasztaltuk, az sem okoz különösebb gondot, hogy Párizsban sem a gyalogosok, sem a gépkocsivezetők nem igazán tartják be a villanyrendőr tiltó jelzését. Emiatt nem történt baleset, a kölcsönös elsőbbségadás és tisztelet jegyében mindenki nyugodtan folytathatta útját. Motorkerékpárosok, biciklisek garmadája lavíroz a járművek között és ez senkit sem zavar. Az utak tehermentesítésének egyik kulcsa a metróhálózat, amely úgy szövi át Párizst, mint az emberi testet a vérerek. A fontosabb csomópontokhoz, látványosságokhoz el lehet jutni metróval. Különleges élmény a földalatti folyósokon járni, lépcsőkön aláereszkedni, vagy feljutni egyik vagy másik vonalhoz, többféle szerelvénnyel közlekedni a hangulatos állomások között. 

Az emberek 

Láttam munkába igyekvő elegáns üzletembereket és asszonyokat, éttermek, bisztrók utcán levő kis asztalai köré ült párizsiakat, turistákat, fiatalokat, időseket, szerelmeseket, barátokat, vitázókat és békülőket, világhírű divatcég védjegyével ellátott hatalmas bevásárló papírszatyrokat cipelőket, több millió eurós luxusautóval száguldókat, improvizált pamlagon alvó, padon fekvő hajléktalanokat, híd alatt tanyázó nincsteleneket, a metrón koldulókat, vaudeville-ruhába öltözött alkalmi énekeseket, díszes bódé előtt manikűröző, szőrmebundás, kalapos „Madame pipi”-t (vécés nénit), a világ minden tájáról idesereglő etnikumának ruháit, jegyeit magán viselő világpolgárt, állig felfegyverkezett rendőrt, járőröző katonákat, utcán, parkban, metróban önfeledten csókolózó párokat, fűben, faárnyékban, padon csevegő baráti társaságokat, Szajna partján lazítókat, az Eiffel-torony lábánál italokat, szuvenírt  áruló színesbőrűeket, bulizó fiatalokat, fűben szökőkút mellett piknikezőket, mikroparádézókat, portréfestőket, kerékpáros riksásokat, keleti ételt készítőket kerékpárra rögzített improvizált konyhán, elegáns ruhában luxusszállodában tipegő hölgyeket, állig felfegyverzett rendőröket, utcán szelfiző turistákat, utcazenészeket, homokkutyát készítőt, szappanbuborék-eresztőt, kocogókat, félmeztelenül hajón bulizó macsókat, telefonsimogatókat garmadával, könyvet és újságot olvasókat, kutyasétáltatókat… nyugodt, mosolygó, előzékeny, segítőkész embereket. 

Múzeumok, képtárak 

Van belőlük elég. Több száz. A katakombáktól a csatornahálózaton át az ókori régészeti leleteket, divatdiktátorok hagyatékát, a terror börtönét bemutató kiállításokon át több száz galériában lehet eltévedni klasszikus és modern művészeti alkotások között. A világ nagyjainak művei láthatók minden korból, irányzatból, van itt csodálnivaló, megjegyezni való, nem csak a műélvezőknek, hanem a mezítlábas turistáknak is maradandó élményt kínáló alkotások. 

Louvre – óriási, szédítő, fárasztó, agylemerítő. Teljes felülete 243 000 négyzetméter, a kiállítótér 73.000 négyzetméter, a folyósokkal együtt bejárható távolság 14,5 km, 73 liftje, 2000 ajtaja van és több mint 2500-an dolgoznak az épületben. Évente 9-10 millióan látogatják, ami ezt jelenti, hogy 50-en lépnek be percenként. A közel félmillió műtárgya közül mintegy 35.000 van az állandó kiállításon. A legnagyobb alkotás Paolo Veronese 1563-ban készített Kánai menyegző című festménye, 67 négyzetméter és 132 személyt ábrázol. A legrégibbek a 9000 éves Ain Ghazal mészvakolatú nádszobrok a fazekasság előtti neolitikus korszakból. Ha minden tárgy előtt tíz másodpercet időznénk, akkor négy napba (96 órát tartana) telne a látogatás. Öt és fél órát töltöttünk falai között. A „vendéglátók” gondoskodnak arról, hogy a látogatók lerövidítsék a tartózkodási időt, ugyanis időnként egy-egy részleget lezárnak többnyire okkal: átrendezés, kutatás, karbantartási munkálatok miatt. 

Élmény volt a fotózó turisták tömkelegén átjutva néhány percre találkozni a világhírű, két rétegű golyóálló üveg és fakorlát mögött kiállított Mona Lisával, s a többi felbecsülhetetlen értékű műtárggyal, mint a milói Vénusz, az ókori egyiptomi írnok, a francia királyi korona és ékszerek, a világ első – Hammurabi – törvényoszlopa, az egykori királyi palota rezidenciáját bejárni, műkincsek szobrok, festmények és sok más egyedi tárgy között elvesztődni. Öt és fél óra bolyongás csupán egy kóstoló a világörökség kínálatából…

Musée d’Orsay – káprázatos, varázslatos szédítő. A jelenlegi múzeum helyén levő Orsay palotában nyílt meg az első művészeti kollekciót tartalmazó kiállítás. A palotát 1871-ben a párizsi Commune lázadáskor porig égették, helyébe építették az állomást, amelynek az volt a célja, hogy az 1900-as világkiállításra érkezők vonattal minél közelebb kerüljenek a helyszínhez. A múzeummá átalakított állomásépületet 1986-ban nyitották meg, huszonöt évvel később 2011-ben felújították, kiegészítették, újabb 2000 négyzetméter kiállítóteret és egy látványos belső berendezésű Horloge (Óra) kávéházzal is kiegészítették. A múzeum tulajdonában 5272 műtárgy van, ebből 5190 festmény, 1690-en más múzeumokban és helyszínen állítanak ki, illetve raktáron vannak. 480 impresszionista, 600 poszt impresszionista festmény. 

Élmény volt közelebbről látni Monet, Manet, Toulouse-Lautrec, Van Gogh, Gauguin, Renoire, Rodin, Sérusier, Tissot és sok más művészettörténeti korszakváltó művész munkáit, bepillanthattunk a Lumière fivérek alkotásaiba, láthattuk a világ első mozgóképét, érdemes elidőzni az egyik emeletet betöltő szecessziós berendezések, alkotások között, ahol szerény helyet kapott Körösfői Kriesch Aladár egy asztala és egy ólomüveg alkotása is. Szobrok, festmények és műtárgyak között cikázhat a látogató egy olyan izgalmas vizuális világban, amely alig több mint egy évszázaddal ezelőtt forradalmasította a művészeti szemléletet. A szemlélődés emberáradatban és időszűkében csupán ízelítő. És marad bőven látnivaló a több száz múzeumban, amelyeket bejárni több évet is igényelne.

Versailles 

A Párizson kívüli Versailles-i palotában több mint 700 szoba, 2153 ablak, 1250 kandalló és 67 lépcsőház van. Ma több mint száz, mintegy 10000 négyzetméteren berendezett helyiség mutatja be az egykori királyi rezidencia életét, valamint az összegyűjtött műtárgyakat, szobrokat és festményeket, köztük a legismertebb az 1684-ben kialakított 73 méter hosszú, 12 méter széles Tükörterem, ahol 357 tükröt helyeztek el. A mennyezetét 1000 négyzetméternyi freskó borítja. Ehhez tartozik Európa legszebb kertjeinek egyike, 132 kilométeres fasorral, számtalan medencével és 50 szökőkúttal büszkélkedő mindez 800 hektáros parkban 210 ezer tőnyi virágokkal díszítve. Ide tartozik a Kis Trianon palota, amelyet XV Lajos uralkodása idején épült, a Hameau de la Reine (A királyné falva) néven ismertté vált arborétummal és Marie Antoinette hazáját idéző osztrák hangulatú vidéki házakkal, valamint a Nagy Trianon palota, amelyet XIV Lajos 1670-ben szeretőjének, Madame Montespannak építtetett. A palotát az utána következő királyok és Napoleon császár is használta rezidenciaként. 1920. június 4-én budapesti idő szerint 16.32-kor a magyar kormány delegációja aláírta a Trianoni békeszerződést. A versailles-i kastélyt 2022-ben közel hétmillióan keresték fel, a koronavírus-járvány előtti utolsó teljes évben, 8,2 millió látogatót regisztráltak.

Élmény volt sodródni a turisták áradatával a hihetetlen luxusban kialakított helyiségekben, restaurált bútorok és tárgyak között, XV. századi és utáni uralkodókat, elöljárókat, minisztereket, királynékat és szeretőket ábrázoló portrék között, a több játékfilmben és történelmi eseményben résztvevő Tükörteremben, a lenyűgöző Csata galériában – ahol harmincöt nagyméretű festmény jeleníti meg Franciaország legnagyobb hadvezéreit I. Klodvigtól I. Napóleonig, a királynék és hercegnék lakosztályaiban, a végeláthatatlan folyósokon, a Napóleonnak emléket állító egykori trónteremben, majd a kertben sétálni, megpihenni a XVI. század óta kiválóan működő szökőkutak mellett, végignézve, hallgatva a zenére táncoló vízsugarakat, betévedni az „Orangerie” téli tárolójába, ahova talán egy utasszállító repülőgép is elférne, és ahol ma is méreg drága árban mérhető márványkádat építtetett a király, hogy ritka pillanataiban szeretőivel megmártózzon, látni azt ahogy a Kis Trianon palotában Marie-Antoinette megpróbálta ellensúlyozni környezetében mindazt a luxust, amit a Versailles-ban kialakítottak számára, bejárni a konyhát, ahol előmelegítették az ételt, a billiárd szalont, látni a fürdőszobáját és az akkor ritkaságnak számító WC-jét, a csodálatos kertet és pavilonokat, amelyet saját kezűleg díszített, festett a királyné, végigjárni a pár évszázaddal később, de hasonló luxusban berendezett Nagy Trianon palota termeit. Átrendezés miatt zárva volt a kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelles-je, az a hely, ahol aláírták a Magyarország számára oly gyászos szerződést, de ott állhattam azon a lépcsőn, ahol a delegációk bevonultak a terembe. Azt hiszem aznap én voltam az egyetlen turista, akit ilyen szempontból is érdekelt a kastély szóban forgó szárnya. 

Ősök és hősök tisztelete 

Azt senki sem tagadja, hogy a francia büszke nemzet, mint sok más egykori gyarmatbirodalommal rendelkező ország, akiknek ősei, nagyjai jelentős szerepet játszottak a világtörténelemben. Franciaországban ma is az ősök és hősök tisztelete, kultusza erősíti bennük ezt a szellemet. I. Napóleon császár 1806. február 16-án rendelte el, hogy a Grande Armée dicsőségére diadalívet építsenek. A császár megbukott ugyan, de ezután 30 évvel a diadalív mégis elkészült. S bár a monarchiát eltörölték, megrendelőjének emléket állítottak ezáltal, ugyanis a Diadalívre került Napóleon 158 csatájának a helyszíne és 660 tábornokának a neve. A 1921-ben a Panthéon helyett itt készítették el az „Ismeretlen katona sírját”, ahol a felirat szerint egy, az első világháborúban elhunyt katona nyugszik, mellette 1923-tól örökmécses ég. Számos történelmi esemény helyszínévé vált. Szimbólumát erősíti az is, hogy minden július 14-én, a nemzeti ünnepen, innen indul a Concorde tér felé a hadsereg felvonulása.

Ottjártunkkor Írország franciaországi nagykövete  – ünnepélyes keretek között – „lobbantotta újra a lángot” és koszorújával megemlékezett a második világháborúban Franciaország szabadításában részt vevő ír alakulatokról, illetve az ellenállásban részt vett Közép Corrézien (Midi Corrézien) régióból származó ellenállókra. 

Aztán ott van – nem véletlenül – a Mártírok-hegyére (Montmartre), a mindössze 129 méter magas dombra épített Sacré Cœur-bazilika (Szent Szív). A hagyomány szerint ugyanis ezen a helyen halt meg hitéért Szent Dénes, Párizs első püspöke és több követője a 3. század végén, aki a város védőszentje lett. A templomot a Poroszország elleni háború elvesztése után építették fel adományokból, annak az 58 ezer francia katona emlékének szentelték, akik elestek a csatákban. 

S csak akkor lehet igazán megérteni ezt a szellemet, ha bejárjuk az Invalidusok házában – az 1670-ben létesített, egykori háborús veteránokat ellátó kórház és lakosztályoknak egykor otthont adó épületegyüttesben – berendezett Musée de l’Armée, a francia fegyveres erők Musée des Plans-reliefs, a katonai makettezés és a Musée d’Histoire contemporaine, a kortárs történelem múzeumának termeit, ahol végigkövethetjük az ország történelmét, hadászatát a kőkori szakócáktól és nyílhegyektől a több száz páncél vérten át az 1944-es normandiai partraszállásig, majd a háború után kialakult geopolitikai helyzetig. A hadtörténeti múzeumban őrzik többek között Napóleon tábori sátrát, felszerelését, kardját, híres csákóját, azt az ágyat, ahol elhunyt, valamint halotti maszkját is. Több teremben helyet kapott a Grand Armée katonáinak felszerelése, Napóleon csatáit idéző tárgyak. De ott vannak azok a láthatatlan hősök tárgyi emlékei is, akik a második világháborúban a nácik által elfoglalt Franciaországban ellenálltak: a bőröndbe rejtett rádiókészülékek, az Enigma kódfejtő gép, ugyanakkor egy amerikai dzsip, Hitler hírhedt csodafegyverei – a V1 és a V2 – emberközelbe hozzák mindazt, ami felidézi a második világégést. Állandó, interaktív, korszerű digitális kiállításon állítanak emléket egy korban hozzánk közelebbi hősnek Charles de Gaulle tábornoknak, aki nehéz időkben helytállt és helyretette a XXI században Franciaországot a világpolitikai térképen. 

Ide tartozik az Invalidusok dómja (Saint-Louis des Invalides), amely számos francia háborús hős földi maradványait – marsallok és tábornokok – őrzi. És itt van Napóleon császár piros márvány szarkofágja is, akit saját végakaratának megfelelően újratemettek az Invalidusok Szent Jeromos-kápolnájában (Chapelle Saint-Jérôme). 1940. december 14-én a bécsi Schönbrunnból ide szállították a nagy császár fiának, II Napóleonnak, a „Sasfióknak” a hamvait is. Nemcsak történelmi múzeum(ok)ban, hanem Párizs temetőiben (Pére-Lachais, Montmartre, Montparnasse) barangolva lehet találkozni a történelem, a kultúra, a tudomány egykori nagyjainak emlékével, azokkal, akiknek nem jutott helye a Pantheonban, de szakterületükön világhírűt alkottak, vagy életükkel beírták nevüket a világtörténelembe. Egyeseknek impozáns síremlékkel adózott az utókor, másoknak egyszerű, csupán nevüket, születésük és elhalálozásuk évszámát tartalmazó szerény sír, vagy urnakazetta jutott. Hagyatékuk mindannyiunké, a világé, legyen szó tudományos, gazdasági, irodalmi, művészeti munkáról, alkotásról. 

Hamvaiból megújulva

Franciaország történelme során sokszor többször térdre kényszerült, de mindig talpra állt. A 2019. április 15-én, több mint fél napig tomboló tűzben a Notre Dame templom teljes felső része eltűnt a huszártoronnyal együtt, csak a falak maradtak. Az ősi katedrális ma vasállványzatok szorításában, darukarok ölelésében főnixmadárként fészkel. A város a 2024-es nyári Olimpiai Játékokra készül. Sok más közismert középületet – köztük az Opera (Garnier palota), a Bastille téren levő oszlop – a játékokra felújítanak. Az a terv, hogy az olimpiára újra megnyitják a katedrális kapuit. Addig is azok a turisták, akik a renoválás idején nem tudtak bemenni a templomba, egy magas lelátóról az építőtelep kerítése felett tekinthetik meg a homlokzatot. A hely szimbolikus térré változott. A tragikus tűz által tönkretett épületmaradványhoz folyamatosan ellátogatnak turisták a világ minden tájáról. Kíváncsiságból, együttérzésből, s lehet, hogy azért, mert tanúi akarnak lenni – ha csak néhány percig is – annak az erőfeszítésnek, amelynek során nem csak Franciaország, Párizs legjelentősebb szimbóluma, hanem a világörökség egyik közkincse újjászületik. Mert e katedrális, Párizs nem csak a franciáké, hanem egy kicsit mindenkié, egyetemes kultúránk, történelmünk része. Ma is íze, illata, zamata van, amit érdemes legalább egyszer megkóstolni.

Borítókép: Google

október 22, 2023 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Otthontalan állapotok

Új alapokra kell helyezni a szociális ellátórendszert

Előkészítetlen volt a romániai szociális szolgáltatások uniós előírás szerinti átszervezése, alulfinanszírozott a rendszer és a személyzethiány miatt nem hatékony az intézmények ellenőrzése. Szakembert és RMDSZ-es szakpolitikust egyaránt kérdeztünk a romániai idősotthonokban idén nyáron feltárt súlyos rendellenességek okairól. 

Két miniszternek, számos kormányzati tisztségviselőnek és hivatalvezetőnek kellett távoznia hivatalából júliusban, miután kiderült, hogy súlyos visszaélések történtek a hazai felnőtt fogyatékkal élőket és időseket gondozó bentlakásos otthonokban. A kormány azt ígérte, hogy az őszi parlamenti ülésszakban teljesen új alapokra helyezi a hazai szociális ellátórendszert. 

Mi történt?

A botrány július robban ki, amikor egy rendőrségi akció során több mint száz idős bentlakót mentettek ki három voluntari (Ilfov megye) idősotthonból, ahol bántalmazásnak, éheztetésnek voltak kitéve és ingyenmunkára kényszerítették őket. A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) által elrendelt házkutatás nyomán a rendőrség közölte, az embertelen körülmények között tartott idősek közül 56-ot kórházba szállítottak. A vádhatóság több személyt előállított, a voluntari idősotthonok tulajdonosa pedig előzetes letartóztatásba került

A sajtó közben több olyan, alapítványok, magánvállalkozások által működtetett bentlakásos szociális intézményről közölt beszámolót, amelyek hasznot húztak az önellátásra képtelen, hozzátartozók nélkül maradt idős emberek nyomorából. Elkábították, éheztették, az alapvető egészségügyi ellátástól is megfosztották őket, és nemcsak nyugdíjukat, a gondozásukért járó állami támogatást, hanem lakásukat is megpróbálták elvenni. A média szerint Marius Budăi akkori munkaügyi miniszternek több feljelentést is küldött a voluntari idősotthonokban uralkodó állapotokról egy jogsegélyezéssel foglalkozó civil szervezet, a Jogi Forrásközpont, de a tárcavezető a vizsgálatok elrendelése helyett egyoldalúan felmondta az együttműködési megállapodást az egyesülettel, amely így nem juthatott be többé a szociális intézményekbe.

Az ellenzék Gabriela Firea családügyi miniszter lemondását is követelte, miután a sajtó dokumentumokkal bizonyította, hogy embertelen körülmények között működő voluntari idősotthonok tulajdonosa, Ștefan Godei kapcsolatban állt vele és férjével, Florin Pandele voluntari polgármesterrel. A Digi24 hírtelevízió kiderítette, hogy Godei a házaspár közeli ismerőse 2014 óta, és a Firea által vezetett valamennyi intézményben dolgozott, idén februárig a politikus szenátori irodájánál volt sofőr. Ezek után a munkaügyi miniszter, majd néhány napra rá a családügyi miniszter is lemondott. Marcel Ciolacu kormányfő a szociális felügyeleti és kifizetési ügynökség (ANPIS) országos és Ilfov megyei vezetőit leváltotta, arra hivatkozva, hogy az idősotthonokban történt borzalmak csak a rendellenességek felett szemet hunyó állami tisztségviselők cinkosságával történhettek meg. Néhány napra rá Ilfov megye, valamint – a Bukaresttel összenőtt – Voluntari város rendőrségének vezetői is távoztak tisztségükből.

Időközben Marcel Ciolacu ellenőrzéseket rendelt el az ország összes szociális intézményében. Ám ez sem riasztotta el egyes létesítmények működtetőit a további visszaélésektől. Erre úgy derült fény, hogy július végén a Jogi Forrásközpont munkatársai előzetes bejelentés nélkül ellátogattak a Re-Min Egyesület által működtetett marosbárdosi központba, ahol hét gondozottat a létesítmény alagsorában építési törmelékek között, piszkosan és alultápláltn találtak, fekáliával és vérrel szennyezett matracokon feküdtek. Két súlyos állapotban lévő embert pedig egy három négyzetméteres, levegőtlen, sötét szobában helyeztek el a fenntartók. Az eset azért is volt kirívó, mert a Maros megyei kifizetési és szociális felügyeleti ügynökség (AJPIS) felügyelői két nappal korábban jártak a marosbárdosi otthonban, és mindent rendben találtak. Erre reagálva Marcel Ciolacu miniszterelnök menesztette Maros megye prefektusát és alprefektusát, mert nekik kellett koordinálniuk a szociális intézményeknél elrendelt ellenőrzéseket. Távoznia kellett a Maros megyei AJPIS vezetőjének is.

Az elrendelt országos ellenőrzések végeztével a hatóságok 110, fogyatékkal élőket és időseket gondozó otthon működését felfüggesztették, 13-at bezártak vagy visszavonták az engedélyüket. Az ellenőrzött intézmények gondozására bízott összesen 59 071 személyből 627-et kellett elköltöztetni. Utóbbiak közül 543 az engedély nélkül működő 51 bentlakásos otthon lakója volt. A megvizsgált szociális létesítmények 125 lakója szorult kórházi kezelésre, míg 184 személyt a hozzátartozói vettek gondozásba. A legtöbb rendellenességre Arad, Giurgiu, Konstanca, Máramaros, Hunyad, Teleorman és Vrancea megyében, valamint Bukarestben derült fény. A kormányfő kérte a munkaügyi minisztertől a felsorolt megyékhez tartozó szociális felügyeleti és kifizetési ügynökségek vezetőinek tisztségből való felfüggesztését a fegyelmi eljárások lezárásáig.

A történteknek büntetőjogi következményei is voltak, a hatóságok 47 büntetőeljárást indítottak a feltárt rendellenességek miatt A voluntari idősotthonok működtetőjét, Ștefan Godeit augusztus elején már bíróság elé is állították. Az ügyben további két személy ellen zajlik büntetőeljárás. Ők az Ilfov megyei AJPIS felügyelői, akik az ügyészek szerint szemet hunytak a voluntari otthonokban történő visszaélések fölött. A vádhatóság szerint Godei nyerészkedési módszere egyszerű volt: felvette a gondozottakért járó jelentős összegű állami támogatást, de az összegnek csak egy töredékét költötte az otthonok lakóira, akiknek többsége fogyatékkal élő felnőtt vagy idős személy volt. Vizsgálat indult a marosbárdosi otthon ügyében is, ahol az ügyészek szerint a voluntari létesítményekben feltárt bűncselekményekhez hasonló visszaélések történtek.

A kormányfő hangsúlyozta, hogy a szociális intézményeknél feltárt rendellenességek után újra át kell gondolni ezek engedélyeztetési és ellenőrzési folyamatát. Ígéretet tett arra, hogy augusztus végéig új törvénycsomagot dolgoznak a szociális ellátórendszerről a civil szervezetek képviselőivel közösen. Ennek a tervezetét az őszi parlamenti ülésszakban vitatja majd meg a parlament. Simona Bucura-Oprescu új munkaügyi miniszter bejelentette: az állami ellenőrző szervek munkáját is átvilágítják.

Folyamatban van az ellátórendszer átszervezése

A munkaügyi minisztérium adatai szerint Romániában augusztusban 3746 szociális ellátást nyújtó intézményt (napközi vagy bentlakásos otthon) tartottak nyilván, amelyek 54 százalékát az állam (a polgármesteri hivatalok vagy közvetlenül a munkaügyi minisztériumnak alárendelt megyei szociális igazgatóságok) működtetnek, 46 százalékát pedig egyesületek, alapítványok, nemzetközi szervezetek vagy egyéni vállalkozók. Az intézmények egy részére van bízva több mint 16 ezer fogyatékkal élő felnőtt gondozása is, akiknek a 70 százaléka 60 évesnél idősebb személy. Roth Mária, a kolozsvári BBTE szociológia és szociális munka karának oktatója szerint elsősorban ők azok, akik az elmúlt években szervezett bűnözői csoportok áldozataivá válhattak, és az sem véletlen, hogy a súlyos visszaélésekre a magánszolgáltatóknál derült fény. 

A szakember elmondta: az intézményi ellátásban részesülő fogyatékkal élő felnőttek jelentős része voltaképpen gyerekkora óta állami gondozott. „Többségüknek nincs hozzátartozója vagy a hozzátartóikat nem érdekli a sorsuk. Viszont az államnak kötelessége gondoskodni róluk” – magyarázta. Felidézte, hogy 2017-ben 282, fogyatékkal élő felnőtteket gondozó állami otthon működött az országban, amelyek közül 111-nek több mint 50 lakója volt. Románia azonban egy uniós előírásnak megfelelően 2018-ban vállalta, hogy 2023 végéig átszervezi az 50-nél több személyt ellátó állami intézményeket. „Sürgősségi rendelet írja elő, hogy az idei év végén már nem lehet 50-nél több lakója az állami létesítményeknek, így a 111 intézmény lakóinak egy részét el kellett költöztetni. Az intézkedésnek van logikája, mert a nagy kapacitású otthonok nem működnek jól. És itt jöttek be a képbe a magánintézmények” – részletezte.

Roth Mára szerint a sürgősségi rendeletnek megfelelően 2018-tól a megyei szociális igazgatóságok a közbeszerzési rendszeren (SEAP) keresztül elkezdték a fogyatékkal élő felnőttek gondozásának a kiszervezését. Ellátásukra az állam fejkvótát állapított meg, ami – a fogyatékosság súlyosságának függvényében – elérheti a havi 7-8000 lejt. Ezt a pénzt azok a magánintézmények kapják meg, amelyekre a szociális igazgatóság az elhelyezése váró fogyatékkal élő felnőttek gondozását bízza. A havi összeg azért olyan magas, mert ezek a személyek speciális orvosi ellátást, rendszeres törődést (sok esetben pelenkázást) vagy különleges étrendet igényelnek. „A gond az, hogy Románia nem készítette elő megfelelően ezeknek a szolgálatásoknak a kiszervezését. A magánintézmények havonta nagy összegeket kapnak a munkaügyi minisztériumtól, de ezeket a sokszor Isten háta mögötti falvakban működtetett létesítményeket ritkán ellenőrzik, így nem tudni, hogy a pénzt mire költik” – mondta a szakember.

Roth Mária szerint az átszervezési folyamat jogi hátterének kidolgozása is késik. Elmondta, hogy csak augusztusban lépett például hatályba az a törvény, amely bevezeti a gyámság intézményét azoknak a fogyatékkal élő felnőtteknek, akiknek nincsenek hozzátartozóik. Ezzel részben megelőzhetők a magánintézményekben a visszaélések, mert a törvényszék által kijelölt gyámnak kötelessége lenne utánanézni a gyámsága alatt lévő személy ellátásának. „Ez a törvény azonban késve jött és hiányos is, mert nem hatalmazta fel a hatóságokat annak ellenőrzésére, hogy a kijelölt gyámok ellátják-e a feladataikat” – jelentette ki az egyetemi oktató.

A szakember szerint a jelenlegi szabályozásokkal az a gond, hogy a szociális létesítmények akkreditálásakor a hatóságok kisebb hangsúlyt helyeznek az életminőségre, mint az adminisztratív és pénzügyi kritériumokra. Emlékeztetett, hogy az intézményeket a megyei szociális felügyeleti ügynökségek kötelesek ellenőrizni, de a felügyelőik is csak az adminisztratív kritériumok teljesítését vizsgálják meg. „Ellenőrzik, hogy megtörtént-e az akadálymentesítés az otthonban, milyen a takaró, milyen a matrac, hány váltás ruhájuk van a lakóknak, de nagyon kevés időt szánnak arra, hogy a gondozottakkal szóba álljanak és kikérdezzék őket az ellátásukról. Pedig az egyik kötelezettségük elbeszélgetni a gondozottakkal, lehetőleg nem a személyzet jelenlétében” – magyarázta Roth Mária.

Alufinanszírozott rendszer, kevés felügyelő

Az RMDSZ szociális kérdésekre szakosodott politikusa, Csép Andrea parlamenti képviselő megerősítette, hogy az uniós előírások nehéz feladatok elé állították az államot. Romániának ugyanis nem csak a nagy létszámú idősotthonokat és felnőtt fogyatékkal élőket gondozó központokat kell átszerveznie, hanem 2026-ig összességében 30 százalékkal csökkentenie kell az intézményes ellátásban részesülő gondozottak számát – tájékoztatott a politikus. Az ellátórendszer egyik súlyos problémája szerinte az alulfinanszírozottság, ami ront a szolgáltatások minőségén. Jelenleg az állami szociális intézmények fejkvóta alapú támogatást kapnak a munkaügyi minisztériumtól, azaz a költségvetésük a gondozottak számától függ. Csakhogy a fejkvóta összege az elmúlt tíz év alatt nem nőtt. „Ezért van az, hogy a minisztériumnak alárendelt megyei szociális igazgatóságoknak rendszerint már augusztusban elfogy az idősek és fogyatékkal élő felnőttek gondozására fordítható pénzük, és alig várják a költségvetés-kiigazítást, hogy további forrásokhoz jussanak” – magyarázta a képviselő. 

Csép elmondta, hogy a magán szociális intézményekben a gondozottaknak fizetniük kell az ellátásért. De éppen egy általa beterjesztett törvénymódosítás elfogadása tette lehetővé, hogy ezeknek a létesítményeknek a működtetésébe az állam is besegítsen. E szerint a magánszolgáltatók gondozottakként az állami intézményeknek járó „fejpénz” harminc százalékának megfelelő támogatást kapnak évente a munkaügyi minisztériumtól, és ezen kívül a tárca által meghirdetett különféle pályázatokon is elnyerhetnek forrásokat. Ha pedig egy állami intézménytől vesznek át gondozottat, akkor a teljes „fejpénzt” megkapják. Sőt, ha más megyéből vesznek át gondozásra szoruló személyt, akkor az állami támogatáson felül személyenként plusz 1000 lejt is kapnak – részletezte Csép. Hangsúlyozta, hogy a magánszolgáltatóknak a működési engedélyük megszerzéséhez szigorú kritériumoknak kell megfelelniük. Mindegyik intézménynek szerződnie kell egy családorvossal, meg van szabva számukra, hogy az ágyak számának függvényében hány szociális munkást, ápolót, pszichológust, szakácsot, milyen létszámú takarítószemélyzetet kell alkalmazniuk. 

A politikus nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogyan tudták hosszú ideig büntetlenül lenyúlni a voluntari otthonok működtetői az állami támogatásokat, mint mondta, az ügyészség feladata ezt megállapítani. „Nekem parlamenti képviselőként a legfontosabb megnézni, hogy mi hibádzik a törvényben. Melyik az a kiskapu, ami lehetőséget ad az előírások kijátszására. Azt már megtanultam, hogy a törvényekben fontos a pontos megfogalmazás, hogy ne adjon értelmezési és kijátszási lehetőséget” – jelentette ki. Elmondta, miután a súlyos visszaélésekre fény derült, adatokat kért az összes Maros megyei szociális intézménytől és az ellenőrzésükre jogosult hatóságoktól, a szociális felügyelettől a rendőrségen át a katasztrófavédelemig. „Tudni szeretném, hogy az országosan elrendelt ellenőrzéseik során milyen következtetésekre jutottak, közben visszamenőleg öt évre is elkérem az ellenőrzéseik eredményeit, hogy megtudjam, hány otthonban hányszor jártak. Várom az adataikat” – mondta Csép. Hozzátette, számít az ellenőrzések országos összegzésére is, mert csak ezeknek az információknak az ismeretében tud majd törvénymódosító javaslatokat kidolgozni.

A képviselő szerint már most megállapítható, hogy a szolgáltatók ellenőrzésére hivatott legfontosabb hatóságok, a megyei szociális felügyeleti és kifizetései ügynökségek nem tudják hatékonyan ellátni a feladatukat. Ennek oka, hogy ezek az intézmények rendkívül túlterheltek, feladatuk ugyanis nem csak a szolgáltatók, hanem a törvényekben előírt szinte összes szociális juttatás jogosultságának az ellenőrzése, a gyereknevelési támogatástól a volt hadifoglyoknak és örököseiknek járó illetményig. „Rengeteg munkájuk van, és súlyos a személyzethiány. Teljesen ki vannak merülve, tudok olyan esetről, mikor a mentő a munkahelyről vitte el az alkalmazottat. Három éve kérem a munkaügyi minisztériumot, hogy szervezze át ezeket az ügynökségeket. Biztosítsanak nagyobb személyzetet, vagy vegyenek el a hatásköreikből, mert nem tudják ellátni a munkájukat” – nyilatkozta Csép. 

Megjegyezte azt is: a visszaéléseknek kedvezett, hogy a magánszolgáltatók által ellátott gondozottak egy részének nincs hozzátartozója, vagy ha van, akkor nem érdekli a sorsa. Ugyanakkor a hozzátartozóknak előre be kell jelenteniük, ha meg akarják látni az otthonban a rokonukat. „Sajnos a személyzetnek kiszolgáltatott gondozottak könnyen megfélemlíthetők. Azt mondhatja nekik egy ápoló: ha elmondod a látogatódnak, hogy rosszul bánunk veled, akkor bealtatózlak. A személyzet pontosan tudja, hogy mivel tudják az ellátottakat megfélemlíteni, mert jól ismerik őket” – magyarázta az RMDSZ parlamenti képviselője.

Borítókép: Google

szeptember 7, 2023 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Uniós rendelettel védené az Európai Bizottság a médiapluralizmust és a sajtó függetlenségét

A szerkesztőség munkájába a kiadó még akkor sem szólhatna bele, ha a médiatulajdonos üzleti vagy akár politikai érdekei ezt megkívánnák – többek között ezt írja elő a tömegtájékoztatás szabadságáról szóló uniós rendelet tervezete, amelynek vitája ősszel kezdődik az Európai Parlamentben. Az Európai Lapkiadók Szövetsége ellenzi az Európai Bizottság jogszabályjavaslatát.

Szebb idők jöhetnek az újságírók és a sajtószakma számára, ha hatályba lép a médiaszabadságról (hivatalos nevén: a tömegtájékoztatás szabadságáról) szóló uniós rendelet. Az EU-n belüli médiapluralizmus és -függetlenség védelmét szolgáló új szabályrendszer tervezetét tavaly szeptemberben fogadta el az Európai Bizottság, az európai parlamenti vitája idén szeptemberben kezdődhet el, és várhatóan még a jövő évi EP-választások előtt az EU Tanácsa is rábólint. Ha pedig ez megtörténik, akkor a jogszabály alkalmazása valamennyi tagállamban fél éven belül kötelező lesz.

Az EU területén dolgozó újságírók szebb időkbe vetett reményeit az táplálja, hogy a rendeletjavaslat gyakorlatilag választ ad a munkájukat nehezítő legfontosabb, tagállamonként nyilvánvalóan eltérő mértékben jelentkező problémákra. Többek között biztosítékokat tartalmaz a szerkesztői döntésekbe való politikai beavatkozással és a sajtósok megfigyelésével szemben, külön hangsúlyt helyez a közszolgálati média függetlenségére és stabil finanszírozására, valamint a médiatulajdon és az állami hirdetések elosztásának átláthatóságára. Emellett védi a szerkesztők függetlenségét, szabályozza a médiakoncentrációt, továbbá létre fog hozni egy új, a tagállami médiahatóságok képviselőiből álló független Médiaszolgáltatásokat Felügyelő Európai Testületet. Az Európai Bizottság egy kiegészítő ajánlást is elfogadott a szerkesztői függetlenség belső biztosítékainak további megerősítésére.

A rendelet fő javaslattevője Věra Jourová értékekért és átláthatóságért felelős biztos, aki szerint azért van szükség az uniós jogszabályra, mert az Európai Bizottság a jogállamiságról szóló éves jelentése részeként az egész EU-ban negatív tendenciákat állapított meg a médiapluralizmus és -függetlenség területén. A cseh politikus egy interjúban különösen a magyarországi sajtó helyzetét tartotta aggasztónak a veszélyes médiakoncentrációtól kezdve, az állami hirdetések tisztességtelen elosztásán át, a politikai befolyás alatt álló közszolgálati médiáig. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a rendeletet nem Magyarországra szabták. „A médiaszabadságról szóló jogszabály célja biztosítékokat nyújtani valamennyi tagállamban az európaiaknak, hogy a média mentesül a politikai ellenőrzéstől, és az újságírók biztonságosabban végezhetik munkájukat” – jelentette ki, hozzátéve, hogy a javaslat az érdekelt felekkel – többek között a médiaszervezetekkel és médiavállalatokkal – folytatott széles körű konzultáción alapul.

Mit ír elő a rendelet?

Az Európai Bizottság honlapján közzétett tervezet szerint a médiaszabadságról szóló európai jogszabály biztosítani fogja, hogy a köz- és magánmédia nem kívánatos nyomásgyakorlás nélkül és a médiatér digitális átalakulását figyelembe véve könnyebben működhessen határokon átnyúlóan az EU belső piacán. A rendelet előírja a tagállamoknak, hogy tartsák tiszteletben a médiaszolgáltatók tényleges szerkesztői szabadságát, és javítsák az újságírói források védelmét. Emellett a médiaszolgáltatóknak biztosítaniuk kell a tulajdonviszonyok átláthatóságát azáltal, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket az információkat, illetve szavatolniuk kell az egyes szerkesztői döntések függetlenségét.

A médiaszabadságról szóló törvény szigorú biztosítékokat tartalmaz a kémprogramok médiaszereplők, újságírók és családjaik elleni használatával szemben. Előírásai szerint azokban a tagállamokban, ahol létezik közszolgálati média, a finanszírozásának megfelelőnek és stabilnak kell lennie a szerkesztői függetlenség biztosításáért. Rögzíti, hogy a közszolgálati média vezetőjét és irányító testületét átlátható, nyílt és megkülönböztetésmentes módon kell kinevezni, közszolgálati médiaszolgáltatók pedig pártatlanul, közfeladatuknak megfelelően kötelesek teret adni a különféle információknak és véleményeknek.

A jogszabály előírja a tagállamok számára, hogy értékeljék a médiapiaci koncentrációk médiapluralizmusra és szerkesztői függetlenségre gyakorolt hatását. Megköveteli, hogy kellően indokoltak és arányosak legyenek a tagállamok összes olyan törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedései, amelyek hatással lehetnek a médiára. Emellett új követelményeket állapít meg az állami hirdetések médiaorgánumok közötti elosztására, hogy az átlátható és megkülönböztetésmentes legyen. 

A digitális szolgáltatásokról szóló jogszabályra építve a jogszabály biztosítékokat tartalmaz a szakmai normáknak megfelelően előállított médiatartalmak indokolatlan eltávolításával szemben. Rendszerszintű kockázatokkal – például dezinformációval – nem járó esetekben az olyan online óriásplatformoknak (például a Facebook), amelyek el kívánnak távolítani bizonyos, a platform politikáival ellentétesnek ítélt tartalmakat, az eltávolítás hatálybalépése előtt tájékoztatniuk kell a médiaszolgáltatókat az okokról. A médiaszolgáltatók által benyújtott panaszokat e platformoknak prioritásként kell kezelniük.

A Bizottság a rendeletben javasolja egy új, független Médiaszolgáltatásokat Felügyelő Európai Testület létrehozását. A tagállami médiahatóságok képviselőiből álló testület a jogszabály szerint hozzá fog járulni az uniós médiajogi keret hatékony és következetes alkalmazásához, különösen azáltal, hogy segíti a Bizottságot a médiaszabályozási kérdésekre vonatkozó iránymutatások kidolgozásában. Emellett véleményt adhat ki a médiapiacokat és a médiapiaci koncentrációkat érintő tagállami intézkedésekről és döntésekről is.

Milyen hatással lesz a rendelet a médiaszereplőkre?

A rendelet a sajtósok számára biztosít kedvezőbb körülményeket a szakmájuk gyakorlásához. Az újságírók és a szerkesztők például nagyobb védelmet élvezhetnek a szerkesztői döntésekbe való nem kívánatos beavatkozásokkal szemben. Ráadásul az Európai Parlamentnek az eddigi jelzések szerint szándékában áll az őszi vitán „merészebbé” tenni ebben a tekintetben a tervezetet. Máris körvonalazódik egy olyan módosító javaslat, amelyik egyértelműsítené, hogy a szerkesztőség munkájába a kiadó még akkor sem szólhat bele, ha a médiatulajdonos üzleti vagy akár politikai érdekei ezt megkívánnák. Erről Ramona Strugariu román EP-képviselő, a Renew frakció tagja beszélt június elején az Agerpres hírügynökségnek. A politikus illetékességéhez nem fér kétség, ugyanis ő a jelentéstevője a rendelet tervezetének a LIBE bizottságban. „A médiaszabadságról szóló törvényben nagyon-nagyon világossá tesszük, hogy a szerkesztői tartalmakat (…) védeni kell mindenféle politikai beavatkozástól. Egy médiatröszt tulajdonosa sem kérheti el közlésük előtt a szerkesztőségében dolgozó újságírók cikkeit, nem távolíthatja el azokat, és nem avatkozhat bele azoknak az embereknek a munkájába, akik felelősséget vállalnak a tartalomért” – magyarázta Strugariu.

Kedvez a jogszabály a közszolgálati médiában dolgozó újságíróknak is, mert garanciákat kapnak arra, hogy munkáltatójuk a közszolgálati feladatnak megfelelő és stabil finanszírozással rendelkezik. A jogszabály azt is egyértelművé teszi, hogy tilos kémprogramokat használni a médiamunkások, az újságírók és családjaik ellen. A jogszabály leszűkíti az esetleges kivételek körét a tagállami hatókörbe tartozó nemzetbiztonsági okokra, illetve a súlyos bűncselekmények szűk listájára, például a terrorizmus, a gyermekpornográfia vagy az emberölés gyanújának eseteire. A kivételeket az Alapjogi Chartával összhangban, eseti alapon megfelelően indokolni kell olyan körülményekkel, amikor más vizsgálati eszköz nem lenne célravezető. A jogszabály tehát e téren konkrét, új uniós szintű biztosítékokat vezet be.

A javasolt szöveg egyértelműen kiköti, hogy az újságírók nem szenvedhetnek semmilyen retorziót azért, mert megvédik forrásaik bizalmas voltát. A jogszabályt kísérő ajánlás ugyanakkor összegyűjti a szerkesztői függetlenség megerősítését segítő bevált gyakorlatokat, és síkra száll az újságírók bevonása mellett a médiavállalatok döntési folyamataiba és képzési lehetőségeibe. A rendelet és az ajánlás kiegészíti a Bizottság által az újságírók biztonsága érdekében eddig foganatosított intézkedéseket, például az újságírók biztonságáról szóló ajánlást, valamint az újságírók és a jogvédők visszaélésszerű pereskedéssel szembeni védelméről szóló irányelvjavaslatot (lásd keretes írásunkat).

Az Európai Bizottság az újságírók jogi zaklatása ellen is fel kíván lépni az úgynevezett SLAPP-ellenes irányelvvel, amelyről július végéig szavazni fog az Európai Parlament. SLAPP-pereknek azokat a bírósági eljárásokat hívják, amelyek célja, hogy a közéletben aktív civileket, újságírókat tartsanak jogilag lényegtelen ügyekkel nyomás alatt, így kényszerítve őket tevékenységük abbahagyására, álláspontjuk feladására. Az Európai Bizottság azzal indokolta a direktíva kidolgozását, hogy ez a módszer egyre elterjedtebb az EU-ban, azonban sehol sincs erre vonatkozó szabályozás. Az irányelvben a Bizottság javasolja a nyilvánvalóan megalapozatlan bírósági eljárás korai szakaszban történő megszüntetését. Ennek értelmében a bíróságok előrehozott határozatot hozhatnak az eljárás megszüntetéséről, ha az ügy nyilvánvalóan megalapozatlan. Ilyen helyzetben a felperesre hárul a bizonyítás terhe, hogy az ügy nem nyilvánvalóan megalapozatlan. Ha az ügyet visszaélésszerűnek nyilvánítják, akkor a felperes viseli az összes költséget, beleértve az alperes ügyvédi díját is. A közéleti részvételt akadályozó stratégiai per célpontjának joga lesz keresetet benyújtani a vagyoni és nem vagyoni károk megtérítése iránt, és joga lesz azok teljes körű megtérítésére. Sőt annak megakadályozása érdekében, hogy a felperesek visszaélésszerű bírósági eljárást indítsanak, a bíróságok visszatartó erejű szankciókat szabhatnak ki azokra, akik ilyen ügyeket a bíróság elé visznek. A direktívában javasolt biztosítékok a közéleti részvételt akadályozó stratégiai perekre lesznek alkalmazandók, de csak a határon átnyúló vonatkozású polgári ügyekben, tekintettel arra, hogy a belföldi perek a tagállam illetékességébe tartoznak.

A rendelet a jogalkotó szándéka szerint megerősíti a médiavállalatok szerkesztői szabadságát, és védelmet nyújt nekik az indokolatlan, aránytalan és diszkriminatív tagállami intézkedésekkel szemben, megóvva az európai médiakörnyezet sokszínűségét. A médiavállalatok szempontjából a jogszabály egyik pozitív hatása az állami reklámkiadások méltányosabb és átláthatóbb elosztása lesz. „Az állami reklámokat objektív és megkülönböztetéstől mentes kritériumok alapján és nyílt eljárásokon keresztül is kötelességünk elosztani. Ha az állami hatóságok nem ezt teszik, akkor jogsértést valósítanak meg. A jogszabályunk megakadályozza, hogy az állami hirdetéseket önkényesen a kormánybarát média burkolt támogatására használják” – nyilatkozta erről az már említett interjúban Věra Jourová.

A rendelet szerint az állami hatóságok és az állami tulajdonú vállalatok kötelesek lesznek évente közzétenni a médiaszolgáltatóknál elköltött reklámkiadásaikra vonatkozó adatokat, beleértve a médiaszolgáltatók nevét, amelyektől reklámszolgáltatásokat vásároltak, valamint az elköltött összegeket (éves és szolgáltatónkénti bontásban). Ezt ez előírást az Európai Parlament a sajtóban hirdető pártokra is ki szeretné terjeszteni. Ha ez megtörténik, sokkal átláthatóbb lenne, hogy miként próbálják meg a pártok sok esetben „lefizetni” a sajtót. Ez különösen Romániában elterjedt jelenség, ahol a médiatermékek öncenzúrát gyakorolva óvakodnak kritikusan viszonyulni azokhoz a politikai szervezetekhez, amelyeknek a fizetett tartalmait leközlik. 

A közös szabályrendszer az Európai Bizottság szerint nagyobb jogbiztonságot és kiszámíthatóságot eredményez a médiapiaci koncentrációk terén is, megkönnyítve a szereplők számára, hogy tevékenységüket bővítsék az európai belső piacon. A médiavállalatok élvezhetik a tisztességes verseny előnyeit és jobb megtérülést várhatnak a digitális környezetbe irányuló beruházásoktól, például a közönségmérésre vonatkozó új átláthatósági szabályoknak, illetve az online óriásplatformokról való tartalomeltávolításra vonatkozó új biztosítékoknak köszönhetően.

A jogszabály amellett, hogy számos új jogot vezet be a médiaorgánumok védelmére, konkrét kötelezettségeket is ró rájuk. Így bizonyos egyedi követelmények vonatkoznak a híreket és aktuális témákat feldolgozó médiára, mivel az a javaslattevők szerint különösen fontos szerepet játszik a polgárok tájékoztatásában és a közvélemény alakításában. Először is, ezeknek a sajtótermékeknek átlátható tulajdonviszonyokkal kell rendelkezniük. Ez a követelmény a vállalkozásokra általában alkalmazandó, hatályos uniós jogszabályokon (a társasági jogon és pénzmosás elleni szabályokon) alapul. Másodsorban kötelesek meghozni az általuk megfelelőnek ítélt intézkedéseket a szerkesztői döntések függetlenségének garantálása és a tényleges vagy lehetséges összeférhetetlenségek nyilvánosságra hozatalára.

Ami a végrehajtást illeti: a médiaszabadságról szóló jogszabály egy rendelet, ami azt jelenti, hogy valamennyi tagállamban közvetlenül alkalmazandó. E szerint az állítólagos jogsértések a tagállami bíróságok elé vihetők. A Médiaszolgáltatásokat Felügyelő Európai Testület az Európai Bizottsággal együtt biztosítja az új jogszabály következetes alkalmazását. A legsúlyosabb esetekben az Európai Bizottság a Szerződések által biztosított hatáskörökkel élve beavatkozhat, beleértve a kötelezettségszegési eljárások megindítását is – részletezte az idézett interjúban Věra Jourová.

A lapkiadóknak nem tetszik a rendelet

Az európai lapkiadók ellenzik az Európai Bizottság rendeletjavaslatát: az Európai Magazinmédia Szövetség és az Európai Lapkiadók Szövetsége szerint a tervezet sértheti a befektetés és a vállalkozás szabadságát, és nem indokolt a médiaszabályozás európai szintű harmonizálása sem. „Elfogadhatatlan, hogy a médiaszabadság védelmét célzó javaslat éppen a kiadók szerkesztési szabadságának elvét, a sajtószabadság egyik lételemét kívánja felülírni” – közölte az Európai Lapkiadók Szövetsége. „Az Európai Unió történetében először a lapkiadókat és a szerkesztőségeket az Európai Bizottság irányította médiahatóság felügyelete alá helyeznék” – panaszolta közleményében az Európai Kiadók Tanácsa is, aggályának adva hangot amiatt, hogy Brüsszel bele akar szólni a kiadók és szerkesztőségek napi működésébe. A szervezet szerint nem is lehetséges az egész unióra egységesen megszabott médiatörvényt alkotni a tagállami eltérések miatt.

A rendeletjavaslatnak különösebb romániai visszhangja még nem volt, míg a Magyar Lapkiadók Egyesülete szintén bírálta. Közleményük szerint tervezet megfosztaná a kiadókat a szerkesztési irányvonaluk meghatározásának szabadságától, és felelősségre vonná őket a tartalomért, amelybe nem lehetne beleszólásuk. „Kizárólag a kiadó az, aki erkölcsi, jogi, pénzügyi és politikai felelősséget vállal a kiadványaiért és tartalmáért. A kiadók viselik kiadványaik sikerének vagy kudarcának teljes kockázatát. A szerkesztési szabadságukba való ilyen beavatkozás felborítaná a sajtószabadságot, valamint a befektetés és az üzleti élet szabadságát” – állapította meg az egyesület elnöke, Kovács Tibor, aki hangsúlyozta: a kiadók szerkesztési szabadságába való bármilyen beavatkozás a sajtószabadságot alapjaiban sértené.

augusztus 28, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Tengerpart és emberek. Hálásan…

Kis nyári lektűr, Magyari Sára Fekete-tenger-parti élménybeszámolója. A második részben: viselkedésminták a plázson.

Nagyon kettősen viszonyulok ehhez a nyaraláshoz. A szálloda, a kiszolgálás, az ételek, a személyzet kifogástalan. A szobában egy reklámocska: Temesvár Európa kulturális fővárosa. Jól esik. Az ár-érték arány szerintem nagyon rendben van. A tenger meleg és tiszta, a vállig érő vízben is látom az alját. A várost, a partot takarítják. Mégis van kosz. A nyaralók viselkedését az idén is megkérdőjelezem. 

A szálloda all inclusive ajánlata pazarlásra ösztönzi a vendégeket. Az étterem bejáratánál áll egy tábla, ami felhívja a figyelmünket arra, hogy ugyan bármennyit vehetünk a tányérunkra, azért nem kellene pazarolni, mert minden nap több tíz kiló ételt dobnak el. Ettől függetlenül hihetetlen pocsékolás megy. Kérdezem a teremfőnököt, hogyan látja, ismerik-e, használják-e a turisták az étkezési jeleket: hogyan hagyják az evőeszközöket az asztalon? Szomorúan mosolyogva mondja: dehogy! Enni sem tudnak rendesen az eszcájgokkal. Látom én is, van, aki marokra fogja a kanalat, villát. És nem gyerek. 

A minden benne van eredménye is, hogy a medencék melletti bárnál a férfiak sorban állnak a sörért, esetleg borért. És már délre részegek. A nők jó része házisárkányként morog, mert a férj beivott, a gyerekek nyűgösek. Ha nem ez a történet megy, akkor apu zsémbes, mert anyu sok pénzt költ. Mindenre. Bármire. Ha éppen senki sem nyafizik valamiért, akkor ülnek a parton, a napágyakon, és mindenki elmélyed a telefonjában. Nagyjából ez a három viselkedésminta a jellemző. Ettől függetlenül nekem úgy tűnik, a tavalyhoz képest, sokkal többen vannak a vízben, sőt, többen úsznak, többen labdáznak. És mintha valamivel soványabbak lennének. Persze még mindig én úszom a legbeljebb. Meg is kérdeztem pszichológus barátnőmtől: van valami bajom?! Nem érzek bizonyítási vágyat, sem versengést, de olyan szabadnak érzem magam. Megnyugtatott: rendben vagyok. 

A Techirghiol-tónál a naplementét még mindig nem bámulják. Pedig gyönyörű. A tengerparti napfelkelte továbbra is menő: reggel 6-kor elég sokan vagyunk. De a hajnali vízben megint csak én úszom. Élvezem. Egyedül vagyok a tengerben. Jól elférek. Mellettem a parton háromnemzedéknyi férfi: nagytata, fia és unokája. Szépek. Udvariasak. Figyelem, ahogyan férfinek nevelik a kicsit is. Jó nézni őket.

Esténként van nyári mozi. A filmek szórakoztatóak, a jegy 20 RON, a hely tiszta, hűvös, kellemes. Vagyunk vagy 30-an. Én örülök a szabadtéri vetítéseknek, az egyszerű filmeknek, s hogy minden korosztályból ülnek körülöttem. Tudnak viselkedni: nem magoznak, nem köpködnek, nem telefonoznak, nincsenek beszólogatások. Jól érzem magam.

A parthoz közel van a bazár. Vesztemre. Gyönyörű, természetes anyagú nőies ruhák, cipők. És lehet alkudozni. Meg próbálgatni. Kedvesek, mosolygósak az eladók, humoros rigmusokkal ajánlják a portékájukat. Persze szövegeket is gyűjtök. 

Hazafelé simán kiértem a reptérre. Mindkét busz tiszta, nagyon jó árban: Eforie–Konstanca 8 lej, buszállomástól reptérig 13. A kis csomagommal így jól utazom. Reptéren galiba: négy és fél órát késik a gépem. Elalélok! Azon a másfél órán mit lehet ennyit késni?! Néhányunkat nem értesítettek a késésről, a többséget igen: ők eleve később jöttek ki. A személyzet emberséges: beengedtek a tranzit zónába, ahol volt légkondi, étel, ital, mosdók, internet, konnektor. Persze kíváncsiskodom: miért késik a gép? Mondanak mindenfélét, de azt is látom, hogy több katonai helikopter szállt fel, s elhúzott pár vadászgép is. A váróteremben jól elvagyok: olvasok, beszélgetek. Temesváron 37 fok van, igazából még örülök is neki, hogy nem ott kell várnom. Végül este 8-kor szálltunk fel. Ugyanavval a pilótával, akivel mentem. Végig a napnyugtában repülünk. Gyönyörű az ég. Igaz, volt vihar is, légörvények. De teljes nyugalommal tűrtem: az első esti nyárimozis filmnézés a Kényszerleszállás volt. Láttam, hogy is megy ez. Nincs mitől tartani. Landolás közben ismét felmerült bennem a repülővezetés vágya.

A reptér előtt megkérdezte egy nő, akiért autóval jött a férje, elvihetnek-e. Persze. A ház előtt tettek ki. Pénzt nem vettek el. Ilyenkor csak pislogok nagyokat. És hálás vagyok mindenért: például ha nem lett volna késés, nem láttam volna odafentről a naplementét…

(Megnyugtatásként írom a csajoknak, hogy lett egy új ruha: 448 gramm.)