Címke: tanulmány

február 6, 2024 | Kovács Edward | Esszé | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Az örök visszatéréstől a végességig – Simon Balázs költészetéről

Kovács Edward (1995, Székelyhíd). A DE-BTK Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója, a Szkholion folyóirat szerkesztője. A mítosz újraértésének lehetőségeit kutatja a ’80-as évektől napjainkig terjedő kortárs magyar lírában.

Jóllehet a mindössze 34 évesen, egy végzetes agydaganat következtében 2001-ben elhunyt Simon Balázs egészen rövid, ám annál jelentősebb munkássága talán kevéssé nevezhető – az Újvárad folyóirat Kortárs klasszikusok programsorozatának értelmében – klasszikusnak, mint inkább klasszicizálónak, lírai művei mégis minden kétséget kizáróan a ’90-es évek magyar irodalomtörténetének figyelmreméltó és értelmezői kihívás elé állító teljesítményei. Bár köteteinek korabeli kritikai fogadtatása meglehetősen elenyésző, Simon kultikus-életrajzi diskurzus által is erőteljesen áthatott művészetének és emlékezetének elevenségéről mi sem tanúskodik jobban, mint a 2007-ben indított Puskin utca első számának tematikus blokkja,[1] a kanonizációs törekvésekre is következtetni engedő, a Jelenkor Kiadó által 2021-ben megjelentett összegyűjtött versei,[2] valamint a szintén a jubileum évében publikált Alföld-emlékszám.[3] Annak érdekében azonban, hogy ennek a kulturális utalásokban bővelkedő életműnek a pozícióját kijelölhessük, valamint a fokozatos finomhangolások mentén alakuló pályaívnek az ismertetőjegyeit rekapitulálhassuk, midenekelőtt ajánlatosnak mutatkozik elhelyezni azt a korabeli költészettörténeti folyamatok és feltételek közt.

Mint az a hazai irodalomtörténetírás- és értés hermeneutikai-recepcióesztétikai szemléletének  közelítésmódja, valamint korszakretorikai kategóriái révén ismeretes, az úgynevezett esztéta- illetve utómodernség nyelvi magatartásformáit, szubjektumfelfogását és műeszményét fokozatosan áthangoló, a ’60-as, ’70-es évek fordulóján az új szenzibilitás és neoavantgárd poétikai képletei mentén kifejlő – leginkább Tandori Dezső, Orbán Ottó, Petri György és Oravecz Imre neveivel fémjelzett – líratörténeti fordulat olyan megszólalási-beszédmódbeli, a lírai alany pozícióját lefokozó-újraszituáló, a disszemináció és »szétjátszás« stratégiái mentén szerveződő alakulásokat idézett elő, amelyek mindaemellett, hogy leginkább „a klasszikus formák ironikus imitációja és a többértelműséget felszabadító nyelvjáték közti tartományban” fejtették ki hatásukat, a ’80-as évek lírai „közbeszédben” egyre meghatározóbb jelentőségűvé is váltak.[4] Bár a ’90-es évekre eképp előálló költészettörténeti formáció, vagyis a különböző megnyilatkozások és szerepmintázatok nagymértékű felsokszorozódásaként, az eltérő önreflektív-(nyelv)kritikai alakzatokkal, az újraírás – sok esetben ironikus – módozataival és intertextuális szövegalakítási technikákkal operáló versnyelvek előtérbe kerüléseként (is) megközelíthető lírai posztmodernség meglehetősen bizonytalan határokkal rendelkezik, mégis a korszak kánonképző recepciója egyetértőleg Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc írásművészetét hozza leginkább kapcsolatba ezzel a – múlt és jelen, tradíció és invenció között állandó dialogikus, újraértő viszonyt tételező – paradigmával.[5] Ez a – szemléletileg-poétikailag is egészen differenciált – líratörténeti kondíció ugyanakkor azt eredményezte, hogy az akkortájt induló, „a tradicionális lírai szépségeszményt dekonstruáló nyelvkritikai, s a lírai én státuszát relativizáló ironikus-posztironikus költészet” adottságait megöröklő költői nemzedék esetében nemcsak a „hagyományba történő visszanyúlás poétikai megnyilvánulásainat” regisztrálhatjuk, hanem azt a tendenciát is, amelynek „már nem centrális része a nyelv problematizálása, a megszólalás aktusának kritikai szemügyrevétele, s amely már egyként felszabadult a szerep revíziójának, s az önmagát kommentáló, önmagára reflektáló versbeszéd kényszere alól.” [6] Számos – egymáshoz viszonyítva diszparát hanghordozású, azóta azonban például az úgynevezett új komolyság versnyelvi magatartásformáit is lehetővé tevő, hatás- és fogadtatástörténetileg is igazoltan kimagasló minőségű – költői pálya kötődik a felvázolt posztmodern poétikai képleteket megszüntetve megőrző átrendeződésekhez, alakítóként és alakítottként egyaránt, elég csak néhány olyan nevet – a teljesség igénye nélkül – említenünk, mint például Kemény István, Schein Gábor, Kun Árpád, G. István László, Tóth Krisztina, Szijj Ferenc, Térey János vagy éppen Borbély Szilárd.[7]

Ilyen szerzők mellett tűnik fel és bontakoztatja ki sajátos lírai programját Simon Balázs is, akinek „költészete Celan és Hölderlin érintésével – a posztmodernből csak a történetiség iránt reflektált érzékenységet, a romantikából csak az egzaltált formátumot fogadva meg – antik erélyig és prófétás tónusokig talált vissza.”[8] Ezért is lehet az, hogy – Márton László meglátását parafrazeálva – az általa kialakított megszólalásnak nincsenek közvetlen, imitatív mintái sem az újkori klasszicizáló vagy archaizáló, sem pedig az antik görög-római, vagy épp régi keleti költészetben,[9] mégis bizonyos hatások – a nyelv és hagyomány egymást tételező kölcsönösségének elvén – óhatatlanul felfedezhetőek ebben a látszólag előzménytelen versbeszédben. Simon életművét mindamellett, hogy kortársaihoz hasonlóan a „nagy, egzisztenciális érdekű kérdésfelvetésnek valamint a fiktivitás játékának kettőssége hatja át”,[10] szövegeinek kompozícióját és szcenikáját döntően a – képlékeny és poliszémikus – mítosz,[11] esztétikai drámaiságát és beszédmodalitását tekintve pedig a – kimondás szenvedéseként és szenvedélyeként, az érzékin-túli színreviteleként felfogott – pátosz határozza meg.[12] Vagyis egy olyan alkotói szemlélet és gyakorlat, metafizika és ethosz, amelynek kimeríthetetlen táptalaja és (érték)távlata leginkább az – archaikus társadalmak képzetköreiben fellelhető – kozmikus-ciklikus időismétlődés, az anaküklószisz, azaz az örök visszatérés konceptusában és az ehhez kapcsolódó művelődéstörténeti anyag megérzékítő megelevenítésének vágyában jelölhetői ki,[13] és amely ebből (is) következően a mitikus szüzséket, toposzokat recitáló-recikláló, iteratív mód átsajátító újraírásként regisztrálható.

Mindemellett azonban ahogy arra – Simon kanonikus státuszának dillemáival, túlnyomóan pozitív, konszezus uralta recepciójával és lírai életművet tartalmazó kiadvánnyal kapcsolatban – Mizsur Dániel is kitér, kérdéses, hogy „irodalomértésünk mit tud kezdeni az első két kötet óriási műveltséganyagot sokszor eredeti nyelvű idézetekkel, allúziókkal megmozgató poétikájával, valamint az olvasói örömszerzés és megértés útjában álló effektusaival. Az antikvitás és az archaikus kultúrák nemcsak inspirációs forrásai ezeknek a köteteknek: az eredetmítoszok és mitologémák totalitásigényű, újraíró közvetítése inkább elégítik ki a klasszika-filológus érdeklődését, mint a versolvasóét.”[14] Bár a felvetés olvasásesztétikai-hermeneutikai korlátokként felmerülő implikációi könnyedén beláthatóak, Hegedüs Benjamin Jutas éppen ezzel polemizálva amellett érvel, hogy ez a fajta költészet szükségképpen egy elidőző, a textuális egymásbafonódásokat szétszálazó befogadói magatartást irányoz elő, mint fogalmaz: „egy a szöveg érzékiségét kiiktató poétikával van dolgunk, melynek szépsége stilisztikai kiforrotságában rejlik.”[15] Egy olyan költészettel, mely ráadásul nem pusztán a megannyi utalást és fragmentumot rejtő hermetizmusa révén válik nagy erőfeszítéseket igénylően megközelíthetővé, hanem többek között azért is, mert az egyes versek részleteikben bizonyos értelemben idézhetetlenek, ugyanis – ahogy Jánossy Lajos éleslátóan megjegyzi – „ha mégis megtesszük, a kiválasztott sorokból szignál lesz, félreértett minta, a szerves egészből vett élettelen preparátum.”[16] Az említetteket figyelembe véve talán éppen ezek a(z) – eltérő értelmezői közösségek és másfajta irodalomszocializációs olvasói elvárásrendek számára nehez(ebb)en hozzáférhető – Simon Balázs alig tíz évet felölelő, ám sokkalta termékenyebb lírájának olyan megkülönböztető és jellegadó sajátságai, amelyek magyaráztul szolgálhatnak – kivételeket leszámított – „mellőzöttségére”, de amelyek viszont az olvasási szokásaink és esztétikai előfeltevéseink újraértésére és átértékelésére ösztönöz(het)nek.

Ilyen markáns vonásként tarthatjuk számon példának okáért a Simon-versek (ön)reflexív várakozás- és faggatózásjellegű poétikai alapállását, az analizáló és kommentáló beszédmódot, a leginkább angolszász költészeti tradícióból ismerhető drámai monológok műfaji mintázatának felfokozott hangoltságát, a tropológiai szuggesztivitást,[17] a hasonlatok retorikai kitüntetettségét és ehhez kapcsolódóan a (mítoszokra is jellemző) körülírás eljárását,[18] a dikciót szervező „egymondatos óriásívek erejét”,[19] vagy épp a – Márton László életrajzi adalékokat is felelevenítő visszaemlékezésében említett – „nagylélegzetű versmondat és a megnevezéssel együttjáró, váratlan drámaiság” kettősét.[20] A pályaíven végigvonuló poétikai-retorikai karakterisztikák mellett ugyanakkor bizonyos tematikai-motivikai, esztétikai-kompozicionális, nyelvi magatartásbeli finomhangolásokban tetten érhető elmozdulások mentén mégis szakaszolhatónak tűnik ez a következetesen alakuló életmű.[21] A kivételesen nagy bölcseleti-klasszikafilológiai, az antik görög-latin és zsidó-keresztény kulturális hagyományok műveltséganyagát mozgató korai szakasz (Minerva baglyát faggatom mégis, 1992; Nimród, 1994; A mi lakománk – Lectisternium, 1996) is, melynek törekvéseit egy nem kevésbé eruditív, ám sokkalta kiérleltebb, letisztultabb és – léptékében is – takarékosabb megszólalásmód váltotta fel, mely – az életrajzi történésektől sem függetlenül – a gyász és végességtapasztalat (Makdír, 1997), valamint a hétköznapi életvilág dolgainak és észleleteinek (A terep, 1998; Például a galamb, 2000) érzékeny és érzéki költői transzformációját viszi színre. Posztumusz közreadott verseskötete (Halálgondola, 2003), valamint naplóregénye (Parafakönyv, 2002) és elbeszélései (A másik mondat, 2008) egy még megannyi alakulási irányt és lehetőség mutató, befejezetlenségében is befejezett oeuvre zárkövei.[22]

Ennek a már fellépésekor is megejtően határozott költői öntudatnak és „helyzeten-kívüli hangnak”[23] a célirányosságát markírozza a debütálás is, hiszen a Minerva baglyát faggatom mégis (1992) már címével is utal az említett kulturálisan idegen referenciabázisra, másrészt kijelöli – és a módosító szó által nyomatékosítja – nemcsak az egyes versek, hanem kis túlzással az egész Simon-költészet hagyományhoz való viszonyulását és a hiábavalóságok ellenére is akaratos (nyelvi) magatartását. A Prológus nyitóciklus egyik, Testamentum című szövege jóllehet félreismerhetetlenül alanyi megszólalásmódról tanúskodik, mégis önmagát egy letűnt világ közvetítőjeként állítja elő, ezzel prefigurálva a kötet – ilyen értelemben, a szerephelyzetek felsokszorzódása által is – (el)személytelenített, az egységes lírai szubjektum saját és idegen relációjában megképződő beszédpozícióját: „Garatom sebe lett a középpont, / Beleömlik, amit kimondani nem tud – / Rég holt hangok szöknek a sebből, / Távoli népek táncát lejti a nyelvem: / Mondataik égetik egyre a torkom, / Szájam mélyére zuhantam – / Életük a belőlem fakadó / Vérfüggönyön át látom, amíg / El nem fogy a nyelvem.” (11–12.) A sérült hangképző szervekhez kötődő személyes (ki)mondás képtelenségét itt a „rég holt hangok” kérlelhetetlen szökése, tehát „mégis-artikulációja” váltja fel, egy olyan mozgásként metaforizált nyelvvé, mely a premodern társadalmak archetipikus képzetköreihez való visszatérést mutatja fel: „Már messzi jutottam, idegen népek / Nyelvét tanulom. / Messze talán anya vár, / Idegen népek tánca a sebzett húsban.” (12.) Innen nyílik meg az a páratlanul gazdag és letaglozóan nagy horderejű szövegvilág, mely különböző kulturális tradíciók mítoszait (hellenizmus, judaizmus stb.) és antik irodalmi előképet (Vergilius, Ovidius stb.) megidézve és újraírva, megannyi alakmáson (Héraklész, Arión, Orfeus, Dante, stb.), a romantikus életfilozófia (Nietzsche) és a modern dialógusbölcselet (Buber) szűrőjén keresztül igyekszik ismét megtalálni a mértékadó-kozmikus távlatokat.[24]

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az első kötetnél is kiterjedtebb és elmélyültebb korszak- és korpuszismeretről ad számot Simon Balázs második műve, a rendhagyó pastiche-technikát alkalmazó és műfaját tekintve akkoriban páratlannak mondható Nimród (1994) című eposz, amely azon túl, hogy a hellenizmustól az – apa, Simon Róbert híres orientalista arab fordításainak hatását is mutató – ókori Kelet felé való elmozdulást tette láthatóvá, leginkább abban a törekvésben jelölhető ki, „hogy a filológiai kommentárok révén egyszerre hitelesítse és megsokszorozza a költemények művészeti hatását”,[25] vagyis hogy egy sajátos technikával montázsolja össze Nimród heroikus alakját. Jánossy Lajos a kötet címének hagyományvonatkozásait is értelmezve eképp ír erről az epikus vállalkozásról: „Nimród, a legendás, több forrásból származtatott hős, a Teremtés könyvében Kám leszármazottja, Mikeás könyvében Asszíria királya, akinek alakja rokonságot mutat Gilgamesével, neve a Babilonban tisztelt háború és vadászat istenére, Ninurtára vagy Nimutrára utal, a megfoghatatlan, egyben a megkerülhetetlen tranzitzónájában lesz Nimród eposza a felejtő emlékezet, a vékonyuló hagyományutak mérföldköve. Simon Balázs műve midezt tetézi azzal, hogy Nimród a látomásaiban, mintegy a jövőbe emlékezve, Ábrahám születésének tanúságtevője, amivel nem csupán a szövegen belül, de világképében is a zsidó tradíció felé tesz életre szóló lépéseket a költő.” [26]

Ugyanakkor az sem állítható, hogy teljes mértékben eltávolodott volna az antik görög-római (szokás)kultúra forrásvidékétől. A platóni symposiont és egy különleges római engesztelő szertartást idéző A mi lakománk – Lectisternium (1996) „mondatversei” bár bizonyos mértékig még táplálkoznak és megtartják a már több ízben említett művelődésszerkezeti horizontot, beszédmodalitása és vallomásos megszólalása mégis sokkalta inkább valamifajta szemlélődő, az „üresség arcát hordozó szórabírhatatlan” tárgyakat is kikérdező rezignáltság jellemzi, amely a(z) – életrajz ismeretében – betegségtől és végességtől mint egyre közeledő létlehetőségektől sem függetleníthető. Ahogy Vitéz György fogalmaz: „a költő tudja, hogy a lectisternium jelentése: halotti tor az ókeresztény kultúrában. Szinte minden szövege meditáció, az elviselhető fájdalom kamarazenéje, a pasztellködön keresztül észlelt közvetlen külső-belső világ tárgyait, személyeit búcsúztató trenódia.”[27] Ennek a „vég-felé-való-létnek” talán az egyik – higgadtsága ellenére vagy épp annak okán –  legmegrázóbb megnyilatkozása a kötet záródarabja, Az időhatár (440.), mely már különbségtevő, a cím összetételi tagjainak inverzív felütésével és az azt követő felsorolással is rámutat a költői beszéd tárgyának de facto elképzelhetetlen, folyamatosan közeledő, ám soha el nem érkező összetéveszthetetlen másságára: „Nem egyszerű határidő, / Valami sokkal élesebb, nem / Jelzi például csenevész / Erdősáv, sziklák, sorompó, / Őrizet, csak eljön, mint a”. Az enjambementek és a sorvégi névelők, kötőszavak használata, valamint az alárendelő mondatszerkesztés Simon költészetének esetében nagyon is következetesnek mondhatók, és nemcsak a kimondás gesztusának akár megszakadással fenyegető nehézségét és igényét jelölhetik, hanem az egyes verssorok jelentéspluralizáló jellegét is kidomborítják. Minthogy a saját halál nem tanúsítható, így a szöveg sem nevezheti meg azt az űrt, ami körül a versbeszéd gravitál, csak sejtetheti azt, ennek eszközéül pedig a körülírás – hasonlatokkal operáló és azokat továbbfűzve kibontó – retorikáját alkalmazza: „Tolvaj éjszaka, egy fojtott / Állathang a tyúkólak közül, / Gazdátlan, idegen, amilyet / Egyszer hallani, karomhang és / Metszőfogé, ahogy kitép egy kis / Darabka húst a ház körül, és”.  Amikor pedig már egy metaforikus azonosítással rögzülni látszana a jelentés, az is egy hasonlító alakzatban oldódik fel: „Tátong majd az a fekete híj, mint / Egy barlang, és senki nem megy ki, / Hullámot vet, és örvénylik velünk, / Ahogy egy seb, amíg kiég, ami / Utána lesz, mintha egy fal túloldalán,” Azonban minden megfeleltetési kísérlet ellenére a végesség eredendő mássága csak egy nem identikus és nem identifikálható alteritásként, egy lényegi eltérésként adódhat az ember számára: „Árnyékban még, hiába ugyanaz a / Föld, egy másik országé, ahova csak / Egy elképzelhetetlen égőáldozat / Után, tisztán engednek be.”

      A végesség mellett a lehetséges és lehetetlen között oszcilláló gyász nagyszabású és megrendítő színreviteleként tekinthetünk a költő Makdír (1997) című kötetére, melynek első ciklusa Simon Balázs életveszélyes agyműtétének viszontagságairól szól meglepő fesztelenséggel és nyelvi letisztultsággal,[28] míg a második ciklus az anya, Prileszky Csilla elvesztésének felfoghatatlan eseményét közvetíti hasonló hangnemben. Mint ahogy azt Rába György megjegyzi: „Ez a magas költészet telt hangja, a megszólított hangja, a szóra bírt kivételes alkalom, kiemelkedés mind a köznapi szürkeségből, mind a kulturális ihletkörből, nevezhetjük akár romantikus egzaltációnak, úgy, ahogy a költészetről vallott fölfogását ebben a kötetében Simon Balázs két versfüzérben is megvalósította.”[29] Az eképp jellemzett versbeszéd egy eklatáns példája a Makdír a gyász című szöveg is, mely ennek az olthatatlan, „égető, perzselő”, csillapodó majd újból előtőrő lelkiállapotnak a jellemzését, a Másik pótolhatatlan hiányának, végtelen távollétének kínálja érzékletes megjelenítését: „fönn a Nap fúrója sistereg, / Átfúrja lassan minden szervemet a / Gyász, a háztető az olvadt aszfalttal, / Le-föl járkál valaki, kaftánja szurok, / Szakálla hófehér, tudom, a gyász, ami / Vakít, ahogy a Nap, az Éj, hamu- és / Fémszínű, a gyász valami erjedés, egy / Kályha tetején, olykor fellobban, / Fölragyog, hasít, aztán csöndben, / Mélyen húzódik, mint az égett bőr, / Szottyad, ráncosodik, rohad, az idő / Nélküle makdír.” (474–475.) Simon Balázs szugessztív, ám mégis következetes tropológiai építkezést mutató szóképei, valamint találó hasonlatai a gyász sajátosan ismétlődő tapasztalatával szembesítenek, a kimondhatóság és kimondhatatlanság közötti feszültség erőterében fejtik ki hatásukat, egyszersmind pedig nagy mértékű belső figyelemről tanúskodnak.

      Ez a felfokozott – a kinti impulzusok hatására befelé irányuló – reflexivitás jellemzi a negyedik kötet korpuszát is, melyben a költői nyelv által a hétköznapiságok más fénytörésbe kerülnek, a mindennapi észleletek átlényegülnek és esetenként kozmikus távlatok nyílnak meg. A terep (1998) – ahogy Rácz Péter fogalmaz – „végül is ismerős, a hétköznap dzsungele: gyerekkor, egy bolt, egy szoba, az otthon, szomszédok, kapualj, a test, hangok, évszakok. Simon Balázs nem csupaszítja le a terepet, hanem mindazt láttatni akarja olvasójával, amit maga is lát, s azt az utat is, amelyen eljut a felismert összefüggésekig.”[30] Ilyen összefüggések feltárulását közvetíti az – évszak toposz által az elmúlást is megidéző – Ősz című darab. A beszélő tekintetét „a fészer palatetejére”, a „hullámbádogra” és a rajta látható „rozsdabarna levéltakaróra”, majd az abban „sétáló macskára”, végül pedig a fa „rőt koronájára” és a távolabb látható repkényen lévő „pókhálóra” szegezi, hogy aztán erről a megfigyelési láncolat végén álló szőttesről az emlékezet belső terepén felbukkanó jelenségekre asszociáljon a  véget előrevetítő természeti képig: „Eszembe jut a láthatatlan csillagtérkép / Fenn az északi félgömbön valahol, /A Pegazus, a hattyú és a Gyík / Ahogy fölém hajolnak több száz éves / Fényükkel, mint az a sárgászöld faág, / Ami már nem vet árnyékot, és / Bármire, amit valaha mondtam, / Sápadt igenjük szitál.” (563.)

Ezek a vég közelségét és a sors elkerülhetetlenségét előlegező sápadt igenek szitálnak Simon Balázs még életében utolsó megjelent kötetére, a Például a galambra(2000), mely az addigi lírai törekvések poétikai kiérlelődéseként, valamint a mitikust a világiassal, a szentet a profánnal elegyítő tematikák és megszólalásmódok hangsúlyossá válásaként értékelhetők. Az írásmű fő és szemléltetésül választott motívuma a galamb, melynek invenciózus újraírásaival, de- és remitologizációjval a költő tehermentesíti ezt a kultúrtörténetileg terhelt toposzt, egyszersmind pedig kitágítja annak jelentésmezejét. A Simon Balázs által megjelenített galambok a hagyományos képzetekkel ellentétben inkább „hatalmas ürülékdúcokon üldögélő, lomha, lila fényű madarak, akárha elfajzott utódai a néhaiknak. Inkább a bomlás, a romlás képei, a nehézkedés foglyai.”[31] Ennek a megmásíthatatlan tudata felőli nehézkedésnek mementója posztumusz kiadványa is, az 1997 ősze és 2000 december között keletkezett verseket tartalmazó, Murányi Yvett által sajtó alá rendezett Halálgondola (2003), melynek „kronologikus íve a második agyműtét időpontjától, a két Szürke-vers közül kezdi kirajzolni a kötet második részének válaszhullámát, ami azonban terjedelmében és súlyában nem válaszív vagy lefelé hajló visszaérés, hanem végső fölívelés – a szövegek »grádicsnak lécek lerakva az égig.« A kötet jelzőfényei és tájékozódási pontjai a nagy halálversek”,[32] melyek a rezignált számvetés delejező szólamai.

Bár bizonyosnak tetszhet, hogy egy költészet lényegi poétikai értékeit és összetéveszthetetlen nyelvi erényeit az egyes szövegekkel való értelmező-beleérző párbeszéd eseményszerű átélésében tapasztalhatjuk csak meg és ismerhetjük csak fel igazán, mégis reményeink fűzzük ahhoz, hogy az itt felvázolt, konkrét műveket csak részleteiben érintő értekezés képes volt – ha még oly hiányosan is, de – érzékeltetni Simon Balázs (újra)olvasásra érdemes lírájának néhány – olykor csak komoly archeológiai munka árán felszínre hozható – jelentőségteljes és egyedítő aspektusát. Egy olyan líráét, melynek (vissz)hangjai az örök visszatéréstől a végességig és végességtől az örök visszatérésig rezegnek tovább, ad infinitum.

[1] Puskin utca 2007/1.

[2] Simon Balázs, Összegyűjött versek, szerk. Szenderák Bence, Jelenkor, Pécs, 2021. A versidézetek oldalszámai ebből a kiadásból származnak.

[3] Alföld 2021/6.

[4] Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum Kiadó, Budapest, 1993, 168–172.

[5] Szirák Péter, A magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez = szerk. Uő., A magyar irodalmi posztmodernség, Kossuth Egyetem Kiadó, Debrecen, 2001, 49–53.

[6] Keresztury Tibor, Az öntudat rehabilitálása, Alföld 2000/2, 49–50.

[7] Vörös István, aki maga is szereplője volt ennek az átrendezédősnek, így ír erről az időszakról: „Újszerű, ironikus komolyság és kitartó, egyszerre a témára és a témán túl figyelés jelent meg a számon tartott és az azon kívül maradt költők sokaságánál. Ennek a lírai fordulatnak részese és formálója Simon Balázs a maga nagyon fontos, kilencvenes évekbeli köteteivel.” Vörös István, Mi van, ha nincs fősodor?, Alföld 2021/6, 70. 

[8] Halmai Tamás, Enigma és konfesszió, Alföld 2021/6, 74.

[9] Márton László, Az igei állítmány, Élet és Irodalom, 1997/22, 12.

[10] Margócsy István, Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld 2000/2, 32.

[11] Blumenberg, Hans, A mítosz valóságfogalma és hatóereje = Hajótörés nézővel, ford. Király Edit, Atlantisz, Budapest, 2006, 140.

[12] Schiller, Friedrich, A patetikusról = Művészet- és történelemfilozófiai írások, ford. Mesterházy Miklós – Papp Zoltán, Atlantisz, Budapest, 2005, 129–154.

[13] Eliade, Mircea, Az örök visszatérés mítosza, ford. Pásztor Péter, Helikon Kiadó, Budapest, 2023, 116.

[14] Mizsur Dániel, Utolsó esély?, litera.hu, 2021. 07. 24. web: https://litera.hu/magazin/kritika/utolso-esely.html (Letöltés ideje: 2024. 01. 14.)

[15] Hegedüs Benjamin Jutas, Mítoszok és telepélmény, dunszt.sk, 2021. 06. 23. web: https://dunszt.sk/2021/08/23/mitoszok-es-telepelmeny/ (Letöltés ideje: 2024. 01. 14.)

[16] Jánossy Lajos, Költészet és valóság (utószó) = Simon, I.m., 694.

[17] Zoltán Gábor, Folyószöveg, Alföld 2021/6, 78.

[18] A hasonlat (eikón) és hasonlóság történeti-diszkurzív funkciójához, valamint a kölcsönzéssel, az eltéréssel, a helyettesítéssel és a kimerítő körülírással való kapcsolatához lásd: Ricoeur, Paul, Az élő metafora, ford. Földes Györgyi, Osiris, Budapest, 2006, 40–47, 257–276.

[19] „Ha bilincsbe zárod magad, megerősödik a kreativitás” – G. István Lászlóval Áfra János beszélget, Alföld 2023/4, 35.

[20] Márton László, „Finom a hal”, idézőjelben, Alföld 2021/6, 59.

[21] Ehhez a Simon Balázs életrajzától is függetleníthetetlen szakaszoláshoz lásd: Jánossy, I.m., 669–695.

[22] Simon költészetének egyik hatástörténeti kapcsolódásaként említi az összegyűjtött verseit szemléző Bedecs László a kétezres évek második felében szerveződő Telep-csoport néhány tagját (pl. Krusovszky Dénes, Simon Márton, Szabó Marcell és Nemes Z. Márió), akik felfedezték maguknak ezt a poétikát, „hiszen ők mindnyájan egy újfajta komolyságra, vagyis a játékosság ellenében a pátoszmentes, mégis tragizáló, a személyes sebekről, traumákról, megoldhatatlan problémákról beszélni tudó költői nyelv megtalálására törekedtek.” Bedecs László, Alig egy kiló, Alföld 2022/9, 104.

[23] Kukorelly Endre, „és látta / Kopjára tűzve fejét, amiről / Költők mossák le a vért” = Uő., Kedvenxc, Pécs, Jelenkor, 1996, 129–131.

[24] Simon Balázs korai költészetének mitikus, főként az átváltozások szerepfelsokszorozó színrevetelként felfogott próteuszi jellegéről és weöresi párhuzamairól lásd: Szepes Erika, Próteusz visszatérése, ligetmuhely.com, 1994. 11. 29. web: https://ligetmuhely.com/liget/szepes-erika-proteusz-visszaterese/ (Letöltés ideje: 2023. 01. 15.)

[25] Márton, I.m., 60.

[26] Jánossy, I.m., 683.

[27] Vitéz György, Simon Balázs / A mi lakománk – lectisternium, 1997/5, 116.

[28] Herczeg Ákos az első ciklus egyik kiemelten fontos versének kiváló, Simon poétikájának összetettségét felmutató elemzését adja. Herczeg Ákos, Simon Balázs: Az öltözőben, 2022/11, 929–933.

[29] Rába György, Egy korszerűtlen költészet önigazolása, Holmi, 1998/9, 1334.

[30] Rácz Péter, Szép versek, Élet és Irodalom, 1999/43, 14.

[31] Jánossy, I.m., 692.

[32] G. István László, Utolsó lakoma, Jelenkor, 2003/12, 1221.

november 17, 2021 | Kormányos László | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

A középkori Várad művelődése és egyetemjárása (1083-1557)

1. A középkori Várad művelődési életének és peregrinációjának kérdése

Várad a középkori magyar királyság egyik legjelentősebb települése volt. Városiasodása a tatárjárást követően, főleg a 14. században gyorsult fel, majd a 15. században meghatározó jelentőségű egyházi, vallási, gazdasági centrum lett. Művelődése, írásbelisége, könyvkultúrája elsősorban egyházi intézményein keresztül formálódott, majd fejlődött tovább századokon át a protestantizmus térnyerésig. Bár ennek középkorias jellege a 16. század második feléig fennmaradt, belső vonásai sokat változtak. Öt évszázad alatt Várad a magyar Compostellától, a Körös-parti Athénig jutott, művelődése pedig a monasztikus rendektől a koldulórendekig, a skolasztika szellemétől a humanizmusig, a gótikától a reneszánszig fejlődött.

A virágzó városi élet tehát ugyanilyen szintű és értékű művelődési életet teremtett, amelynek egyik fő vonása a peregrináció, vagyis Várad papjainak, polgárainak külföldi egyetemjárása volt. Korabeli művelődési életének feltárása, a peregrinációra gyakorolt hatásának bemutatása nem könnyű feladat. Mindkettőről fájdalmasan kevés konkrét ismeret maradt fenn. A középkor, kora-újkor iratanyagát és könyvállományát két teljes (1241, 1660) és több részleges pusztítás nemcsak megtizedelte, de lényegében megsemmisítette. Feltárásakor a töredékes okleveles iratanyag és a még szórványosabban túlélt könyves emlékek mellett, leginkább hasonló települések (püspöki városok), hasonló egyházi intézményeinek (káptalan, szerzetesrendek), azonos kulturális jelenségeire (pl. épp peregrinációjára támaszkodhatunk. E párhuzamokkal a történeti kutatások ugyan közelebb hozták hozzánk e kor bemutatását, de részletgazdagabb, árnyaltabb képet nem tudtak kínálni.

A korabeli Várad művelődésével, egyetemjárásával mind az erdélyi, mind az anyaországi kutatások közvetve vagy közvetlenül sokat foglalkoztak. Ezek alapján a kulturális élet, a peregrináció fejlődésének főbb szakaszai, jellemvonásai, sokrétű egymásra gyakorolt hatásai meghatározhatóak. E kutatások nyomán megérthető, hogy a kezdeti szórványos, rendszertelen egyetemjárás, hogyan vált a 14. században mind jelentősebbé, sőt országosan is kiemelkedővé. Felvázolható annak az egyházi elitnek (püspökök, kanonokok, szerzetesek) a „kitermelődése” amely papi és világi karrierjét már egyetemi tanulmányainak, az ott megszerzett jogi ismerteinek köszönhette. Innen továbblépve megrajzolható e felsőfokú tanulmányokon alapuló művelődésnek a papi középrétegek – és feltehetően a városi polgári elit – soraiban tapasztalható szétterjedése. Megérthető a város etnikai arculatának – a német lakosság hiányának, illetve ha nem is állandóan meglévő, de folyamatosan újraszerveződő latin kolóniáinak – a kulturális élet fejlődésre és az egyetemjárásra gyakorolt hatása és általában is Várad városának a középkori magyar művelődésben betöltött helye és szerepe.

2. A középkor századai: a római-katolikus egyházszervezet kialakulásától a külföldi egyetemjárás kiszélesedéséig (1083-1409)

A 11. század első harmadának alapító, szervező munkájának okait és főbb fokozatait ismerjük. A vármegyék megalakulását jelentő államszervező és a püspökségek felállítását jelentő egyházszervező lépések mindenhol szoros kapcsolatban álltak egymással. Mivel a frissen felállított egyházi intézmények nem nélkülözhették a világi, állami támogatást, a kezdetben hatalmas ún. ősvármegyék területe gyakran esett egybe a velük párhuzamosan felállított püspökségekkel, és mindkettő egybefüggő uralmi területeken feküdt.

Az egri és az erdélyi püspökség közé ékelődött bihari esetében sok a bizonytalanság. Mindenekelőtt kérdéses, hogy valóban egy időben került-e sor a vármegye és a püspökség megalapítására, illetve nem egyöntetű az alapító uralkodó személyének megítélése sem. Bár eltérő formában, de a 19-20. századi történetírás (Pauler Gyula, Hóman Bálint, Győrffy György) szerint, mindkettő alapítása még Szent István korában megtörtént. Az eseményekre az egyes érvrendszerek függvényében a század elejétől Szent István uralkodásának utolsó éveiig szinte bármikor sor kerülhetett. Kristó Gyula és őt követően azonban mind többen azon az állásponton vannak, hogy az egri püspökségből kivált biharit csak 1046 körül, a Vata-féle pogánylázadás leverése után szervezte meg I. András. A korabeli egyházmegye püspökeinek nevét egyetlen kivételtől eltekintve nem ismerjük. Az 1064-ben megjelenő Leodvin (Li-eduinus episcopus Bichariensis) azonban ritka, becses kivételnek számít. Ami a vármegyét illeti, annak Szent István-kori alapítását megerősíteni látszanak korunk kutatásai, vagyis a két intézményrendszer párhuzamos alapításáról Bihar esetében feltehetően nem beszélhetünk.

A kiépülő vármegyerendszer és egyházi intézményrendszer központja azonban Biharra került. A döntés sokat elárul a 11. század eleji, közepi Várad alárendelt helyzetéről. Bár Váradnak már ebben a korszakban is léteznie kellett, megnevezése arról árulkodik, hogy valamely itt kialakult erődítménye legjobb esetben is egy kezdetleges földvár lehetett.

Egyházi intézmények, latin nyelvű írásbeliség

Várad alárendelt helyzete a 11. század végén alapvetően megváltozott. A középkori művelődés és egyetemjárása kialakulása szempontjából kulcsfontosságú központi egyházi intézményrendszer kiépítése krónikáink és egyéb írott forrásaink egyöntetű állítása szerint I. Szent László király nevéhez fűződik, és több lépcsőben ment végbe. Az első eseményre, vagyis a kezdeti formájában a bihari társaskáptalanaként megszervezett váradi káptalan felállítására feltehetően 1083-ban, a következőre, a bihari püspökség Váradra helyezésére 1091 után kerülhetett sor. A döntésben szerepet játszhatott a király kiváló helyismerete, illetve Bihar többszöri feldúlása (1068, 1091) után egyértelművé vált védtelensége. László erős, biztonságos, jól védhető, fejlődőképes egyházi központot akart, ezen a nem is oly rég még a pogányok lázadásától hangos vidéken, s ezt Váradon találta meg.

A kevés konkrét ismeret birtokában is jól látható, hogy az alapítás egy új kultúrtörténeti fejlődés kezdetét jelentette. Lényegét a nyugati keresztény kultúra, illetve a latin nyelvű művelődés kibontakozása adta, jogi értelemben pedig az egyház és a város szorossá vált feudális kapcsolata. Ez utóbbi terén meghatározó volt, hogy a káptalan majd a püspökség alapításakor a vár és a későbbi városnak helyet adó területek királyi adományként az egyház birtokába kerültek, melynek egyszerre óvó, védő de korlátozó és szorító öleléséből a protestantizmus térnyeréséig Várad nem is tudott szabadulni.

Az egyházi intézmények megjelenése a latin nyelvű írásbeliség gyors kialakulását vonták maga után, amit Szent István és Szent László király törvényei is elősegítettek. E törvények a püspökök feladatává tették a templomok felszerelését, a misékhez szükséges szertartáskönyvek biztosítását. Váradon az egyházmegye ellátására a 12. század elejétől megkezdődhetett a latin nyelvű, liturgikus könyvek másolása, gyűjtése, vagyis a városban már ekkor másolóműhelynek, scriptoriumnak kellett működnie.

A káptalanról, amely további társas káptalanok megalakulásával a 14. századtól mint székeskáptalan működött, nem sokat tudunk az első századokban. A prépostról csak 1199-ből maradt fenn említés, a kanonokokról (Benedek őrkanonok és Opus dékán) viszont a váradi zsinat kapcsán 1134-ből. A káptalan által életre hívott további intézmények legfontosabbika a 12. század során már működő káptalani iskola volt, ami fokozatosan az egyházi és laikus-jogi latin írásbeliség legfontosabb regionális központjává és a város egyik legnagyobb hatású szellemi műhelyévé vált.

Tevékenységéről az 1370-es éveknél korábbi információink nincsenek, de már a 11. századi zsinati előírások a püspökök számára kötelezővé tették megszervezését, mivel a lelki élet, az egyházi és világi adminisztráció fenntartása, valamint a klerikus utánpótlás biztosítása enélkül elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor innen kerültek ki azok is, akik tehetségüknek, vagyonuknak köszönhetően már tovább tudtak lépni és egyetemeken folytatták legtöbb esetben római vagy kánonjogi tanulmányaikat. E tudás birtokában hazatérve, Váradon vagy szerte az országban már egyházi és világi hivatalokban helyezkedhettek el.

A 15. századig, a humanizmus térnyeréséig, a váradi káptalani iskola sem kínált igazán magas szellemi műveltséget. A középkori papi hivatás alapvető ismereteit kívánta átadni, vagyis célja a latin nyelv elsajátíttatása, az egyházi énekek megismertetése volt, illetve később nagy hangsúlyt helyezett a közjogi írásbeliség, vagyis az oklevélszerkesztés oktatására.

Ez utóbbi tudás birtoklására jelentős igény mutatkozhatott Váradon. László király szentté avatása, a tömegesé váló zarándoklatok, valamint székesegyházi sírjánál kialakult istenítéleti eljárások néhány évtized alatt az ország egyik kiemelkedő vallási, kulturális centrumává, ezen belül a latin nyelvű írásbeliség fontos központjává emelte Váradot. Az istenítéleti eljárások mellett – melyek lebonyolítása, a végzések írásba foglalása, kihirdetése, jegyzőkönyvbe vétele stb., természetesen a váradi káptalanra és káptalani hiteleshelyre hárult – a tatárjárást követően mind nagyobb számban, századokon át kiadott oklevelek sokféle egyéb tényállást (adományozás, szerződés, végrendelet, birtokjogrögzítés stb.) is rögzítettek.

Az egyházi intézmények megalapításával kialakultak az első könyvgyűjtemények. A legjelentősebb az iskola igényeit is kiszolgáló káptalané lehetett, mely még csekély számú liturgikus műből állhatott. A tatárjárás utáni gyűjteményről némileg pontosabb ismereteink vannak. A szertartáskönyvek mellett először jelentek meg olyan tudományos filozófiai munkák, mint Benedek püspök (1291) által birtokolt kézirat, melyhez talán padovai tanulmányai során jutott hozzá. Az itáliai eredetű kódex többek között Arisztotelész munkáit tartalmazza és Várad egyetlen Árpád-korból fennmaradt pergamenkódexe. Az Anjou-kori gyűjtemény összetételéről is keveset tudunk. Megítélésekor figyelembe kell venni, hogy az egyház vagyonosodásával, illetve a kanonoki hagyatékok, adományozások okán egyre nagyobb, színesebb gyűjtemény formálódhatott. A 14. századi egyetemjárás fejlődésének okait keresve számolni kell egy olyan gyűjtemény meglétével, mely már kellő előképzettséget adott a peregrinusok számára. Az állomány összetételének megállapítását nagyban nehezíti, hogy ez a gyűjtemény is teljesen elpusztult, sőt jegyzékei sem maradtak fenn. Nyilván sok mindent pótoltak, de azoknak a káptalani könyvtáraknak (Veszprém, Pozsony) a jegyzékei ahol ez szintén megtörtént, olyan állományról tanúskodnak, amelyek bár a kötetek számában nem, de korszerűségükben, változatosságukban, tudományos értéküket tekintve szegényesebbek azoknál a könyvtáraknál, amelyek alapításuktól fogva folyamatos fejlesztés alatt álltak. Ezek egyike épp az a zágrábi káptalani könyvtár, amelyet a váradival nagyjából azonos időben alapítottak és melyben a 15. századra megannyi teológiai alapképzést biztosító könyv mellett sok, más káptalani könyvtárból hiányzó, magas szintű, főleg természettudományos és orvosi munka volt megtalálható.

A középkor művelődésének és latin nyelvű írásbeliségének nagyon fontos elemeit jelentették a kolostorok, valamint a kolostori iskolák, könyvtárak és hiteleshelyek. Váradon vagy annak közvetlen közelében a 12-14. század során a bencések, premontreiek, ferencesek, pálosok, valamint ágostonosok alapítottak rendházat, illetve a női rendek közül a klarisszák.

Kulturális szempontból a 12-13. században a váradhegyfoki premontrei rendház játszott kiemelkedő szerepet. A II. István király által 1130 körül alapított, utóbb temetkezési helyéül is szolgáló rendház létrejötte egy újabb hiteleshely kialakulását jelentette. A prépostság fejlett írásbeliségéről, a rendtagok magas műveltségről, gyakorlott kezéről igényes kiállítású és szerkesztésű okleveleik árulkodnak, melyekkel 1241 után már nagy számban találkozhatunk. A 12.-13. században a prépostság a legjelentősebb rendi könyvgyűjteménnyel rendelkezhetett, ami a rend központosított vezetési rendszeréből is fakadt. A liturgikus könyveket, mint mintapéldányokat egyenesen a rend központjából biztosították. Miután III. Ince pápa megerősítette a rendi statútumokat, másolás és továbbítás céljából a magyar circaria számára készült példányt is a központba, Váradhegyfokra hozták. A rendszer állandó munkát adott a másolóműhelynek. Szerzeteseik folyamatosan látogatták a francia anyakolostort, ahonnan 1234-ben András szerzetes „hogy a premontrei egyházzal meglegyen (a liturgiában) az egyöntetűség, a lectionariumot, a teljes antifonás könyvet, graduálét, hangjegyes misekönyvet, a collectaneumot, martirologiumot, kalendáriumot és a szokások könyvét” hozta magával. Mivel a fennmaradt jegyzékek szerint egy monostorban legkevesebb 12-13 kötet állt a szerzetesek rendelkezésére a scriptorium tevékenysége mennyiségileg is jelentős lehetett.

A ferences rendház a 13. század közepén, az ágostonos pedig a következő század elején alakult meg. Utóbbi a 14. században élte virágkorát, de még 1539-ben is vett fel novíciusokat. Belső életéről semmilyen adatunk sem maradt, de analógiák alapján biztosak lehetünk benne, hogy a szerzetesek kimagasló műveltséggel rendelkezhettek. Ilyen lehetett az az 1358-ban a bolognai egyetemen Váradi Pálként bejegyzett ágostonos szerzetes, aki a feltételezések szerint még ugyanabban az évben a perugiai egyetem folytatta tanulmányait.

A rendi iskolák szerepe szintén nagyon fontos volt, hiszen a 14. században már virágzó kulturális, ezen belül oktatási életet teremtettek meg. Csekély fennmaradt okleveles információk és történeti párhuzamok alapján, ha töredékesen is, fel tudjuk vázolni az ágostonos, ferences kolostorok váradi oktatásban betöltött szerepét. Mindkét rend nagy hangsúlyt fektettett a művelődésre, kivált az oktatásra, amely során a rend tagjait a teológiai tudományok alapjaira oktatták, annak érdekében, hogy kellő elméleti és retorikai készséggel rendelkezzenek prédikációik során. Mivel az 1379-ben Esztergomban megtartott egyetemes rendi nagykáptalan Váradot önálló rendtartományi központtá emelte, biztosak lehetünk benne, hogy a városban rendi főiskolát (studium generale) szerveztek. Ezek esetében lectorrá vagy fontosabb tisztség viselőjévé csak az volt választható, aki külföldi egyetemet is látogatott.

A 14. században a premontreieknél már jelentősebb szerepet játszó kolduló rendi kolostorok könyvtárának állományáról nem maradtak fenn pontos ismeretek. Párhuzamok alapján csak feltételezhetjük, hogy az alapításkor létrejött könyvállományt tervszerűen gyarapították. Számos lehetett köztük a saját másolóműhelyeikben előállított puritán kidolgozású, egyszerű kódex és szertartáskönyv, amelyek csekélyebb anyagi értéket kép- viseltek. Talán ennek is köszönhetően nem mentették meg őket a pusztulástól, és ma már szinte teljesen ismeretlen a rendház könyvtári állománya. Kulturális, szellemi és hitbéli tevékenységük okán tartalmilag koruk legértékesebb, tudományosan legváltozatosabb váradi középkori könyvtárai közé tartozhattak. Ebből is fakadt, hogy a ferences kolostor pezsgőbb, és nagyobb szellemi hatást kifejteni tudó közösség volt, mint a bencések, a premontreiek vagy a Várad melletti Kápolnán a tatárjárás után rendházat alapító pálosok. Az ágostonos kolostorban is szinte biztosra vehető a másolóműhely léte, de egyetlen itt másolt kódex sem maradt meg, mindössze néhány kéziratról sejtjük, hogy a váradi kolostorban írhatták.

A 14. században indult fejlődésnek a középkori oktatási rendszer egy harmadik eleme: a plébániai iskolahálózat. A középkor végére a váradi plébániák száma 18-20-ra emelkedett, igaz, ezek között sok volt a kolostori templom, illetve a város vonzáskörzetében (Várad-hegyfok, Kápolna stb.) emelt istenháza. A plébániák mellett már korábban is szerveződhettek iskolák, de a század második felében jelentősebb oktatási tevékenységet is folytathattak. Ezek konkrét munkáját szinte egyáltalán nem ismerjük, és csak más települések – például az erdélyi városok – alapján beszélhetünk róluk. Az oktatást a plébános vezette – a pápai tizedjegyzékek többek nevét is megőrizte – vagy segítőtársa, egy fel nem szentelt klerikus, a scolasticus. A váradi iskolák diákjaikról maradtak fenn szórványos adataink. Ilyen Bölcsi Cudar Dénes fia, Sándor, aki 1347-ben, vagy László szeghalmi főesperes és váradi dékán rokona Kállai Imre fia, aki 1357-ben járt itt iskolába. A két nemesi család esete arról árulkodik, hogy a jelenség általánosabb lehetett, mint amennyire azt a töredékesen fennmaradt adatok mutatják.

Várad peregrinációja a 13-14. században

Ez a kulturális, oktatási közeg volt az, amely előbb csak szórványosan, utóbb már jelentősebb számban útra bocsátotta a nyugati egyetemeken tanulni vágyókat. Bár egyelőre hiányzott a tudatos egyetemre járatás, a váradi peregrinus sikerét egyéni tehetsége és magánvagyona mellett az állami és egyházi elöljárói ösztönzés is segítette. Jó szakemberekre ugyanis mindkettőnek szüksége volt.

A magyarországi peregrináció legelső központja a magas fokú teológiai képzést adó párizsi egyetem volt. A 13. század végére ennek fénye némileg megkopott, a fő cél a jogi képzés új fellegvárai, Bologna és Padova lett. A Bolognába érkező peregrinusok emelkedő számát jól mutatja, hogy 1265-től a magyar diákok már önálló nációt alkottak. A kutatások szerint 1221 és 1299 között mintegy 130 magyarországi diák kereste fel az egyetemet. Növekvő népszerűsége egyértelműen a tatárjárás után elterjedő írásbeliségnek és fejlődő közigazgatásnak volt köszönhető, amely minden fontosabb egyházi és állami intézmény élen jogvégzett, joghoz értő személyt követelt meg, de a tehetséges klerikusoknak is ez a fajta is- meret biztosította a leggyorsabb karriert. Nem véletlen, hogy a váradi, vagy Váradhoz köthető peregrinusok is nem a teológiai, hanem a jogi tanulmányok mellett döntöttek.

A középkori váradi egyetemjárás 14. század végéig tartó első korszakát a fentebbi folyamatok határozták meg. A 13. század püspökeinek jelentős része, főleg az olyan előkelő, vagyonos nemzetségekből származó, jelentős közéleti karriert befutó, világi hivatalokkal is rendelkező klerikusok, mint Elvin (1189-1200), Simon (1202–1218) Lodomér (1268–1279) Bertalan (1284-1285) vagy Benedek (1291-1296) püspökök már magasabb fokú, a század második felében egyértelműen egyetemi tanulmányokkal rendelkeztek. Elvinről tudjuk, hogy 1189-ben III. Béla küldte Párizsba, zenei tanulmányokat folytatására, Bertalan (Bartholomeus de Ungaria), valamint Lodomér püspök pedig az 1260-as években Bolognában végezték jogi tanulmányaikat. Benedek váradi püspök 1285-ben tanult a padovai egyetemen, ahol 1286-ban feltehetően tanított is. A Várad élére (is) kinevezett főpapok 13. századi peregrinációja jól mutatja az itáliai egyetemek növekvő népszerűségét, esetükben a római jogi, kánonjogi tanulmányok kiemelkedő jelentőségét. A 13. század második felétől az 1300-as évek utolsó harmadáig Várad esetében is ezek az egyetemek megőrizték jelentőségüket.

Ami a váradi peregrinusokat illeti, bizonyára nem az egyetlen, váradi származású fiatal volt az, akit a bolognai egyetemi évkönyv 1292-ben Andreas cantor Varadiensis-ként jegyzett be, de biztos, hogy az egyik legelsőként ismert. Személye feltehetően megegyezik a későbbi püspök Báthori András (1319-1323) személyével. Esetében is egy tipikus 13. század végi klerikus karriert láthatunk, mely sokkal inkább magas rangú jogi, mint teológiai tudásra épült. E kor peregrinációjának fontos alakja volt Telegdi Csanád (1280 k.– 1349), aki az Anjou-kori város egyik legnagyobb alakja volt. Váradon kezdte tanulmányait, majd egyházi pályára lépett és 1295 körül a káptalan sorai közé került, mint éneklőkanonok. A tehetséges, előkelő származású klerikus 1296-ban kezdte el itáliai tanulmányait, kánonjogi doktorátust szerzett, majd visszatérve Váradra, 1299-ben olvasó- kanonok lett. 1322-ben foglalta el az egri püspök széket, nyolc évvel később a pápa I. Károly király ajánlására esztergomi érsekké nevezte ki.

(tovább…)