Címke: tankó andrea

május 30, 2025 | Tankó Andrea | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Tankó Andrea novellái

A nők mind elfogynak

Gyuri rendes ember volt. még sokadik látásra is, hiába mondták a szülei, te lány, ha ennyit tanultál, ennyit rendeztünk, ne rontsd el az életed, minek neked tizenévesen férj és háztartás?

apaimádó volt, mindenki úgy emlékszik rá a faluból, mint egy úri lányra, aki mindig az apja körül lebzselt. pedig nem voltak úri módban, csak ügyeskedtek egyik napról a másikra, Gizi pedig szép volt, mindig tiszta ruhában járt, iskolába inkább, máshová nem, sose volt kikapós, nem diszkózott, nem mondhatott rá semmit a falu nyelve. pedig volt neki, nem is akármilyen.

mégis elcsavarták az eszét, nagy divatja volt a szöktetésnek, ablakon vagy mezőről, iskolából vagy a boltból, a lényeg, hogy el. csalták aztán minden földi jóval a fiatal lányokat, s amikor látták, Gizi nem vihető, égi szintekre emelkedtek. a szerelem ígéretével megvásárolható a lélek. Gizi ment. és lett feleség, más asszony gyermekeinek anyja, mosónő és takarító, a ház legyen pacekban, a gyermekek is pacekban, körmözni nincs idő, hiába, hogy jó pénzt hoz, azt meg pláne fölösleges mondani, hogy de hát szereti.

Gyuri rendes ember volt, sokadik látásra is, mégis keretbe szabta Gizi szelíd testét-lelkét. Gizi azelőtt sosem kapott verést, a szülei emiatt is kilógtak a faluból, olyan magyarosak meg úriasak, mindig ezt susmogták róluk, akárhányszor megjelentek a poroson és hárman, békésen vonultak a vasárnapi istentiszteletre. Gizi azelőtt sosem rettegett, embertől nem, csak a házsor végi kutyáktól, nem lehetett tudni, mikor tépik el a láncot, amit már csak egy kicsi, földbe vert cölöp tartott, s rontanak neki a léckerítésnek.

Gyuri volt az első, aki azt mondta, egy pof, nem pof, meg amúgy is, fenyítésből ért az ember, ha sokadjára sem pacek az asztal vagy Gizi visszaszól, ahelyett, hogy csendben maradna, a pof majd segít. Gizi elhitte, hogy zavaró a jelenléte, hogy kérdés helyett jobb a bizonytalan csend, Gizi elhitte, hogy egy még nem a világ vége. meg még egy, meg még egy, meg még egy – sem.

Gizi sokáig nem beszélt a szüleivel, fiatal feleség-éveiben fájlalta a törést, ami beforratlanul tátongott közte és szülei között. néhanap a ház előtt málnabefőtt vagy friss murok várta, mellette a nehéz időket is megélt mindenes füzet vonalaira erőltetett remegő írás – szeretünk. csak az anyja lehetett, ennél közelebb mégse merészkedett, Gizi meg elfogadta minden új tudását az élet rendjéről. maradt a távolban -málna -lekvárnak -örvendő.

Gyuri hirtelen halt meg, fiatal volt még, lópecérkedett hétvégente, a közeli faluban aznap is lóvásár volt, oda indult. az idegenből érkezett motoros nem tudta, milyen átkozottak az útviszonyok a faluban, ide még a madár sem téved, nemhogy ismeretlen ember száguldó motorral.

a temetésre alig jöttek, Gizi a távolban látta csak anyját és apját, nem állták körül a sírt, nem volt ének és harsona, a siratóasszonyok és a gödörásók megbízható jelenlétében csak Gyuri anyja és gyermekei, valamikori felesége sírtak kicsit, majd a kínálmáción kapott kalácsot szorongatva eltűntek.

a gyász évében Gizi megfiatalodott, kivirult, senki sem értette, minek örül, s minek éppen most, hát szegény Gyuri, nem most halt meg alig egy éve? Gizi erőt vett magán, és a hatodik hét leteltével felkereste a szüleit. ismét hárman jártak vasárnapi istentiszteletre, karöltve, hangos szó híján. a törés hegesedni kezdett, fájása már nem hasított.

egy este, koraősz lehetett, sokat fújt a szél azokban a napokban, Gizi apja vendéget hívott vacsorára. Gábor erős hátú, szál egyenes férfi volt, a bajsza már őszülni kezdett, de tipikusan az az ember volt, akinek senki nem tudja a korát, olyan jól tartja magát. Gábor volt az új napszámos-fenntartó, különösen kedves, semmi arrogancia, semmi felvágás, megtetszett Gizi apjának. remélte, nemcsak neki.

Gábor fél évig rajongta körül Gizit, a munkás öreg szelíd tekintetű lányát, amikor magához kérette. végre egy házasság, amit a szülei is támogatnak, Gizi megnyugodott ettől a gondolattól, s bár már kevésbé vágyott égi jókra, mint anno, mikor Gyuri szöktette, jól esett a figyelmesség. Gizi hamar visszazökkent a kerékvágásba, begyömöszölte magát a keretbe, amit még Gyuri faragott neki, kemény fából, se hajlítani, se megtoldani nem lehetett. alkalmazkodott hát ismét a feleségképhez, főtt a tokány, hol húsosan, hol babosan, sült a hús, kérgesre, ahogy Gábor szereti. már vendégeskedései idején kijelentette, jól megszégyenítve Gizi anyját, aki mindig vigyázott, nehogy kiszáradjon a hús, jó szájízzel csak kérges húst lehet enni, ropogjon.

aztán Gábort lefokozták, olyan hirtelen, mint ahogy főnökké avanzsálták, nem mondta, csak mormogta a bajsza alatt, ami mintha egyik napról a másikra fakult volna teljesen ősszé. Gizi nem tudta, mit jelent ez. akkor még. a változások gyökerestől jöttek, Gábor kedves, szerető arca odalett a pozíciójával együtt. a kiabálásokkal kezdődött meg az alkohol szagával, a kettő valahogy egybeesett, ahogyan a kimaradások és az éjszakai zelegorkodás is. Gábor későn ment haza, aztán már alig, akkor is hangoskodott, mindenkit felköltött, hiába, hogy pár hónapos volt a legkisebbjük, ilyenkor csak az számított, hogyan tud eljutni a fotelágyig, meg amúgy is, ki tette a kosarat a földre. pofont nem kapott, Gábor nem az a fajta volt, ő a csuklószorítást alkalmazta szívesen, erős munkás keze hetekig nyomot hagyott Gizi vékony csuklóján. akkor már tudta. Gyuri mondását Gábor is vallja, a pof meg bármivel helyettesíthető.

a rettegés beköltözött a falak közé, a falakból meg Gizi testébe, átjárta a szöveteit, Gizi meg csak fázott, reszketett, maga sem tudta, mitől, odakinn meleg idők jártak. Gábor megkövetelte, hogy amikor csak hazaér, bármikor is legyen az, terített asztal fogadja, körülötte mindenki, aki él és mozog a házban. a közös vacsora szentsége. szerda lehetett vagy szombat, a hétköznapok összefolytak a hétvégi napokkal, mindegyik ugyanolyanná vált, kelés, mosdás, etetés, takarítás, főzés, asztalterítés, mosogatás, mosdás, gyermek ágyba, asszony ágyba. ezen a szerdán vagy szombaton Gábornak nem ízlett a kérgesre sült hús, a hús, amit öt éve ugyanúgy készít Gizi minden második nap petrezselymes krumplival, félig hidegen tálalva – ahogy kérte, ahogy várta. ezen a szerdán vagy szombaton Gábor nem elégedett meg a csukló elszorításával, kisujjból kirázott mozdulattal verte bele Gizi állát az asztalba. azon nyomban szilánkosra törött az állkapcsa. Gábor maga vitte be az ügyeletre, még a végén Gizi kitálalna, elmondaná, hogyan él, hogyan hal abban a házban.

Gizi ekkor mindenkorra megértette, mit jelentett a lefokozás.

Anett, akit harmadikként szült Gábornak, megmentőként született. Gizi tudta, ha még egy gyerek születik veszélyes környezetbe, ki fogják menekíteni. nem miatta, a gyerekekért. a rendőrök a faluban úgyis összejátszottak Gáborral, belefolytak minden ügyébe, szürkületkor, ha figyelmesen járt az ember az utcákon, álltak a rendőrautók a házsorok végében, hol kiszállt, hol beült éppen valaki, kezében apró, fehér tasak. Gizinek sosem hittek, hívta ő, ha félt, hívta, aztán már csak akkor, ha tele volt véraláfutással, ha látják, csak elhiszik. nem hitték. csak gyanúsítgatás az egész, meg amúgy is, kinek a házában lakik, bért fizetnek vagy az övék? vigyázzon, nehogy az utcára kerüljön. és a rendőrautó már hajtott is tovább. 

akkor az éjjel, amikor menekítették, nem vihetett magával semmit. ő és a gyerekek, egymásba kapaszkodva, ahogyan kislányként a szüleivel ment templomba, beültek a furgonba, addigi életük meg, mintha sosem lett volna, csak távolodó gombostűfejként a sötétben. Anettel megszületett a szabadulás.

Gizi és a gyerekei nem panaszkodhatnak, legalábbis mindig ezt mondja először, ha valaki megkérdezi, hogy vannak mostanság. de Gizi, úgy igazán, miért ne panaszkodhatnál? és ha akad valaki, aki csendben, kacsintások és szemöldökráncolások nélkül meghagyja Gizit a saját idejében, Gizi felbugyog és folyni kezd. folyása hömpölygő, hol lassú, meg-megálló, hol erős sodrású. viszi a víz a felszínre tört, megnehezedett élet apró darabjait, viszi a lelket, ami szétosztódva vált le Gizi testéről, a lélek szolga, szolgálása szíves, majd terhes.

a rosszlányokponthú-ra is feltett, azt mondta, oda való vagyok, úgy hívott fel a gyerekkori barátnőm, hogy a faluban ez a fő hír, árulom magam, árultatom, biztos, jó pénzt keresek. a rosszlányokat is ő nézegette, bár mindig tagadta, mit csinál a bogyózás mellett. egyszer hívott egy ismeretlen szám, már itt voltunk az otthonban, felveszem, mire egy síró, karcos női hang dadogni kezd. egy hónap alatt kettő. Anett nem a negyedik gyermeke volt, előttem és közben sok nővel hált még, lent a testvér, fent a testvér, mikor megunta az egyiket, bemelengette magát a másik ágyába. Anett a tizennegyedik gyereke. tizennégy. rodás nőkkel paktált, nem voltam elég jó feleség.

a nők, akikhez Gábornak köze volt, mind elfogytak lassan.
Gizi, harminc, konyhai baleset, szilánkos állkapocs-törés
Judit, huszonkettő, arculatváltás nevében rázárta a szoba ajtaját és hajvágó géppel kopaszította meg
Melinda, negyven, az égő tűzhelyre nyomta arcát
Szimona, harminckettő, mosolyogni idegenekre tilos, szája sarkától orrközépig elnyúló heg
Mari,
Lujza,
Roxi,
Gizi,
Judit,
Melinda,
Szimona,
Mari,
Lujza,
Roxi,
Gizi,
patakja bőszen árad, köpi ki magából a döglött halakat, minden csupa szemét, alga, törmelék.
csak legyen, kin átmosnia.

Gizi és a gyerekek pár hónapja vannak még csak az otthonban, mikor Gizi munkába áll. életében először dolgozik, konyhai kisegítő. szívesen folytatja a szolgálatot, végül is, világéletében ezt tette. esténként, mikor hazafele ballag a családi házak között, figyeli az ablakokat, számolja, hány mögött ég fény, gyertya, villany. az életekről gondolkodik, arról, ami mind lehetne, lehet, van is. a háta mögül, most már egyre távolabb, még recseg az utolsó hév hangosbemondója, vonat indul a kettes vágányon, kérjük, vigyázzanak, dudálnak még a haza siető sofőrök, csikorog a kerék. ember már alig, de a házajtók nyitása még elhallatszik hozzá. mielőtt belépne, mint minden alkalommal, amikor egyedül sétál sötétben, megáll és elmosolyodik. a város zaja, mint egy szimfónia. Gizi gyógyul.

Anyafüzér

Korán nyitott, reggeliben már felmosta a földet, jobb napokon kávét is főzött. A nagyhangú, víg kedélyű férfi kolléga szerette meghozni a kávét, majd felkérni valakit a nemes feladatra, hogy lefőzze. A vízköves, ritkán tisztított filteres kávéfőző sarvalta ki magából a cseppeket, a kávégőz belengte a vinylszagú termet. Ami készségesen főzte a kávét, mosta a földet, ringatta a gyermeket, fejtette ki a véleményét. Volt, aki szerint takarítónő volt, de magára dajkaként tekintett. Híd. A telep ismerője, rettenthetetlen, szerepeiben gyakran összekuszálódott, minden nap más-tekintetű. Nő. Anya.

Ami története lassan bontakozott ki, értett ahhoz, hogy csak a beavatottaknak meséljen, néha kendőzetlenül, néha félszavakban, tudta, mikor kell félrenézni és bólogatni, ha kényelmetlenné vált a beszélgetés. Ami története tele volt hurkokkal, belebogzódott a lelke, kiismerhetetlenné vált, mint a telep azoknak, akik kintről jönnek. Terepszemle-gyanús minden ártatlan(kodó) felmérés és szemlézés.

Takarító-dajkaként egyszerre főzte a borsót, dagasztotta a kalácsot, lépegetett és játszott az összes anyukával, aztán mikor kondult az órája, pattant, hogy elkészítse a fél 12-es uzsonnát. Bejárt a terembe Ami lánya is, Zsazsa, puha almaarcú lány, hozta, húzta, ölelte, eltolta a kisfiát. Dadogott, erősen dadogott, mint az anyukája. Néha a semmiből, tehetetlenségében mérges lett és zavart, hiába kínozta, nem tudta elmondani, amit akart. Máskor nyugodt volt, viccelődő, panaszolta ő is az urát, pedig szerette, de hát sosem volt otthon, fiatal fiú volt, külföldön dolgozott. Zsazsa egyedül lakott, egyedül a nagymamájával, néha az anyósával, az anyjával megszakították a kapcsolatot. Egy volt a sok közül, tizennyolc éves, sem a teremben, sem a telepen nem lánya már az anyjának. Anyja volt hát ő saját magának, anyja a kisfiának. Almaarcú lányanyja almaarcú kisfiának. A füzér megbomlott, lazultak a szemek.

Ami új életet kezdett. A férje öt-hat évvel fiatalabb volt, szült neki négy gyermeket, a legkisebb alig nagyobb az unokájánál. De Aminak nemcsak ez a négy volt, régi életéből menekült, felnőttek már azok a gyerekek, Zsazsa és a testvérei. Amit eladták, fiatal volt még, férjhez adták egy kereskedőhöz, külföldön éltek sokáig. Ami hazaszökött, járt egyik házról a másikra, egyik kézből a másikba, mígnem a telepre került. Az új férje betegeskedett, sokat ivott, napszámban dolgozott. Néha csak betegeskedett, néha csak ivott, de akkor egészen kikelt magából. Amikor így, Ami szürkébben jött reggel, lekerültek ujjairól a gyűrűk, le a fújtatott arany fülbevaló. Csendes volt és visszahúzódó, hiába kérlelték, nem beszélt. Aki kiismerte, tudta, ismét olyan időszak ez. De arról az olyanról sosem beszéltek, nem beszélhettek, elfogadták az elfogadhatatlant, valós segítség nem volt, ha harcolt és szembeszállt, minden csak rosszabb lett. Legalább dolgozni eljárhatott, őt elengedték, egyike a keveseknek.

Ami szélvihar volt, ha vitázni kellett, ismerte a telepiek nyelvét, eszköz is volt, nemcsak híd, de neki ezt sosem mondták, dolgozó asszony, erős, kiállt a munkája mellett, közben pedig nőtt a púp a hátán, görnyedt és púposodott. Seperte be a sarokba a vállalhatatlan napokat, fáradt volt, félt vagy nem, már ki tudja. Azt mondták, minden azért van, mert meg akarja tartani az urát. Mint legutóbb, akkor is kényszerszülést kellett végrehajtani rajta. Nem tudni, mikor volt a legutóbb, de Ami egyszercsak rosszul lett, napról-napra gyengélkedett, bővebb ruhákban járt. Sokáig tagadta, majd annyit mondott: Terhes vagyok. Ikrek.

Lassan, a terhessége trimesztereinek ritmusában kezdett töredezni, hullottak ki a darabok, közben pedig nőtt a púpja, nőtt a hasa. Ami bezárkózott, ellene fordultak, pletykálták. Nagyanyának ismét gyermek. Biztos az urát akarja megtartani. Idegenkedtek a telepiek az ikrektől, kevés volt belőlük odafenn. Ami büszke volt, majd zavart, nem nézett a szemekbe, ha valaki hozzá beszélt. Járása lelassult, hiába mondták orvosi terminussal, hiába románul, hiába magyarul, eldöntötte, hát maradnak. A babák maradnak. Mindvégig reménykedett, hogy összeérnek a fejlődésben, nőni fog a kisebb is, nem lesz baj. De baj mindig lesz és a gyűrű nem kerül vissza az ujjra, nem a fújtatott nyaklánc sem.

Azon a nyáron melegebb volt a megszokottnál. A telepen minden fokozottan érződik, kavargott a por a fülledt időben, a szél és eső messziről elkerülte az ott lakókat. Ami a gyerekekkel sétált, a terem fele tartott, amikor összeesett. Másodjára is. Lazul a füzér. Ami nem tudja, de kiesőben az egyik szem.

A mentő nem a városi kórházba szállítja, ott koraszüléssel, ráadásul ikrek koraszülésével nem foglalkoznak, szirénázik fel egyenesen a legközelebbi nagyobb román városba, ott megfelelő ellátásban részesülnek majd. Ami két gyereket szül, egyet az életnek, egyet a halálnak, Ami lánca megpattan, szemei szétgurulnak. Ami lenyúl érte, keresi a széthulló gyöngyszemeket, császármetszése a sejtjeiig hasít. Visszadől, egy szem híján ismét összefűzhető a lánca. Melitta Liliána. Dadogva adta az élő kislánynak a neveket, bár a kettőt terhessége szűk hat hónapjában külön-külön szánta.

Melitta Liliána, testvéred helyett is életre született, kicsi, kicsi tollpihe, apró vörösbegy apró tollpihéje, a neved a tied, de te nem vagy a neved.

Melitta Liliána inkubátorban marad még egy hónapot, nincs aranyóra, nincs anyai simogatás, Amit hazaküldik, naponta jár be a központba telefonálni, mert naponta telefonálhat, hogy megkérdezze, hogy van a kislánya.

Ami járása lassú marad, a lábát a földön vonszolja, visszamaradtak a bő ruhák is, pedig már nem terhes. Az arca fakó, napról napra csak fakul, hívástól hívásig él, a többi gyerek közben istápolja egymást. Amit ki istápolja?

A nap már fennebb jut az égen, fényes, de ereje alig, amikor Ami rémálmot lát. Kutyákat szültem, szőrös kutyákat és féltem tőlük. Az egyik rám támadt. Mondja, közben a halotti bizonyítványt szorongatja, beteszi a táskájába, majd kiveszi, néha összekeveri a születésivel, mert a nevenincs kislányának kettőt állítottak ki. Ami azóta a táskájában hordja mindkettőt, volt kislánya, mégsincs, a telepen nem beszélhet erről, de titkon mindenki tudja. Mi lesz a holt gyermekekkel? Fekete kabátjukba mélyebbre süppednek az asszonyok. Lehull az év első hava.

Ami nyakán seszínű gyöngysor, nem arany, nem beadható, az övé, illeszkedik az arcához, ami azóta se nyerte vissza színét. Rosszat már nem álmodik, legalábbis nem beszél róla. A hallgatás asszonyai szemük ráncában, kezük hidegében, görnyedező, szatyor edzette hátukon viszik a fájdalmat, a ki sosem mondhatót.

Melitta Liliána apró tollú vörösbegy-fióka, pirossága az élet, pirossága a testvére, aki név nélkül született és név nélkül halt meg, aki beleivódott Melitta Liliána minden rezdülésébe. Melitta Liliána már három kiló hatszáz. Ami szorosan köti magára vörösbegyét, felneveli őt is, mint a testvéreit. A hiányzó gyöngyöt keresi még egy darabig, aztán inkább úgy fordítja nyakláncát, hogy hosszú haja eltakarja az űrt. Ünnepnapokon, ha kienged(i).

A novellák megírásakor a szerző a 2024-es évi Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesült.

január 31, 2025 | Kemenes Henriette | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Kilátástalanságból született szövegek

Tankó Andrea ’97-ben született Sepsiszentgyörgyön, jelenleg Budapesten él és tanul. 2024-ben jelent meg a Holnap Könyvek gondozásában A ránc gyermekei című debütkötete. A novelláskötet megjelenésének előzménye, hogy Tankó Andrea nyerte meg a 2022-es Tabéry Géza novellapályázatot, a nyertes díja első kötetének kiadása volt. A szerző élt a lehetőséggel. Kemenes Henriette, a kötet szerkesztője kérdezte a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.

Kemenes Henriette: Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ezeknek a szövegeknek egy kötetben a helyük?

Tankó Andrea: A díj megnyerése után gondoltam arra, hogy kötetben is meg kellene jelentetni az írásaimat.

K. H.: A könyv a kisebbségi létről szól, a roma közösségek mai helyzetéről Romániában. Inkább a nők és a gyerekek sorsával foglalkozol. Szociális munkásként dolgoztál, személyes tapasztalataid adják a kötet alapját, mégsem egyszerű naplójegyzetekről van szó. Mennyiben inspiráltak ezek a dolgok? Mikor volt az a pillanat, amikor azt érezted, olyan tapasztalatok értek, amikről bővebben szeretnél beszélni?

T. A.: Nagyban inspirált mindaz, amit a telepen tapasztaltam. Ezek az emberek egy város szegregátumában élnek azóta is, és én a semmiből kerültem oda az első munkahelyem révén. Rögtön az elején nagyon nehéz sorsokkal találkoztam, többnyire nőkkel és gyerekekkel kerültem közelebbi kapcsolatba, mert ez a program őket célozta meg. És a Tabéry-pályázat felhívásának egyik hívószava a tél volt, és valahogy a tél egy nagyon erős, el nem múló lelkiállapotként jelent meg bennem, miközben a telepen voltam. Az első szöveg erre a pályázati felhívásra érkezett. Aztán ezt követően, amikor olyan élethelyzetekkel találkoztam, amiket sokáig hordoztam, forgattam magamban, valójában kerestem egy csatornát arra, hogy elmeséljem. Az, hogy nem naplójegyzetek, az azért is fontos számomra, hogy eltérjen a valóságtól, de a szociális munkás tapasztalata megmaradjon. Az is szempont volt, hogy ezek az emberek sértetlenül kerüljenek át a szövegekbe. Fontos számomra a fikció és a valóság ötvözése.

K. H.: Vannak olyan szereplők a novellákban, akik valós, élő emberek, viszont az igazi nevük meg lett változtatva. A szerkesztés idején beszéltünk arról, hogy a neveket azért változtattad meg, hogy megőrizd a diszkréciót. Mennyire volt nehéz ezeket a megéléseket papírra vetni? Segített-e a látottak és tapasztaltak feldolgozásában? Olyan dolgok szerepelnek a kötetedben, amik megrázóak még az olvasók számára is, ezeket látni és tapasztalni még nehezebb lehetett. Hogy vitted magaddal ezeket a történeteket? És a lehető legjobb értelemben véve kérdezem, sikerült letenni ezeknek a súlyát?

T. A.: Nagyon sokat segített a kiírás vagy az átformálás abban, hogy hogy tudok viszonyulni, vagy hogy tudtam viszonyulni ezekhez a megélésekhez. Úgyhogy az írás maga mgkönnyebbülés volt az ő valós helyzetük megtapasztalásához képest. A pályázat megnyerése után, az első időben, inkább önfenntartó írásként születtek ezek a novellák, aztán lett tudatosabb az, hogy akkor szeretném megismertetni az olvasókkal is ezeket az embereket.

K. H.: Ahogy már mondtam, a nők, fiatalok, gyermekanyák sorsát írod le a kötetben. Olyan kisgyerekek sorsát, akik ki vannak téve mindenféle viszontagságnak. Ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Most már íróként kérdezem tőled, olyan emberként, aki látta, megtapasztalta saját maga is, hogy milyen életkörülmények közt élnek ezek az emberek, hogy fontos volt számodra az, hogy hangot adj ezeknek a dolgoknak, amik vagy sehogy nincsenek kezelve jelenünk Romániában, vagy egyszerűen a szőnyeg alá vannak söpörve, szinte egyáltalán nem beszélünk ezeknek az embereknek a helyzetéről.

T. A.: Igen, a hangadás vagy mindezek kihangosítása nagyon fontos volt. Én alapvetően nem tekintek magamra íróként, inkább szociális munkásként tudom meghatározni.

K. H.: Kemény István is azt mondta, ő nem tudja, hogy költő-e vagy sem. Úgyhogy nem probléma, mi azért íróként tekintünk rád.

T. A.: Azt tapasztaltam, egyszerre van csend és zaj egy csomó minden körül, amit nem tudunk, és ez a nem tudás sok esetben rengeteg elégedetlenséggel jár, és kirekesztő magatartásokkal. Ezt tapasztaltam a városban, de sok más helyen is. Nekem fontos volt az, hogy konkrét embereket és egyéni történeteket ismertessek meg, fontos volt, hogy a szegénységről, a cigányságról, a lányanyaságról és a kisebbségekről beszéljek. Ezek mögött a masszák mögött igazából egyéni történeteket vagy egyének arcait tudjuk meglátni, és láttatni őket, kiemelni őket a masszából.

K. H.: Nagyon pontosan fogalmaztál, hogy masszának nevezted ezt. Embermassza. A borítóról is ez köszön vissza, amit Ozsváth Zsuzsa tervezett, igazából a te ötleted alapján. Ha szemügyre vesszük, arcok vehetők ki a gomolygásból, ez egy nagyon szép és egyben szomorú szimbóluma annak, hogy a romaság masszaként van kezelve, nincsenek nevek benne, nincsenek külön személyek, akikkel érdemes foglalkozni, akár mélyebben is, vagy segítséget nyújtani nekik. De egy pillanatra elkanyarodnék. A könyvvásáron kétszer hallottam azt, hogy Bodor Ádám szerint, idézem, a prózaíráshoz segg kell. Minden mellett, amivel foglalkozol, mikor van időd írni, hogyan zajlik nálad a munkafolyamat?

T. A.: Én ezt automatikus írásnak nevezem. Alapvetően úgy működtem, vagy működök azóta is, hogy inkább magammal, vagy közeli emberekkel osztok meg olyan történéseket, amik foglalkoztatnak, és aztán ezek egy kavalkáddá alakulnak. Csak utána ülök le írni. Valahogy így.

K. H.: Belejavítasz, miután kitetted az utolsó pontot?

T. A.: Igen, alapvetően. Most a páromra néztem, úgy szoktam belejavítani, hogy amikor sokadjára újraolvasom, akkor van egy magam felé irányuló kommunikáció, általában rázom a fejem. Azon, hogy ez azért így, ebben a formában nem lett valami jó. Úgyhogy igen, elég sokszor húztuk, javítottunk.

K. H.: A kötet szerkesztőjeként elmondhatom, Andrea maximalista, minden egyes vesszőhibára odafigyel, törekszik arra, hogy a lehető legtöbbet kihozza magából, egy-egy kéziratból, ahogy a maximumot hozta ki ebből a könyvből is. Első kötetként elég nagy visszhangot kapott. A sepsiszentgyörgyi kötetbemutatón nagyjából nyolcvan érdeklődő volt. Te minek tudod be ezt a sikert?

T. A.: Ez azért zavarba ejtő, mert nem tudom. Nem tudom, ez siker-e, hogy mi a siker egy könyv életében, igazából én azt szerettem volna, hogy az, amit résztvevőként érzékelek és tapasztalok, az kikerülhessen, eljuthasson azokhoz, akik kíváncsiak, és legyen egy belső nézőpont, ami kevésbé sztereotip. A szentgyörgyi könyvbemutató felkapottságát annak tudom be, hogy otthon kerül rá sor, és ez egy kisváros, az események híre is könnyen terjed. Meg azt hiszem, hazavinni valamit, ez a helyieket kíváncsivá teszi, számukra is fontos lehet.

K. H.: Milyen visszajelzéseket kaptál a kötet megjelenése óta?

T. A.: Finom vegyes. Inkább a szentgyörgyi bemutató után jutott el hozzám több visszajelzés, és érdekes volt azt tapasztalni, hogy sokan, különböző foglalkozású emberek kerülnek olyan helyzetekbe a mindennapok során, amikben tehetetlenek vagy dühösek, aztán jön a szégyenérzet, amiért nem áll módjukban segíteni. Vagy egyáltalán maga a kérdés, ami sokakat foglalkoztat: hogyan lépjek fel egy helyzetben, ahol elnyomást, vagy kirekesztést tapasztalok? Ez nagyon erős volt a visszajelzésekben, és jó volt azt látni, hogy rengetegen szembesülünk a tehetetlenséggel, és ez sokunkat bánt. Valójában sokan próbálkozunk különböző módokon vagy eszközökkel fellépni ezek ellen. Nyilván érkezett olyan visszajelzés is, hogy ezek szomorú történetek a kilátástalanságról, és ez a szomorú hangvétel kell-e valójában, mi az, amit adni tud? Sokszor került szóba a felelősség kérdése. Úgyhogy alapvetően összetett volt az, ahogyan az olvasók olvasták. Nagyon érdekes, hogy cigányságtörténeteknek vagy szegénységtörténeteknek olvasták. Az érdekel, ki minek olvassa, mert alapvetően én a többségi társadalom működésmódjait is szeretném felfedezni. Számomra ezek nem cigányságtörténetek, vagy szegénységgel kapcsolatos történetek, hanem egy hangsúlyosan általános viselkedésmód magunkról.

K. H.: Valahol mindenki megtalálja magát ebben a könyvben. Én azt vettem észre, és néhány olvasótól ezt a visszajelzést kaptam, hogy ha nem is személyesen ő rekeszt ki másokat, vagy nem ő tartozik a cigány kisebbséghez, akkor is hallott, látott már olyan történetet, ami erről szólt. Például kirekesztést, hátrányos megkülönböztetéstazt tapasztaltak a buszon, a városban. Van egy novellád, ami azt írja le, hogy viselkednek roma asszonyokkal egy ruhásboltban. Egész másképp kezelik, mint a többségi társadalomhoz tartozó vásárlót, és ezzel mindenki szembesül az életben. Szerintem azért jutnak el ezek a történetek mindenkihez, és azért találja meg mindenki magát bennük, mert a saját személyes tapasztalataikon is alapul. Úgy gondolom, ez a kötet érzékenyítő hatású. Azoknak az embereknek, akik nem nyitottak a kisebbségi társadalmakra, és itt nemcsak a roma közösségekre gondolok, ez a kötet jó arra, hogy érzékenyebbé tegye azokat, akik vagy nem ismerik, vagy nem akarnak nyitni ezek felé az emberek felé.

A kötetet Margó-díjra jelölték, ami azért is érdekes, mert a tied az első olyan Margó-díjra jelölt kötet, amit erdélyi kiadó adott ki. Aztán belekerült a shortlistbe is, a tízes listába. Hogyan érintett, amikor olvastad a hírt?

T. A.: Akkor éppen egy ukrajnai menekülteket támogató szállón voltam. Az irodalomterápiás továbbképzésben résztvevő csoporttársaim juttatták el hozzám ezt a hírt. Nagyon meglepődtem, igen, elég hihetetlen volt.

K. H.: Nem számítottál rá?

T. A.: Bíztam benne, hogy talán eljuthat, vagy értékesnek tartanák, de nagyon sok jó könyv volt a jelöltek listáján.

K. H.: Az előbb említetted az irodalomterápiát, most ezt tanulod Budapesten. Mesélj kicsit erről. Mit jelent az irodalomterápia? Mi az, amivel foglalkoztok és miért választottad ezt?

T. A.: Azért szerettem volna irodalomterápiát tanulni, mert én irodalmat tanultam alapképzésen, mesterképzésen pedig szociális munkát, és az irodalomterápiában látom ennek a kettőnek az ötvözhetőségét a gyakorlatban is. Különböző irodalmi, illetve hangzó szövegek révén közelítünk a saját megélésekhez, és ezek tematikusan sokfélék lehetnek. Eelsősorban hátrányos helyzetű fiatalokhoz vagy fiatal nőkhöz szeretném eljuttatni, de tartunk a klinikán irodalomterápiás foglalkozásokat időseknek, nőknek, férfiaknak. Ez egy nagyon általános, sokszínű és sokfelé ágazó művészetterápiás terület, aminek elsősorban saját élmények szolgáltatják az alapot. Azért különleges, mert van egy eszköz, ami egyszerre távolít és közelít. Valójában a direktsége annak, hogy saját magunkkal foglalkozzunk, egy kicsit feloldódik azáltal, hogy irodalmi szövegek, vagy kártyák, vagy művészeti alkotások kerülnek a fókuszba, ezáltal maguk a csoporttagok is előtérbe kerülnek. 

K. H.: Az előbb említetted, hogy egy ukrajnai menekülteket támogató szállón voltál. Mesélnél erről egy kicist?

T. A.: Egy szállón dolgoztam Budapesten, ami konkrétan a lakhatással kapcsolatos ügyekhez kapcsolódott. Ukrajnából érkezett családoknak, túlnyomórészt gyerekeknek és nőknek segítettem lakhatáshoz jutni, és utána segíteni a támogatásban.

K. H.: Úgy látom, A ránc gyeremekei nagyon nagy segítség azoknak az embereknek, akiknek nincsen hangjuk. Rengeteget segítesz nekik, akár személyesen, tettekkel, akár azzal, hogy elmeséled a történetüket. Hogy látod, mi lenne a megoldás erre az alapvető problémára? Tudom, ezt nem fogjuk tudni most megoldani, de kíváncsi vagyok a véleményedre. Hogyan orvosolható ez a rendszerszintű probléma? Az elnyomáshoz, az előítéletekhez, a mélyszegénységhez való hozzáállás, a nők és a gyerekek kiszolgáltatott helyzete, vagy az, hogy akár ezek az emberek a telet, egy terhességet nem úgy élnek meg, mint azok, akik otthon vannak a családjukkal a melegben, számukra a tél nem az ünnepet, az ajándékokat és a családi együttlétet jelenti, hanem a fenyegetettséget, a fázó lábakat, az éhséget. A terhesség számukra a mocsok metaforája. Mik lehetnének azok a lépések vagy módszerek, amelyekkel ezeken az embereken segíteni lehetne?

T. A.: Én is rendszerszintű problámának látom. Eszembe jutott a feminista szociális munkának egy elmélete, a nézőpont feminizmus, ami azt mondja, hogy az a társadalmi pozíció, amibe valaki születik, erősen meghatározza azt, hogy milyen tudáshoz és világlátáshoz férhet hozzá. És meghatározza azt, hogy ezt el tudja-e beszélni egyáltalán, és azt, hogy ő alany, vagy csak tárgy. Azt gondolom, a figyelem, meg az elfogadó nyitottság vagy a jelenlét azok, amik nagyon egyszerű tettekben meg tudnak tartani, vagy adott esetben csak támogatni a nehéz helyzetben, de alapvetően ezek a szövegek a tehetetlenség érzésből, a kilátástalanságból születtek. Úgyhogy keresem azokat a válaszokat, amik segítségével jelen lehet lenni, valós segítséget lehet nyújtani. 

K. H.: Nem olyan régen kaptad meg a Móricz-ösztöndíjat. Ez újabb löket az alkotói munkád támogatásához. Mi az, amivel most foglalkozol? Min dolgozol?T. A.: 2024-ben kaptam meg a Móricz Zsigmond Ösztöndíjat, és a munkatervem abból állt, hogy mélyinterjúkat fogok készíteni fiatalon szült roma lányokkal. Igazából azt szerettem volna a saját hangjukon és a saját elbeszélésükben hallani, hogy a leányanyaság hogyan változtatta meg őket, mit jelentett számukra. Hogy a kisebb vagy a nagyobb közösségek hogyan álltak melléjük vagy fordultak el tőlük, vagy mondjuk a kórházi ellátásban, az oktatásban vagy bármilyen intézményrendszerben mit tapasztaltak, milyen viselkedésformákat, és ők hogyan élték meg azt, hogy kiskorúan váltak anyává. Ezeket az interjúkat dolgozom majd fel.

október 13, 2024 | Tankó Andrea | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Odalent nincs semmi, csak mi magunk

A valódi szörnyek nem az ágy alatt… – hangzik el a filmtörténet közepén a sorozat egyik tételmondataként. Megfordítva, kérdésként közelítve kulcskérdés: hol lakoznak az igazi szörnyek? És egyáltalán, mik ők? A félelmeink? A sikertelenségünk? A magányunk? A csendünk? Mindezekben pedig saját magunk?

Mi van a csendek mélyén? Abban a sötétben, amelytől tartózkodunk, óva intjük saját magunk, de ha mégis túlnő rajtunk, bekebelez, hiába kapálóznánk. Mi van a sötét csendek mélyén? Ki van?

A Lucy Forbes rendezte Eric című minisorozat 2024 májusától látható a Netflixen, a Kódjátszma, Sherlock vagy A kutya karmai közt című filmekből híres Benedict Cumberbatch főszereplésével. Vincent mint egy igazi antihős, végigsöpör a történeten, és ahol pedig jár, rombol. Vagy rombolódik. Lássuk a hogyanokat.

A sorozat első részében még egy jól bejáratott, ismerősnek ható thriller-felütéssel találkozhatunk, amely Edgar (Iwan Howe) eltűnése köré szerveződik. Háttértörténetként Edgar széthulló családjának viszonyai, a városi pedofil- és drogesetek, helyi politikai változások és lakhatási krízis, a 80-as évek New Yorkjának homoszexualitáshoz való ellenséges viszonya és az AIDS-hullám, valamint egy színesbőrű gyermek korábbi eltűnése szolgál. A sorozatban felmerülő társadalmi és egyéni, családi problematikák komplexitásában egyre mélyebb rétegek állóvize kavarodik fel.

Míg a fókusz látszólag és elsődlegesen a kilenc éves Edgar megtalálására helyeződik, a tragikum egyéni és kollektív szinteken súlyosbodik. Vincent és felesége, Cassie (Gaby Hoffmann) elhidegült, konfliktusos házassága nem bírja el közös gyerekük eltűnését, széthullanak, Vincent újra az alkoholizmussal küzd, közben pedig az egyetlen általa igazán ismert eszköz révén igyekszik megtalálni Edgart, ez pedig a bábozás. A Goodday Sunshine egyik alapítójaként és bábművészeként megalkotja Ericet, a címszereplő hatalmas kék szörny-bábot Edgar tervei alapján, remélve, ezáltal képes lesz kifejezni fiának az elmulasztott szeretetet és figyelmet, hazahívva így őt. Az események bonyolódásával arányosan ölt testet Eric, a szörny-báb, a nézők számára és Vincent számára is. Alteregó lesz, démon, hang a fejben, a másik Vincent. A lényeg: Vincent elméje megborul, hangos párbeszédeket folytat Eric-kel, akit rajta kívül csak mi, a nézők látunk. Az őrület és depresszió képi megjelenítése nemcsak rendezői bravúr, de egyszerre veti fel a nézői felelősség kérdését és hívja elő az empátiát, valamiféle szomorúsággal és dühhel keveredve. Mert Vincent minden, csak nem szerethető, sem férjként, sem apafiguraként nem pozitív minta, mégis, rendőri precizitást és figyelmességet felülmúlva, saját úton indul el, hogy megtalálja fiát. Akkor, mikor már mindent elveszített és maga is hajléktalanná, önmaga ellenségévé vált, belekapaszkodik bűntudatába, Edgar iránti szeretetébe és bábművészi képességeibe, hogy életben tudja őt. Fejlődéstörténetében az esetlegesség, a kiszolgáltatottság, az örökölt toxikus viselkedésmintákkal való kényszerű szembenézés és kisfia iránti szeretete, végül tiszteletet követel. 

A személyes mélyrepülés társadalmi kontextusa a nagyvárosi (ez esetben New York-i) végtelenül szélsőséges miliő: a külváros, a perem, a csatornarendszerek és metróaluljárók világa, ahová rengeteg hajléktalan és drogos kényszerül, összefeszül a politikai érdekekkel és egy titokban működő pedofilhálóval. A félelem és a magány társadalma ez, ahol gyerekek és felnőttek vesznek bele a rendszer vakfoltjaiba. A biztonság és az emberi méltóság illúzió. Ebben a társadalmi közegben kap helyet és „virágzik” a korabeli AIDS- és homofób-botrány, amelyekbe személyes életutak (Ledroit nyomozó és párja vagy a korábban eltűnt fiú esete) felvillantása révén nyerhetünk betekintést.

A minisorozat sok társadalmi-magánéleti szálat kibont, miközben az arányok között egyensúlyoz, olykor mintha fókuszát is vesztené a rengetegben. Kedélyeket borzoló sorozatot nézhetünk, rezonálva vagy éppen elhatárolódva az egyes szereplőktől és élethelyzetektől. A történet karakterei ugyanolyan komplex, gyakran megosztó figurák, mint a történések maguk. A mentális térkép kivetül, az irrealitás realitássá válik, a szereplők végnélküli köröket rónak. Mert az üveg fenekén nincs semmi, csak önmagunk – kiszól a filmből és visszhangzik még sokáig. A szembenézések és elfordulások, reménytelen kapálózások és az egyéni döntések (vagy azok hiányainak) következményei maszkok nélkül nyomulnak az arcunkba. Ebben a közelségben pedig nincs hová (el)fordulni.

A kérdés nyitott marad: hol vannak a szörnye(in)k?

november 23, 2023 | Tankó Andrea | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Tankó Andrea prózái

Katicabogár kislány

Van, amire nem lehet elégszer gondolni, az agy kilöki magából újra és újra, rágja, csámcsogja a részeit, de képtelen lenyelni, valami mindig torkán akad(na), ezért inkább loccs, ki vele. Álom lesz belőle. A rosszabbik fajta.

Egy ideig gyakran keltem remegve, sírva az éjszaka közepén, az idegek valamiféle megmagyarázhatatlan összjátéka lehetett, meg persze a fáradtság, de több volt ez annál, hosszútűrő önszétszedés az én tudattalan, kontrollálatlan állapotában. Vissza-visszatértek az arcok, az, amelyiket és az, amelyiktől, gyűrt maga alá ez a groteszk, abszurd duó, kimerevedett előttem a félelmem, hogy elhagynak. Fullasztott, dühített, köhögtetett és köptetett, mint amikor az ember elfordítaná a fejét attól, amit nem szívlel látni, de bármerre néz, visszaköszön, integet, ha kell kacsint is, futni lehet, de csak körbe és körbe és körbe, úgyhogy inkább le és be, de el sose. Túl sok lépcső vezet lefele.

Ma reggel ismét zavartan vettem a levegőt. Azt mondják az idősek, a reggeli második alvás sose jó, mindig csak rossz álom lesz belőle. Lehet. Fél éve nem voltam odafenn, ismerőssel is csak ritkán, hangosan köszönve találkoztam, néha meg-megállva, jól vannak-e, jól, köszönnyük, jaj, milyen melegek vannak, alig bírja az ember, a kicsi hogy van, jól van a’, nő, mint eső után a gomba, óvodába nem akart menni, de hát hova erőltesse az ember, ha sírik szegény, maj’ csak megszokja. Valahogy így. Vagy akár így is. A múltkor majdnem nekem esett valaki fényes nappal, mert pont akkor kacagtam, amikor mellém ért, rám nézett, ő meg éppen dühös volt, hát felképellek minnyá, te is ne kacagjá’. Valahogy így. A majdnem majdnem maradt.

Álmaimból kikoptak a tornaterem zugai. Ott bent soklépcsős feljáró vezetett a játszószobához. Haladni kell felfelé a jutalomért. Jobbat a bal után. Most mégsem ezt a sok masszív betonlépcsőt láttam magam előtt. Kell a fenének lépcső. Úgysem haladunk, jutalom nincs, nyomor van, mondottam fiam, küzdj ésatöbbi, csak azt nem mondottam, hogy ez a cigány emberekre nem érvényes, vagy ha igen, alig, ők mégis bíznak, terítenek asztalt, a meghóttnak ünneplőbe öltöztetik a sírját, meghívnak mindenkit, sírva mulatoznak, esznek, isznak – míg van mit. Aztán elfogy a mindennapi kenyerük, Uram, marad a szemeteskuka, a kezeken a megvastagodott bőr, a lesikálhatatlan nincstelenséggel. Kell a fenének lépcső, úgysem.

Ma reggel ismét veletek álmodtam. Egyszintes, hideg kőház volt a gyülésterem. Nagy sürgés-forgás, vagy mégsem, már nem tudom, voltak napok, esősek, sárosak, hidegek vagy túl melegek, napok, amikor a gyermekpénzt osztották és napok, amikor jó lett volna, ha osztják, napok, amikor a sürgés-forgás fullasztóbb volt a tornaterem hőségénél és napok, amikor a hiány belemászott a szövetekbe, üvöltött a pangás, a nincs, kint és bent ugyanaz, voltak napok, amikor nem jöttetek, miért is jöttetek volna, lépcsők úgysem vezettek sehova – a legmagasabb pont, ahová (f)elérhettetek a játszószoba volt csak.

Sok ismerős arc, mindenki csak beszélt, valahogy senkihez sem tartoztam, hangja nélküli szavak buktak elő belőlem, vagy talán mégsem, már nem tudom, olyan volt, mint a valóságban, makk egyedül az emberek között, jobbra-balra fordul a fej, keresi, kapkodja az információkat, de sosincs csatlakozás. Tudtam, hogy nem tartozom oda, hogy már rég nem vagyok eleme a szerkezetnek, mégis ott voltam. Aztán kicsapódott az ajtó, ha volt ilyen, berohantak a gyermekek, szeplős, naphajú fiú legelől és sokan mások utána, minden kezdődik előlről, vagy pont ott folytatódik, ahol, nem tudom, sokan lettek, lettetek ott benn sokan, felálltam, mintha mégis oda tartoznék, vagy csak megpróbálni akartam, megpróbálni még egyszer, hogy lehet szépen is, emberi hangon visszatessékelni az udvarra mindegyikőtöket.

Szamantha volt az utolsó, régen mindig Katicabogár-kislánynak hívtam, piros pöttyös ruhákba öltöztette az édesanyja, hatalmas barna szeme elterült az arcán, amin még ránc egy szál se, igazi selymes hátú katicabogár volt. Te tudsz járni? Tudott, vagy legalábbis úgy tűnt, újabb siker, egész siker, kései mozgásfejlődéses volt ő is, türelmetlen és haragos, ha mászva kellett „megküzdeni” egy játékért, és most mégis jár. Tapogott vagy inkább szaladt, magabiztosnak tűnő lépésekkel haladt, lépegettem utána, készen arra, hogy elkapjam, ha esne. Hirtelen kiszaladt egy fiú, ezek szerint mégsem Szamantha volt az utolsó, ismerte őt, hogyne, mindenki mindenkit, az urak a koordinátapontok, ha megvan a név és a negyed, megvan az uram is, onnan meg mindenki más is, szóval ismerte ez a fiú Katicabogár Szamanthát, azt mondta, le tud menni a lépcsőn, nem kell fogni, elhittem, lekéstem.

Szamantha belebotlott a legfelső fokba, kicsi volt még, a kezét nem használta, hogy kivédhesse az ütést, talán nem is lehetett volna, menthetetlen volt. Ott csattant a feje a betonon, ott a szememben. Szaladtam, kölcsönkért hanggal ordítoztam, valaki után, aki majd segít, aki majd hív orvost és mentőt, itt alig van jel. Ide úgy sem jön senki.

Szamantha kicsi teste szürkén feküdt a betonon, feje alatt egyre növekvő vértócsa. Ezek a lépcsők is csak lefelé vezettek. Egy újabb gyerekhalál. Egy újabb mulasztás. Szamantha meghalt és én nem fogtam meg a kezét.

Ma reggel ismét veletek álmodtam. A tehetetlenség-érzés új testbe költözött. Álmomban leesett és meghalt egy gyerek. A valóságban sokszor egy.

Lulu


Alig dolgozott még ott, jött a hír, hogy meghalt. Mondták, hogy ilyen az élet meg Isten útjait ki nem fürkészhetjük, de ez valahogy több volt mindennél, ami mondható. Kicsi, gesztenyeszemű fiú volt. Lecsúszott a lába játék közben a bordúráról. Vagy a fejébe esett valami vas. Egyedül volt vagy az unokatestvéreivel, a felnőttek a házban vagy még ott se. Ki tudja. Tiszavirág-életű volt, nincs többet. Egyszer összekacsintottak, akkor látta először és utoljára. Így kezdődött a történetü(n)k. Vagy inkább az édesanyjáé.

Tenyeres-talpas asszony volt, alighogy elvesztette a fiát, hordta a még élő gyermekét maga után, hurcolta a városba, a kukákhoz, a tornaterembe, ott legalább kikerül egy szelet friss kenyér. „Két pofára gyúrja” – észak-nyugaton ez a szavajárás. És tényleg, utolsó szuszig gyúrta az ételt. Sokszor annyi jutott egész napra. Egy délelőtti szelet kenyér.

Lulu, csúfnéven szólították, így ismerte mindenki, eltiporhatatlan asszony, nagyhangú, amolyan igazi veszekedős fehérnép, így mondja a székely. Legalábbis az a hír járta. Nem járt iskolába, nem ismerte a számokat, sem a betűket. Kukáról kukára járt, derékig belehajolt, csak legyen valami eltüzelnivaló. És ennivaló. Sosem tudta, milyen nap van vagy hány óra. Mindig elkésett – mégis jött. Jött a melegért, a vízért, a tízóraiért, jött az emberekért, s mert úgy szerette a kislányát. Anyja volt neki, testvére, barátja, apja. Kicsi lány kicsi keze elveszett a szomorú szemű, gyerek-lelkű anyja kenyérkereső tenyerében. Járták ketten a világot, két megtépázott, lyukas lelkű árva.

Lulu vitte a tornaterembe a gyermeket esőben, hóban, eljárt talpú, csuromvíz cipőkben. Az odafentet elkerüli az idő, mindig csak a most van, a holnap sose biztos, valami groteszk carpe diem ez, más lehetőség nincs, pedig de jó is lenne. Az időnkívüliség elhozta egyszer, nem volt rajtuk kívül más, jöttek és maradtak sokáig. Ott gubbasztott a terem sarkában, kicsi, összetöpörödött asszony, belefeledkezett a táblába. Még sosem tanította senki ceruzát fogni. Krétát még annyira se. Kuporgott ott az asszony, szorította a krétát erősen, próbálta kanyarintani a neve betűit. Jobbra kanyarodott a betű lába a bal helyett, majd balra jobb helyett, kicsit ilyen volt, kicsit olyan, kezdte elölről, törölte le a krétanyomokat, kérte, segíts, írjad te. Aztán csak próbálkozott ő maga, pironkodott közben, kacagott szégyenkezve, hiába mondták neki, nincs miért, jó, hogy most, jó, hogy így. Aztán a kislány megéhezett, amúgy is, milyen rég jöttek már, menni kellett tízóraizni s haza. Apád is mindjárt hazajön – mondhatta Lulu, ha akkor éppen nem külföldön volt a férje.

Lulu erős asszony volt, állta a sarat, nem foglalkozott a betegségeivel, csak amikor már elviselhetetlenné vált az a nyilallás a derékba, vagy a vese sugárzik mindenfelé? Nem is csoda, mindig vizes a lábam, mindig fázom – az utóbbit nem mondta, szóra sem érdemes, ha semmi különös nincs benne, mindig így van. Egyszer berontott a tornaterembe, mint mindig, akkor is késve, mindig a hátsó ajtón, kiáltotta hangosan a nevet, sosem azét, aki éppen ott volt, leginkább korábbi munkatársakét, akik már rég sehol, de hát nincs idő, az idő a most, azt kell túlélni. Jött, keresett valakit, hogy elmondhassa a fájdalmát. Ennyit nem tették rám a kezük, ne – mutatta, adtak egy nospát, menjek.

Szakadatlan rótta az utcákat, nem hatott a nospa, más volt a baj, ha nem a kislánya, ő betegeskedett folyton, de ez nem állította meg, utána kellett menni annak, ami másnak már szemét, hogy legalább napi egyszer ehessen az a gyermek.

Lulu erős asszony volt, erős’ rendes asszony, keveset hallgatott másra, ki kellett mondania magát, sosem dolgozta fel a kisfia halálát, sosem dolgozta fel, hogy a férje elfordult tőle, közelebb vonta, tapasztotta magához a kislányát, az egyetlen élő embert, akije maradt, emelte volna fel, feljebb, jusson ő tovább, járjon óvodába, hurcolta maga után. Az óvodából hazaküldték, mert sírt. Másnap tíz perccel tovább maradt, de ismét hazaküldték. Mert sírt. Ezután már nem próbálkoztak túl sokat a beilleszkedéssel. Minek? Sírt. Az utca felneveli őt is. Egyre kevesebbet sír.

Egyszer volt egy álláshirdetés. Az egyesület takarítónőt keresett – a telepről. Roma asszonyt, legyen jelkép, példa, híd. Legyen csatorna a telep és az alkalmazottak között, legyen példa a fejlődésre, dolgosságra. Lulu nem tudta elolvasni az álláshirdetést, de szóltak neki. Jelentkezni akart, tetszett neki. Az interjú előtti hetekben megtáltosodtak az asszonyok. Jöttek, hozták a gyermekeket, igyekezett mindenki a legjobb, legdolgosabb formáját mutatni, ki lehetne megfelelőbb takarítónő, ha nem éppen ő. Lulu nem győzködött senkit. Lulu nem írta meg kézzel a motivációs levelét. Lulu nem akart másabb lenni, mint korábban bármikor. Lulu észrevette, ha leesett a vajas kenyér a földre. Lulu észrevette, ha kiömlött a gyerekek teája. Ment, vette a seprűt, vette a felmosót, feltakarított. Már akkor is, amikor még nem, még azután is, hogy már nem kerestek takarítónőt.

Nem lett belőle takarítónő. Egy kis ideig fényt kapott a szeme. Aztán visszabújt a sebeibe.

Lulu kukázott. Lulu keze repedezett volt a mindennapi nincstelenségtől. Lulu nem köntörfalazott, mondta, ami a száján kifért. Lulu elhagyta az első gyermekét. 

Lulu nem járt iskolába. Lulu nem tudott írni, sem olvasni. Lulu kívül élt az időn. Lulu gyászolt, és nagyon egyedül volt a gyászában. Lulu elvesztette a fiát és vele együtt a férjét is. Lulu kislány volt, gyámoltalan, anya, sebzett szívű, védelmező, nő, kisemmizett, megviselt. Lulu minden nap azért kelt fel, hogy a kislánya ehessen.

Azóta láttam még párszor, intézi az ügyes-bajos dolgait, vagy csak bandukol, ott a kampósbot a kezében, a szemetesek aljára túrni jól lehet vele. Mindig feketében, mindig megviselten.

A fagyi az fagyi

Sokan vannak, mind ismeretlenek, próbálok senkit se túl hosszan nézni, gyakran feledkezem bele a bámulásba, márpedig bámulni nem illik, bámészkodni, szájat tátni, merengeni, az embereket jól megnézni nem illik. Sokan vagytok, mind ismeretlenek, furcsa arcú idegenek, keresem a szemeket és mégse, keresem a neveket és mégse, inkább elnézek, felnézek fölöttetek, furcsán érzem magam, nem is tudom, hol kezdődöm és hol érek véget, ülök egy régi irodaszéken, ilyenekkel volt tele a mateklabor, akkor még újdonság volt és kényelem az osztálytermi régi, nyikorgó székekhez képest. Én ülök, ti ültök, ők ülnek – megint ez a lábnyom-lét, hosszú fehér vagy lehet, hogy szőke hajszálak kunkorodnak a széken, rajtuk ülök, közben meg arra gondolok, akié lehetett. Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a termeted mutat? Vajon te sem leszel sosem felnőtt, mindig csak fiatalka? Mondták már, hogy egyszer még örülni fogsz annak, hogy jópár évvel fiatalabbnak hisznek? Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a ráncaid mutatnak? Év-ráncok vagy életráncok? Arra gondolok, hogy te, aki itt ültél – vagy.

Fél napig liftezik a gyomrom, nyelek nagyokat, mert tudom, sorra kerülök én is, mint a várótermekben, azért jöttem, hogy sorra kerüljek, mégis jó lenne, ha nem, ki vagyok, mit mondok, mit mond az az arctalan, vörös hajú nő a képen, aki nem vagyok, de lehetnék?

Most üres vagyok és csupasz, nincs levegő a teremben, mégsem fáj a fejem, felolvasnak, én nem tudok így figyelni, most mégis, olvasom én is hangtalan, létezem én is hangtalan, üres vagyok és csupasz, meleg van, esteledik, a szöveg mégis eltalál, van hová ágyazódnia, nem lökődik ki, sokáig forgatom magamban – a szeretetről gondolkodik ő is, mindig csak az út, a szeretet, a szerelem, azt mondja, „ami fészkelődik az a szeretet/ előre adják ide/ előre adják ki a szeretetet/ amennyi jut megfelelő részletekben” ésatöbbi, de ezt nem is ő mondja, ezt mondták már, írták már, egy sokadik szeretethimnusz ez is, mire megszólal valaki, elmondja a sajátját, mindig mindenki csak a sajátját, kiét is mondaná, van, hogy még az a saját is fránya, esetlen, és közben eszembe juttok, kikre már rég nem gondoltam, személyként nem, csak valami nagy, hömpölygő egyként.

Visszakúsztok ebben a kortárs, mohó szerethimnuszban, vissza az a névtelen kislány is, akit végül nem ismertem meg, mégis olyan volt, mint ti mind. Eszembe juttatta, hogy az éhséget sosem ismertem, hogy az éhség mély és kiromlasztja a fogakat és befeketíti a lelket, hogy a fázás belülről jön és nem múlik, a mindig vizes, lyukas gyerekzokni csak ráadás. Eszembe juttatta, hogy a gyerekek arcán ránc van és a kezük erős, dolgos kéz.

Az a kislány a kávézónál kéregetni jött – még mindig bevett szokás gyerekeket küldeni, gyerekekkel jönni, meghatóbb vagy eredményesebb, nem tudom, sosem kérdeztem, sosem mondták. Az a kislány a kávézónál kicsi volt és csapzott, már az arcára sem emlékszem, csak szép, copfba fogott barna hajára, csomós volt már az is, és a vékony, szélfútta kis testére, a szorosan markoló ujjaira és a fagyira. Kezében üres fagyitölcsért szorongatott, ment asztaltól asztalhoz, remélt valami banikat, közben a háttérben ott állt az anyja, próbálkozott ő is összeszedni valami ennivalónyit, őt is küldték vagy nem, ki tudja, szorongatta a fagyitölcsért, aztán az egyik asztalon megtalálta a fagyiját is. Üres pohár, ízesített jeges kávé lehetett benne, a jég még darabokban, benne szívószál, mellette egy másik, a bögre alján az utolsó korty kávé, ízesített lehetett az is, vagy legalább cukros. A kislány átkapkodta a jeget a tölcsérébe, meglett a hideg, a fagyi hidege, van hozzá ostya is, finom, ropogós és édeskés, már csak az íz hiányzik. A szívószál jó eszköz, más elhasznált szívószála jutott neki csak, azzal szívta mondvacsinált fagyijához az ízet – a bögre alján maradt utolsó cseppek, a fahéj és a cukor, vagy valami teljesen más édes maradék-íz volt az. Két ember maradékából jól lakott a szíve – a fagyi az fagyi.

Mindennapi kenyerüket add meg nekik ma, add hozzá a szeretetadagot is, most az összeset, ha lehet, a holnap messze van, inkább ma legyen jó, inkább ma legyen kenyér, még ha száraz is, még ha ketten már jól is laktak belőle, inkább ma legyen fagyi, inkább ma. A hiányokból készült fagyi mozdulatlan volt a kislány görcsösen szorító markában – ő nem ejtette a földre a gombócokat. Állt ott még egy darabig, szívószálával kereste még a bögrék aljában elmosásra váró kortyokból az édeset, aztán továbbállt. Hogy zörgött-e valami a zsebében, amit majd elszámolhat, nem tudom. De aznap fagyizott – sosem gondolt, mindenízű fagyit evett, majd eltűnt az autók közt szélfútta kis teste.

Ha van hangom, valami ilyesmiket mondtam volna arra, mit hív elő a szeretetidézet. A fülledt levegőjű teremben a sok idegen arc magába fordul vagy éppen kitárulkozik, néz, ír, mond, hallgat. A szeretet teli hasú, jóllakott. A szeretet jól záró ajtó, semmi keresztszél. A szeretet a lányanyák riadalma, a szeretet a lányanyák görbe háta, a szeretet a lányanyák edzett szíve. A szeretet a csimpaszkodó gyermek. A szeretet a még, még, mindenből kérek még. A szeretet fázós szemű, kétkedő. A szeretet többnapos éhség. A szeretet huzatos, omló falú helyiség. A szeretet félszeg, a szeretet egy hogy vagy, a szeretet a kérdés, hogy lehetne jobban. A szeretet, mint a kenyér – mindennapi adagunk inkább ma adassék meg. Ha van hangom, valami ilyesmiket.

Azóta más íze van a fagyinak.

október 26, 2022 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

A Tabéry novellapályázat díjazottjai

A Nagyváradi könyvmaraton október 22-i programjai sorában ismertettük a 2022. évi Tabéry novellapályázat eredményeit. A Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéki Csoportja részéről Albu-Balogh Andrea, míg az Újvárad folyóirat képviseletében Kemenes Henriette és Szűcs László ismertette az eredményt, illetve méltatta a pályázati anyagot. Ezt követően a pályázat fődíjasa, Tankó Andrea vette át a díját, majd olvasott fel részletet Aszfaltúton innen és túl – jegyzetek a télről című írásából. A Holnap Kulturális Egyesület az első díjazottnak, valamint a közönségdíjas pályázónak felajánlotta első kötetük kiadását. A különböző díjakat és okleveleket a következő napokban juttatjuk el valamennyi érintettnek. Gratulálunk!

Díjazottak:

I. díj Tankó Andrea (Sepsiszentgyörgy)

II. díj Finta Klára (Kolozsvár)

III. díj Szabó Andrea Szidónia (London)

Közönségdíj és Újvárad-különdíj: Nánia Hanna

Dicséret:

Dobó Dorottya (Budapest)

Bobric Henrietta (Budapest)

Gothárd Krisztián (Szentegyháza)

Böjte Beatrix

Kovács Erik

Ferencz Arnold

Gál Leonóra

Legjobb középiskolás pályázók:

Kelemen Szilvia (Sepsiszentgyörgy)

Cserés Nicole (Szatmárnémeti)

október 14, 2022 | Tankó Andrea | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Aszfaltúton innen és túl

Ahol az aszfaltút véget ér… és minden más – hangzik az útbaigazítás, bár ez utóbbit csak én teszem hozzá, csendben, magamban mormolva.

Gyerekként olyan távolinak és idegennek tűnt, mintha a város egy elzárt, megüszkösödött része lenne, amiről hírből tudjuk, hogy biza ajánlott távolról elkerülni, ha jót akar magának az ember – lánya. Idegenekkel nem állunk szóba, pláne, ha kéreget, vagy, még ennél is tiltottabb, nem egyedül van, s ha netán zsákja is van, félni kell tőle, mert bizony a kéregető, szemetesben válogató asszonyok szófogadatlan gyerekeket gyömöszölnek a zsákjukba, s megeszik vacsorára jobb híján. Mikor már nem volt elég ijesztő a zsákos, fura szagú asszony, a félelem kultúrája a tiltás kultúrájává nőtte ki magát. Távolságtartás mindenekelőtt, járhatsz – kelhetsz szabadon, fiam, de valahogy ösztönösen elkerülöd – és kerüld is el – azt a részt. 

Az üszök még mindig pusztít, a városnak nincs szüksége erre a végtagra – mintha pluszba lenne, selejtként, kinn, a periférián. Szégyenfoltokat felszámolni kell, nem képessé tenni. Tehát járj-kelj, fiam, szabadon, biciklizz is bátran, jót tesz az egészségnek és fejleszti a nagy motoros készségeket, de tanuld meg egyszer s mindenkorra, azt a helyet kerülni kell messziről. 

Így megtérünk a biciklivel, pedig nem is igazán tudjuk, miért, de megtérünk azonnal, ahogy feltűnik a szemhatáron az utca utolsó háza, az a nagy, krémszínű birodalom. Útkereszteződésben balra vagy inkább hátra arc, a krémházon túlhaladni sosem. Így felállunk a buszon, ha mellénk ülnek, hangosan puffogtatva, hogy nem lehet mosakodni, azért szappan s víz mindenkinek kikerül…

Ahol az aszfaltút véget ér… és minden más – elkalandoztam, pedig ezek a koordinátapontok, nem nehéz eltéveszteni. Gyerekként sosem láttam, hogy az aszfaltút csak az én talpam alatt van. Gyerekként sosem láttam, hogy a krémházon túl mintha mindig tél lenne. Tél és hideg, görnyedt hátak, mélyen ülő, szomorú szemek, napról napra elfogyó asszonyok. Lányok, akik amióta az eszüket tudják, anyák. Lányanyák. Gyerekként hevesen bólogattam, ha a felnőttek olyanokat mondtak, mint szappan meg víz, mosdani csak lehet – és tényleg, miért ne lehetne? Azt nem tudtam és ők se, hogy a szappanhoz és vízhez ki kell menni a csorgóra a sáros útkereszteződésbe, ahol garantált a megfázás, akkor is, ha csak egy vödör vízért mentél. És sosem csak egy vödör vízért mész. Azt nem tudtam és ők se, hogy az oktatáshoz való jog hány meg hány esetben sérül. Azt nem tudtam és ők se, hogy vagy fát vágsz vagy fát vágsz, azon nyomban, ahogy a fejsze megáll a kezedben. Azt nem tudtam, mert ők se, hogy valaha kiváltságnak fogom érezni az olvasni tudást, mert olyan sokan vannak, akik csak ámulnak a könyveken. Azt nem tudtam és ők se, mit jelent a mindennapi kenyerünket kérni, s viharban attól félni, beköltözik az erdő a rezgő tetőn keresztül. Nem tudtam és ők se… Gyerekként…

Mintha mindig tél lenne, pedig idén alig volt hó. Hideg is csak a mínusz húszas emlékeinkben. Gyerekként nem tudtam, hogy a fagy és a szürkeség, a háztetőkre ereszkedő felhők súlya nem odakint kezdődik. Ezek nem természeti jelenségek. Vagy legalábbis nem kizárólag, mielőtt természeti jelenséggé lennének, lélekjelenségek. Lehet fázni anélkül, hogy mínusz húszat jelezne a hőmérő? Ülhet vízben a szem és a láb, míg a blúzon éktelenkedő lyukak benyelik az egész embert? Jöhet úgy napra nap, hogy menekülnék innen, nagyon menekülnék, mert érzem a fulladást, de nincs hova, nincs hogy? Túlélni lehet. Hagyni, hogy beszivárogjon a bőröd alá a túlélés ösztöne, hagyni, hogy a meleg illata és emléke fel-felidéződjön, s közben újra és újra elhinni, hogy nem mindegy.

Nem tudtalak meggyőzni róla. A nem mindegyről. Hétről hétre bejöttél, napra és órára pontosan, pedig odafenn, ahol még a madár sem jár, csak ti éltek, cigány emberek és asszonyok, az idő relatív. Te mégis jöttél. Cipelted rettenthetetlenül öledben a gyermeket, közben pedig elkezdett fogyni az arcod. Elkezdtél elfogyni. Megtanultad a nevemet, mosolyogtál mindig, amikor találkoztunk. Azt mondtad, ő nem bánt, csak… néha, amikor te is olyan vagy, de milyen? Mert akkor megérdemled. Én meg ültem ott, ugyanolyan görnyedten és összehúzódva, mint te, és olyan határozottan, amilyen határozott nem vagyok, arról akartam beszélgetni veled, hogy nincs olyan, hogy megérdemled. A magad huszonkét éve megsokszorozódik a szemedben. Beleereszkedtél a lemondásba, s azóta mintha csak az árnyékod lenne, az mozogna, vonszolná magát előre az időben. Tudod, hogy nem csak ütéssel tudunk bántani? Tudod, hogy annak a fájdalmas, nehéz huszonkét évnek, amit magad előtt görgetsz, virágoznia kellene? Virágoznod kellene, virágoznod lehetne. Most már mindegy – mondod, én meg kapálózom az összes lecsupaszított szavammal, hogy nem, nem mindegy, ne legyen mindegy, kérlek, ne hidd el, hogy mindegy, ne fogyj el.

Hiányoznak a keselyűk. Van lyukas labda, műanyag flakon, telefontok és gumibelső a háztetőn, a kerítésnek már csak a nyoma, van minden, ami a nincs, a semmi hangja átsüvít a tapasztott falakon, közben pedig ott terebélyesedik örök homályban és ködben az erdő, mint határ a civilizáció innenső és túlsó partja között. Ilyen ez a világ. Vagyunk mi itt és vannak ők ott, együtt sosem, együtt sehol. Az utak helyén levő latyak és sár összefolyik, egyenként nyeli el a cipőket, s ha futnál előle, ne tedd, mert hömpölygése utolér és beszippant. Szépen lassan egybeolvadnak a kertek és a kapuk, összeomlanak a ház tapasztott falai, az örök sár és semmi pedig elnyel mindenestől. Itt harcoltak hősiesen a túlélésért percről percre mindazok az ismeretlenek, akiket hagytunk a város elhaló végtagjaivá lenni – kopjafa, kétezervalahány. Hiányoznak a keselyűk. Pedig megélnének és túlélnének, mindig van mit csámcsogni az elmúláson.

Amikor bejöttél a tornaterembe, ami voltaképpen egy gyerekház, de mindenki csak tornateremként ismeri odafent, szóval amikor bejöttél sokadmagaddal, még nem ismertem a telet. Nem tudtam, hogy van neve, háromféle családneve és legalább két keresztneve, hogy legyen magyaros is, de szériálos is, nem tudtam, hogy van hangja, magas és mély, füstös és mindig sopánkodó. Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy milyen egyedül vagy, hogy milyen egyedül vagytok mind, a cigány emberek összetartanak, nem? Sosincsenek egyedül – ezt hittem és ők is, akik alig tudtak valamit rólatok, mert annyi mindent mondunk, és olyan keveset tudunk, márpedig te olyan egyedül vagy, és ti mind magányosak és fáradtak vagytok, és féltek és lemondtok. Nem tudtam, hogy kívülállónak érzed magad, hogy beleöregedtél az anyaságba és a folytonos szidalmakba, nem tudtam, hogy lábnyomokban élsz és csak vonszolod magad. Nem tudtam, nagyon nem, hogy gyöngybetűkkel írsz és tanulhattál volna bármit, hogy most lehetnél vidám és repdeső, nem töredezett szárnyú, megtépázott. Amikor bejöttél a tornaterembe és még utána sokáig, nem tudtam, milyen az igazi tél, amelyik nem múlik el, van ma is, holnap is, a folytonos fázás sosem szűnik. Amikor bejöttél, nem tudtam.

Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy lehet élni ajtó nélkül, takaró híján a ház összes rongyába burkolózva. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy óramű pontossággal és rendszerességgel érj oda, ahol várnak, magába szippantó latyakos tereken verekeded magad keresztül, közben pedig bármikor megtépázhatnak a kutyák. Amikor bejöttél, nem tudtam, hogy oda mész egy kevés melegért, ahol bántanak, hogy hány folttal képes az ember az ön-összetartásra, miközben cafatokra hullik rajta a ruha és a hús, cafatokra benne minden remény és kapaszkodni akarás. Nem tudtam, hogy ilyen ez. Hogy a dombtetőn, távol a városi nyüzsgéstől és karácsonyi díszektől, percről percre éltek, s egy csepp melegért és ételért eladhatóvá lesz a lélek. Amikor bejöttél, nem tudtam.

Mostanában ritkán jössz. Mostanában, amióta ott kinn is formát öltött a tél, mintha összhangban lennétek. Az évszak ugyanaz, a körülmények ugyanazok, a magány ugyanaz, akkor is, ha kinézel, akkor is, ha benézek – az ablakon. Amikor elmentem hozzád, nem voltál otthon. Átsüvített a téli szél a házon, aminek egy pokróc az ajtaja, s te átmenekítetted a gyermeket oda, ahol bántanak… de legalább meleg van. Mostanában ritkán jössz. Egyre inkább megtelepszik rajtad a fagy. Azóta én is fázom.

Most(an) szebb világról álmodok, amiben van helyed, amiben mindőtöknek van helye, zsákos asszonynak és lyukas ruhás gyermeknek, rekedtes hangú és dallamos embereknek, füstös, sáros kéznek és lábnak. Olyan világról, amiben nincs helye a lemondásnak, amiben van helye az anyáknak és gyermekeknek. Helye és melege. Most(an) nyarat álmodok neked, olyat, ami felváltja az örök fagyot, lassan felolvasztja benned a jégcsapokat, felolvad a tekinteted is, megtelik forrósággal és napsütéssel. Szeretnék nyarat neked, nyarat, amiben nem kell melegért koldulnod onnan, ahol még több foltot szerzel, olyan nyarat, amiben elmehetsz végre bárhová, ahová szeretnél, és megszűnik a félelem. De te közben alig jössz, és látom a szemedben, hogy csak a telet ismeri.

Ahol az aszfaltút véget ér, süvít a szél. A házak roskadoznak, átfúj rajtuk. A gyerekek a lovat és a kutyát ismerik a leginkább. A kutyacskát és a lót, egészen pontosan. A sárutak fölött ott lebeg egy vészjósló füstfelhő, talán a gumiégetés hozza magával. Hideg van, mindig hideg, a levegő szürke, a szemek szürkék, az erősebb éli túl – a napokat és az életet. Ahol az aszfaltút véget ér, onnan jössz te, én meg ott tanulom meg, milyen is az örökszürke, milyen is az öröktél.

Az Újvárad folyóirat és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és irodalom tanszéke közös, VIII. Tabéry Géza novellapályázatának I. díjazott írása.