július 23, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Az ötvenedik Tandem

Az utolsó tandemezés a mostani. Az ötvenedik. Arról írunk, hogy mire jó a tandemezés a szerkesztőnek, és mire a rovatvezetőnek. Hova jutott el ez a kezdeményezés, mit hoztunk létre általa? Miért indult el egyáltalán? Miben mások ezek a szövegek, mint az interjúk? S egyáltalán, mi a haszna egy ilyen játéknak?

(Szűcs László)

Mindaz, amit a Tandem rovat kínált az olvasónak – tudománynépszerűsítés és közírás határterületén –, az pontosan illeszkedett azoknak a folyóiratoknak a koncepciójába, amelyek felületet biztosítottak e páros szövegek megjelenéséhez, különösen az Újvárad esetében. Egy hagyományos folyóirati lapstruktúrán belül olvasóbarát módon értelmezni, bemutatni egy adott szakterület, meghatározott tematika időszerű kérdéseit. Méghozzá egyszerre két alternatívát kínálva, ami nem feltétlenül jelentett vitát, eltérő nézetet, inkább egy más pályaíven haladva megérkezni ugyanoda, más szemszöget, szemléletet, s nyilván az eltérő tapasztalatok, közegek különbözőségét. Vagy éppen hasonlóságát, azonosságát.

Maga a sorozat illeszkedik abba a formálódó képbe, amit a kulturális újságírásról gondolunk, márpedig a zsurnalisztikának erre a szakterületére az utóbbi időben elég sok figyelem irányult, akár úgy fogalmazni sem túlzás, hogy bizonyos tekintetben felértékelődött. Akár azért is, mert a politikai újságírással szemben ezen a területen könnyebb találni olyan tényezőt, ami nem csak elválaszt, hanem inkább összeköt. Miért is ne értékelődne fel, amikor azt látjuk, hogy a romániai magyar nyilvánosságban ma több a kulturális folyóirat, mint a napilap. Nyilván e kétféle periodikát nehéz összevetni, ugyanakkor utóbbiak is fontos terepei (lehetnek) a kulturális újságírásnak. Ebben a helyzetben úgy gondolom, érdemes kitérni arra is, mit értünk pontosan e (gyűjtő)fogalom alatt. Alighanem több tartozik ide, mint a hasonló témájú művészi, közművelődési írott, hangzó, képi, mozgóképi tartalmak előállítása, valamint az ezekkel foglalkozó, jellemzően az átlagosnál bővebb szakismerettel rendelkező kollégák összessége.

Annak fényében, hogy az online és offline médiában, ideértve a közösségi oldalak tartalomáradatát, milyen mennyiségű silány anyag keletkezik nap mint nap, úgy gondolom, önmagában a nyelvi, műfaji szempontok alapján bármilyen minőségi médiatartalom eleve a kulturális (kulturált) újságírás része. A megközelítés részben műfaji természetű, hisz sajátos műfajai teszik egyedivé ezt a fajta médiamunkát, érdemes is tudatosan tervezni, hogy az adott kulturális vonatkozású témát milyen sajtóműfajt alkalmazva dolgozunk fel (hír, tudósítás, interjú, kritika stb.)

Az újságíró (kulturális újságíró) tudatosan vállalt szerepe alapján is érdemes foglalkoznunk ezzel a tárgykörrel, gondolok itt arra, nem mindegy, miképpen foglalunk állást az általunk képviselt médiumban az elitkultúra vs. populáris kultúra megítélésében, bírálatában, dilemmájában. Mondjuk, a Tandem esetében a nyelvhasználati, nyelvhelyességi, nyelvvédelmi jellegű közlemények jó példák erre az értékelvű szerepvállalásra.

Ugyancsak sajátos megközelítést érdemel a kulturális újságírás, mint az anyanyelvi kultúra része, mert ez kizárólag az adott közösség nyelvén képes működni, hatni. Csak így van értelme, létjoga. Politikai üzenetet célba juttatni, sportról informálni, gazdasági folyamatokról szólni hatékonyan, lehet a többségi nyelven is, ám a kulturális témájú médiatartalmak szinte kizárólag az adott nyelven szólva hitelesek. Ami nem jelenti azt, hogy a kisebbségi kulturális, művészi értékekről nem érdemes a többségi kultúrafogyasztók felé nyitni, hírt adni. Közvetve függ össze a fentiekkel, hogy miközben tapasztaljuk, mind fenyegetőbb kihívást jelent a sajtó számára a mesterséges intelligencia megjelenése olcsó médiamunkásként, ez a versenyhelyzet a kulturális újságírás számára, annak összetett műfajaiban, szubjektívebb jellegében, ma még kevésbé fenyegető. Aligha reális, hogy az AI (MI) nívós portréinterjút készítsen egy festőművésszel, avagy alapos műkritikát egy színházi előadásról. Bár, ki tudja…

Hangsúlyoznám, épp a kötetté összeállt Tandem példája igazolja, az adott téma többirányú, emberi megközelítése, párbeszédet folytató szerzőtársai érdekesebb, izgalmasabb szellemi élményt kínálnak ma még minden gépi megközelítésnél. Utóbbiak már lehetnek okosabbak, szellemesebbek aligha.

(Magyari Sára)

Öt éve, 2019 nyarán hívott fel Simon Jutka az akkori Várad folyóirattól, indítsunk egy rovatot náluk is. Elsőre legszívesebben nemet mondtam volna, mert úgy éreztem, túl sok helyre írok, túl sok mindennel foglalkozom. Kértem egy kis haladékot. Mikor jött a telefonhívás, kint voltam Nagybodófalván, a szülőfalumban. A beszélgetéskor éppen a Bega partjára bandukoltam. Kimentem a gáthoz. Gyermekkorom egyik kedvenc helyére. Sétáltam a parton, megmártóztam az augusztusi folyóban, fotóztam a szitakötőket. Ahogy táncoltak. Párban és csoportban. Volt két kék és sok zöld. A kékek kergetőztek. Felröppentek együtt, majd vissza a vízre. Sokat sírtam aznap. Nagyon sok minden fájt. Elmondhatatlanul. Ott a vízben eszembe jutottak Borika szavai: mint egy anyarepülő. Mely a magasba emel, s ott szabadon szállni hagy. Akkor döntöttem el, lesz rovat, de nem egyedül írom, hanem mindig egy párral. Ugyanaz a téma, ugyanazok a problematizáló kérdések. Nagyjából ugyanaz a terjedelem, de szabadon – a másiktól függetlenül írjuk. Jegyzet vagy esszé a műfaj. Lássuk, mi lesz! Megvolt az első három személy és a téma, még akkor, ott a Begában. Három téma, az három hónap. Az már sorozat.

A tandem szó jelentése többrétű: egymás mellé fogott ló, kétüléses bicikli, egymás melletti elrendezés; kettős. Ez utóbbi jelentésben lett a rovat címe: ketten írjuk. Legalább két nézőpontot érvényesítve. Kutatói, oktatói, de újságírói munkámban is fontosnak tartom a minél több szempontú megközelítési módok működtetését kutatások, eredményközlések terén is. Ezért gondoltam arra, legyen egy olyan rovat, amelyet ketten írunk. A témát vagy a hónap valamelyik jeles napjához kapcsoljuk (januárban a magyar kultúra napjához, februárban a házasság hete programhoz stb.), vagy valamilyen aktuális társadalmi probléma ihlet meg (beiskolázási problémák, nyelvhasználat stb.)

A rovat célja elsődlegesen a tudománynépszerűsítés közérthető formában, ugyanakkor fontosnak tartom összekötni a különböző régiókat, intézményeket, közösségeket, illetve a Partiumi Keresztény Egyetem akadémiai közösségének, kutatási területeinek, volt diákjaink az eredményeit bemutatni. Így a megmutatkozás egyik fontos lehetősége is volt ez a rovat.

Szintén a többszempontúság ihlette a címadást is: tandem, azaz kettős. Igaz, gyakran a tandembiciklizést kapcsolják sokan a szóhoz, de a lényeg a kettős munka, a kettős erőfeszítés, illetve a tandemrepülés és a repülőtáncosok metaforikussága is kódolt a címben. A repülés motívumában a felemelés, felemelkedés az irányadó, és az, hogy ilyenkor van egy úgynevezett anyarepülő, amely emeli, rögzíti a másikat, s majd fent, a magaslatokban engedi szabadjára. A repülőtáncosok működése talán a legdinamikusabb és leglégiesebb művészeti formákhoz tartozik, benne van a biztonság, az egymásrautaltság, az egymásra figyelés, a könnyedség, de a vezetés is. Így a cím egyszerre lesz témajelölő, hiszen jelzi, hogy ketten írjuk, és metaforikus is, előrevetíti a szándékot, a működési formát, talán a rovat stílusát is.

A Várad folyóiratban 16 alkalommal jelentkezett a rovat 2019 szeptembere és 2020 decembere között, havi rendszerességgel. Ez idő alatt tíz egyetemi oktató volt a szerzőtársam, öt a Partiumi Keresztény Egyetem munkatársa, a többi Temesváron, Csíkszeredában és Budapesten dolgozik. Volt diákjaink közül három hallgatót sikerült bevonnunk, akik vagy magyartanárként dolgoznak, vagy doktorálnak, de együtt írtunk színésszel, plébánossal, műfordítóval is.

Az Újváradban 34 Tandem jelent meg. Új elem a működésben, hogy évente hat nő és hat férfi szerzőt választottam, figyelve az egyenlő arányú nemi megoszlásra is. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert egyre többet beszélünk arról, hogy az észlelésben vagy a kommunikációs módban igen nagy eltérések mutatkoznak a két nemet illetően. Ezt az eltérést előnyként használhatjuk a tandemezéshez, hiszen a többszempontúságot hangsúlyozhatjuk vele.

Az új folyóiratban 21 kutatóval dolgoztam Temesvártól Szegedig, Nyíregyházától Egerig és Budapestig, Kolozsvártól Csíkszeredáig, Beregszásztól Eszéken át Komáromig stb. Az egyetemi oktatók mellett volt hallgatóink (3), református lelkészek (3), újságírók (4), rendezvényszervezők (2) és színész is tandemezett velem. Tematikáját tekintve változatosságra és aktualitásra törekedett, ugyanakkor fontos volt az is, hogy minél több olyan foglalkozású szerzőtárssal dolgozzunk, akik dominánsan az értelmiségi magatartást gyakorolják, nemcsak tudományművelők, hanem a helyi közösségek fontos mozgatói is.

2022 őszén útjára indítottuk az Élő Tandemet, mely kerekasztal-beszélgetésként működött egy-egy városban, ahol több szerzőtárs is él. Fontos eleme ennek a programnak, hogy valamilyen nagyobb kulturális rendezvény keretében jöjjön létre, például a Temesvári Magyar Napok egyik részrendezvénye volt az első ilyen találkozó. Egyrészt fontos a rovat és a folyóirat népszerűsítése egybekötve a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen működő magyar és tanárképző népszerűsítésével, a kollégák összefogása, közös gondolkodásra való ihletése, de ezek a nyilvános beszélgetések arra is használtak, hogy közelebb vigyük az átlagemberhez a tudományos gondolkodást. Valahogyan átláthatóbbá tegyük, merre is halad a világ mindamellett, hogy az interdiszciplináris kutatások, együttműködések fontosságát így hangsúlyozzuk.

A Tandem könnyed kis rovat nagy és nehéz témákról, mely ihletni szeretne, összekötni és összetartani. Mert fontos lenne közösen gondolkodni, majd közösen cselekedni. Valamint megmutatkozni: bátran és őszintén!

június 30, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Női vezetők a cukorkavaráson túl

Milyen vezetőnek lenni nőként, ma Romániában? Érzékelünk-e valamilyen előnyt vagy hátrányt? Vajon hogyan fogadják az ismerősök, családok, barátok, amikor kiderül rólunk, hogy kisebb-nagyobb intézmények élén állunk? Kikkel könnyebb-nehezebb együttdolgozni: a férfiakkal vagy a nőkkel? Vajon mi lehet ennek az oka?

(Maior Enikő)

Véleményem szerint jó női vezetőnek lenni Romániában, persze azt már a karrierem legelején is érzékeltem, hogy nekem nőként többet kellett „odatennem”, mint a férfikollégáimnak. Ehhez az idők során gyakorlatilag hozzá is szoktam. Amikor elkezdtem a felsőoktatásban dolgozni, nagyon sok olyan gondolatom volt, hogy nekem is olyannak kell lennem, mint a férfikollégáimnak. Azután, ahogyan teltek az évek és egyre jobban foglalkoztatott, hogy milyen is a jó vezető, ez teljesen megváltozott bennem. Ma már sokkal nagyobb előnyt látok abban, hogy nő vagyok, mint évekkel ezelőtt. Nőnek lenni jó, és számomra fontos, hogy megmaradjak nőnek. Az évek során részt vettem olyan megbeszélésen, amikor megkértek, hogy egy illetőnek, aki valamikor híres volt, kavarjam meg a cukrot a kávéjában. Akkor és ott egy kicsit megütköztem ezen, hiszen már dékánként dolgoztam, de az igazat megvallva ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a hasonló megnyilvánulások nem engem, hanem azokat minősítik, akik ilyen helyzeteket teremtenek. Szerencsésnek tartom magam, mert dolgoztam svájci és amerikai egyetemeken is, és nagyon sokat tanultam tőlük. Számomra a vezetés elsősorban szolgálat és felelősség. A nap nem kel fel másképpen a számomra, mert vezető vagyok, de van lehetőségem azon dolgozni, hogy a dolgok jobban és hatékonyabban menjenek.

Szerintem a családom nagyon jól kezeli azt, hogy vezető vagyok. Időnként a testvérem szokott viccelődni velem a pozícióm kapcsán, de igazán ez nem kérdés a családi ebédeken. Ahogyan a testvérem szokott fogalmazni, én továbbra is a bugyiban szaladgáló kistestvére vagyok, ami abszolút igaz. Ha nem a munkám révén kerülök kapcsolatba emberekkel, akkor a legtöbb esetben csak annyit szoktam mondani, hogy angoltanár vagyok, a többi fokozatot nem szoktam felsorolni. A baráti kapcsolatokban nem hiszem, hogy számítana vagy legalábbis számomra nem fontos, hogy ki milyen pozíciót tölt be a munkahelyén. Számomra az ember nemtől, rangtól, bőrszíntől függetlenül lehet jó vagy rossz. A barátaimat nem a munkahelyükön betöltött szerepük alapján szoktam megítélni. Nem egy esetben előfordult már, hogy igazán azt sem tudtam, kinek mi a feladata a munkahelyén, és csak a későbbiek során derült ki, hogy az illető vezető. Azt persze szoktam tapasztalni, hogy az emberekben van egy nem túl vonzó kép a női vezetőkről, és valami parancsolgató, még a kákán is csomót kereső személyt várnak, aztán idővel látják, hogy ez nem igaz.

Számomra nincs különbség a női és a férfi munkatársaim között, nagyon sok férfi pont annyira hisztis vagy „drámakirálynő”, mint a nők. Én magam nem tartozom igazán ebbe a kategóriába, nem szoktam siránkozni, inkább arra törekszem, hogyha érzem, hogy fáradt vagyok, akkor igyekszem kipihenni magam, és nem másokra kiönteni a saját problémáimat.

A férfiakat amúgy elkényeztette a társadalom, és tényleg sokszor azt gondolják, hogy nekik alapból járnak dolgok. A jó csapathoz szerintem kell a női és a férfi energia egyaránt. Amint már fentebb is elmondtam, nőnek lenni jó, de vezetőként nem mindig egyszerű annak maradni. Számomra nagy kihívást jelent az, hogy ne engedjem magam olyan irányba elmenni, ahol már csak az eredmények és nem az emberi tényező a fontos. Szeretek eredményes lenni, de ha választanom kellene az eredmények és az emberség között, akkor mindenképpen az utóbbit választanám. Ez számomra egy nagyon tudatos döntés, amelyet a jövőben is szeretnék megtartani és aszerint tevékenykedni.

(Magyari Sára)

Már nagyon fiatalon, alig húsz évesen a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervet alelnökévé választottak. Egy férfi elnök és egy másik férfi alelnök mellé. Soha nem éreztem, hogy bármilyen probléma adódna abból, hogy nő vagyok. Vagy, hogy ők férfiak. Jól dolgoztunk együtt. És jókat veszekedtünk. De nem hinném, hogy nemi jellegű viták voltak, inkább csak értékrendbeliek. Aztán olyan 25 évesen szerettem volna politikai útra indulni (de jó, hogy nem sikerült!), és egy nagyobb gyűlésen, ahol nem is ismerték a képességeimet, elhangzott egy öregúr szájából: maradjak csak az asszonyi kötelességeim mellett! Amelyeket – szerencsére – nem részletezett. Akkor nagyon rosszul esett.

Pár évvel később létrehoztuk a Start Tanácsadó és Továbbképző Irodát, amely nonprofit szerveződésként működik, s annak immár húsz éve én vagyok a vezetője. Ugyan nem tapasztaltam nyilvánosan, hogy nőként félreállítanának, azért egyre inkább éreztem, hogy a férfiakkal nem olyan egyszerű.

Különböző munkahelyeim voltak, ahol kisebb-nagyobb vezetői pozíciókat töltöttem be. Létrehoztam intézményeket, fenntartottam őket, és volt, ahol, amikor nem éreztem nemi megkülönböztetést, volt, ahol igen. Egyre többet tanultam arról, hogyan lehet férfiakat motiválni és hogyan nőket. Hogyan lehet egyikkel, hogyan a másikkal csapatban dolgozni? Voltak férfiak, akik elfogadták az alárendelt szerepet, mert képesek voltak inkább szakmai szempontokat érvényesíteni, és volt az a mondat pár éve, amely elindított egy másfajta kutatási téma irányába: – Nem gondolod tán, hogy egy férfi hallgatni fog egy nő szavára! Mondta egy férfi.

Addigra már megéltem hideget-meleget, bár letettem egy s mást az asztalra, de ez a mondat valahogyan fejbe kólintott. Márpedig a mi szűkebb-tágabb pátriánkban vannak rózsaszín és kék diplomák. És ez nemcsak férfioldalról van így, hanem nőiről is.

Csoportos kutatási projektek vezetésekor ismét találkoztam a jelenséggel: a határidőt, a feladatot a női kollégák jobban teljesítették, mint a férfiak. Pedig olyankor nincs pardon, hiszen online felületekkel dolgozunk, amelyek adott időben működnek, aztán leállnak. Nem nagyon lehet napokat késni egy-egy dokumentum feltöltésével, mert leáll a rendszer. És ez így van jól. Hiszen nem vagyunk időtolvajok.

Mikor egy nagyobb intézményrésznek voltam a vezetője magánemberként érzékeltem, a nők egy része felnézett rám. Az idősebb családtagok, rokonok többször jelezték, örülnek neki, és gyakran mesélték, ők nem juthattak ilyen pozícióba, mert akkor még nőként nem lehetett. Érdekes módon a férfirokonság inkább rosszallását fejezte ki, de nőktől is megkaptam: akkor ki főz, ki takarít otthon? Én. Mert jó időbeosztással és egyenlő munkamegosztással ez megvalósítható. De inkább csúnyán néztek rám, mint elismerően.

Annyira szeretném azt írni, hogy emberi minőség kérdése, hogy kivel könnyebb-nehezebb dolgoznom. De én nem ezt tapasztaltam. Az én esetemben sokkal könnyebb volt nőkkel együtt dolgoznom. Valahogy húzósabbak, pontosabbak voltak. És itt most nem is beszélhetünk régiós különbségekről.

Aztán jött a Tandem rovat. Ahol nem intézményvezető voltam ugyan, de rovatvezető. Azaz valamiféle vezetői magatartást csak gyakorolnom kellett, hogy megszülessenek ezek az írások. Ebben az esetben soha, semmilyen különbséget nem észleltem férfiak és nők között. Sőt, a tandemező urak munkaetikája halványította bennem azokat a kudarcélményeket, amelyeket régebben nemi alapon tapasztaltam. Talán az egyik legszebb példája ennek, hogy amikor az egyik igen magas beosztású, sokat dolgozó férfikolléga határidőre elküldte írását, és én megköszöntem neki, kiemelve, mennyire örülök, hogy tartotta a határidőt, jött tőle a válasz: – Sára, veled nem lehet packázni.

Sok kutatás bizonyítja, még mindig kevés környezetünkben a női vezető annak ellenére, hogy jól végzik munkájukat, megbízhatóak, jól motiválják az alkalmazottakat. Ennek ellenére egyre több helyre hívnak – nők is, férfiak is – beszéljek nekik a női vezetésről. Mert érzékelik, érzékeljük, hogy az valamiben más. Talán leginkább abban, hogy a férfi vezet, a nő irányít. És ez másfajta viselkedés. Nőként inkább az inspirálás, az összekötés, a kapcsolatteremtés a motiváló, az elismerés visz előre, és a csalódottság őszinte kifejezése, ha valaki elbaltázza. De ezt női módon kell(ene) működtetni. Mert előbbre visz, sőt: határ a csillagos ég…

Maior Enikő (1974, Nagykároly) angoltanár, kutató, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese.

A borítóképen Sandro Bottivócelli: Vénusz születése c. festménye

május 27, 2024 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Kisebbségi lét – a mindennapokban

Gyakran tapasztalom mostanság, hogy a kisebbségi lét egy életérzés, lelkiállapot és viselkedésmód is. A többségiek viszonylatában mi valahogyan mások vagyunk. Hogyan érződik ez Szlovákiában, és miként Romániában? Valóban kevesebbnek, kisebbnek érzik magukat a mi közösségeink tagjai? Mit mutatnak a nyelvi és viselkedést vizsgáló kutatások? Van-e arra oktatási, kutatási stratégiánk, hogy ezeket a különbségeket csökkentsük? Vagy ebbe bele kell törődni? Vagy egyáltalán, hogyan is van ez?

(Simon Szabolcs)

Fiatalkoromban gyakran játszottunk arra az unokatestvéreimmel, hogy milyen nemzetiségűek lennénk, milyen mást választanánk, ha nem lehetnénk magyarok. Erre a kérdésre sokáig az volt a válaszom, hogy német szeretnék lenni. Bizonyára imponált a németek közismert precizitása, fociban elért sikerei. Gyermekkoromban, ha valamelyik nemzeti válogatott játszott a németekkel, a vége mindig az lett, hogy nyertek a németek.

Ma, ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, milyen nemzetiségű lennék szívesen, ha nem lehetnék magyar, azt a választ adnám, hogy szlovák. Gyermekkorom óta jó néhány év eltelt. Azóta már nem mindig nyernek a fociban a németek, s egyéb dolgok is történtek. Ezenkívül rájöttem arra, szakmám gyakorlása közben, hogy a kisebbségi szemmel többségi szlovák nemzet nagyon hasonlít a kisebbségi szlovákiai magyarokra, vagyis ránk. Ez a hasonlóság tetten érhető a mentalitásban, hellyel-közzel a vérmérsékletben, ünnepeink megtartásában, szokásainkban, vallásosságunkban, étrendünkben, értékrendünkben, természetesen gyarlóságainkban, egyáltalán az életvitelünkben. A többségi szlovák nyelvű környezetben eltöltött évek tapasztalatai minderre rádöbbentettek. Nem szólva a közös történelmi múltunkról. A többségi nemzethez tartozó munkatársakkal is eltöltött évtized alatt előfordult, hogy például nekem kedveztek a feletteseim, a többségi nemzethez tartozó munkatársammal szemben. Ő ezt akkor nehezen viselte. Személyes jelenlétemben tette szóvá, hogy hogyan kedvezhetnek nekem, a „kisebbséginek”, egy magyarnak. Később még néhány nap sem kellett, bocsánatot kért a megjegyzéséért. Én azonban nem csináltam ebből problémát. Kisebbségiként „benne van a pakliban” az ilyesmi. Nem ingatott meg. Utána barátok lettünk.

S a nevem. Hányszor, de hányszor felróttam lélekben szüleimnek, hogy adhattak ennyire sajátosan magyar nevet nekem, olyat, aminek nincs szlovák megfelelője. Nevem miatt sosem tudtam elvegyülni a sokaságban, nem lehettem egy a sok közül; mert szinte világított, ki vagyok. Egy alkalommal azt is megkaptam egy többségi nemzethez tartozó hivatalnoktól, hogyan adhattak ilyen csúnya nevet a szüleim. De ez már nem ért váratlanul, igazából csak mosolyogtam rajta. Később azonban, érdekes módon azt tapasztaltam, hogy a többségi nemzet tagjai elsajátították nevem írásképét és ejtésformáját egyaránt. Elkönyveltek másnak, mint ők. De nem származott ebből hátrányom. Sőt, talán még jól is esett, hogy nem kell magyarázkodnom, mert a nevem mindenről árulkodott. Ekkor gondoltam arra először, milyen jól választottak számomra nevet a szüleim, épp amiatt, hogy nem kell magyarázkodnom. S így is elfogadtak. Igaz, ehhez az is kellett, hogy jól bírjam a többségi szlovák nyelvet.

József Attila mondta, hogy a többnyelvűség áldás és átok egyszerre. Valóban így van, vannak árny- és fényoldalai egyaránt. Ha nehéz is vállalni, mindenképpen megéri. A homokóra nyakában, két kultúra között, sajátos az élet, a nyelvi létmód is. Egyszerre áldás és átok is. Mégis, azt gondolom, jóval nagyobb részben áldás.

Anyaországi barátaimmal beszélgetve, többször hallottam a véleményüket, „lerí rólatok, hogy kisebbségiek vagytok”, olyan mindent elfogadók, beletörődők, fejlehajtósak, talán rejtett félelem is bujkál a viselkedésetekben… Igaz, hozzájuk, az anyaországiakhoz képest valóban más a kisebbségi magyar. Hiába az édestestvéri viszony, életérzésünk, gondolkodásunk némileg más. Tükröződik benne kisebbségi sorsunk, ha akarjuk, ha nem.

Nemrég egy felmérést végeztünk, néhány nemzetiségileg és nyelvileg vegyes dél-szlovákiai városban. A felmérésben rákérdeztünk a szlovákiai magyar és szlovák nemzetiségű adatközlők általános emberi értékekről vallott nézeteire is. Ebből az derült ki, amit fentebb megállapítottam, hogy szlovákiai magyarok és szlovákok nagyon hasonlóak vagyunk értékítéleteinkben is. Azok az eltolódások, amik tapasztalhatók, magyarázhatók a kisebbségi léthelyzettel; ti. a nyelv, a nemzetiség „kategóriáknak” tulajdonított nagyobb jelentőség a kisebbségiek részéről, mint a többségi társadalom részéről. Több más dologról vallott vélekedés, szabadság, egészség, anyanyelv, demokrácia, foglalkozás, család, nemzetiség, vagyon, vallás stb. egészen hasonló. Felméréseink alapján a magyarok számára a legnagyobb érték az egészség (80%), ezt követi a család (72,5%), a nemzetiség (55%) és nem utolsó sorban az anyanyelv (52%). A magyar adatközlők szerint a legkevésbé fontos a vagyon megléte. A szlovák adatközlők számára a legnagyobb érték az egészség (85%), ezt követi a család (80%), majd a szabadság (75%), az anyanyelv (72,5%) és a foglalkozás (72,5%). Számukra a legjelentéktelenebb érték a vallás, illetve a vagyon megléte.

Ezért, a bevezetőben felvetett kérdéshez visszatérve, ma már, ha azt kérdeznék tőlem, hogy ha nem lehetnék magyar, mi szeretnék lenni, azt válaszolnám, hogy szlovák szeretnék lenni. Ez a nemzet áll hozzánk, magyarokhoz a legközelebb. Vele van közös történelmünk, s ezt ismerem, tisztelem és becsülöm is. Ma már inkább élvezem a kétnyelvűségemből, kétféle kultúrában való viszonylagos konformérzetemből adódó helyzetemet, semmint szégyellem a fogyatékos többségi nyelvtudásomat. Inkább helyzetem áldásait tapasztalom.

(Magyari Sára)

Alig voltam húsz éves, amikor először hallottam, hogy mi itt, a szórványban haldoklunk, fogyunk. Én ezen igen csodálkoztam, mert akkoriban tanítónő voltam: 27 kiskölök ugrabugrált az osztályban, éppen a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezetnek voltam az egyik alelnöke, és itt voltak fiatalok, bulik, programok. Azaz nem nagyon éreztem sem magamon, sem a közvetlen környezetemen a haldoklást. Elég gyakran és igen nagyképűen mondtam akkoriban, én nem vagyok kisebbségben sem tudásom, sem életerőm révén. Mondjuk, ezt ma is így gondolom, csak már nem olyan nagyképűen hangoztatom, mert azóta rá kellett jönnöm: van valami a kisebbségi létben. Valahogyan másképpen működünk.

Gyakran járom a falvakat, régiókat váltakoztatok a mindennapjaimban, így alkalmam van hús-vér emberekkel beszélgetni. Igen gyakran hallom, hogy ők már nem beszélnek szépen, helyesen magyarul. Mondják ők. Pedig szerintem szépen és helyénvalóan beszélnek. Csak éppen másképpen, mint én, vagy mint egy magyarországi. Azt is hallom és látom, hogy a kiüresedő, elöregedő falvak lakóinak életkedve fogytán van. Olyan kis megtörtek. Céltalanok. Sok faluban nincs pap, nincs iskola. Nincs közösségi vezető.

Aztán tapasztalom azt is, hogy igen jó képességű, jól felkészített hallgatókkal eljutunk egy-egy kárpát-medencei versenyre, és „megijednek” a többségi kollégáiktól. Hangoztatják, hogy ők nem tudnak annyit, mint amazok. Pedig dehogynem! Sőt! Csak szerényebbek. És szerintem önbizalomhiányosabbak. Talán ez a legjobb szó. És ezt évek óta tapasztalom.

Saját kutatásaim, amelyben a kétnyelvűséget, a vegyes házasságot vizsgálom, gyakran mutatják, valami nincs rendben a kisebbségben élő önértékelésével. Ennek gyakori oka, hogy nem beszélik jól az államnyelvet, így nem tudnak kellőképpen boldogulni, ügyet intézni.

Munkám során szintén gyakran beszélgetek papokkal, pedagógusokkal, magyar intézmények vezetőivel, és sokat panaszkodnak. Hiábavalónak érzik a befektetett munkát, ne beszélve arról, hogy többszörösen túlterheltek a többségiekhez képest. Például egy óvónőtől kisebbségi helyzetben a tanításon, nevelésen túl, elvárjuk, hogy képes legyen magyar tannyelvű óvodába vonzani a gyereket, megtartani ott 3-4 éven keresztül, majd a magyar tannyelvű iskola felé irányítani őt, pontosabban a szüleit. Ehhez többet kell nyújtania, mint egy román óvodában dolgozó kollégájának, például (át)látható eredményeket kell felmutatnia szinte állandó jelleggel (pl. közösségi oldalakon), folyamatosan közösségépítéssel is foglalkoznia kell (szülői kirándulások, bálok szervezése stb.). Működtetnie kell egyfajta interkulturalitást is, hiszen hídnak kell lennie két nyelv, két etnikum között. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Egy kisebbségi közösség, de valójában bármilyen közösség fennmaradásának alapja a minőségi munka és a minőségi oktatás. Ennek egyik feltétele az igényorientált képzési struktúrák kidolgozása, melynek figyelmbe kell vennie a megváltozott nyelvi környezetet és a megváltozott kommunikációs szokásokat is (melyeknek technológiai, kulturális, antropológiai okaira itt nem térek ki), valamint a változóban levő értékrendszereket. Ez utóbbiakhoz érdemes figyelembe vennünk a kultúrakonfliktus-elméleteket: különböző csoportok együttélése eleve ütközési felületeket generál, ha e fölé még egy uralkodó kultúra normái is boltozódnak, akkor igen viszonylagossá válnak egyrészt a személyközi kapcsolatok, másrészt a csoportos interakciók is. Evvel a helyzettel számolva a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 2017-ben kezdeményezte annak a továbbképzésnek az elindítását, amely a kétnyelvű környezetben tanuló diákok kommunikációs kompetenciájának differenciált óvodai nevelését tűzte ki célul a szociális környezet kontextusában. A program tananyagát a Partiumi Keresztény Egyetem Neveléstudományi Intézete készítette el, és az országos szintű képzésben is részt vállaltunk. A kurzus egyik altémája a családokkal való kommunikáció az óvodai nevelésben. Ennek keretén belül tudtunk foglalkozni a kommunikációs kompetenciák óvodai fejlesztésével kétnyelvű környezetben és a (kétnyelvű) családokkal való kommunikációval az óvodai nevelésben. Próbáltuk felvértezni a kollégákat.

Külön képzési programokat, nyílt előadásokat tartunk különböző intézmények meghívására, amely segíti a kisebbségi emberek szakmai fejlődését. Például 2021-ben a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum meghívására beszéltem szülőknek arról, hogy milyen előnyei vannak a kétnyelvűségnek. Általában jobban teljesítenek az egzekutív funkciók bizonyos területein, ilyen pl. a kezdeményezés, a döntéshozatal, a jelenségek fontosságának felismerése, a cselekvés következményeinek felmérése, jobb a figyelmük, komplexebb feladatok tervezésére képesek stb. Ráadásul kevesebb esetben mutatható ki: autizmus, hiperaktivitás, diszlexia kétnyelvűek esetében, vagy a demencia később jelentkezik. Sőt, a kétnyelvűek kommunikációs érzékenysége fejlettebb az egynyelvűekénél. És még nagyon sok előnye lehet a kétnyelvűségnek.

Ugyanakkor a kisebbségi létre lehet többletként is tekinteni: két nyelv és két kultúra elsajátításának lehetősége rejlik benne. Kérdés: akarunk-e élni is az előnyökkel vagy csak a negatívumokra koncentrálunk?!

április 22, 2024 | Molnár Mónika | Hírek | Rovatok

MEGOSZTOM

Tandemben a Tandemmel Eszéken

Kisvárosban élek. Annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Hogy szeretem-e? Nézőpont kérdése. Szeretem, hogy a szüleim, sőt, a nagyszüleim is csak pár utcára laknak tőlem. Szeretem, hogy ha kimegyek a piacra, már jól ismerem a zöldséges bácsit, a sajtos nénit és azt is tudom, mikor lesz kapható friss házi tojás. Hogy a munkahelyemre pár perc alatt beérek a kis kék biciklimmel és azt is szeretem, hogy ha ezután úgy tartja kedvem, eltekerhetek a város melletti kis szőlősbe. Ott 100 éves viskók, fák, bokrok, madarak várnak, vagyis maga a természet csupán egy karnyújtásnyira.

Na, de mi az, ami a kisvárosi lét ellen szól? Hogy a zárt helyeken sokszor észrevétlenül szűkülni kezd a tudat is. Egyre kisebbek a parkok, egyre rövidebbek az utcák, már nincs új arc a tereken. Mindent és mindenkit ismerek, nincs új élmény, kevés az, ami itt van. Elégedetlenül nézem az életterem, elvágyódom a hétköznapokból. Ha ezeket a jeleket veszem észre magamon, akkor tudatosan tenni kezdek ellene. Nincs mese, újra kell indítani, fel kell töltődni. Azt hiszem, ez többünknek ismerős. Ami viszont megmosolyogtat, hogy ilyenkor fura mód az élet is veszi a jeleket, és ha figyelmesek vagyunk, megragadhatjuk a felkínált lehetőségeket.

Snitt. Pittyeg a telefon. Sára az. Mindig örülök, ha ír. Jön a kérdés: lenne-e kedvem vele tartani egy következő Tandem könyvbemutatóra, Eszékre? Gondolkodás nélkül mondok igent, mintha csak erre vártam volna napok óta. Hétfőn indulunk, felvesz. Mosolygok, hiszen minő véletlen… egy harmadszorra is elhalasztott képzés miatt én azon a hétvégén épp Szegeden leszek. Vagyis félúton Eszék felé.

Hétfőn kapkodva pakolok be a már ismerős autóba, és útnak indulunk. Olyan rég utaztam már, pedig úgy szeretek. Ahogy távolodunk az ismerőstől, egyre jobban érzem magam. Aztán megérkeztünk a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ diákotthonába. A szállás új, modern, mindennel felszerelt. A folyosón diákok színes jegyzetei, bátorító üzenetei, amelyek egymásnak szólnak: ügyes vagy, bízz magadban, nem vagy egyedül, veled vagyok! Bárcsak otthon is ez lenne a példa. Csak egy óránk van a könyvbemutatóig, úgyhogy sietnem kell. Anna visz el minket az eszéki Népkör Magyar Kultúregyesület székhelyére. Alig rendezzük el a magunkkal hozott könyveket, máris megérkezik a helyi tévé és rádió. Sárával készítenek interjút, én pedig csak ámulok, mennyire világosan és érthetően fogalmaz meg egy-egy hosszabb és összetettebb gondolatot a feltett kérdésekre. Mindezt spontán és teljes természetességgel. Én kamera előtt mindig rettenetesen izgulok. Anna közben könnyedén fordítja a szót horvátra, s észrevehetően csak úgy áramlanak a női energiák, valami mély tudás.

Érkezik a hallgatóság, nénik, bácsik jönnek és foglalják el a helyüket. Magyarok, de feltűnik, hogy a folyosón horvátul szólnak egymáshoz. Pontosan kezdünk, mint mindig. Kezdetben hárman beszélgetünk a Tandemről, az életről, halálról, majd részleteket olvasunk a szövegekből, és én is egyre komfortosabban érzem magam. Jönnek a kérdések és a saját történetek. Látom az örömöt az idősek szemében, mennyire klassz dolog, hogy itt vagyunk és beszélgetünk! Magyarul. Az ember tényleg társas lény, jól esik az együtt töltött idő, s elégedetten azt érzem, hogy jól sikerült a bemutató is. Mielőtt úgy gondolhatnám, hogy ezzel véget is értek az aznapi teendőink, és elérkeztünk a nap lezárásához, a magyar konzul vacsorára invitál bennünket. Eszéken is kisebbség a magyar, nálunk is, így hamar szóba jön Nagyszalonta lakossága. Hányan vagyunk? Pár mondat után egyre hevesebben magyarázom, hogy az én időmben még 32 vagy 28 fős létszámú volt egy magyar osztály. Legalább négy első és három ötödik indult. Sokan voltunk. S mára már… Kevés a gyerek, kevés az osztály, csak a töredéke maradt a régi nagy számoknak. Összeszorul a szívem, s arra gondolok, mi lesz így velünk?

Másnap Anna iskolalátogatásra invitál bennünket. Az egyetem mellett a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban, vagyis a helyi magyar iskolában is tanít. A környékbeli gyerekeknek lehetőségük van itt elvégezni az általános iskolát, középiskolát és a líceumot is – mindezt magyar nyelven. Miközben várjuk Annát, kicsengetnek. Gyerekek lepik el a folyosókat. Vannak itt kicsik, vannak nagyok és vannak még nagyobbak. Szaladgáló gyerekek és olyan kamaszok is, akiket a társaik segítenek a közlekedésben, hiszen kerekesszékben ülnek. Huncutul kacarászók és illedelmesen köszönők. Minden gyermek más és más, viszont egy dolog közös bennük. Mindannyian horvátul szólnak egymáshoz. Az Arany János Elméleti Líceumra gondolok, az Adyra, a Szent Lacira Váradon, és az jut eszembe, mekkora kincs a magyar szó. Megjön a kalauzunk, kezdődik a vezetés. Ahova nézek, kokárda, magyar motívumok, költők, írók, történelmi alakok portréi. Az osztályok mindennel felszereltek, a tanárok és az igazgató is kedvesen fogadnak minket. Elindulunk Anna osztályába, hogy kiossza az órai feladatokat, s amikor benyitunk, megtorpanok. Két lányka ül a teremben. Az osztály kétharmada, mert a fiúcska hiányzik. Megdöbbenve hallgatom, hogy bizony náluk arra is volt már példa, hogy egyetlen gyerekkel indítottak évfolyamot. Kevesen vannak. Elszégyellem magam, és eszembe jut, hogy én tegnap este még a harminc fős évfolyamról panaszkodtam.

Délben indulnom kell, mivel hosszú út vár rám Eszékről Nagyszalontára. Sára még marad, hiszen az Erasmus+ program, amellyel érkezett, egész héten tart. Megkérem, vigyen át a határon, onnan könnyebb lesz visszavonatozni Békéscsabáig. Szeretek vonattal utazni. Egyre jobban. Ekkor van időm gondolkodni, elemezni, tervezni és érezni. Ismerős érzés bukkan fel, a honvágyam. Hiányozni kezdenek a parkok, az utcák és az emberek is. Az ismerősök és a barátok. A néni, akit már ezerszer láttam, bár a nevét még nem tudom. Az iskola és a Csonkatorony. Arra gondolok, hogy jó itthon. Aztán arra is, én mivel tehetném ezt még jobbá…

A horvátországi Új Magyar Képes Újság tudósítását, Molnár Mónika írását az eszéki estről itt olvashatják.

március 26, 2024 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok

MEGOSZTOM

Tandemben tudományos témákról

Ötven társszerzővel jelent meg Magyari Sára Tandem című új könyve, melynek elsődleges célja a tudománynépszerűsítés olvasmányos formában, továbbá a közös gondolkodásra való serkentés. A Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyvet szerdán, március 27-én 19 órától mutatják be Nagyváradon, a Bunyitay Könyvtárban (Kanonok sor 11.), partnerségben a Partiumi Keresztény Egyetemen működő Alkalmazott Kutatások Központjával. A nagyváradi szerzőtársak: dr. Bartha Krisztina, dr. Borbély Julianna, dr. Horváth Gizella, dr. Gál Katalin, dr. Szabó Roland, Pikó Stefánia, dr. Szilágyi Ferenc, dr. Pásztor Rita, dr. Bökös Borbála, Visky István, dr. Pálfi József és dr. Maior Enikő elsősorban humán tudományos témákban publikáltak a kötetben, változatosságra és aktualitásra is törekedve. Magyari Sára egyetemi docenssel, a Tandem kezdeményezőjével, valamint a jelenlévő szerzőkkel Szűcs László, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, az Újvárad folyóirat főszerkesztője beszélget. A kötet kiadó áron megvásárolható, a szerzők dedikálnak.

január 25, 2024 | Ujvarad Admin | Hírek

MEGOSZTOM

Magyari Sára legújabb kötetének bemutatója Temesváron

A temesvári Start Tanácsadó és Továbbképző Iroda közös programja a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesülettel és a temesvári Bolyai János Szakkollégiummal a Tandem című könyv bemutatója. Szűcs László, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, költő, újságíró, az Újvárad folyóirat főszerkesztője beszélget Magyari Sárával, a kötet szerzőjével, valamint a temesvári szerzőtársakkal. Helyszín a Bolyai Szakkollégium konferenciaterme (Dragalina sgt. 9 sz.). Időpont: 2024. január 29., hétfő, 18,30.

december 28, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Vallás és tudomány

Gyakran hallunk, olvasunk olyat, hogy a vallás és a tudomány nem fér meg egymás mellett. Hogy a kettő egymásnak ellentéte, hogy kizárják egymást. Vajon így van-e? Mitől függhet, hogy ezt tapasztaljuk, gondoljuk? Egyáltalán hogyan gondolkodik erről egy gyakorló pap, aki tudományt is művel, és egy paplány, aki szintén kutató.

(Pálfi József)

Izgalmas kérdésfelvetés ez így, melyet akár egy-két sommás mondattal meg is válaszolhatnánk. Ám az ilyetén gyakran együtt felvetett két kulcsszó, némileg zavareloszlató és pontosításra szoruló magyarázatot követel meg.

Először is a vallás szó talán az egyik legősibb és legkomplexebb értelmű kifejezésünk, melynek teljeskörű és értékű magyarázatát aligha lehet egyszerűen és röviden összefoglalva megfogalmazni, visszaadni. Az talán kétségtelen, hogy a vallás szó hallatán az emberek többsége nagyobbrészt Istenre, egyházra, templomra, túlvilágra stb. gondol. Ám e fogalom mögött, emberemlékezet óta ott húzódik meg a vallás/ok legtágabb értelemben értelmezhető gazdag és színes világa. A vallás/ok fogalmi jelentését, értelmét, lényegét és meghatározását sokan, sokféleképpen próbálták már évezredek óta megfogalmazni. Ám még a legjobb szándék vagy legnagyobb tudás mellett sem beszélhetünk teljességről, csak részlegességről, töredékességről, mert maradéktalanul még senkinek sem sikerült ez. Egy biztos, hogy mögötte az Isten, a numinózum, a természetfeletti fel- és/vagy elismerése, és az Örökkévaló, Mindenható Szenttel való valamilyen típusú kapcsolat fenntartása, gyakorlása lehetséges. Kedves magyarázó etimológiai szótáram (Czuczor–Fogarasi) szerint „a vallás gyökér-szava a vall, mely bizonyítást, állítást, azaz valamiről azon nyilvánítást jelent, hogy bizonyos tekintetben van, létezik”. A vallás szó pedig „nyilatkozás, mely által állítjuk, bizonyítjuk, hogy valami így vagy úgy van, vagy ellenkezőleg: tagadjuk. Szóbeli és tettlegesség kijelentés, hogy bizonyos hitágazatokat hiszünk és követünk. A lelki üdvösségre vonatkozó hitágazatok összessége, amennyiben azoknak hívői és követői vagyunk”.

Másodszor a tudomány kapcsán viszonylag egyszerűbbnek és egyértelműbbnek tűnik a válasz, de valójában mégsem az. Nem, mert közismert és -használatos terminológiánkban a különböző tudományok spektruma nagyon széles. Az egyes tudományterületek is már évezredek óta folyamatosan differenciálódnak, az utóbbi évszázadokban egyre gyorsabb és bővülő, tágabb spektrumban. Az tény, hogy a tudomány az ember abszolút szellemi tevékenységi köréhez tartozik, mégis az idők folyamán egyre differenciáltabb szétágazódása és tagozódása okán, aligha lehet eléggé precíz és tökéletes meghatározását adni. Talán Gaál Botond akadémikus (teológus és matematikus) professzor definícióját lenne érdemes idézni, aki szerint „a tudomány az embernek olyan intellektuális tevékenysége, mellyel a teremtett mindenség megismerésére törekszik és az őt körülvevő valóságot igyekszik feltárni annak tárgya szerint, meghatározott módszer segítségével és az ellenőrizhetőség vagy alkalmazhatóság visszacsatolási lehetőségeivel”. A már említett szótár szerint pedig „szélesebb értelemben minden, amit tudunk, amiről bizonyos ismereteink vannak, és különféle tárgyú tudományokban jártasnak lenni. Szűkebb értelemben meghatározott elveken alapuló, egymással összefüggő, és egymásból következő ismeretek, illetőleg igazságok rendszere. Gyökere a tud, mely bizonyos tárgyak léte, mi volt a felül öntudatos eszméje, illetőleg ismerete van. Ön-eszének belátása, vagy akaratának határozata szerint valami felül bizonyos. Tanulás, okulás, gyakorlás következtében szerzett képessége, ügyessége van tenni, csinálni valamit”.

Mielőtt az alapkérdésre adhatnánk meg a magunk válaszát, előtte azt kell még tisztáznunk, tudomány-e a vallás? A különböző akadémiai besorolások és értelmezések szerint egyértelműen az. Igaz, nem ebben az egyszerű formájában, hogy vallás, hanem ilyen megnevezésekkel is találkozunk, hogy vallástudományok, hittudományok vagy éppen teológia-tudományok. Akár egyik, akár másik megnevezést is külön-külön meg kellene magyaráznunk ahhoz, hogy tisztább képet kapjunk. Ám keresztyén gondolkodókként mást értünk, gondolunk vallásról, mert számunkra a mindenséget teremtő, fenntartó és a teremtményt gondviselő Istenről szóló teológia a lényeges és fontos, aki Krisztus Jézusban jelentette ki önmagát és váltotta meg a világot.

Keresztyén gondolkodó teológusként vagy lelkipásztorként (papként), a vallást nem tudom nem „felemelve leegyszerűsíteni csak” a keresztyén szintre, mert vallás csak lehet, amely Jézus Krisztusról vall, beszél, képviseli és éli. A keresztyén teológia lényege, origója, alfája és omegája tehát Krisztus Jézus, ezért abban az értelemben mint tudomány nem beszélhetünk róla, de még mint vallásról sem, mert nem egy a vallások sorában. A teológia, keresztyén gondolkodásunk „tudománya” csak az egy örök és igaz Istenről beszélhet, aki Jézus Krisztusban kijelentette magát és Szentlelke által örök létközösségébe kapcsolta az embert. Ezért jelentette be Pál apostol egykor az athéni Áreopágusz nagy katedrájánál, hogy Krisztus Jézus után vége a tudatlanság korának.

Az pedig, hogy mitől függhet az, hogy ezt úgy látjuk és gondoljuk, hogy a kettő egymásnak ellentéte, vagy hogy kizárják egymást? Úgy vélem, hogy ez az Isten-idegen vagy Istent elutasító átideologizált tudományok képviselőinek az oldaláról érkező paradigma. Alan Wattsal együtt úgy vélem én is, hogy az elmúlt két-háromszáz esztendő „során szinte magától értetődően vette át a tudomány a vallás tekintélyének helyét a közgondolkodásban, a kételkedés pedig, legalábbis szellemi dolgokban, általánosabbá vált a hitnél”. Ám amennyiben józanul gondolkodik valamely tudományterület képviselője, akkor velem együtt egyértelműen fogalmazhatja meg azt, hogy a kettő egymásnak sem nem ellentétei, sem nem zárják ki egymást. Persze ehhez helyes, egészséges és normális világképe, szemlélete és értelmezése kell legyen az egyes tudományok emberének, mert amennyiben az ember teremtményként tekint a Teremtőre, akkor a teremtett mindenséget és annak minden dolgát ennek szemüvegén keresztül kell néznie, értenie és megélnie. Ezért is gondolom azt, hogy bármennyire is differenciált legyen a tudományok világa, valójában minden Istenre tekint, mert nála nélkül semmi sem lett, ami lett, és nélküle semmi sem állna fenn, maradna meg. Amennyiben így tekintek a tudományokra, akkor bármely tudományterület, bármely diszciplínáját úgy tekintem, mint amelyik annak józan szolgálatára tekint, akié a teremtett mindenség, mindenestül.

(Magyari Sára)

Vallom, hogy így van. Nem hiszem, hogy így lenne. Hallom gyakran a mindennapi nyelvhasználatban és a tudományos beszédmódban is. Vallást és hitet gyakran a keresztény értelemben vett vallásossághoz kötjük, pedig az csak az egyik irány. Tágabb értelmezésben a két szó jelentése nem kapcsolható csak az istenhithez – legyen az bármilyen vallású. Gondolkodási sémáink alapja például a hit. Gyakran, mindenféle valós alap nélkül hiszünk, vagy nem hiszünk dolgokban, jelenségekben. Nem ritkán hallom vissza mindennapi kommunikációnkban, amikor valaki valamit félreért, hogy: „De én azt hittem, hogy…” Azaz hozzáképzelünk, beleképzelünk a dolgokba még valamit. Valami olyasmit, ami számunkra egyértelműbb, otthonosabb, ismertebb. Valójában ez a valóság egyfajta torzítása, elegánsabban mondva: értelmezése.

A tudományos gondolkodás is hitalapú gyakran. Bevallom, igen kevés olyan kutatót ismerek, aki képes kilépni a saját tudományos hiedelmeiből. Hadd nevezem most így a – hiszékenységet! Ha nagyon egyszerűen kellene a hit és hiedelem fogalmakat magyaráznom, akkor azt mondanám, hogy az első kanonizált, elfogadja a közösségi norma, ilyen például a vallásos hit. A másikat pedig nem fogadja el a közösségi norma, azaz nem kanonizált. A hiedelmet gyakran kapcsoljuk össze a babonával. A néprajzban, antropológiában, de általában véve a viselkedéstudományokban mindkét szó fontos, értékes, és egymás szinonimái, avval az apró különbséggel, hogy a hiedelem tudományos szakszó, így semleges jelentésű(nek gondolnánk), míg a babonát inkább pejoratív értelemben használjuk.

Néprajzi alapkijelentés, hogy az ember hiedelemhordozó közeg. Azaz hitalapú a működésünk. Hiszünk ezt-azt az emberről, a világról, a transzcendensről. Vagy nem hiszünk. De az érdekes az, hogy a nem hivés is hit. Valaminek a hiányában.

Én magam mindig nehezen élem meg, amikor egy hitrendszerem megdől a saját kutatásaim alapján. Mert én is hiszek egy s mást a világról, az emberről, bármiről. És bevallom, képes vagyok napokig hitetlenkedni, és újraellenőrizni az eredményeket, amelyek megdöntik az igen szilárdnak hit elképzeléseimet. Persze mára legalább annyit megtanultam a világ működéséről, így magamról is, hogy nincs objektíven, racionálisan működő ember. Így én sem vagyok az. Vagyis szubjektív vagyok és irracionális, mint mindenki más. Avval a különbséggel, hogy hajlandó vagyok hátra lépni, és elfogadni egy-egy kutatás eredményét. Amelyik a valóságot mutatja.

Szűkített jelentésben a vallás valamilyen istenben való hitet jelent. A tudomány így akár ellentéte is lehetne. Most nem definiálnám a tudományt, hiszen ezt már megtettük pár évvel ezelőtt ebben a rovatban (l. Nagy-György Tamás – Magyari Sára 2020. Tudomány? – Tudom, ám!). A lényeg, hogy a tudományos gondolkodás objektív és racionális – kellene legyen. De mivel az emberi tényező közrejátszik, azaz maga a kutató, a tudós is ember, ez nem mindig sikerül. És az külön izgalmas kérdés, hogy mekkora kalamajkát okozhat, ha egy-egy tudományos eredmény nem validálható.

Ha még inkább szűkítem és közelítem a két fogalmat, akkor eszembe jut jó néhány reáltudományt művelő kutató, aki előbb-utóbb bevallja, hogy ő Istenben hívő ember. Sőt olyan is, aki egyszerre műveli az evolucionista tudományt és hisz Istenben – is. Mert a kettő nem zárja ki egymást, főleg, ha mértéktartóak vagyunk, és tudunk disztingválni. Talán az egyik legizgalmasabb könyv és érvelés John C. Lennox: Isten és Stephen Hawking, melyből kiderül, vallás és tudomány között nincs áthidalhatatlan ellentét.

Ettől függetlenül szeretjük a kettőt ellentétként felfogni. Ennek a mechanizmusnak az egyik lehetséges oka az, hogy az emberi gondolkodás, az észlelés az úgynevezett bináris oppozíciók mentén működik. Erről a jelenségről is többször írtunk már e rovatban, most csak annyi, hogy egy tengely mentén értelmezzük a valóságot, melynek egyik végén egy negatív tartomány, a másikon egy pozitív tartomány van, ezekbe helyezzük el – önkéntelenül – a minket körülvevő valóságot. A kultúrtörténeti okokat is ismerjük, ahol egyház és tudomány kerül egymással szembe, de ennek oka is a fenti észlelési módban gyökerezik, mely aztán különböző érdekeket is mozgathat.

Pedig a lényeg, hogy szükség van tudományra. És szükség van vallásra is, hitre is. Az egyik általában az anyagi világunkat mozdítja előre, a másik a lelki világunkat. Persze mindkettő lehet ártalmas is, ha például túlzásokba esünk. Az ember test és lélek – meg szellem és erkölcs is. Igaz, az első két fogalmat sem tudjuk ma már értelmezni és érvényesíteni, nemhogy az utolsó kettőt!

Dr. Pálfi József (1967, Székelyhíd), lelkész, vallástörténész egyetemi tanár. A Partiumi Keresztény Egyetem rektora, a Csillagocska Alapítvány elnöke

november 14, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Nagyon kisebbségi nyelvhasználat

Novemberben van a magyar nyelv napja. És a szórványé is. Meg a tudományé is. Így kézenfekvő, hogy ebben a hónapban a magyar nyelv helyzete legyen a téma. Kisebbségben. És szórványban. Arról is tandemezünk, hogy Ukrajnában hogyan is állnak a magyar nyelvi jogokkal. Hol, mit szabad kiírni magyarul? Vagy milyen más nyelven? Látható-e a magyarok jelenléte? És hallható-e? Közben megvizsgáljuk azt is, mi hogyan állunk mindevvel.

(Máté Réka)

Még vissza tudok emlékezni, a kilencvenes évek derekán, az újonnan alakult Ukrajnában dúló gazdasági válság közepette, hány embertől kellett búcsúznia a közösségnek, ahol felnőttem, akik a jobb jövőt lelki szemeik előtt látva a határ túloldalán kezdtek új életet. A folyamatos kilátástalanságra, a véget nem érő áramszünetekre, az alapvető cikkek hiányára ma is keserű nosztalgiával gondolnak vissza az idősebb generációk tagjai, míg az én nemzedékem furcsa mód örömmel idézi fel a (jobb híján) gyertyafény mellett, beszélgetéssel, kártyázással eltöltött estéket, hisz mi akkor még mit sem érzékeltünk szüleink mindennapos küzdelmeiből. Amikor a 2014 óta tartó orosz–ukrán fegyveres viszály tavaly februárban háborús konfliktusba torkollott, ezrek, sőt, milliók élete tört derékba. A világ szerencsésebb részén élve, (értvén ez alatt magamat is, akinek az otthonától sok száz kilométerre zajlanak csak háborús események) a történéseket javarészt a médiában követve, összeszorult szívvel figyeljük a fronton zajló eseményeket s a menekülő tömegeket. Ami talán kevésbé látható, s főként csak a hátországban élők számára érzékelhető igazán, az a „járulékos veszteség”, mely az országban kihirdetett hadiállapotot kíséri. A fentebb említett események kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint ismétlődtek meg a tavalyi évben, csak egy valami változott: ezúttal én olvastam mesét a gyermekemnek a gyertyafény mellett.

A kárpátaljai magyarok számára különösen nehéz időszak ez a mostani. A háború minden (ukrán és nem ukrán) család számára váratlan nehézségeket hozott, s az eddig ismert, kényelmes(ebb) világunk változni látszik. Az utóbbi kilenc év nyelvpolitikai intézkedések sorát hozta magával, melyek hozadékát most már nap mint nap érezzük. Változások következtek be az oktatási rendszerünkben, kizárólag az államnyelven intézhetjük hivatalos ügyeinket, s Petőfi helyett ma már legtöbb helyen „Petefi” utcába tévedhet a hozzánk látogató. A folyamatosan életbe lépő törvénycikkek nyomán lassacskán egynyelvűsödni látszó helység- és utcanévtáblák, feliratok mellett azonban mai napig sem ritka, hogy magánszemélyek, cégek az államnyelv mellett más nyelveken is közzétesznek feliratokat.

Nem tudni, hány magyar ajkú ember maradt ma Kárpátalján, hisz főként a kisebb, magyarlakta települések utcáit járva érezhető az üresség, a korábbi nyüzsgés hiánya. Az effajta nehéz idők óhatatlan borúlátásra késztetik az embert, s hajlamosak vagyunk csak azt meglátni, mi mindent is vesztettünk az elmúlt évekhez képest. Ugyanakkor, ha számba vesszük áldásainkat, láthatjuk, mi mindenünk van még, amire reménnyel tekinthetünk. Magyar tannyelvű óvodáink és iskoláink, melyek az elképesztő munkaerőhiány mellett is megkezdték ősszel munkájukat. Magyar felsőoktatási intézményeink, ahová idén is jelentkeztek diákok. Történelmi egyházaink, ahol magyarul is szólhat az ige. Kétnyelvű rádiónk, tv-csatornánk, magyar színházunk. Érdekképviseletünk. S bár már kevesebben, de vannak még magyar emberek, akik igyekeznek lehetőségeikhez mérten tovább éltetni nyelvüket.

Van valami a levegőben. Nem tudom, hogy a változás szele vagy csupán az a feszültség, amivel minden nap ébredünk a háború kitörése óta. Csak az idő fogja megmondani, milyen lesz a magyar nyelv, a magyar közösség jövője Kárpátalján. Ma csak annyit tehetünk, hogy reményeinkbe kapaszkodva, leszegett fejjel tesszük tovább a dolgunkat, bízva abban, hogy unokáinkhoz is szólhatunk majd itthon, magyarul.

(Magyari Sára)

Romániában a 215/2001. számú közigazgatási törvény rendelkezik arról, hogy azon településeken, ahol egy kisebbség számaránya eléri a 20%-ot, ott a polgármesteri hivatal helyi költségvetésből meg kell(ene) oldja a többnyelvű feliratokat, legyenek azok útjelző táblák, településnév-jelzők, állami intézmények névtáblái, feliratai. A 489/2006. számú törvény a vallásszabadságról és az egyházak általános rendjéről, 16. cikkelyében kimondja: „Tevékenységük lebonyolítása során az elismert egyházak bármely, általuk megfelelőnek vélt nyelvet használhatják. A pénzügyi-könyvviteli nyilvántartást román nyelven is szükséges vezetni.” A Nyelvi jogok útmutatójában (Bogdán Andrea – Mohácsek Magdolna 2012) ezt olvashatjuk: „a műemléképületeken a feliratokat három nyelven (románul, angolul és franciául) kell feltüntetni. Amennyiben az önkormányzat úgy dönt, a műemlékek feliratozása magyar nyelvű is lehet. Az emléktábla szövegét minden esetben az illetékes műemlékvédelmi hivatalnak is jóvá kell hagynia.”

Tehát, az országos szabályozás szintjén mi nem állunk rosszul. Vannak nyelvi jogaink – is. A valóságban viszont más a helyzet. Mindkét oldalról!

Figyelem! Most jön az a rész, amiért máglyán égetnének – a mieink, de attól még ez a valóság. Több kutatás azt bizonyítja – például a sajátjaim is –, hogy nem nagyon szoktunk élni is a jogainkkal. Általában nem, de a nyelviekkel végképp nem.

Sokat utazom az országban, főleg Bánság–Partium, azaz Temesvár–Arad–Nagyszalonta–Nagyvárad útvonalon. Kapcsolatban állok több olyan kutatóval, akik a nyelvi tájképpel, azaz a látható nyelvvel (kiírások, feliratok, útjelzők, helységnév-táblák, reklámtáblák, intézményi kiírások stb.) foglalkoznak, s be kell látnunk, hogy általános magatartás: a mindennapi életünkben valahogyan elblicceljük a magyar nyelvhasználatot. Ha a polgármesteri hivatal valamit nem ír ki a mi anyanyelvünkön, ha levernek egy-egy magyar nyelvű táblát, esetleg megszólnak minket a magyar nyelv használatáért, akkor égszakadás és földindulás van – amúgy teljesen jogosan. Ha viszont a saját fogorvosi rendelőnkben, cégünkben, kávézónkban minden csak az államnyelven van kiírva és evvel szembesítenek, akkor két gyakori válasszal szoktam találkozni: Romániában nem szabad kiírni magyarul is feliratokat. Ha ilyenkor idézem az országos szabályozást, akkor erre az a válasz: tudom-e én, mennyibe kerülnek a kétnyelvű táblák?! Nem tudom – számszerűsíteni. De el tudom képzelni, hogy pont a duplájába. És megértem, hogy sok. Azt is, hogy pluszmunka ennek utánajárni.

Gyakran nézegetem a személyibe írt neveket is. Magyar helyesírás szerint van-e, ott vannak-e az ékezetek vagy sem? Mert jogunk van a saját anyanyelvünk helyesírásához. Az eredmény siralmas. Sok a Sabo, a Cristina, a Ladislau, az Ecaterina, Szoke/Soke stb. A válasz nagyjából mindig ugyanaz: nem szabad, aki beírta, nem írta helyesen. Azaz más a hibás. A gyakorlatban viszont általában „apu a hibás”. Mert egy gyerek megszületése után ő szokott intézkedni. S ha mondjuk, túlságosan bódult állapotban van, akkor nem nagyon fog a helyesen írt névre figyelni, sőt a megfelelő keresztnévre sem. De elég, ha csak kicsit gyáva kukac, azaz konfliktuskerülő, mert nem fog kardoskodni a jogaiért. Amúgy meg általában nincsenek is tisztában az emberek a nyelvi jogaikkal.

Harmadik kedvenc példám a bankautomaták használata. Több olyan pénzfal is van, ahol opció a magyar nyelv. És nem azt használják! Ezt nem tudom felfogni, hogy miért. Nem olyan bonyolult ott a nyelvhasználat, hogy azt lehessen mondani, nem értik a magyar „szakkifejezéseket”. Ugyanolyan a betűméret, szín, mint a román vagy angol nyelvé. És mégsem!

Van ennek a nyelvi jogosdinak színe és fonákja rendesen. Valahogy jó lenne, ha bátrabban használnánk, ha élnénk is a jogainkkal. Valahogyan nagyon jó lenne, ha elfogadnánk azt, nemcsak jogaink vannak, hanem kötelezettségeink is – még az anyanyelvhasználattal kapcsolatban is. Meg úgy általában a világban, a felnőttlétben ez a kettő együttjár. Sokszor hangsúlyozom az egy ember-effektust, sokan nem hiszik el, önmagukról, másokról, hogy mekkora hatóereje van az egy embernek – a mindennapokban, a közvetlen környezetünkben, de amúgy az egész életünkben.

Azt tapasztalom, nagyon kisebbségi a nyelvhasználtunk. Pedig vannak megoldások. És vele szemben ott van az emberi természet, ahol nem az objektivitás a nyerő…

Máté Réka (1993, Mezőkaszony, Ukrajna), nyelvész, kutató, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpontjának és Filológia Tanszékének munkatársa, Beregszász.

november 1, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Tandem | Társadalom

MEGOSZTOM

Temetőben üldögéltem – a szívemben kíváncsiság

Mostanában mintha ódzkodnánk a temetőktől, a beteg emberektől, a temetésektől. Pedig az élet természetes része az elmúlás, a temető pedig egyszerre árulkodhat a múltról és a jelenről; az élőkről, de a holtakról is. Miért érdemes kimenni a temetőbe? Séta közben milyen árulkodó jeleket találunk? Mi köze a nagyvárosi temetőknek a romantikához? Ilyen kérdésekre kerestük válaszainkat.

(Balázs Lajos)

A temető, bárhol is legyen, árulkodik is, de inkább beszél, képet mutat, hogy akinek füle és szeme van, hallja meg, értse meg, mit mond és mutat a múltról, jelenről. A jövőről is. A temető különleges hely: csendjével a csendesen üldögélő, nézelődő lelkében, tudatában, akarata ellenére befele hangzó mondatok, emlékek, kérdések folyamát indítja el. Temetések alkalmával járt már temetőben, helyben is, máshol is, férfi és nő, gyermek és idős, alkotóereje teljében elhunyt, közelije, távolija koporsója mellett kifejezni együttérzését az ott álló fájdalmasokkal (gyászoló hozzatartozók). És mert az üldögélő nemcsak érző, hanem gondolkodó ember is, most rájött, hogy a temető(k) telepítése, kialakítása, időben való formai/alaki változásai nagymértékben függenek az élő emberi település történelmétől, hitéletétől, felekezeti, etnikai dominanciájától, kultúr- és civilizáció szintjétől, egyéni és közösségi viszonyaitól, a halottkultusztól, a végtisztesség megadásának hagyományos méltóságától, ahogyan Erdélyben, kiváltképpen a Székelyföldön szokták mondani.

Egyik orvos kollégámnak az édesapját a saját gyümölcsöskertjébe temették, noha Mária Terézia az általa kibocsájtott egészségügyi rendeletében ezt megtiltotta.^[1] Abban a mezőségi faluban a múlt század 60-as éveiben még nem volt köztemető. A halotti tort is ott rendezték. Mindezt azért, hogy a családból elhunyt az élő család közelében aludja örök álmát. Később az összetartozó család egyéni és társadalmi elvárásának képét a családi sírhelyek összevonása, csoportosítása által valósítják meg. Ez nincs másképp az erdélyi magyar városi temetőkben sem. A példák ezreit sorolhatnám fel. Székelyföldön, kiváltképpen a csíki katolikus falvakban tartja magát az a hiedelem, hogy a haldokló lelke nem ismeretlen halotti társaságba távozik, őt a családból korábban elhunytak lelki/szellemi közössége várja és fogadja, mert földi létük idejéből már ismerik. Még azt is, aki nem tért haza az első világháborúból, de a rokonságból való. Ezt a meghosszabbított földi valóságot, az összetartozás folytonosságát meg kell őrizni a családi sírok fenntartásának hagyományos szokásával is. A faluban is vannak olyan utcák, ahol a lakók rokonok, azonos nevűek! „Ahol nagyapám vagy anyám van, ott ásunk mű es, hogy ott legyünk mellettük. Azon vannak örökké, hogy a családtagok, rokonság egy helyre kerüljön” – mondják. „A házastársakat is egymás mellé helyezik, mint az életben, ahogy járnak. Jobbról örökké a fehérnépet szokták. Amelyik hamarébb hal meg, már előre oda teszik, ahova jár a helye.” (saját gyűjtés, Csíkszentdomokosról)

Ezt az örökségünket politikai argumentumként dobta be egyik leleményes parlamenti képviselőnk a rendszerváltás után elindított Har–Kov-jelentés parlamenti vitája során. A vita arról szólt, hogy ki honnan és mikor jött Székelyföldre. A perdöntőnek vélt javaslat így hangzott: „Mindenki álljon a nagyapja, dédapja sírjához.”

Ha néprajzosként, antropológusként keresem a választ és értelmezem, csak ezen a kis résen keresztül is számomra a temető egyféle geometriai, mértani entitás: az élő falu, halott falu szimmetriája. Ezen a csapáson haladnék tovább, néhány kicövekelt, olykor spontán felbukkanó jelenség irányában vagy mentén.

A temető tükrözni képes az élő falu rendjét, társadalmi szerkezetét, igényességét vagy annak ellenkezőjét. Annak ellenére, hogy bekerített tér, mégis reprezentatív tér, hiszen ott helybéliek és idegenek sokan megfordulnak, látnak és ítélkeznek. A rendben és tisztán tartott falu és a rendetlen, szemetes temető sértő és disszonáns példa. Az erdélyi magyarság temetői többnyire rendezettek, noha láttam és látok bekerítetlen, legeltetésre felszabadított, felcsapott temetőket is.

Minden temető hallgatása, csendes viselkedése, képzete ellenére beszélő is: az élőkről, a halottakról, egymás viszonyáról. Ezek között találni hivalkodó temetőket is, a közösség lelki, érzelmi, egyéni drámáiról csevegőket. Tulajdonképpen az elhunytakról éltükben kialakult kép átmentése, tovább vitele, rögzítése a szándék a közösség memóriájában. Kiemelkedő a Máramaros megyei szaploncai Vidám temető. Stan Pătraș többnyire színes síremlékei a halott valamilyen különleges tulajdonságát rögzítik a fejfára: iszákosság, verekedés, balesetek stb. Ábrázolásai – nevető/kacagtató – fejfák, többnyire karikatúrák, a temetőt turisztikai rangra emelték.

A temetőbe kihelyezett verbális gúny és humor szintén szimmetrikus – írott – változata a népköltészetből ismert tréfás költészetnek. Személyre célzó élük által a lakodalom és táncmulatságok ujjogtatóival, csujjogtatásaival rokoníthatók. Néhány példa jut eszembe: Itt nyugszik egy kéményseprő,/ Kit megölt a borseprő. /Berúgott keményen,/ Kiugrott a kéményen; Itt nyugszik ökröcske,/ Ökör János gyermeke./ A Jóisten nem engedte, /Hogy nagy ökör legyen belőle. Ezek a példák a kegyelet tagadásai, de tagadásai a temetőről kialakult konvencionális, de még inkább a rendeltetéséhez méltó és megszokott képnek is.

A temetők vizuális elemei, jelrendszere tovább értelmezhetők, felvilágosítást nyújtanak a csendben lépegető, meditáló látogatónak az élő falu–halott falu valóságáról, tükröző képességéről.

A 70-es évek elején a csíki, gyergyói katolikus temetőkben megjelent egy-egy kopjafa a sírkeresztek rengetegében. Aztán az évek teltével még egy, s még egy. Kezdett érdekelni, hogy kik az állítók. Két dolog derült ki: az állítók mind katolikusok, és valamennyien értelmiségiek! A katolikusok nem állítottak kopjafa síremléket. Kezdtem sejteni a jelenség magyarázatát. Olvasmányaimból tudtam meg, hogy szintén a 70-es években a dél-szlovákiai magyar temetőkben és falvakban kezdtek kopjafákat és székelykapukat állítani. A jelenség hátterében a szlovák nacionalizmus erősödése volt, illetve a vele diszkréten, de határozottan szembeszegülő magyar értelmiség hangtalan, mozdulatlan szimbólumaink temetőbe való áthelyezése. Az etnikai szimbólum és síremlék, nevezhetném ravasz szimbiózisa ez, megkettőzött funkciója a temetőben.

Máskor gondoljunk a gyermek halott temetési szertartásának rituális eszközeire, arra, hogy miért szegeznek kis keresztet a nagyszülők sírkeresztjére, ahová beássák; miért leányok, legények viszik a koporsót, miért élő faággal, Csíkban fenyővel, a mesebeli égig érő fával díszítik a sírt, miért törik vissza az életfa csúcsát, miért öltöztetik menyasszonynak, vőlegénynek a halottat, miért szerveznek a keresztszülők keresztgyermeküknek halott lakodalma néven egy-két órás táncot a halotthoz korban illő fiataloknak? Összevonva: azért, mert a sors megfosztotta őket attól a természetes jusstól, ami nekik is kijárna, így holtában kell megadni neki, s azért is, mert megtörött az életfa növekedése, amit közölni kell mindenkivel, tehát a föld fele kell fordítani. A párosodásra érő fiatal házassági rítusait a halottak világába kell mímeléssel áttelepíteni. Harmadszor, a halott korát vizuálisan is meg kell jeleníteni a temetés idején, de az elhantolás utáni időre is.

Az élő falu–halott falu bensőséges kapcsolata épül a temető látogatása által is. Érdekesnek tekinthető a családi, rokonsági kapcsolat mint intézmény építése. Ebben az állandó folyamatban nagy szerepet játszanak a születési és házasságkötési szokások. Mindkettő eme intézmények erősödését, gyarapodását, a halál pedig viszonylagos gyengítését szolgálja, kiegyensúlyozó kapcsolatok fenntartása által. Ez legerősebben a temetőlátogatások, a temetések alkalmával és a halottak napja ünnepség által realizálódik. Itt látni az együvé tartozás megható pillanatait. Csak a családi szintű, élő és halott bensőséges kapcsolatát emelem ki, szintén a szimmetria példáját erősítve.

Találtam olyan esetet is, amikor egy be nem teljesedett szerelmi történet és párválasztási tilalom a temető spirituális, metafizikai világába megy át, végkifejletének egyéni szürrealista képe egyénivé válik. „Nálunk az a szokás, hogy nem szabad a haldoklóhoz olyannak odamenni, aki valamikor a szerelme volt. Ne menjen oda! Hogy ne idézze fel a múltat a haldokló szeretőben. Például, én magamról mondom: egy legény öt évig udvarolt nekem. S akkor elbetegedett, s én úgy tartózkodtam, nem es mentem oda látogatni, pedig, hogy férjhez mentem egy másikhoz, meg es komásodtunk. Hogy nehogy valami különöset csináljon ott, a felesége előtt. Tartózkodtam. S ahogy meghalt, megjelent nekem álmomba – ez olyan igaz, ahogy én most itt ülök. Mikor eltemették, akkor álmodtam, hogy a temetőben vagyok, ott ámbolygok a sírok között. Az ő sírja közel van az én uram sírjához. S hát a sír felnyílt – az övé –, felült a koporsóban, s azt mondta nekem, »Te akkor mét mentél férjhez?« S mondtam én, úgy álmomba neki: Hallgass te, hát itt van az én uram es közelbe, s meghallja! »Nem bánom, akárki hallja! Te akkor mét mentél férjhez?« Háromszor ezt így elmondta, s akkor úgy visszafeküdt, s visszaborult a sír. Na, én tartózkodtam, hogy ne menjek oda, mikor betegágyán feküdt, s megjelent ő nekem. Met ő úton-útfélen mutatta, hogy ragaszkodik hezzám, hogy szeret.” Egyszer azt mondta nekem – még élt –, má öt gyermekem volt, »Ha tíz gyermeked vóna, se állnék félre mellőled«”.

Ki gondolná, hogy a temető a bosszúállás helyszíne és eszköze is lehetett? Nem a temetőgyalázásra gondolok, amikor etnikai, felekezeti, politikai indulatok, leszámolások ejtenek sebet egy-egy temető testén, hanem egyéni sérelmek, bántalmak elkövetésére, melyekkel a sértett fél bosszulja meg egykori, már halott sértője fejfáját. Az előző rendszer túlkapásainak végrehajtói, besúgói közül jártak így, különösen az erőszakos kollektivizálás túlbuzgó szervezői közül. Sírjukra nem egyszer ürüléket öntöttek, sírkövüket ledöntötték, a traktorból lecsapolt fáradt olajjal öntötték le, a család koszorúit tépték szét, a sír virágait taposták ki. Hasonló leszámolások az élő faluban kocsmai verekedések, szóbeli sértések formájában történtek.

(Magyari Sára)

A temető olyan tükörként működő tér, amely a kinti várost, az élő közösséget, ennek értékrendszerét, világképét, működési mechanizmusait képezi le. Vizsgáltam már a nagyvárosi temetőkbeli hatalmi játszmákat és a polgári versus munkástemető szerveződését, majd a multikulturalitás jeleit, illetve a nyelvi sokszínűséget és a nyelvi tájkép temetőkbeli alakulását. De a nyelvhasználat, a tárgyi, növényi ornamentika, a térhasználat mellett érdemes foglalkozni az állatjelekkel is.

A temetőkbeli állatábrázolások ugyanazt a hármas funkciót töltik be, mint általában a népi kultúrában található díszítmények: valamilyen gyakorlati funkciót szolgálnak – jelen esetben információt hordoznak a sírban nyugvóról (főjelek), esztétikai funkciót töltenek be, például a közösség aktuális értékrendszerében jelzik, mi a szép, a kollektíven elfogadható esztétikai minimum, valamint mágikus funkciót látnak el, vagyis a halálkultuszra vonatkozó képzetek jelölői (mellékjelek).

Napjaink városi, főként nagyvárosi temetőit szemiotikai megközelítésben nem kutatják, sokkal gyakoribb a helytörténeti, kulturális emlékezethez köthető nézőpont (vö. Kordics Imre 1998, 2011; Ujj János 2009), esetleg a történelmi megközelítés érvényesítése, régebben pedig a néprajzi szempontok követése (vö. Kunt Ernő 1975; 1981). A temetőbeli állatjelekkel még kevesebbet foglalkoztak.

Vizsgálódásaimban a Bánság és a Partium hat városi települését vontam be: Bihar megyéből Nagyvárad és Nagyszalonta, Arad megyéből Arad és Lippa, Temes megyéből pedig Temesvár és Lugos temetőit kutattuk. A minta kiválasztásában fontos szempont volt, hogy városi temetőket vizsgáljunk, illetve a megyeszékhely mellett vonjunk be egy-egy kisebb várost is. Mivel az eddigi kutatások főként a falusi temetőkre korlátozódtak, illetve a városiakat főleg helytörténeti szemponton keresztül vizsgálták, fontosnak tartottuk a nagy települések irányából indítani munkánkat.

Nagyváradon 3 temetőt vizsgáltunk, Nagyszalontán 1-et, Lippán 6-ot, Aradon 2-t, Temesváron 14-et és Lugoson 7-et, összesen 33 temetőben kutattunk. Aradon, Nagyváradon és Nagyszalontán dominánsan vegyes temetőkről beszélünk, azaz nincs elkülönítve például a református temető a római katolikustól, ezzel szemben a másik három településen külön felekezeti temetőket találunk. Lugoson külön van az ortodox, külön a görög katolikus temető, és külön a római katolikus, a református, az evangélikus, a zsidó és a cigány temető, ugyanez a felosztás jellemzi Lippa temetőit is.

A temetkezési helyeket csoportosíthatjuk a fenntartójuk alapján is, így tehát vannak egyházi temetők (pl. temesvári zsidó temető vagy ortodox temető) és vannak városi temetők (pl. nagyváradi Rulikowsky temető, temesvári szegények temetője), illetve ezen belül olyanok, amelyeket a város kiadott magáncégeknek (a temesvári lippai úti temető).

A Partium temetői jellemzően kétnyelvűek: román és magyar, a bánsági temetők viszont négynyelvűek: az előbbi kettő mellé bejön a német és a szerb, illetve a cigány. Etnikailag tehát a cigány, magyar, német, román és szerb közösség jeleire bukkanunk a temetőkben, vallásilag viszont szélesebb skálát ölelünk fel: az ortodox és görögkatolikus vallás mellett, a római katolikus, református, evangélikus, zsidó és baptista (Lippa) felekezet jelei datálhatók.

A mai temesvári temetők az 1870-es években nyílnak meg városi vagy egyházi temetőként. A romantika halálkultuszának hatására a régebbi temetőink parkszerűek, ligetszerű terek, amely az elmélkedés, emlékezés helyszínei. Ugyanakkor a polgári élet jelei is megtalálhatók: ugyanolyan fák, bokrok (gesztenye, hárs, akác) állnak itt, mint a város utcáin, parkjaiban. A sírkertek, kripták szerkezete gyakran a polgári ház szerkezetét utánozza, kicsiben.

A sírjeleket négy nagyobb kategóriába osztjuk: vannak a nyelvi jelek, a tárgydíszítmények, a növényszimbolika és az állatfigurák. Ha főjelként vannak jelen, akkor a halott adataira következtetünk általuk, ha viszont mellékjelként, akkor a halottkultuszra. A főjelekből tudjuk meg, ki nyugszik a sírban: mi volt a foglalkozása, milyen vallású volt, de azt is jelezhetik, hogy milyen módon halt meg az illető. A mellékjel a halottkultuszra utal: a lélek útját jelezheti vagy a túlvilági élettel kapcsolatos hiedelmekre vonatkozik.

A sírjeleket aszerint is csoportosítjuk, hogy szakrális vagy profán jelentést hordoznak-e. A fecske csak román sírokon található, egyértelműen profán jelként funkcionál, a halott foglalkozását jelöli meg postai dolgozóként. A galamb a magyar sírok díszítménye. Megtalálható mindegyik településen úgy a református sírokon, mint a római katolikusokon. Mellékjelként funkcionál, így a halottkultusszal van összefüggésben. Magyar nyelvterületen, ha egyetlen galamb található a síron, a halott égbe szárnyaló lelkét jeleníti meg, a Szentlélek jele is, de az ártatlanság és a szelídség jelképeként gyakran kerül a gyereksírokra is. Főleg református temetőkben, sírokon a házassági hűség jelképe, a síron túl tartó szerelem ábrázolására használják, ilyenkor párosával ábrázolják őket egymás felé fordulva.

A kígyó főjelként funkcionál, tehát profán jel, és megtalálható magyar, német és román sírokon egyaránt. Ha a kígyó feje felfelé néz, akkor a sírban nyugvó foglalkozására utal a figura, azaz orvos vagy patikus lehetett az illető. Amennyiben feje lefelé mutat, akkor a halál módjára reflektál, azt jelezve, az illető erőszakos halált halt, például balesetet szenvedett.

A ló az egyik legritkább állatfigura temetőinkben, szakrális jelként funkcionál, olyan mellékjel, amely a halottkultuszra utal. Csak Temes megyében található meg vagy a temesvári ortodox, városi temetők cigány kriptáin, vagy tipikusan a lugosi cigány temetőben. A néphit szerint azért kerül a sírra, hogy a túlvilágon is szolgálja az embert.

A sas a románság körében ismert sírjel, mely városi temetőkben főként emlékezethelyeken található, helyenként tömegsírok esetében. Mellékjelként, szakrális elemként szintén a halottkultusszal hozható összefüggésbe. A dicső halál jelképeként ismerjük, illetve a háború istenéhez kapcsolódik, valamint államhatalmi jelkép is egyben.

A hattyú főként a magyar római katolikus sírok dísze, ahol szakrális jelként fordul elő, Szűz Mária megtestesítője a tisztaság, a fehérség révén, de gyakori szerelmi szimbólum is, a házassági hűség jelölője Érdekes, hogy csak Arad megyében fordul elő, ennek okát nem sikerült feltárnunk.

Ha az állatábrázolások konkrét temetőbeli megjelenését vizsgáljuk, azt tűnik fel, hogy a legtöbb esetben (galamb, kígyó, sas, hattyú, ló) öröklött tudás hagyományozódik tovább. Például a galamb vagy a ló esetében a népi hiedelemvilág tükörképével találkozunk: ahogyan a ló segítője az embernek evilágban, úgy a túlvilágon is az lesz. A galamb népdalainkban szerelemjelkép, de az emberi lélek szimbóluma is, sírjelként az örökké tartó szerelem, a házastársi hűség jelölőjeként tér vissza. A kígyó, sas, hattyú esetében nem a népi hitvilág maradványai bukkannak fel, hanem az antikvitás hagyatéka, mely inkább a magas kultúra vagy állami apparátus kollektív emlékezetéhez kapcsolható.

Szeretem a temetőket. A temetőinket. Ha valahova kirándulok, kíváncsian bóklászom az ottaniban. Mindig látok valami újat. Kicsit érzem a múltat, és látom a jelent. Temetőben üldögélni érdemes, mert szemet, elmét gyönyörködtetnek a jelek, ha beleállunk az értelmezési játékba. A lelkünk pedig hozzászokik, megérti és elfogadja az elfogadhatatlant: egyszer mi is odakerülünk…

^[1] A Mária Terézia-kori Helytartó Tanács döntéséről van szó, melyben a lakott településeken belül lévő temetők bezárásáról döntöttek. Eme rendeletet 1777-től többször kihirdették. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy Erdély-szerte sok település temetője a falu szomszédságában levő dombtetőre, magaslatra, kevésbő megművelhető területre került.

Borítókép: Kopjafa egy partiumi temetőben

október 6, 2023 | Magyari Sára | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Szól a rádió… – Kinek?

Manapság úgy tűnik, hogy a képiség világát éljük. Képek, filmek, videók vesznek minket körül. Azaz a látvány. Vajon ilyenkor mi a szerepe a rádiónak? Hallgatunk-e még rádiót? Hogyan tud versenyképes lenni a rádiózás a média képözönében? S vajon a kisebbségi rádiózásnak van-e még létjogosultsága egyáltalán? Erről és ehhez hasonlók témákról tandemezünk mostanság.

(Rácz Éva)

„Video killed the radio star”

Nyújtsa fel az ujját, aki tudja, ki az előadója a sokat dúdolt dalnak! Jó, nem jár érte sem dicséret, sem büntetés, de azért elmondom: a valamivel több mint háromperces dalt a The Buggles nevű együttes rögzítette még 1978-ban, szóval, már 45 éve. Az üzenete viszont nem vált valóra: bár az Ének az esőben megmutatta, hogyan bukhat el a némafilm sztárja a hangosfilm korában épp a hangja miatt, a videó mégsem „ölte meg” a rádiót vagy annak ismert szereplőit. (Kicsit olyan ez, mint amikor azt mondták, hogy az internet megjelenésével megszűnik a nyomtatott sajtó. Ha ez meg is történik, nem ezért lesz.)

A kép, a tévé látszólag minden érzékszervünket leköti. Mondom: látszólag, mert már bebizonyosodott, hogy épp a szöveg, az üzenet lényegét lopja el tőlünk a képpel megspékelt közvetítés, mert a nonverbális jelek elvonják a figyelmünket. Gondoljunk csak arra, amikor a botránytévében vitatkoznak a stúdióban. Emlékszünk-e bármelyik érvre? Sokkal inkább arra, hogy ki volt a hangosabb, ki tűnt borzasztónak, és ki miatt kapcsoltunk másik csatornára. Nos, ezért hallgatok gyakrabban rádiót, mint nézek tévét: rádiózás közben még számtalan dolgot el lehet rendesen végezni. A rendrakás, a főzés, a mosogatás ideális társa a rádió hangja. Felmérések szerint a rádiót legtöbben a zenéért hallgatják, az köti oda („fidelizálja”) a hallgatót. Szerintem viszont a két zene közötti tartalom nem kevésbé fontos, és az, ahogyan az a tartalom elhangzik, szintén nem mindegy. Gondolok itt a szerkesztés felelősségére, a kiejtés megkerülhetetlenségére, mert ha valamit összecsapunk, nincs mellette kép, ami elterelje a figyelmet a hanyagságunkról. Tudom, mindenkinek van példája arra, hogy hol, mivel szoktatták le az adott rádió hallgatásáról: a sok szöveggel, a pongyola fogalmazással, a látszólag hosszasan megvitatott áltémákkal – és még sorolhatnám, de akkor már inkább megírom a „Hibák, amelyeket minden kezdő rádiós elkövet” című könyvet, ahogyan azt ifjú kollégám javasolta sok évvel ezelőtt, amikor (először) kértem arra, hogy ne motyogjon. Engem is sokféleképpen szoktatnak le arról, hogy mindig más állomást keressek utazás közben. Legutóbb egy helyi kereskedelmi rádió kívánságműsora győzött meg, hogy amíg le nem cserélik, vagy meg nem tanítják helyesen beszélni a műsorvezetőt, nem hallgatom többé. Pedig magyarul szól, és nekem az fontos. Mert nálam szól a rádió, amikor reggel kinyitom a szemem, akkor is, ha nincs mellettem senki, még a kutyám sem. És a rádió nekem szól, aki bekapcsolom a készüléket a konyhában vagy az autóban, nekem, aki megkeresem a weboldalt a laptopon vagy az alkalmazást a telefonon. És nekem, akinek a telefonján már nincs is rádiófrekvencia-kereső, de szerencsére internet még van, és már régóta ott is szól a rádió.

Amikor 2016-ban, a Román Rádiótársaság sugárzása beindításának évfordulójára műsort szerkesztettem a Kolozsvári Rádióban, hirtelen csöppent a kezembe a feladat: aznap reggel derült ki, hogy délután nekem ezzel dolgom lesz. Felhívtam egy kedves barátomat, aki sokszor mesélt nekem azelőtt utazásai során világszerte összegyűjtött rádiózási élményeiről, és megkértem, jöjjön, és mondja el mindenkinek, mit jelent neki a rádió. Máig emlékszem a műsorban elhangzottakra: „amikor reggel felkelek, egyedül a hotelszobában, annyira jól esik, ha valaki anyanyelvemen szól hozzám, és hidd el, nem mindegy, hogy beszél!” Gyakran eszembe jut, és mindig elgondolkodtat: hogy tudunk elég jók lenni mi, mindenkori rádiósok ahhoz, hogy az ébredéshez minket válasszanak? Elég-e az anyanyelvű műsor? Milyen anyanyelvélményt adunk át a szórványban minket hallgatóknak? Jobb lett-e a nap velünk, mint nélkülünk lett volna?

Ha elgondolkodom, sokkal több a kérdésem, mint a válaszom. De néhány dologban így majdnem húsz év rádiózás után már biztos vagyok: nem baj, ha értik, amit mondasz, nem baj, ha tartalom van benne és felkészültség mögötte. A hallgató nem süket, és tud választani. Csak legyen, miből.

És ha dallal kezdtem, zárjam is azzal, ezúttal egy ismertebbet idézek: a Queen együttes tette örökéletűvé a fecsegő (gaga) rádiót, de még annak is szép jövőt jósolt: előtted vannak még a legszebb óráid (eredetiben: you’ve yet to have your finest hours). Bízom benne, hogy igazuk lesz.

(Magyari Sára)

Közeli ismerősöm mondja, náluk egész nap szól a rádió. Be kell lennie kapcsolva. Ezt látta az anyjától, de a nagyanyjától is. Érdekes, nálunk is ez volt. Ha szól a rádió, már nem vagyunk egyedül. Olyan, mintha lenne ott még valaki. Vagy legalább a hangja. Mert az ember a szóval, a beszéddel kezdődik!

A látvány világában egyre inkább azt tapasztalom, nem tudunk tájékozódni a szavak, hangok világában. Egyszerűbben: nem értjük a hangzó beszédet. Igaz, a mindenféle felmérések azt mutatják, hogy az írott szövegértéssel is sok gond van, de a hangzó szöveg esetében még több.

Egy ilyen kontextusban megnő a rádió szerepe. És a rádiósé is. Főként, ha még kisebbségi is! Mert, akinek kenyere a nyelv, annak nemcsak arra kell figyelnie, mit mond, hanem arra is, hogy miként mondja. Az első mérföldkő a beszédmódban az érthetőség lenne. Aki a mikrofon elé ül, érthetően beszél-e? Úgy ejti-e a hangokat, úgy hangsúlyozza-e a mondandóját, hogy érthető, amit mond vagy sem? Segíti a megértést, vagy inkább akadályozza? Bevallom, gyakran hallgatom a rádiót, de van az a műsorvezető, akinél adót váltok. Mert annyira rosszul hangsúlyoz, hogy zavarja a fülemet. Tudom, ilyet nyelvész nem mondhatna. De attól még az ember adót vált.

Azt is gondolom továbbá, hogy akinek kenyere a nyelv, pont az érthetőség és élvezhetőség mércéje révén, jó lenne, ha nem lenne beszédhibás. A beszédben ejtési hibák bármelyik hangra kiterjedhetnek. Felnőttek esetében érdemes orvoshoz fordulni, ellenőriztetni, organikus zavarról van-e szó, azaz szervi rendellenességről (pl. bénult arcizmok, az állkapocs vagy a fogsor rendellenességei, a nyelv méretbeli elváltozása), vagy csak rosszul rögzült egy-egy hang, szókapcsolat ejtése.

Ugyanakkor az sem ártana, ha lenne valamilyen nyelvhasználati szűrés is azok számára, akik mikrofon elé ülnek. Úgy tudom, réges-régen Magyarországon a Magyar Rádiónak volt nyelvi bizottsága, amely kidolgozott egy szempontrendszert, melynek címe Követelmény-minimum a Magyar Rádióban rendszeresen megszólalók számára. Nem tudom, hogy ezt Romániában használták-e, de azt igen, hogy részletesen és érthetően foglalja össze azokat az elveket, amelyek mentén „vizsgáztatható” lenne egy jövendő rádiós. Ez alapján fontos, hogy az illetőnek (a) természetes legyen az orgánuma, kellemes legyen a hangja. (b) Helyénvaló legyen a hangképzés, ez tanulható is ráadásul. Fontos (c) az értelemtükröző szövegmondás és szövegolvasás. Ennek például alapeleme a helyes szóhasználat, a szólások helyénvaló használata, a terpeszkedő kifejezések kerülése, választékosság stb.

Az sem lenne mellékes, ha több lenne a beszédtechnika és a gyakorlati retorika tárgyuk az újságírójelölteknek. Sok gyakorlattal. Sok elemzéssel.

Persze a valóságban tudom, hogy a mi kisebbségi helyzetünkben nem olyan egyszerű jól képzett, tehetséges, a munka iránt elkötelezett, felkészült rádiósokat találni. Mert a valóságban nekem úgy tűnik, egyre kevésbé vonzó ez a szakma. Talán összefügg azzal is, hogy az ember csak a hangját mutogatja, és nem az arcát is. Másik oldalról nem biztos, hogy egy-egy adó meg tudja fizetni a minőséget.

Pedig kisebbségi helyzetben eleve megnő az anyanyelvű sajtó szerepe, de a rádiósoké még inkább. A hangzó nyelvhasználat rögzül, modellértékűvé válik. Befolyása van egy-egy nemzeti kisebbség nyelvének megőrzésére. Ha a rádióban, főként a kisebbségi, regionális rádióban hallja az ember a saját anyanyelvét, akkor az megerősítheti őt abban, hogy ezt a nyelvet használni lehet, és érdemes is. Hogy ez egy életképes nyelv.

No, de mikor például pont kisebbségi helyzetben azért kapcsolja ki valaki a rádiót, mert a műsorvezető „úgy beszél, hogy azt nem bírom hallgatni”, akkor öngólt rúgunk.

Nyelvészként, rádióban nyelvi műsort vezetőként is, de magánemberként is azt gondolom, manapság újra kellene gondolni a rádiózás versenyképességét. A rádió(s)nak fontos értéke a hang(zás), a beszéd(mód). Úgy kellene versenyképességét fejlesztenie, hogy pont a képiséggel, a látvánnyal szembeni előnyén kellene dolgozni. A kellemesen simogató hang, az érthető, fülnek is tetszetős beszédmód, azaz a forma nagyon nagymértékben befolyásolja a tartalmat is.

Kisebbségi helyzetben a minőségi oktatás és munka az, amelyik záloga egy közösség megmaradásának. S ha nincs éppen intézményes keret, hogy jó rádiósokat képezzünk, érdemes akár az adóknak, stúdióknak, a szakmai fórumoknak is befektetni a nyelvi továbbképzésekbe, illetve magának az egyénnek is, aki ebből szeretne megélni.

Különben nem lesz lassan, aki hallgasson minket: vagy mert már úgy sem érti, vagy mert zavarja a fülét…

Rácz Éva (1974, Szatmárnémeti) újságíró, rádiós, médiakutató, a Kolozsvári Rádió szerkesztő-műsorvezetője és a BBTE társult oktatója.

Címke: tandem

Az ötvenedik Tandem

Női vezetők a cukorkavaráson túl

Kisebbségi lét – a mindennapokban

Tandemben a Tandemmel Eszéken

Tandemben tudományos témákról

Magyari Sára legújabb kötetének bemutatója Temesváron

Vallás és tudomány

Nagyon kisebbségi nyelvhasználat

Temetőben üldögéltem – a szívemben kíváncsiság

Szól a rádió… – Kinek?

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók