Jegyzetek a regényíró Tamási Áronról

„Kevés ember tudja az igaz valót, (…)

mivel az igaz egy, a való ismét más (…)”[1]

Találgatom, mi vezethette a Püski Kiadót, hogy az ezredfordulóra egy kötetben jelentesse meg Tamási Áron Szűzmáriás királyfiját, amely az író sokat vitatott, ünnepelt és támadott[2] első regényeként könyvalakban 1928-ban látott napvilágot, meg a Zöld ág című meseregényt[3] (előlegezem az általam talán leginkább megfelelőnek vélt műfaji jelölést), amely kereken húsz esztendővel követte első, terjedelmesebb prózai epikáját Tamásinak. Nemcsak az időbeli távolság késztet találgatásra, amely egyik oka lehet annak, hogy alaposabb olvasást követőleg azt kockáztatom meg; minthanem (egészen) ugyanaz az író mutatkozna meg a két műben. Eszerint a húsz esztendő alatt (sokat) változott Tamási prózapoétikája, irodalminyelv-elképzelése, nem is szólva a tematikai megfontolásokról, hogy bizonyos nehézségekbe ütközhet, ha az egy kötetben kiadott két regénynek egymás felé vezető szálaira kívánnánk bukkanni a Tamási regény-szőttesben. Magam ellen szólva annyit előre bocsáthatok, hogy e két évtized a tanúja az író regénykísérleteinek, hiszen a Czímeresek,[4] az Ábel-trilógia,[5] a Ragyog egy csillag[6], a Jégtörő Mátyás (1935-1938), nem is szólva a dilógiának tervezett, de csak első kötettel elkészült Magyari rózsafáról[7] egyetlen nagy küzdelemnek fogható föl a regényalakzatok egymástól eltérő, többféle változatának adekvát megvalósításáért; mintha Tamási szinte minden egyes regénye után már a következőt tervezte volna, új meg új problémakör kihívására válaszolva. Ilymódon az lett volna a meglepő, ha a Zöld ág, mely a regényírásban beállt viszonylag hosszabb szünet után, a fordulatokban gazdag magyar történelem egy határpontján született, visszanyúlt volna a Szűzmáriás királyfi regénynyelvéhez, vagy az Ábel-trilógiában körvonalazott nevelődési regény újraírását (vagy újjá-írását?) kísérelte volna meg; azon méginkább csodálkoztak volna Tamási hűséges olvasói (mert ilyenekből bőven volt), ha a Czímeresekönkritikus-szatirizáló-parodisztikus hangvételének időszerűsített tematikájával kerültek volna szembe.[8] Ilyenmódon kevésbé a kezdő- és végpont (hogy miért az, erre feltétlenül vissza kell térnem), 1928-1948 közti távolság az, ami a két regény eltérését magától értetődővé teszi. Jóllehet Tamási Áron írói pályája részint egy nagyszabású írói terv szerint alakult, részint ki volt téve olyan irodalmi és történelmi fordulatok hatásának, amelyek szűkebb keretek közé szorították ennek a tervnek a megvalósítását.

Az 1928-as esztendő (ha Tamási pályáját állítjuk e fejtegetés centrumába) semmilyen szempontból nem korszakhatár, kizárólag azt jelzi, hogy az 1920-as esztendők erdélyi (illetőségű, vonatkozású) regényeivel elégedetlen szerző megkísérli egy /a székely/ erdélyi regény megalkotását. Már 1923-ban megfogalmazódott a gondolat, miszerint: „Ezt a földet nekünk kell fénnyel behintenünk, ezt nekünk kell kedvvel, kultúrával, sok vágy beteljesítésével, mint egy karácsonyfát feldíszítenünk (…). És ezért van most már önálló erdélyi irodalmunk.”[9] Keserves körülmények között, 1950-ben, a kéziratban veszteglő Bölcső és bagoly elé tervezett előszóban viszont, ugyan cím szerint megnevezetlenül, 1920-as évekbeli írásmódját védi, egyben írói „természete” jellemzésére az alábbiakat közli: „A misztikumra való hajlam és képesség, jobban mondva ez a tulajdonság, hogy a valót és a valószerűtlent együtt ábrázoljam, nem eltanult vagy kölcsönvett formai törekvés nálam, hanem írói természetemben rejlik. Ilyen tulajdonság ellen küzdeni majdnem egyet jelent azzal, hogy az író ki akar a bőréből bújni.”[10] A Vadrózsa ága című kései, töredékben maradt visszaemlékezésben eleveníti föl rosszérzését, amely első regénye fogadtatása nyomán keletkezett. „Eme indulatok tüze mellett én a sebeimet nyalogattam, mert hiszen a székely sorsot olyan sötét jajgatással írtam meg, hogy arra a sötét jajgató forrásra a későbbi időkben is, mint a szomorú szarvas, rájárt a székely lélek.”[11]

E megnyilatkozásból több minden fejthető ki, mindenekelőtt az utóbbiból a regénynyelv[12] újszerűsége-egyedisége, ezzel összefüggésben megismételhetetlensége. Innen az elsőnek idézett mondatokra utalhatunk vissza, nevezetesen arra, hogy a misztikumra való hajlam és képesség Tamási előadásmódjának bírálóira hárítható vissza, az író átveszi kritikusainak frazeológiáját (ami a misztikumot illeti), megkülönbözteti a hajlamot és a képességet, távolabbról megközelítve: a „stílromantika” vonzását és azt az írói magatartást, amely ezt a „stílromantiká”-t a történetfejlesztés igyekezetének szolgálatába képes állítani. Az író nem kiszolgáltatottja hajlamainak, hanem képességei szerint tudatosan él olyan metódussal, amelynek segítségével a „székely sors” regénybe fogható.[13]

A Szűzmáriás királyfi vállalásával Tamási Áron fájó hiányt vél pótolni. Az 1918/1919 óta határokkal szétválasztott magyar kulturális (azon belül irodalmi) intézményrendszer „részirodalmak” önszerveződését, regionális irodalommá önállósulását igényelte, és ez az önszerveződés nem maradhatott meg az 1918/1919-ben kényszerűen szétszakadt keretek között, hanem az új viszonyok és e viszonyok között fölvetődött kérdések kor- és időszerű kifejtését követelte meg: a kisebbségi sorsba került magyarság sajtójának, könyvkiadói/terjesztői hálózatának, kulturális, oktatási intézményeinek megteremtését – és egyben annak az irodalomnak létrehozását, amely egyfelől utat találhat a szintén megteremtésre váró olvasói közösséghez, másrészt amely irodalomnak az új helyzetre (a körülményekre, a szűkebb és tágabb kontextusra), az új társadalmi/társasági viszonyokra, a nyelv változó státusára valamiképpen reagálnia kell.

S ha Tamási Áron kezdeti bekapcsolódását a szervezkedő erdélyi irodalomba megakasztotta is három esztendős amerikai tartózkodása, írásaival mégis jelen volt, hazatérte után annál energikusabban lett részese egy nem minden oldalról egyetértéssel fogadott, szükségszerűnek bizonyuló regionális törekvésnek, az erdélyi magyar irodaloménak, a többféleképpen értett transzilván eszmeiségnek.

Itt rövidebb kitérőre van szükség. A költészettanokban tetten érhető műfaji átrendeződés messze nem feltétlenül spontán módon történt, hanem az irodalom önmozgása és az olvasóközönség kiszélesedése (a jól ismert formula szerint az „irodalmi nyilvánosság szerkezetváltása”) kényszerítette ki. A nem kevésbé jól ismert műfaji hierarchia csúcsáról az eposznak le kellett lépnie, és az irodalmi gondolkodás lassan-lassan tudomásul vette, hogy az eposz helyére az olvasói értékítélet szerint (amelyet a fogyasztói szokások is jeleztek) a regény került. Igaz, még a XVIII. században is oly érdem tulajdoníttatott egy regénynek, miszerint az komikus eposz prózában (Fielding), majd a XIX. században a regény úgy minősült, mint a „polgári kor eposza”, de e század francia, orosz, angol írói kétségtelenné tették, a regény lett a vezető műfaj, amely az epikát tekintve azzal járt, hogy minden más a regény mögé szorult (olvasottságban is, értékben is!). Minek következtében a XX. században az egyes (nemzeti) irodalmak törekvései között lelhetjük a reprezentatív regény létrehozását. Kiváltképpen a kisebbségi sorsba jutott (rész)irodalmak olvasói, teoretikusai, de maguk az írók is várták ennek a műnek a megszületését, melynek jellemzője volna, amit régebbi szakszóval extenzív totalitásnak neveztek. Amely viszont visszautalhatott olyan világképi megfontolásokra, mint amelyeket az eposznak tulajdonítottak. Visszatérve tárgyunkhoz, arra utalnék, hogy – nem tagadva, máshonnan is érkeztek indíttatások – a XlX. században már sikeresen gyűjtött népköltészetből, a székely sorsot novellákba foglaló Nyírő Józseftől –,[14] a Szűzmáriás királyfi, legalábbis igényében, igen összetett nyelviségében, a székely regény megvalósulásaként, a székely sors regényi dokumentálásaként kívánta (volna) magát elfogadtatni. Méghozzá akkor, amikor Tamásit novellistaként már befogadták, számon tartották. Hiszen az első próbálkozások után egyre inkább az volt munkásságának jellemzője, hogy meglehetős tudatossággal többféle novellaalakzattal kísérletezett (ezt a jó szokását irodalmi pályája végezetéig megtartotta); csakhogy ez nem elégíthette ki a többre törekvő ifjú szerzőt, aki előtt nem egy írótársa példája lebeghetett: novelláskötet(ek) után feltétlenül regénynek kellett következnie. Olyan példákat említek, mint Bánffy Miklósé, aki sikeres színművel keltett figyelmet, novellákkal kísérletezett, majd a modernnek számító regényalakzattal (Reggeltől estig) írta be nevét Erdély irodalmába. Szántó György festőként indult, művészi kiteljesedésének történetét azonban elvágta világháborús sebesüléséből eredeztethető fokozatos megvakulása, s nem kis lelki küzdelmek árán (mint Fekete éveim című önéletrajzából értesülünk) próbálkozott az írással. Az 1920-as esztendők közepén már az erdélyi (magyar) avantgárd egyik legfontosabb folyóiratának, a Periszkópnak a szerkesztőjeként tevékenykedik, és színre lép a folyóirat szellemiségét továbbgondoló, szintén avantgárd ihletésű regényével: Sebastianus útja elvégeztetett, melyben művészetbölcseleti vita és a regénynyelv világra hozása egyként mozgatja az egyébként talán kevésbé lényegesnek minősíthető cselekményt.

Aligha vehető bizonyosra, hogy a megnevezett írótársak példája ösztönözte Tamási Áront, hogy terjedelmesebb epikai formával kísérletezzék. Az bizonyos, hogy az avantgárd törekvésekkel megismerkedett, egy korai színmű tanúsítja, majd a Szűzmáriás királyfi is ennek jegyében készült; hogy közvetlenül vagy áttételesen az expresszionizmus[15] némely megkülönböztető sajátosságát írói elképzeléseivel rokonnak érezte, és ez vonatkoztatható a művészi-tudati kezdetekhez, ezáltal valamely „ősi”-hez, nem kezdetlegeshez, hanem a formális logika előtti gondolkodáshoz visszatérés akarására, mind a megalkotandó figurák sorsa, sorsértelmezése, mind az elbeszélői nyelv grammatikájának széttagolása és újragondolása tekintetében. Csakhogy: míg az elbeszélés terjedelménél fogva egyetlen nyelviség kidolgozását igényli, a terjedelmesebb epika megszólaltathatja a különféle nyelvek rivalizálását, a szereplői, narrátori megszólalások egymástól eltérő szólamainak ütköztetését, itt csak célozván arra, hogy a különféle helyekről vett idézetek, valamint a rétegnyelvek szintén részt vesznek egy, az összetettségből, rétegzettségből, strukturáltságból adódó regénye formálódásában. Az expresszionizmus általában inkább a lírában és a drámában volt képes létrehozni az új grammatikát, a generációk ütköztetésével a szinte a tézisig elvonatkoztatott személyiségek beszédének nyelvileg is érzékeltetett feszültségét, ám a prózai epikában sem vagyunk híjával annak a fordulatnak, amely az avantgárd tagadó lendületéből, az impresszionizmus és szimbolizmus ellen irányzott indulataiból fakad. Az emberi, művészi tudat mélyére vezető úton paradox módon talán az események esetleges halmozása ellenére itt sem a cselekmény lesz valóban lényegessé: inkább a (túl-)stilizálásnak, az ornamentikának olykor az eseményekre ráburjánzó, nem egyszer lírának ható változata, amely alternatívát kínál a historista regény és festészet „anyag”-ának kápráztató, gazdag megjelenítéséhez képest, és a nyelvi meglepetés, meghökkentés, a szokatlan nyelvtani formula beépítésével részint valami sejtelmeset, csupán sejthetőt céloz meg (a művi homályosság megkerülésének szándékával), részint akár az archaizálással élve, akár a „költői szabadság”-ot szinte a végtelenségig feszítve egy állandósuló nyelvi-izgalmi állapotba futtatja ki az előadást.

          A Szűzmáriás királyfi, mivel szerzőjének a közeli múlt és a kortárs irodalom nem egy, jellegadónak szánt művével való elégedetlenségétől[16] ösztönözve nem úgy lépett színre, mint az erdélyi regények sorában a soron következő, hanem reprezentatív funkcióval hirdette önmagáról, hogy irodalmi műnél több, nem pusztán önmagáért való kísérletezés egy művészi-társadalmi helyzet megjeleníthetősége ügyében, egyszerre kíván művészi-írói hitvallás lenni, valamint állást foglalni egy, az irodalomban eddig jórészt ismeretlen világ feltárhatósága mellett: éppen ezért nem kötelezi el magát egyetlen regényi szólam mellett sem, jóllehet a leglátványosabban (és leginkább vitathatóan) az avantgárd újnak szánt grammatikájának szólama érvényesül. Mindez tudatos írói tervezésre vall, a székely regény manifesztálja az összegző, a széles merítésűprózát, amely pusztán látszólag vetül ki az Időbe (időtlenségbe); nincs megnevezve a korszak, amelynek történéseit elbeszéli (pontosabban a főszereplők sorsfordulatait, amelyekben a hit-vallásosság, hivatalos-nem hivatalos megnyilatkozásai ugyanúgy konfliktus-források, mint az autenticitásra törő nyelv (mely legfeljebb bizonyos szereplők párbeszédében él a tájnyelvi fordulatokkal) és a „hivatalos” nyelv összeütközésekor adódó, félreértésektől sem mentes jelenetekben kirobbanók.[17]

          Annyit még az előzőkben írtakhoz hozzá kell tennem, hogy a Bajlátott szülőföld[18]írói világa és világszemlélete alakulástörténetében szinte azonos jelentőséget tulajdonít „a magam erejé”-nek és a könyvek segítségének, a tanultság megszerzésének és a belátásnak, mely a tapasztalatból származó ismeretet és a szakkönyvek közvetítette tudást nem ellentétként éli meg, hanem olyképpen, hogy azok kiegészítik, ha szükséges, kisegítik egymást. Ilyen értelemben Tamási írásművészete sokat köszönhet a népszokásoknak, hiedelmek, legendák hagyományának, amely ősi „tudást” közvetít, de a „modern lélekelemzés”-nek is, amely értelmezi, amit mások esetleg „gondolkodás nélkül legyilkolnak.” A kettős forrás teszi lehetővé, hogy a magafajta író „bé tudjon látni azoknak a mélyére és képes legyen kihámozni azt a valóságot, amely minden babona és hiedelem megett rejtőzik. Van a modern elemzésnek egy egészen új területe, ahol éppen ezt a népi világot próbálják tudományos eszközökkel magyarázni és megfejteni. Magam is olvastam egy ilyen könyvet, mely a magyar néphit és népszokásokról szólt, s ha jól emlékszem, Róheim Géza írta. S most, hogy ez a falusi menyecske olyan hirtelen elszólta magát, eszembe jutott ez a könyv is, és arra gondoltam, hogy éppen a forrásánál vagyok valaminek, ami izgató és érdekes.”[19]