Négy előadás, három fesztivál, két város – Simon Judit szubjektív visszatekintése az elmúlt évadra, amikor nemsokára kezdődik az új színházi szezon. 

Ezek az előadások sokban különböznek egymástól, ami közös bennük: erősen hatottak rám, mint nézőre. Megmozgatták a gondolataimat és az érzelmeimet, tetszett, ahogyan az alkotók kortárssá alakították a klasszikusokat (számos erre vonatkozó sikertelen kísérletet láttam), illetve ahogyan a kortársat értelmezik, és nem utolsó sorba ahogyan ezek az előadások a ma kérdéseire, problémáira reflektálnak,

A két szatmárnémeti, egy kolozsvári, illetve sepsiszentgyörgyi produkciót akár megosztóknak is mondhatnánk, amit attól tekintek jónak, a kortárs színház esetében, hogy gondolkodásra, párbeszédre késztetnek az ezeket művészinek, vagy finomam fogalmazva elhanyagolhatónak tekintők között. 

Számos szakmai kritérium szerint lehet elemezni azt, mitől érvényes vagy sem egy színházi előadás, amit tudós szakemberek meg is tesznek (vagy nem), és ha nagyon „odateszem” magam, akár én is találhatnék bennük hibát, de – most nézhetnek rám csúnyán – nem ezeket vadászom, sőt, elemzésre sem adom a fejem. Mindössze szeretném megosztani, miként és miért éríntettek meg ezek az előadások. Persze, ezek mellet is számos remek előadást láttam a két városban, sőt kiemelkedő produkciókat. 

Moliére-revü

Miniévaddal ünnepelte tavasszal megalakulásának hetvenedik évfordulóját a szatmárnémeti Harag György Társulat. Történetük Nagybányán kezdődött, amikor Harag György vezetésével, az 1953-ban végzett évfolyam levonult színházat alapítani. Két évre rá, 1956-ban Szatmánémetiben beköltöztek a 19. század végén emelt színházépületbe. A nagyszabású rendezvénysorozat a megemlékezésre is alkalmat adott. Az alapító, és 1960-ig a színházat vezető Harag György mellett, felelevenítették a társulat nagyszerű művészeinek emlékét, valamint Kovács András Ferenc költő szellemiségét.

A bemutatott előadások közül, az Andrei Șerban rendezte My fair ladyről Nincs boldog vég, de van remény címmel írtam ugyanitt korábban, most két másik előadásra összpontosítok, noha a többi is megérné, hogy még kitérjek rá. 

Martin McDonagh A kripli című, a múlt század elején írt színművét Bélai Marcel állította színpadra. Fekete komédia, az időtlenség tragikomédiája. A bezártság és kitörési vágy, a szeretetéhség drámája. Teátrális, játékos, mégis ott lappang a mérhetetlen fájdalom. Két hullámlemez fal között, a végtelen óceánnal körülvéve, egy szigeten, ahol látszólag nem történik semmi, az emberek megélnek valahogy. Kis gonoszságok és nagy szeretet tengerében telnek napjaik. A rendező nem rejti el, hogy ez játék. A színészek maguk hozzák be a díszletelemeket, a kellékeket, megmondják, éppen hol játszódik a jelenet. Csámpás Billy a kripli (Szabó János Szilárd), valamiféle falu bolondja. Gúny tárgya. Tizenhat éves és szerelmes a falu szépébe, a nem túl okos Helenbe. A negyedik hatalom, a sajtó mindenese, a hírt és álhírt hozó és gyártó Johnny megtöri az élet csendjét: a vízen túlról filmesek érkeztek. Billy talán tudja, hogy beteg, de úgy tesz, mintha hazudná a kórt. Elmegy sztár lenni. Nem sikerül. A lány megérzi, teljesítenie kell a kripli vágyát. Sétálni indulnak. Előkerül a művér, és elkezdődik az egyik legszebb, legmegrázóbb haláltánc, amit eddig színpadon láttam. Ebben az előadásban fedeztem fel magamnak Szabó János Szilárd fiatal színművészt. Árnyaltan, remek arányérzékkel, őszintén, hitelesen játssza Billyt.

Sardar Tagirovsky – Bessenyei Gedő István: Mizantróp, avagy a kirakat rendezés alatt. Zenés komédia vagy tragédia, Moliére azonos című műve alapján. 

Komédia vagy tragédia az életünk? Tudunk örülni, játszani ebben a rohanó világunkban? Mi a fontos és mi nem az? Ismerjük magunkat és egymást? Léteznek még valódi emberi, érzelmi kötelékek? A siker felülír mindent? Ki lehet vonulni a kütyük világából? Elfogadja a társadalom a látszatnélküliséget? Ilyen kérdéseket tesznek fel az alkotók a Harag György Társulat előadásában. Teszik ezt őszintén komédiázva, játékosan, bevonva minket, nézőket az első pillanattól az utolsóig. Attól kezdve, hogy belépünk a színházba, a szünetekben, addig, míg felsorakoznak a tapsrendre. Revü, vásári komédia, romantika és irónia együtt a tűpontosan megrajzolt karakterek, aprólékosan kidolgozott jelenetek, jól megkomponált képek, izgalmas látvány és hangzásvilág, ami mind arra szolgál, hogy meglássuk magunkat a görbe tükörben és talán megértsük, mit rejtenek a harsány színek és hangok. A szövegkönyv egyszerűen remek, benne maradtak a rímek, az érzelmek, a szenvedély, a düh. Moliére, aki a maga kora társadalmát tette nevetség tárgyává, így gúnyolódott volna a mi társadalmunkon. Hiszen a külsőségeken kívül, alig változott valami. A közösségi háló terjeszti a szóbeszédet, a pletykát, az álhíreket, és ezek biztosítják a népszerűséget. Csak az létezik, aki a hálón van és minden megmozdulásra a tetszés ikonjára kattintanak. A hálókon és azokon kívül a középszer, a butaság tör utat magának és lesöpri a józan észt, a műveltséget, a tudást.  Kötelezőek az összeköttetések, a társadalmi, politikai beágyazottság, mert ezek biztosítják a díjakat, az elismerést. Menekülni aligha lehet, beszippant, bedarál, s ha mégis ellenáll, magány, kitaszítottság, megsemmisülés a vége. Így jár Tagirovszky és Bessenyei Gedő Alcestje. 

Állandó a mozgás, a zaj. Beszélnek, zenélnek, főznek, eszünk, iszunk, táncolunk, fecsegünk, egyesek dolgoznak is, mások csak dolgoztatnak. Szóval nagy kavalkád ez a világ, és a zűrzavarban nem marad időnk semmire sem figyelni, sem elmélyülni. Észre sem vesszük, mivé rendeződik az a bizonyos kirakat.

Múlt és jelen drámái

A Nagyváradi Regina Maria Színház nemzetközi seregszemle keretében több mint két évtizede rendezi meg a Rövid Dráma Fesztiválját. Ekkor láttam a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendkívüli előadását. Elektra. Kali Ágnes és Botond Nagy adaptációja Szophoklész tragédiája nyomán. 

Puha, gyapjúval kibélelt fészek. Körülötte fal. Csend, halk beszéd, tapintható feszültség. Anya és lánya, nővérek között. Autokratikus férj, mostohaapa.  Elektra véres ingben járkál, a megtestesült fájdalom, indulat és egyben szeretet. Apját gyászolja, fivérét várja. Albert Csilla a halk visszafojtottságával, törékenységében is erőt sejtett. Erőt és bátorságot, elviselni a szenvedést a cselekvés reményében.  

Az ógörög tragédiákban, a hősök kijelölt sorsukat követik. Elektra és fivére sorsa a bosszú. Napjainkban viszont nincsenek hősök. Sötét családi titkok vannak, otthonokba zárt düh, szenvedés, bosszúvágy. A kívülről jövő segítség reménye. A menekülés objektív vagy szubjektív lehetetlensége. Magabiztos családfők, akiket a leghalványabb veszély, a legcsekélyebb fájdalom is meghátrálásra, megalkuvásra késztet. 

Az előadás a szophoklészi drámát követi, a testvérek halállal bosszulják meg apjuk halálát.

Számomra ez az előadás a családi drámáról szól, az erős és kevésbé erős nőkről. Az ajtók mögé zárt, halk boldogtalanságról. Az otthon melegének álcázott lelki nyomorúságról. 

A Szigligeti Színház HolnapUtán fesztiválján kiemelkedő előadással érkezett Nagyváradra a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Ivan Viripajev Iráni konferencia című színművét Bocsárdi László rendezte. 

A Lengyelországban élő orosz drámaíró bevallva vagy bevallatlanul, de Tolsztoj, Dosztojevszkij, Kuprin hagyatékának folytatója, feltárja az emberi lélek bugyrait, általuk láttatja a társadalmi, kulturális tablót. Viripajev drámája nagyszerű irodalmi mű, aminek előadássá alkotásához Bocsárdi letisztult színházi formanyelve és a ragyogó színészeket magáénak tudó sepsiszentgyörgyi társulat kellett. Az előadás egy Dániában megtartott konferencia, az előadók – tudósok, újságíró, aktivista, egyházi emberek, művész – a közönség soraiból mennek fel a színpadra, onnan teszik fel kérdéseiket. A hallgatóság, mi vagyunk, a nézők, akik a bejáratnál megkaptuk a belépőkártyánkat. Ott lóg a nyakamban az előadás végéig, sőt csak akkor jut eszembe, amikor a barátnőm figyelmeztet, a vendéglőben már nem szükséges viselni.

A színpadon, ahogy a konferenciákhoz illik, mikrofonok, kivetítők, átlátszó plasztik állványok. Dánia, Hamlet hazája, ahol a statisztikák szerint a legboldogabban élnek az emberek, helyt ad az Iránról, a közel-keleti problémákról szóló megbeszélésnek. Az európai eszmék is ütköznek: a szabadság, a determinizmus, a relativizmus az univerzalitás, a hit és ateizmus ütközik egymással ezen a konferencián. A felszólaló tudósok ezen eszmék mentén építették fel beszédjüket, de egyikük sem képes elvonatkoztatni magánéleti tapasztalásaitól, érzelmeitől. Semmi, sem a jog, sem az igazság, sem az eszmék nem képesek felülírni azt, amit a lét értelmének nevezünk: a boldogság és igazság keresését. 

Az európai eszmék, a hit, a kultúra törésvonalai jelennek meg a beszédekben, kérdésekben és válaszokban, annak az egyszerű kérdésnek a mentén, hogy mihez van joga az embernek, illetve mit jelent szabadnak lenni. 

Az ellenpont is ül egy széken, a háttérben, az iráni Nobel-díjas költőnő. Egy másik hitvilág, másik kultúra, amit érteni kellene, hiszen azért gyűltünk össze ezen a konferencián, aminek az apropója, hogyan kezelje Európa a tőle minden szempontból eltérő értékrendű keleti civilizációt. 

De nem értjük, hiszen fárszi nyelven olvassa fel a versét, fordításban halljuk ugyan, de a tudósok (is) félreértik, ahogy hazájában is tették és börtönbe zárták. És ő sem ért minket. 

Az Iráni konferencia monológok összessége, cselekmény nincs. Mégis lélegzetvisszafojtva néztem, hallgattam. Ennek titka a rendező ritmusérzéke, és a tűpontos színészi játék. Minden monológ az egyén igazságát rejti, a színészek minden szava, mozdulata hiteles, meggyőző, hatásos.

A háttérből az alig hallható, de állandó monoton zene is növeli a feszültséget. 

Borítókép az Elektra című előadásból. (Fotó: Biró István)