dagály


a háztető szemmagasságba kerül, 
csak most történhetett ez meg, 
nincs hiányuk semmiben,
boldogok és a lábuk sem hűl le a vízben.
nem vesszük észre, hogy abbahagyják a kopogtatást.

a középkorú nők és a fiatal férfiak bírják a legjobban.
a fák tetején állnak, 
már túllátnak a sziklán,
a víz a kövek között jön fel, mint legyek az odúból.
ez csak a dagály 
minden irányban szemben állunk a folyóval,
reng, mintha belülről ringatnák.
csak akkor kezdünk úszni, 
ha mind itt vagyunk.


ha akarod

hátralendítik a karjukat és felfelé néznek,
ha elfáradnak, kipirulnak, mint az öregek.
párnaszagúak és megölelnek, ha akarod,
másnapra megváltoznak, aggódni kezdenek
és beszélgetni akarnak a megérzéseikről,
nem ezt mondják, csak megigazítják a hajukat.

aztán arra kérnek, ülj le melléjük, 
és tedd a kezed a tüdejükre, 
van, aki fényképet kér, van, 
aki arra, hogy vedd kezedbe a köpenyét
és húzd magad után, 
ahogy a szégyent szokták. 


függöny

a beteg nőket szégyellik a férfiak
reggelente mesélnek róluk
ilyen a nyári nap utolsó fénye
a mézbe oltott dióhéj pírja
a folyosó függöny nélkül 
a kint felejtett télikabát 
a kert amit hátrafele hagyunk el


helyet

nyáron is gyertyát égetünk,
egyet a ház elejébe, másikat a közepébe.
az első fényt ad, hogy éjszaka könnyen ránk találjanak,
a másikat a fejünk felé emeljük, 
mint egy gyermeket, akit nem ismerünk.
nem harag van bennünk,
csak a rózsák reggeli nyújtózása,
így jönnek hozzánk egyre közelebb,
aztán helyet cserélünk:
minket ellep a víz, ők elutaznak.