Címke: tabéry géza

szeptember 19, 2025 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Tabéry Géza: Ady

Petőfi óta legnagyobb költőnk. Ady Endre születésének nyolcvanadik fordulóévében nem haszontalan tekintetet vetni az utókornak a költő szülőföldjére, a Szilágyságra. Ady életművének értelmezéséhez sok tekintetben nyújt segítséget a környezet, amely a Partium üstökösét elindította pályafutását az Értől az Óceánig.

    „Mindszentnek hívják hasztalan,
Mert minden átok rajta van. ”

Ez jutott eszébe Adynak, sétáján a bölcsőhelye körül. Öt évszázadot éltek az Adyak a Szilágyság hepehupái közt. Röghözragaszkodásuk hagyományai élénken virágzottak a családfa nagy vezérágán s nem kis mértékben befolyásolták felfogását a társadalom kérdéseiről. Családjának anyagi lecsúszottságában is Ady oly hetykén viselte ősnemesi magyar tudatát, akár valami bocskoros kuruc a szakadt kacagányt. Rendszerint akkor berzenkedett benne a rátartiság, amikor az uralkodó osztály idegenből asszimilálódott elemei a föld népének jogaiért vívott harcaiban a rosszmagyarság vádjával igyekeztek tollvezetését elgáncsolni. De az ősmagyar és köznemesi tudat sohasem jelentett egyet nála kiválságokhoz való ragaszkodással, sem sovinizmussal, amiknek egész életében karakán ellensége volt. Fegyvernek, pajzsnak használata csak ezt a tudatát ellenségei szakadatlan támadásaival szemben, amelyek személyében a harcos haladás, a forradalom eszmélye ellen irányultak. Ugyanígy szülőföldjéből sarjadtak Ady testvéri érzései a magyarsággal együttélő más nemzetiségek iránt. Szilágymegye és Érdmindszent vegyes magyar-román népében kora ijfúságában egyformán tanulta meg tisztelni az embert. Télen sárba-hóba, nyaranta porbafulladó falujában világosan láthatta, hogy a napi kenyérért vívott küzdelemben egyformán hull a szikes rögökbe mindkétfajtájú népnek verejtéke. A távolból odaködlő Bükk és Rézhegység teknőjében tipikus alföldi sikká szelidülő érmelléki táj így formálja már gyermekkorában az eljövendő költő lelkületét azzá, akivé magyar és világviszonylatban rövid élete során óriásodott.

Szemere Miklós jegyezte fel annakidején Petőfiről, hogy parasztdölyfösségében leginkább a fényes és gyakran újított csizmáira volt hiú, mert gyermek és ifjúkorában sokat járt mezítlábasan. A gyermekkor élményei egyik költőnél így, a másiknál amígy ütnek vissza később alkotásaiban. Ezért sem fölösleges bepillantanunk, ki mit hoz magával bölcsőjéből. Azt meg Szabó Dezső állapítja meg Petőfi és Ady lélekalkatának összehasonlításában, hogy Petőfi csak érzéseiben volt forradalmár, de nyelvében az egyszeri, világos és felszínes népi beszéd mellett maradt. Ady ellenben forradalmat teremtett nyelvművészetünkben is.

Hallottam egyszer úgy szólani falusi embert Szilágymegyében, hogy „a kökörcsinek elvéreztek a lompérti réten”. Ady, ha hallotta volna, föltétlenül versbefonja ezt a pompás szólást. Kiragadja, felmutatja, mint boldog bányász a szerencsésen talált drágakövet. Hiszen ily ragyogó lelete volt a nyelv forradalmasításában például a „búberzsenyes ősz” akusztikailag és vizuálisan megkapó kifejezése is. Menyivel szebb, plasztikusabban csillogóbb az őszi vörös és sárga színeknek az elfeledt berzseny szóval való jelölését, s a szomorú hervadás búberzsenyes ősszé tömörítése az egyszerű népi, hétköznapos „bánatos sárgavörös ősze” helyén.

Nem máshonnan hozza pedig ő az efajta fogalomötvözeteket, mint éppenséggel szűkebb szülőföldjéről!

Nyolcvan évvel ezelőtt Ady édesapja apró, paraszti birtokon gazdálkodott. Évtizedek kemény munkájával sikerült csak gazdaságát felgyarapítani családja számára emberségesebb élet-feltételeket teremtenie. Szüleinek eredeti szegénységi bizonyítványaként őrzi az idő utókorunk számára magát Adynak szülőházát, az érmindszenti, – ma már adyfalvi sárpadlós, nádfedeles egyszobából, konyhából, pitvarból álló vályogépületet.

Hová sodródott későbben a költő e pocsolyás Ér-vidékről? Nyomjelezzük új és új állomások felé kígyózó tövises utjait. Városképek és dátumok villannak a múltból. ! 

Kisgimnazista éveit Nagykárolyban tölti. A Nagyhajdú város ucca egyik udvarán ma is ott áll megülepedve a kis ház, melynek kosztkvártélyos lakóifja volt. Tíz-tizennégy éves korában azt sem tudhatja még, hogy a nagykárolyi uccákat vele egyidőben róják gyermekcipellőkben az életében többé-kevésbé jelentős szerepre emelkedő Jászi Oszkár, Kafka Margit vagy később Bölöni György nejévé váló Marchis Ottilia. Íróvá fejlődése tekintetében ezek az évek távolról sem hasonlíthatók össze a középiskolai második félidővel, amit a károlyi piarista középiskolánál lényegesen szabadabb szellemű zilahi Kollégiumban tölt el. Zilah jelenti számára az irodalmár élet megkezdését, az Önképzőkörben a pályadíjnyertes Márkó király balladájával, s a Szilágyság című helyi lapban írt próbálkozásaival. Első platonikus diákszerelme is ott sarjad a mecsekaljai kisvárost övező Diákdomb, Terbete lábainál az utóbb megverselt Zsóka iránt.

Szilágysági élményeivel feltarisznyázva küldik szülei jogásznak Debrecenbe azzal a kilátással, hogy majd egyszer talán még tasnádi szolgabíró is válhatik eleveneszű gyermekükből. A civisváros azonban mindent inkább jelentett számára mint a komoly iurisprudenciába történő elmélyedést. Diákújság szerkesztése, vidéki napilapok munkatársi asztala kedvesebb neki, mint a jogakadémia padsorai. Vizsgák helyett versek, színházi kritikák, hitvány riporteri éhbér, sok nélkülözés és az ifjúkorral járó tivornyázások jelzik az időnek röptét, mely elsuhan forró homloka fölött. Első verskötete is kikerült a debreceni nyomda gépei alól, amikor Nagyváradon a Szabadság-nál megüresedik egy újságíróasztal. Ezerkilencszáz új esztendeje már itt találja nálunk ennek a lapnak Sas uccai szerkesztőségében, ahova kopott körköpenye alatt jóformán egyebet sem hozott Debrecenből, mint a porváros civisvilágának disznótoros, és a hányvetett provinciális újságírósorsnak vegyes emlékeit. A huszonhároméves fiatalember előtt Nagyváradon nyílik tágabb láthatár a haladó eszmék s a feudálkapitalista korszak ellentmondásainak felismerése. A város szellemi élete ekkor érkezik forrpontjára. A földesúri és polgári konzervativizmus mind élesebben kerül szembe a reformok után sikoltó, haladást sürgető, felvilágosult társadalommal. A polgári radikalizmus vezéremberei közül Várady Zsigmond már röpiratokban követeli az általános titkos választójogot, a nemzetiségi egyenjogúsítást és a nagybirtokok felosztását. Somló Bódog, a Jogakadémia rendkívül képzett professzora klerikális kartársai megbotránkoztatására leplezetlen híve a marxizmusnak. Az ő és hasonló felfogású férfiak szuggesztív hatására válik Ady radikálisan progresszív szellemű közíróvá s szerződik át a maradi irányú Szabadságtól a kevésbé kötött Nagyváradi Naplóhoz. Írásait a polgári baloldali publicisztika átütő ereje jellemzi. Ez időben közhíres „Egy kis sétá”-ját az ingyenélő főpapok anyagi javakban dúslakodásról és a külvárosi proletáriátus nyomorúságáról, mely cikkéért az osztály bíróság fogházbüntetéssel sújtja. Egész sorozat cikkében kél a marxista hitvallásért üldözőbe fogott Somló Bódog védelmére, amely cikkei országos figyelmet és erős külföldi visszhangot keltenek.

Büszkék lehetünk, hogy Ady nagyváradi tartózkodásának négy éve jegyezte el egyszer s mindenkorra a harcos humanizmus és haladás eszményével. Le kell azonban igazság kedvéért szögezni, hogy mint költő Ady semmi érdemlegeset sem termelt ki zsenijéből nagyváradi tartózkodásának ebben az időszakában. A költő Ady mérföldekre maradt értékeiben és súlyban az újságíró, a publicista Ady mögött.

Alig pár hóval Nagyváradnak történt búcsúmondása előtt hozza össze sorsa jövendő múzsájával halhatatlan szerelmi költészetének megihlető Lédájával. Léda sodrába kerül Párizsba mint budapesti napilapok külföldi tudósítója s tölti idejét nyolc éven át felváltva Párisban és Budapesten. Ettől az időtől, 1904-től kezdve szökkenésszerűleg tör magasba költészete. Míg nagyváradi tartózkodásának utolsó évében „Még egyszer” címen kiadott második verseskötete jóformán semmi haladást sem mutat első Debrecenben kiadott verseihez viszonyítva, az 1904-től 1906-ig született költeményei rohamosan terelik felé a magyar irodalom közfigyelmét. Hangja szokatlanul új. Mondanivalói és formanyelve egyként forradalmi jelentőségűek. Polgári progresszív nézőszögét ebben a két évben váltja fel az igazi forradalmár nyílt színvallása, főleg az 1905-ös orosz forradalom hatása alatt.

Amint próféciás előrelátással 1902-ben meghirdette, hogy a német imperializmus évszázadra szóló szenvedésekben fogja rántani az emberiséget, úgy 1905- ben döbbenetes jóstehetséggel jövendöli be, hogy a világforradalom Oroszországból fogja a földkerekséget meghódítani

Elindul tehát Ady azon az úton, amely rövid néhány év alatt jóval még az első világháború kirobbanása előtt nemcsak magyar, de világirodalom viszonylatban is a legegyenesebben vezeti őt a tetőpontra, ahonnan a megújhodás előtt álló emberiség jövőjére nyílik legtisztább kilátás. S akik nem rabjai Magyarországon az elavult rendszernek benne látják már az új idők útmutatóját s mint magát nevezni szerette a dalolva is viharokat jelző énekesmadarat, a „pacsirta-álcás sirályt”. Csoda-e, hogy fellépése a politikusokból és a kitaposott ösvényeken egyhelyben topogó irodalmárokból egyszerre váltotta ki személye ellen a gyűlöletet? Ezzel szemben úgy a fiatal magyar szellemiségiek, mint az öntudatos munkásság mind szorosabban tömörülnek Ady zászlaja alá.

Nagyváradon, hova mindenkor sűrűn és szívesen visszajárt, sereglik mögéje 1908-ban legszervesebben a fiatal költők gárdája, a Holnap társaság.

Működésének súlypontja az Új versek kötetének ezerkilencszázhatos megjelenésétől kezdve az első világháború kitöréséig terjedő nyolc esztendőre esik. Ebben az időszakban évente jelenik meg egy-egy verskötete. Meglepő termékenységgel ontja prózai írásait novelláktól kezdve vezércikkekig. Az ezerkilencszáznyolcban megindított Nyugat folyóirat nagyrészt Ady nevének népszerűségére támaszkodik. Költeményei most kezdenek idegen nyelvfordításokban megjelenni. Horváth Henrik fordításában németül, 1909-óta Goga fordításában románul is. Reinitz Béla és Hetényi Heidelberg Albert megzenésítésében versei a dalok szárnyain is hódítanak számára új és új tömegeket. 1914-ben harminchét éves korában pályája csúcspontjára érkezett.

Magánéletében, gyakori betegeskedéseitől eltekintve két döntő fordulat történik. Megszakadnak Lédával való kapcsolatai és röviddel a háború kitörése után nőül veszi Csinszkát, Boncz Bertukát. Feleségének csucsai házába vonul, onnan figyeli elszoruló szívvel az imperialista háború szörnyűségeit. Teljes erővel küzd a háborús őrület tobzódása ellen, mialatt kótyagos álhazafiak nemzetiszínű jelszavak hangoztatásával igyekeznek hangját elnémítani. Katonának szeretnék mindenáron besoroztatni nyilvánvalóan azzal a hátsógondolattal, hogy harctérre cipeltessék s fizikailag végeztessenek vele. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére Ady egészségi állapota már annyira romlott, hogy ellenfeleinek ezt a hő óhaját a legridegebb szívű katonaorvosok sem hajlandók teljesíteni. Nem a hősi halált tartogatta számára végzete, hanem az ágyban párnák közt való kihunyást.

Csucsáról az ezerkilencszáztizennyolcas őszirózsaság forradalom napjaiban utazik Budapestre. Nagybetegen még megjelenik a Nemzeti Tanács ülésén, a magyar köztársaság kikiáltásán, de a rákövetkező két hónapban állapota napról napra romlik, mígnem 1919. január 27-én a halál meg nem váltja szenvedéseitől. A forradalmi Magyarország a nemzet halottjává nyilvánította s temette el óriási részvét mellett Budapesten.

– – – – – –

Költészetének a halála óta eltelt közel negyven év távlata immár megadja a tárgyilagos értékelés lehetőségét. Tisztán láthatjuk verseiben politikai szerelmi és az önmagával viaskodó emberi lélek egymástól el nem szakítható összeölelkezését.

Időrendben kortársai először szerelmi lírájának új hangjára, érzelmi bőségére és eladdig szokatlan gazdag színskálájára váltak figyelmesekké. Szerelmi lírájának túlnyomó része Lédájával szemben táplált érzelmeivel forr össze elválaszthatatlanul. Lángoló vallomások ezek, kezdve „Könnyek asszonyához” írott soraitól a tengerparti alkony, kis hotelszoba elhagyatottságának hangulatfestésétől, a „Héja-nász az avaron” szenvedélyéig és a kegyetlen „Elbocsájtó szép üzenet”-ig, mely múzsájával történt örök szakítását bejelenti. Ha számszerűleg kisebb helyet kapnak is költészetében, a feleségéhez Csinszkához írott versei, a belőlük áramló érzések melegsége tisztasága sem marad mögötte a Léda-versek szépségeinek. Gondoljunk csak ilyen értelemben az „Őrizem a szemed” mélységesen szép strófáira.

Legtöbb magyarázata, félreértésre adtak okot Ady költészetében az önmagával viaskodó lélek versei. Pedig a költő élete könnyedén nyitó kulcsa ennek a lélekzárnak. Mint minden ember, ő is boldog és szép életre vágyik. Ámde e vágyak teljesülése útjában ott állanak különböző gátak s ott tátonganak ijesztő mélységek is. Ady teljes tudatában van kivételes tehetségének. Tudja, hogy előbb-utóbb még ha rokkanva is, de be fog futni a világirodalom nagy óceánjába. Igenám, de addig mennyi küzdelem az egyéni léttel s mennyi buktató. Mámorkeresésének hátterében ott lappang a csömör és az egyéni gyöngeség az Ős kajánnal való viaskodásában. Emberi és költői magasabbrendűsége gyötrelmesen őrlődik a Disznófejű nagyúrral, az arany birtokában fölényes tőkés társadalommal szemben. Hajója repülni szeretne vele, a Holnap hősével új nagy vizekre, de a rendszer, amelyben él, zátonyokkal telten veszélyezteti gyönyörűséges iramát. Viharos életvezetése mögött a korai halál sejtelme settenkedik. Közel érzi magához, ha olykor szülőföldjére hazatér, az ablakától alig száz lépésre fekvő temetőt. Élete legszebb éveiben várja hajára a nagy ősznek hóharmathullását, örömteli férfiúkorának hirtelen megrokkanását. Retteg az éjszakák némaságától s ha magára marad, elfogja a félelem, hogy a jó Csönd-herceg, a háta mögött lopózkodó árnyék menten eltiporja. Ilyen lelkiállapotban jut eszébe a régi szánutazás apjával az erdei úton, amikor mindketten: apa és fiú nótáztak, daloltak, ha szánjukkal elsiklottak a Krisztus kereszt mellett. Törötten beteg éveiben, az esendő ember mellverésével gondolja, hogy nótaszó helyet most már mélyen megemelné kalapját a kereszt előtt. Ilyen kilengései a lelki egyensúlyból kergetik a lét és nem lét kérdéseinek boncolgatásához. Lélektani kalandozásait magyarázták némelyek vallásos poézisre.

De viaskodik benne a haladás fáklyavivője a magyarral is. Habzó szájúaknak, ködevőknek, a teletorokból sovén honfitársaknak ő nem volna magyar, Ő, akinek Vereckén át jöttek ősei?! Góg és Magóg fia ne rivallhatna új időkben új dalokat a Kárpátok alatt?! 

Az önmagával viaskodó költő ezen a ponton érintkezik benne a politikával foglalkozó, eleinte csak jelképekben beszélő, de csakhamar nyílt forradalmárrá változott Adyval.

Hol és hogyan kezdi megütni lantján ezeket a maguk idejében nem csak merész, hanem egyenesen vakmerő húrokat?

Szimbólumokban, jelképekben eleinte, „A Duna vallomásában” már 1907-ben éppen a romániai nagy parasztlázadás esztendejében eszmél a kérdésre, hogy hát a Dunavölgyben sohase éltek boldog, erős, kacagó népek és hogy ez a táj mindörökre, minden nép számára csak a vergődések, könnyek, aszályok földje marad? Ekkor még nem lát kivezető utat az évszázados népelnyomatások kátyúiból. Ekkor még a vén Duna csak azt tudja válaszolni a költő kétségbeesett kérdéseire, hogy: „sohse lesz másként, így rendeltetett”.

És amikor Lédával a mosolygó, örök tavaszi napsütésben fénylő Rivierát járja, ahol a tőkepénzes, parfőmös, vidám úrinép élvezi az élet kiváltságos örömeit, ugyancsak jelképesen szólaltatja meg a földi paradicsomot őrző fagyos havasokat: mi lenne, ha egyszer egy dörgedelmes nagy példát adnának a verőfényben sütkérezőknek és a hegy bajtársak egy szép napon lelátogatnának örömtanyáikra? Meghalna pálma s a mosoly, finom, együgyű, úri ajkakon !”

A Duna vallomásában villan ki először Ady költészetében az együtt élő népek közös sorsára való feleszmélés és a Havasok és Rivierában a proletártömegek fogcsikorgatása a kizsákmányoló kapitalista társadalom felé! Mert amióta nemcsak Váradon jegyezte el magát haladó eszmékkel de bejárta Pestet és Párist, tudomást szerzett igazi munkásmozgalmakról, 1905-ben az első orosz forradalomról, azóta szorosabban fűzi önsorsát minden világtáj és minden faj minden nép, minden elnyomott réteg ügyeihez. Együttérez a bukott párisi leány, Zozó sorsával éppenúgy mint a tüdőbajos újpesti munkásfiúval, az álmodó nyomor alakjával. Együttérez azokkal is, akiket a faji gyűlölség bélyeges seregek tekint a zsidósággal : „Én csúnya, sárga-foltos seregem, / Futok veled és megáldalak” – írta az üldözött zsidóságról.

Természetes, hogy az elnyomottak mellett nyílvánított rokonszenve még inkább kiváltotta vele szemben a reakció gyűlöletét. De ő állta a harcot eszméi mellett mindhalálig.

A kilencszázötös orosz forradalom talán legnagyobb lendítő erőt forradalmi költészetének adta. Örökéletű versei közül ez a ihlete a „Vörös nap” és a „Csillagok csillaga” megírására:

      „Vörös csillag, ragyogj és trónolj.
 Mióta ember néz az égre,
 Vörös csillag volt a reménye.”

A Dunavölgyben élő, különböző népeket nacionalista jelszavakkal egymás ellen uszító reakciós politikával szemben legkicsengőbb közösséget hirdető verse ma is úgy hat minden becsületes emberre, mint a felszabadulásában megújhodott ember himnusza. Ki ne ismerné ezt a versét, a Magyar jakobinus gyönyörű dalát:

    „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
 Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk, süvöltve
Az eszme-barikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk,
 Holnap már minden a miénk lesz.
 Hogyha akarunk, ha merünk.”

Hogy holnap már minden a miénk lesz, semmi másra, mint arra értette a költő, ami a Szovjetunió jóvoltából a baráti demokratikus államokban Budapesttől, Bukaresttől, Prágáig, Varsóig, Szófiáig beteljesedett, minden java, öröme, sorsának irányítása mindenütt azé a népé lett, amely dolgozik, s mely tegnapelőtt még bűnös parancsolói tartottak bilincsiben.

Ady tisztábban látta, mint korának bármelyik politikusa és forróbban áhította ennek a korszaknak eljövetelét, mint bármelyik költő az akkori Európában. Nép nevében küzdött a nép felszabadításán. 

Amikor „A grófi szérűn-ét” írja, a koldus, korgó gyomrú parasztot csak a búza sóvár vágyával eltelve és úgy mutatja be, hogy a szérű leégését akkor is megsiratja, ha nem az övé hamvadt el rajta, hanem a másé. De a „Délibáb üzenetében” már kísértetujjal mutat rá mit várhatnak a zsíros debreceni civis – urak, ha nem korrigálják idejében a föld dolgozó népe ellen tanúsított magatartásukat:

     „Majd holnap tán nem lesz idő megtérni
 Korrigálni az ősi, nagy hibát:
Civis urak, nagy baj lészen majd akkor,
Ha vörösen bejön a Délibáb.”

És a jogot követelő népi hang fokozódik tovább költészetében, amikor négy évszázad messzeségéből felidézi politikai eszményképét, Dózsa Györgyöt. Ez az újabb üzenete már nem a civis-kuláknal szól, hanem az ezerholdasoknak: 

        „Hé nagyurak; sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
 Rettenetes nagy dühvel özönöl?
Ha jön a nép, hé nagyurak, mi lesz?
Rabló váraitokból merre fut  
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?”

Nem lant többé, hamar rohamkürt ezentúl a költő hangszere. Még messzebbre, Csák Máté idejébe nyúl vissza a történelembe:

      „Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek
 Frissek a vérben, nagyok a hitben,
 Csák Máté földjén ti vagytok az Isten!
Előre, magyar proletárok.
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
 Véreim, magyar proletárok.”

Méltán állapította meg Adyról egyik legkorszerűbb ismertetője, Révai József, hogy „Ady Endre a forradalom költője volt. Nem holmi szellemi forradalommé, nem puszta művészi forradalommé, hanem az igazi komoly népforradalommé. Első szava, amit a magyar irodalomban és publicisztikába beköszöntve kiejtett a száján, és utolsó szava, mely a már haldokló költő ajkáról a háború vége felé elrebbent, a forradalom volt. 

Igaz, nagy költészet nemcsak képe a világnak, hanem maga is tükör, amiben a világ felismerheti önmagát. És minél szebb, szabadabb, emberibb lesz a világ, annál többet fog fel ismerni önmagából Ady költészetében „.

Legméltóbb azonban, ha Ady nyolcvanadik születésnapjának közeledtével őt magát idézzük. Nagy testvére a forradalmi költészetben, Petőfi Sándor azt írta, szabadság, szerelem, e kettő kell neki. A szerelemért feláldozza életét, a szabadságáért feláldozza a szerelmét is.

Más formában ugyanezt vallotta Ady is. „A magunk szerelme” kötetében:

     „Bántott, dölyfölt folyton a Pénz is
S szép humanitások játsztak velem,
De lelkemből más sohasem érdekelte
 Fölszánt poéta-ceruzámat
Csupán Politika és Szerelem.”

A 2025 tavaszán az Állami Lervéltár nagyváradi kirendeltségénél fellelt gépiratot változtatások nélkül közöljük.

szeptember 15, 2025 | Albu-Balogh Andrea | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy kézirat Tabéry Géza hagyatékából

Ady Endre kultuszának nagyváradi pártolói közül különös figyelmet érdemel Tabéry Géza (Nagyvárad, 1890. július 17. – Nagyvárad, 1958. január 6.) író, újságíró munkássága, aki közvetlenül Ady halála után az elsők között szorgalmazta a költő relikviáinak összegyűjtését, az Ady-szoboralap létrehozását,[1] aki irodalmi társaságot nevezett el a költőről, és mintegy az utókor számára való emlékállításként írta meg Csinszkával kapcsolatos emlékeit. Tabéry ugyanakkor nem csak mint az Ady-kultusz elkötelezettje szerzett nevet magának, életműve önmagában is rendkívül értékes és érdekes, különösen a 20. századi erdélyi és partiumi irodalom vonatkozásában.

Tabéry Géza már 1909-től rendszeresen közölt a váradi és az országos (budapesti) lapokban, az első világháború után pedig azonnal felismerte a váradi magyar sajtóélet megmaradásának szükségességét. Lapot is indított Magyar Szó címmel. A két világháború közötti időszakban számtalan cikket közölt a Szabadságban, a Nagyváradban, a Nagyváradi Naplóban és az erdélyi lapokban, a Napkeletben, az Erdélyi Helikonban, a Brassói Lapokban stb. Tagja volt a kolozsvári Helikon irodalmi csoportosulásnak és részt vett a marosvécsi írótalálkozókon egészen 1933-ig, amikor is az Erdélyi Szépmíves Céh kiadói politikája miatti elégedetlenségnek hangot adva, Berde Máriával és Olosz Lajossal együtt új irodalmi társaságot és könyvkiadó vállalatot indított Erdélyi Magyar Írói Rend névvel (aminek köszönhetően jelent meg Berde Mária Szentségvivők című regénye is). Aktív, a konfliktusokat is felvállaló attitűdjével fáradhatatlanul dolgozott a magyar irodalom és kultúra népszerűsítéséért.[2] Regényei Partium és Erdély múltjából merítenek. A Frimont-palota című alkotása igazi Partium-regény.[3] Legismertebb talán a Szarvasbika és a Vértorony, valamint a Csinszkára emlékező, A csucsai kastély kisasszonya című kisregénye. Ezen kívül rövidprózával és színdarabokkal is jelentkezett. Újságírói pályája rendkívül gazdag, ami ugyancsak feldolgozásra vár. Vértorony című regénye megjelenését követően irodalomtörténeti vitát váltott ki, ami Vallani és vállalni néven híresült el.[4]

Váradiak számára köztudott, hogy Tabéry pályafutása – sok más kortársáéhoz hasonlóan – 1945 után fokozatosan kényszerpályára szorult. Ekkortól nem jelennek meg kötetei, újságíróként sem tevékenykedhet, csupán majd posztumusz kiadásban, 1970-ben lát napvilágot Két kor küszöbén című önéletrajzi jellegű szövegkorpusza. Erről a korszakról – megrendítő sorokban – Indig Ottó tudósít: „Majd a várt »felszabadulás« következik. És tetőződnek a csalódások. Eltiltják az újságírói munkától (!), ismét ráütik az áruló bélyegét és kiragadják a tollat kezéből. Magam előtt látom sovány, magas alakját, görnyedt vállán favágó felszerelésével, s ma is szégyellem – amit az egykori gyermek látott – szomorú, megtört tekintetét, a méltósággal viselt megaláztatást, mely körüllengte.”[5] Az írónak 1955-ben sikerült – hosszú évek küzdelme után – hozzá illő stabil álláshoz jutnia az Ady Endre Emlékmúzeum megnyitásával, aminek már csak szűk három évig volt igazgatója, egészen 1958 januárjában bekövetkezett haláláig. Az Ady Endre Emlékmúzeum létrejötte és annak vezetése bizonyára egyfajta igazolás is volt számára arra nézve, hogy addigi erőfeszítése nem volt haszontalan.

Tabéry hagyatékának egy része a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, az ott található levelezésanyag és más annalekták teljes körű feldolgozása még várat magára. Egy-egy levele különböző gyűjteményes kötetek részeként került nyilvánosságra (lásd a 2. lábjegyzetet). Életművének irodalomtörténeti jelentősége vitathatatlan, a jövő kutatóira vár ennek méltó értékelése. Életművét néhány tanulmány, elő- és utószó méltatja, valamint a műveinek megjelenését követő rövidebb recenziók, illetve Robotos Imre Eszmék ütközésében című kismonográfiája.

A most közreadott, Adyról szóló kézirat a Bihar Megyei Állami Levéltár tulajdonában van, ahol az utóbbi időszakban felbukkant néhány tétel a Tabéry-hagyatékból. A külalakjára nézve gépelt dokumentumon semmilyen eligazító jelzés, évszám, alkalom nem található, ami a megjelenést vagy az előadás időpontját meghatározná. Megfogalmazása szabatos és közérthetőségre törekvő. Műfaját tekintve nyilvános beszéd vagy előadás lehetett, de akár nyomtatásban is megjelenhetett volna (azonban erre semmilyen nyomot nem sikerült találni, de erre később még visszatérünk). Előadva körülbelül félórát vesz igénybe, tehát inkább előadásnak szánhatta a szerző, nem valószínű, hogy ünnepi beszéd lehetett. A szöveg fő témája, mint ahogyan a cím is nemes egyszerűséggel jelzi, Ady költészetének értékelése, ami a korszak irodalompolitikai viszonyainak megfelelően kerül kifejtésre. Alapvetően a pályaív stációit figyelembe véve rajzolja meg Ady költészetének fejlődésvonalát, kibontakozását, tehát a szilágysági gyökerektől indul, aztán Nagykároly, Zilah és Debrecen, Várad, Párizs és Budapest, valamint mindazok a fontos impulzusok, meghatározó szerelmek és barátságok is szóba kerülnek, amelyek ma már iskolai tananyagként mindenki számára ismertek. Budapest és Párizs szerepe csak említés szintjén van jelen, ennek részletes kifejtése nem kerül sorra, ami a kor konjunktúrájának ismeretében nem meglepő.

Fontos megemlíteni, hogy az Ady-kanonizáció az ötvenes években bontakozik ki a szocialista országokban, ekkortól válik Ady költészete iskolai tananyaggá, ami egyúttal – mint minden más életmű esetében – ideológiai színezetű, benne a forradalmár költőt láttatva, aki mintegy előkészítője volt a „jobb világnak”, ami az államszocializmus korszakában bekövetkezett.[6] Zárójelben érdemes hozzátenni, hogy a két világháború közötti időszakban sok vita zajlik Ady életművének értékeléséről, az Ady-kanonizáció korántsem zárult le, inkább a polémiák jellemzik.[7] Az ötvenes években tehát – az életmű kisajátításával ugyan – de sokak, köztük Tabéry álma is megvalósul az Ady-múzeum létrejöttével és a költő életművének értékelésével.[8]

Visszatérve Tabéry előadására, Ady kapcsán a fő vezérmotívum a költő forradalmiságának hangsúlyozása, haladó eszméinek kiemelése. Fő témája a politikum és a szerelem, állítja Tabéry. Megemlíti az 1905–1907-es orosz forradalmat, amit Ady ereje teljében üdvözölt, valamint az 1907-es román parasztháborút is. Más szóval, a szerző felsorolja mindazokat a támpontokat, amelyekkel eleget tehetett a korabeli ideológiai elvárásoknak, ugyanakkor az Ady-életműről megfogalmazott állításai – mindezeket leszámítva – nem sarkosak, hanem ma is időtállóak. Különösen az életmű stációinak fejtegetése, az esztétikai hatások, amelyek kapcsán ugyanolyan fontos a korabeli váradi értelmiség, mint amennyire az érmindszenti kisnemesi és paraszti környezet. Bár Ady „forradalmiságát” hangsúlyozza, ugyanakkor erre nézve Ady polgári radikalizmusát emeli ki, amit ma is hangsúlyoz az Ady-recepció. Érdekes még a Petőfi-Ady párhuzam, ami a kezdetektől felmerült az Ady-recepcióban, Juhász Gyula 1908-ban tesz erről említést éppen Nagyváradon.[9]

Összességében megállapítható, hogy Tabéry ebben az időszakban  – bizonyára más írásaival együtt és a múzeum vezetése révén – aktívan hozzájárult az Ady-kanonizációhoz, legalábbis amennyire ő szűkebb környezetében, váradi pátriájában megtehette életének utolsó néhány évében, a korabeli megkötésekhez mérten reális értékelést adva a költő életművének. Ugyanakkor Tabéry előadása eszmetörténeti szempontból is érdekes: azaz, hogyan kényszerül írni és nyilvános beszédet mondani egy korabeli értelmiségi, ahhoz, hogy a (magyar) kultúrát megélje és fenntartsa szülővárosában. Sorai egy gazdag életműbe ágyazódva viselik magukon a 20. század viharos történelmét.

Az Adyról szóló értekezés nagy valószínűséggel csak szóban hangzott el, vagyis egy előadás írott változata lehet. A korszak valamennyi lapját áttanulmányozva, ahol megjelenhetett volna (Művelődés, Igaz Szó, Utunk, Fáklya, valamint magyarországi lapokat is ideszámítva), továbbá figyelembe véve a posztumusz napvilágot látott Két kor küszöbén című kiadványt is, biztonsággal állítható, hogy nem jelent meg nyomtatásban. Tabéry igazgatósága alatt, különösen Ady 80. születésnapjának évfordulóján több Adyról és a váradi Ady-múzeumról, valamint az érmindszenti Ady-házról szóló cikket is publikált különböző lapokban,[10] azonban a most közreadott szöveg egyikben sem található.

Az előadás alkalmáról sem ad meg semmilyen eligazítást, azonban a szövegben van néhány jelzés, ami bizonyos szempontból támpontul szolgál. Az évszámot a szöveg tartalma alapján könnyedén ki lehet következtetni. Mindjárt az első mondatokban utal arra, hogy Ady Endre születésének 80. évében, vagyis 1957-ben írja le gondolatait: „Ady Endre születésének nyolcvanadik fordulóévében nem haszontalan tekintetet vetni az utókornak a költő szülőföldjére, a Szilágyságra” – kezdi Tabéry mindjárt az elején, majd később ismét utal „Ady nyolcvanadik születésnapjának közeledtére”. Tehát a beszéd 1957-ben, Tabéry halálát megelőző évben keletkezett, amikor az Ady Endre Emlékmúzeum igazgatója volt. Az évszám nemcsak Tabéry életkörülményei, hanem az Ady-évforduló miatt is fontos. A szöveg alapján arra lehet következtetni, hogy még november 22. (Ady Endre születésnapja) előtt mondhatta el, mivel a közelgő évfordulóra utal. Továbbá van még egy jelzés, ami fontos lehet: Érmindszentet már mint Adyfalvát említi.

Hogy Tabéry beszédét legjobb tudásunk szerint kontextualizálni tudjuk, fontos kitérni az 1957-ben sorra kerülő Ady-ünnepségekre. Az akkori kultúrpolitika Ady 80. születésnapját jó alkalomnak látta lojális kisebbségpolitikájának szemléltetésére. Ne feledjük, hogy 1956 után vagyunk, a magyar forradalom erdélyi szimpatizánsaival való leszámolás és az ideológiai tisztogatás időszakában.[11] Egyébként a korabeli sajtóban egyre-másra hangoztatják a román-magyar testvéri együttélést, aminek az Ady-emlékév megünneplése is jeles bizonyítéka. Egymást követték tehát az események: „1957. márc. 13-án a Nagy Nemzetgyűlés elnöksége az érmindszentiek kérésére a falu nevét Adyfalvára változtatja, szept. 27-én pedig minisztertanácsi határozat rendeli el a költő születése 80. évfordulójának megünneplését” – olvasható a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Ady kultuszát felvázoló szócikkében, ami a korabeli tudósításokból is nyomon követhető.

Egyébként Tabéry több cikket is közöl az érmindszenti múzeum alapításának ügyéről, amiben az olvasható, hogy maguk a falubeliek kérték a falu nevének megváltoztatását 1956 őszén (lásd a 13. lábjegyzetet). Ebben az évben kezdik el az Ady-szülőház rendbehozatalát, azaz ekkortól ölt konkrét formát az érmindszenti Ady Emlékház megvalósítása is. A munkálatok megkezdése után Tabéry is megfordult a településen, erre később ő maga is utal, valamint korabeli tudósítások is bizonyítják.[12] Elképzelhető, hogy 1957 tavaszán is járt Adyfalván, mivel két cikkét is innen datálja, egyiket 1957. áprilisában, melyből megtudjuk, hogy „Papp Auréllal, Suba Dani szatmár-nagybányai újságíróval és Bustya Endrével, a lelkes marosvásárhelyi Ady-kutatóval” járt Érmindszenten.[13] A múzeum ünnepélyes megnyitójára – budapesti és bukaresti küldöttség kíséretében – 1957. november 24-én került sor, azonban Tabéry nevét nem találni az ünnepségről szóló híradásokban.[14] Tehát az eddigiek alapján az körvonalazódik, hogy Tabéry nyomon követte az érmindszenti eseményeket, igyekezett elősegíteni az emlékház kialakítását, azonban az ünnepségen minden bizonnyal nem vett részt.[15] Mindezt azért fontos tisztázni, mivel így még inkább értelmet nyernek Tabéry előadásában az érmindszenti utalások, bár az emlékház megnyitásán nem vett részt.

Annál inkább részt vállalt a váradi ünnepség megszervezésében. Egyébként 1957 novemberében több városban is megemlékezések, ünnepségek zajlottak. Zilahon 22-én leplezik le Ady iskolája, az egykori Wesselényi Kollégium előtt a költő mellszobrát, másnap, november 23-án Váradon kerül sor az Ady-múzeum mögött a mellszobor avatására (az alkotás később került mai helyére, 1957-ben még az a Mária szobor állt az egykori Mülleráj előtt, amely jelenleg a Barátok temploma kertjében látható), majd az ünnepség a színházban irodalmi esttel folytatódik.[16] Tabéry a szoboravatáson és a színházban is beszédet mond. A színházban Franyó Zoltánnal együtt – mint Ady-kortársak – a költővel kapcsolatos emlékeiket elevenítik fel. Tabéry bizonyára nem ekkor mondta el a most közreadott előadását. Több okunk is van ezt feltételezni: egyrészt túl hosszú lett volna egy szoboravatásra (ami körülbelül félórás volt, utána folytatódott az ünnepség a színházban), illetve utalt volna az elkészült mellszoborra.[17] A színházban pedig más tematikájú felszólalása volt, valamint a díszmeghívottak névsorát figyelembe véve sem hangozhatott el ilyen terjedelmű előadás.[18] Egy harmadik érv pedig magában a szövegben foglaltatik: Tabéry mint közelgő eseményre utal az Ady-évfordulóra. Továbbá Robotos Imre monográfiájában idéz (egy részletet?) a szoboravatási beszédből, ami rövid, frappáns és az alkalomhoz illően ünnepélyes, és az nem a most közreadott előadásból származik.

Az előadás Váradon hangozhatott el, mivel több helyütt a váradiakat szólítja meg. Debrecenből Váradra vezet a költő útja, írja Tabéry, vagyis „ezerkilencszáz új esztendeje már itt találja nálunk ennek a lapnak Sas uccai (sic!) szerkesztőségében”, továbbá mint írja, „büszkék lehetünk, hogy Ady nagyváradi tartózkodásának négy éve jegyezte el egyszersmindenkorra a harcos humanizmus és haladás eszményével.”

Mindent összevetve, a szöveg felépítése, tematikája, valamint a fentiekben említett jelzései alapján biztonsággal állítható, hogy az Ady 80. születésnapja előtti ünnepségek beharangozásának számító előadás anyaga lehet a most közölt szöveg. A Fáklya így ad hírt a nevezett eseményről: 

„A Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság rendezésében október 27-én, vasárnap délelőtt 11 órakor Tabéry Géza író előadást tart »Ki az az Ady« címen. Utána Ady életéről készült képeket vetítenek. Az előadást a Román-Szovjet Barátság Házában tartják. Belépődíj 1 lej. Jegyek a színház pénztáránál kaphatók.”[19]

A sajtó be is számol az előadásról, kiemelve, hogy az előadónak „sikerült (…) közel hoznia őt a hallgatókhoz, megrajzolnia a forradalom nagy költőjének igazi arcát”, mely vonás teljességgel megtalálható a most közölt szövegben. Továbbá a tudósításban Ady életének váradi kötődéséről is szó esik, ami ugyancsak elhangzott az előadás keretében, azonban ez feltehetően inkább a vetítés során, kötetlen formában történhetett. A tudósításnak ezt a passzusát már a korabeli helynévhasználat miatt is érdemes idézni:

„Sokan nem tudták például, hogy a Pollák mama híres bodegája, a költő barátainak találkozóhelye a mai Express-büffé épületében volt, sőt Ady váradi lakását is kevesen tudták volna megmutatni – különösen a fiatalabbak közül, pedig szinte naponként elmegyünk a régi Körös parti ház előtt. Később pedig, amikor a költő már csak átutazóban járt Váradon, a főutcai Európa szállóban vett szobát (a kapu feletti ablak), mivel néhány házzal odébb lakott Léda asszony.”[20]

A szilágysági gyökerek hangsúlyozása és Érmindszentnek Adyfalvára való változtatása pedig – a költő életének kétségkívül fontos vonatkozásai, valamint az országos hírverés mellett – amiatt is kiemelt pontja az előadásnak, mivel Tabéry számára az ott zajló események többszöri látogatása és az ottani múzeum munkájának nyomon követése miatt, személyes érintettséggel bírtak.

Tabéry életének mindenesetre a hattyúdala volt ez az időszak, több szempontból is: beteljesedik sok év erőfeszítése az Ady-múzeum megnyitásával, ismét szóhoz jut a sajtóban, megbízásokat kap és a váradi szoborállítás kapcsán is sokat tevékenykedik. Az Adyt népszerűsítő kultúrprogram részeként kérhették fel az előadás megtartására is, aminek anyagát nagy valószínűséggel sikerült most beazonosítani. Utána Tabéry már csak szűk három hónapot élt. Robotos Imre szerint „Ady nevével tolla hegyén, múzeumi íróasztala mellett fordult le székéről”.[21] Ruffy Péter visszaemlékezésében az olvasható, hogy levélírás közben érte a halál.[22] A kettő egyébként nem zárja ki egymást. De bárhogyan is volt, elképzelhető, hogy előadásának írott változatát megjelenésre szánta.

Az Újvárad folyóirat most ennek a végakaratnak tesz eleget.

[1] Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, V/2., https://kriterion.ro/glossary/tabery-geza/

[2] Tabéry aktív szerepvállalásáról tanúskodnak a helikoni találkozók jegyzőkönyvei, valamint Tabéry levelezése is, amelyekből néhány megjelent a Marosi Ildikó szerkesztette kötetben. Lásd A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája I-II, szerk. Marosi Ildikó, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980.

[3] Albu-Balogh Andrea, Partium regénye: A régió megjelenítése Tabéry Géza A Frimont-palota című regényében, Acta Universitatis Christianae Partiensis – Studia culturale, 2020/2, 65–73.

[4] Lásd Kántor Lajos, Vallani és vállalni, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1984.

[5] Indig Ottó, Erdélyiség hittel holnapos utakon – Tabéry Géza emlékezete, Bihari Napló, 1990. július 21., 3.

[6] Vö. Nagy Pál, A testvériség szellemében, Új Élet, 1977/21, 20.

[7] Lásd csak szemelvényekben: Ady születésének 50. évfordulóján, 1927-ben jelenik meg az életmű értékeit kiemelő, összegző tanulmány az erdélyi püspök, Makkai Sándor tollából, Magyar fa sorsa címmel, amit hosszan elhúzódó polémia követ. Válaszul, illetve ettől függetlenül is sokféle írás születik. Lásd Szász Károly bírálatát, Kosztolányi 1929-ben publikált Az írástudók árulása című tanulmányát stb.

[8] Az Ady-kanonizációról részletesebben lásd az Ady Endre emlékezete című szócikket a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1. kötetében, valamint a következő kötet tanulmányait: „Lennék valakié”: Az Ady-kultusz és kisajátítási kísérletei 1906–2018, szerk. Kappanyos András, Budapest, reciti, 2021, továbbá Boka László, Egy új Ady-olvasás néhány lehetséges aspektusáról = B. L., A befogadás rétegei, Kolozsvár, KOMP-PRESS, 2004, 138–148.

[9] Juhász Gyula, Az igazi Petőfi, Nagyváradi Napló, 1908. augusztus 3., 4. Lásd tovább: Margócsy István, Petőfi a Nyugatban = Nyugat népe, szerk. Sárközy Éva, et all, Budapest, 1908, 289–298; Boka László, Petőfi – Ady szemszögéből: Olvasat és identifikáció = Kétféle én(ek): Petőfi Sándor életei, Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2024, 148–171.

[10] Tabéry Géza, Két eldobott özvegyi fátyol: Csinszka és Petőfiné ismeretlen levelei, Igaz Szó 1957/7, 130–135; Levelek a költő feleségéről, Igaz Szó 1957/11 (Ady Endre emlékszám), 893-899; Lidérces, messze fény, Igaz Szó 1957/11 (Ady Endre emlékszám), 741–751; Üzenet Adyfalvára: Kedves Kovács Katica!, Utunk, 1957. nov. 21. (Ady-emlékszám), 5.

[11] Vö. Győrffy Gábor, Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában, Kolozsvár, Komp-Press Kiadó, 2009; Lázok Klára, Könyvkiadás és cenzúra az 1950–60-as évek Romániájában, Regio (18) 2007, 3. sz.; Plainer Zsuzsa, Despre vigilenţa ideologică. File din istoria cenzurii instituţiilor (maghiare) orădene în regimul Ceauşescu: presă, filarmonică, teatru, Kolozsvár, Editura Institutului Pentru Studierea Problemelor Minorităților  Naționale, 2019.

[12] Egyéves az Ady-múzeum, Fáklya, 1957. november 27., 2.

[13] Tabéry Géza, Érmindszenttől – Adyfalváig, Előre, 1957. május 4., 2. Másik cikkét ugyancsak Adyfalváról májusra datálja: Tabéry Géza, Adyfalva, Élet és Irodalom, 1957. május 24.

[14] Bányai Judit, Adyfalva ünnepel, Előre, 1957. nov. 26., 1.

[15] Érdemes hozzátenni, hogy Tabéry Géza az 1935-ben megvalósult érmindszenti ünnepségek megszervezésében is kulcsszerepet játszott. Ott volt a kúria falára helyezett dombormű leleplezésének ünnepségén. Lásd N. N., Bensőséges ünnepély keretében leplezték le Ady Endre emlékszobrát a költő szülőfalujában, Keleti Újság, 1935. szeptember 25., 7.

[16] Lásd Ady emlékünnepségek, Előre, 1957. november 24., 1.

[17] Lásd Robotos Imre, Eszmék ütközésében, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1979, 166–167.

[18] Ady-ünnepségek Váradon, Fáklya, 1957. november 26., 1–2.

[19] Fáklya, 1957. október 26., 2.

[20] T. L., Előadás Adyról, Fáklya, 1957. október 29., 1.

[21] Robotos Imre, i. m., 168.

[22] Ruffy Péter, A váradi Ady, Magyar Nemzet, 1961. november 12., 9.

szeptember 10, 2025 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Levéltárban lappangott a Tabéry-tanulmány

Tabéry Géza Ady című tanulmányáról, továbbá egyéb, az íróhoz kapcsolódó dokumentumok meglétéről ez év tavaszán értesültünk, majd készítettünk fotómásolatokat Nagyváradon, az Állami Levéltár Bihar megyei székhelyének olvasótermében. A kéziratokra, levelekre, újságkivágásokra Nagy Mihály Zoltán kutató, a levéltár munkatársa hívta fel az Újvárad figyelmét. 

A 102 lapot tartalmazó dosszié utolsó oldalán egy 1974 novemberében kelt adománylevelet találtunk, ebben Ion Lenghel nagyváradi lakos jelzi, hogy a Körösvidéki Múzeumnak adományoz anyagokat. A levelében felsorolt nyolc tétel közül az első a Tabéry-tanulmány gépirata. Meglepetésünkre a további tételeknek nincs közük sem Tabéry Géza személyéhez, sem a magyar kultúrához. A felsorolás többnyire fotókat említ, például görögkatolikus püspökökről (Mihail Pavel, Demetriu Radu, Valeriu Frentiu) vagy egy rajz Ioan Bușiția-tól. Arra vonatkozóan nem találtunk feljegyzést, hogy a további Tabéry anyag hogyan, mikor került az állami levéltárba. 

Az 1096/ 2 XI 1974 regisztrációs számú adománylevél kapcsán annyit sikerült kiderítenünk, hogy Ion Lenghel a hetvenes években a Crișana román nyelvű napilapnak volt a hivatalos cenzora, éppen 1974-ig, a formális cenzura megszűnéséig. A levél bal felső sarkában kézzel írt román nyelvű megjegyzés látható, melyben egy bizonyos Gyulai elvtársat tájékoztatnak arról, hogy Feher vagy Faur (?) elvtárs (nem olvasható egyértelműen) köszönőlevelet ír majd az adományozónak. Egy Gyulai (más formában Giulai) nevű aligazgatója volt a hetvenes évek végén a nagyváradi állami színház román tagozatának, aki az adományozás idején a múzeum munkatársa lehetett

Az általunk megkérdezett szakértő nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy a Tabéry-anyag egy korabeli házkutatás során került elő, majd landolt a belügyi hatóságok révén az állami levéltárban. Erre utalt a fellelt anyag levéltári kézirat-környezete is.

április 16, 2025 | Ujvarad Admin | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Lapok Tabéry Géza hagyatékából

Néhány hónapja Nagy Mihály Zoltán barátunk közreműködésével érdekes, Tabéry Gézától származó anyagokat fedezhettünk fel a Bihar Megyei Levéltárban. Hogy a különböző korszakokból származó, eltérő jellegű kéziratok, levelek hogyan jutottak az adott irattartóba, ez bizonytalan. Az anyag egy kisebb részét, köztük egy Adyról szóló Tabéry-tanulmány kéziratát 1974-ben adományozta egy bizonyos Lenghel Ioan a Körösvidéki Múzeumnak. Ezen iratok és fényképek egy része valószínűleg ma is a közgyűjteményben van, ezek viszont nem kapcsolódnak Tabéry személyéhez. A többi dokumentumról is csak annyit lehet megállapítani, hogy ugyancsak 1974-ben kerültek e levéltárba. A fond alapján, amelybe kerültek, nem kizárt, hogy egy korabeli házkutatás során vitték el a hatóság emberei, s később, mivel nem volt ezekre szükségük, a levéltárban helyezték el. 

Az anyag nagyobb részének a feldolgozása, hátterének kutatása még folyamatban van (például Pálffyné Gulácsy Irén kapsán, illetve a Constantin Costa-Foru újságíróval való levelezés). Ezúttal egy Juhász Gyulához írott költeményt és egy ugyancsak Juhásznak küldött, többek által aláírt táviratot publikálunk, utóbbi feltehetően 1923-ból való, ekkor ünnepelték Szegeden a költő negyedszázados írói jubileumát. A táviratnak egy negatív fotója található a levéltárban, a hátoldalán szerepel egy géppel írott mondat, mely szerint az eredetije a költő mellett önkéntes titkárként dolgozó Kilényi Irma írónő, tanárnő szegedi gyűjteményében található.

június 20, 2024 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Váci győztes a Tabéry-novellapályázaton

Szerda délután a nagyváradi Léda-házban (igazából helyesen Stern-Brüll ház) adtuk át a Holnap Kulturális Egyesület és a Partiumi Keresztény Egyetem újabb közös Tabéry-novellapályázatának díjait. Az immár egy évtizedre visszatekintő közös pályázat elsősorban középiskolás és egyetemista fiatalokat szólít meg a teljes magyar nyelvterületen, s egyaránt szól pályakezdő és már gyakorló szerzőknek. Elsődleges célja, hogy publikálási lehetőséget biztosítson fiatal novellaszerzők részére, akik rövidprózai munkáikkal értő szakmai értékelés, megítélés alapján kívánnak megmutatkozni a kortárs magyar irodalmi életben.

A beküldött novelláknak az idén is Tabéry Géza életművéhez kapcsolódó témák mentén kellett megszületniük, egyenként vagy variálva. A három megadott fogalom: Régmúlt idők, Credo, Asszonysors volt.

A díjazottakat elsőként Boka László irodalomtörténész, a PKE előadója köszöntötte, röviden felidézve a pályázat eddigi történetét, eredményeit. A szervezők részéről Albu-Balogh Andrea (PKE) és Szűcs László (Holnap/Újvárad) értékelte a pályázatot, majd átadta az okleveleket, könyvajándékokat. A legjobbak pénzdíjban is részesülnek, míg a fődíjas szerzőnek a Holnap Könyvek Kiadó felajánlotta első prózakötetének a publikálását.

A pályázat első díját Cefola Sofia (Vác, Magyarország) vette át, a második díjban a csíkszeredai Baláz Erika részesült, míg a megosztott harmadik díjat Csillag Viktória, illetve Corodi Victor vehette át, utóbbiak mindketten a Partiumi Keresztény Egyetem első évet végző, magyar szakos hallgatói. A rövid díjátadó koccintással, beszélgetéssel zárult.

Gratulálunk a díjazottaknak! Folytatás ősszel, új pályázattal, új Tabéry-tematikákkal!

november 9, 2023 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

VIII. Tabéry Géza novellapályázat

Az Újvárad folyóirat kiadója és a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéki Csoportja ismét meghirdeti Tabéry Géza novellapályázatát.

A 2014-ben útjára indított tematikus rövidpróza-pályázat egyaránt szól pályakezdő és már gyakorló szerzőknek. Elsődleges célja, hogy publikálási lehetőséget biztosítson fiatal novellaszerzők részére, akik rövidprózai munkáikkal értő szakmai értékelés, megítélés alapján kívánnak megmutatkozni a kortárs magyar irodalmi életben. A pályázat felső korhatára: 35 év. Idén is várjuk gimnazista pályázók jelentkezését a 11. és 12. osztályokból.

A beküldött novelláknak tematikusan az alábbi, Tabéry Géza életművéhez kapcsolódó témák mentén kell megszületniük, egyenként vagy variálva:

Régmúlt idők

Credo

Asszonysors

A kiválasztott tematiká(ka)t kérjük a beküldött novellák előtt minden esetben feltüntetni! A pályamunkákat szakértő zsűri értékeli (irodalomtörténészek, egyetemi oktatók, lapszerkesztők, prózaírók). Döntésük alapján a minősítést elért novellák szerzői elismerő oklevelet, a legjobb pályamunkákat beküldő 3 szerző pedig pénzdíjat és könyvcsomagot kap. A fődíjas szerző különdíjaként a Holnap Könyvek Kiadó felajánlja első novelláskötetének a kiadását.

Különdíjat oszt ki a legjobb középiskolás pályázónak az Újvárad folyóirat kiadója, a Holnap Kulturális Egyesület, továbbá a legjobb partiumi pályázónak a debreceni Partium Ház. A legjobb írásokat az Újvárad irodalmi és művészeti folyóirat közli!
A pályázatra szerzőként legfeljebb két, eddig nem publikált novella küldhető be! Egy pályamű felső terjedelmi határa 16.000 jel. A zsűri nem veszi figyelembe a terjedelemhatárt túllépő szövegeket. Nevezési díj nincs.

Beküldési határidő: 2024. március 1.

A pályamunkákhoz minden esetben mellékeljék a pályázó rövid bemutatkozását, pontos elérhetőségeit! A pályázati anyag villanypostán küldhető be a [email protected] címen. A pályázat résztvevői a pályamunkák beküldésével engedélyt adnak a meghirdetők részére egyszeri nyomtatott vagy elektronikus közzétételre. A zsűri jogosult dönteni a díjak kiadásáról, esetlegesen összevonásáról vagy visszatartásáról is.
Eredményhirdetés és ünnepélyes díjátadás: 2024 tavaszán.

PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéki Csoport

Holnap Kulturális Egyesület / Újvárad folyóirat

október 26, 2022 | Szűcs László | Hírek
MEGOSZTOM

A Tabéry novellapályázat díjazottjai

A Nagyváradi könyvmaraton október 22-i programjai sorában ismertettük a 2022. évi Tabéry novellapályázat eredményeit. A Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéki Csoportja részéről Albu-Balogh Andrea, míg az Újvárad folyóirat képviseletében Kemenes Henriette és Szűcs László ismertette az eredményt, illetve méltatta a pályázati anyagot. Ezt követően a pályázat fődíjasa, Tankó Andrea vette át a díját, majd olvasott fel részletet Aszfaltúton innen és túl – jegyzetek a télről című írásából. A Holnap Kulturális Egyesület az első díjazottnak, valamint a közönségdíjas pályázónak felajánlotta első kötetük kiadását. A különböző díjakat és okleveleket a következő napokban juttatjuk el valamennyi érintettnek. Gratulálunk!

Díjazottak:

I. díj Tankó Andrea (Sepsiszentgyörgy)

II. díj Finta Klára (Kolozsvár)

III. díj Szabó Andrea Szidónia (London)

Közönségdíj és Újvárad-különdíj: Nánia Hanna

Dicséret:

Dobó Dorottya (Budapest)

Bobric Henrietta (Budapest)

Gothárd Krisztián (Szentegyháza)

Böjte Beatrix

Kovács Erik

Ferencz Arnold

Gál Leonóra

Legjobb középiskolás pályázók:

Kelemen Szilvia (Sepsiszentgyörgy)

Cserés Nicole (Szatmárnémeti)

augusztus 13, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Nánia Hanna: Szabad szombat

Ebben az esztendőben váratlanul jött a tél és arcátlanul sokáig is maradt. Valósággal foga volt, ahogy azt errefelé mondani szokás. De azért gondosan belepte fehér takaróval a tájat, s kincseit el-elszórta az arra méltók között. Rég esett annyi hó, mint akkor évben.

Hajnalban kelt. Kontyba fogott haja az éjjeli hánykolódástól mint viharban szétdúlt madárfészek gubbasztott feje búbján. Rendbe szedte haját, mosdott, s állt neki sütni. A görcs a lábában, s valami furcsa nyugtalanság a mellkasában nem hagyta pihenni. Nem mintha foglalkozott volna különösebben bármelyikkel. A görcsre a járkálás volt a gyógyszer és ha netán ismét nyomott a szíve, azt föl sem vette. Az ember egy idő után immunissá válik a félelemre, ha húszas évei végén kijelentik, hogy azzal a szívvel, ami neki adatott, valószínűleg nem él sokáig. Már fel sem tűntek a kisebb rohamok. Örült annak a huszonnyolc esztendőnek, ami a háta mögött volt. A jövőre csak elvétve gondolt, s ha olykor megesett, elszégyellte magát, mélyen elpirult, mint egy kisgyermek, aki életében először követett el bűnt.

A szűk konyhába, mely inkább hasonlított egy kisebb folyósóra, s melyből mindig melegség és jó illat áradt, sietve lépett. Még nem pitymallott. Csendes február volt. Sürgette lábait, ahogy mindig, az előre bekavart tésztához látott. Ráncosodó, kedves arcán úgy futott végig a lecsapódó gőz, akár az erdei nyaralójuktól nem messze lévő forrásból a kénes, erdei borvíz. Cseppekben, de mégis áradón. Nem csoda, hisz nehéz, öntött fém lapokat forgatott, melyekbe a massza már-már magától folyt bele. Szinte nem is figyelt a mozdulatra, a rutin végezte helyette a munkát, amíg ő a következő teendőt intézte gondolatban.

Megtanul még az étel is magától elkészülni, ha évtizedek óta ugyanúgy készítik. (Lelke lesz már csak a gondolatának is.) Épp úgy, ahogy megtanul az ember érteni csupán jelekből, ha évtizedek óta ugyanúgy hallgat el előle valamit a világ.

Nesztelen mozgott, szelíden. Alázattal. Mindent így végzett. Talán ha nem lett volna teljes valóságában látható, az emberek észre sem veszik, hogy él. Csak érzik, hogy valahonnan ömlik a jóság, mint megannyiszor ablaka alól a frissen sült pogácsa illata. Úgy élte mindennapjait, ahogy szeretett: halkan, de a legnagyobb odaadással.

Most is az otthoniaknak sütött, hogy legyen mit az asztalra tenni két hurkatöltés között. Mert hogy természetéből adódóan sosem ment úgy sehova, még szülőházába sem, hogy ne vitt volna valamit. Valami apróságot, amit a megajándékozott egy idő után nemcsak megköszönt, hanem magától értetődő gesztusnak is tartott. Sőt mi több, el is várt. De hozzá sem tért be úgy egy árva lélek sem a mindig nyitott bejárati ajtón, hogy ne lett volna megkínálva egy tál meleg étellel, vagy egy markolásnyi süteménnyel. Így érezte jól magát. Ha másokért élt. Ebben nagyon is hasonlítottak a férjével.

Mint mindig, most is sietett. Cukra még volt, azt hozatott a minap, de a liszt fogyóban. Pedig azt ígérték, azt is visznek haza. Tehát vásárolni is kellene. S a húsőrlő, amit kölcsönkértek. Azt se hagyja otthon. A cifra nyelű kés, az érclap, a tegnap sütött édes tészta. Jaj, és a kotyogós. Azt még el kell mossa.

Amint elvégezte a sütést, mosni fogott. Nem volt még hét óra. Kilencre épphogy leszárad. A tegnap előkészített útitáskákba még beletette az imádságos könyvet, mert nem indulhat a reggel, s nem nyugodhat le a nap ima nélkül. Édesanyjától maradt rá a könyv. Most, hogy jóval túl van ötvenen, s a gyermekek végleg kirepülni látszanak, egyre újabb változásokat tapasztalt önmagában. Ragaszkodik a tárgyakhoz. Furcsa volt a korai nyugdíjas élet. Várta, hogy egy kicsit elszabadulhassanak a városból. Demeterrel sokáig tervezték a nyugdíjas éveiket. Most, hogy mindkettejük kérelmét elfogadták, s jövő héten már hivatalosan is nyugdíjasnak számítanak, egyre inkább foglalkoztatta a gondolat: Milyen lesz az élet ezután? De ezen nem volt sok ideje gondolkozni. A pakolást nem rendezi el helyette más.

Szombat lévén Demeter később kelt. Az első szabad szombatján az ember mégiscsak megenged magának ennyit. Hisz már nem riad fel a hivatali elöljárók álomképeitől az éjszaka közepén, s nem morfondírozik a jövő hét fáradalmain, munkahelyi teendőin sem. Nem is lenne indokolt. Elvégre, ezentúl élete hátralévő részében mindig szabadságon lesz. Becsületes építészként ritkán engedte meg magának a pihenést, nem fog ártani ez a kötetlenebb élet. Ilyen szombat reggeleken csupán csak olyanokon jártatja az eszét egy nyugdíjazott mester, mint hogy vajon nyáron autóval vagy busszal menjenek ki a magyarokhoz; vagy hogy a kerámia szettet, melyet egyik ügyfelétől vásárolt, miben lehetne biztonságban kivinni anyaországi építész barátaikhoz és más egyéb jövőbeli terveken. Az is eszébe jutott, hogy a csokit, s a kávét, amit az anyósáéknak, s a falubeli gyermekeknek akarnak vinni, ma el kell vegye a Cetate-ből. Szivarat is ígértek. Azt a férfiaknak viszik. Most semmit sem egyszerű beszerezni. De főleg a szivarat. Szerencse, hogy a pultost jól ismeri. Na, csak lesz valahogy. Jó az Isten. Megsegít.

Ilyen gondolatok után elmorzsol egy fél mosolyt még a legkimértebb szakember is szája szélén, s félhangosan kimondja: Milyen jó, ha az embernek van ismeretsége… De ezt is csak úgy csukott szemmel, félálomban.

Felesége szavára ébredt fel aztán egészen. Meg a telefon csengésére, a kagylóból megszólaló rekedtes férfihangra nyíltak ki nagy, barna szemei, hogy megérkezett a készlet, viheti az építész úr a csomagot a bálványosi vendéglőből, mert most épp nincsen senki. Öltözött is sebtében. Indulása előtt feleségének hátrahagyta, melyik ingében szeretne utazni, s hogy értesítse a rokonokat, hogy a disznóvágásra a pálinka nagy részét ne féljenek, viszik, s ha az Isten megsegíti őket, még a fél négyes vonat előtt Kisbaconban lesznek. Elvette a duba kulcsait, a barna kabátját, s egy – Kezeit csókolom! Ne féljen, hamar jövök – kíséretében kiment az ajtón.

Házasságuk huszonnégy évében végig magázták egymást. Kölcsönös ragaszkodásuknál és szeretetüknél csak tiszteletük bizonyult nagyobbnak. Megszokták az egymás tekintetéből kiolvasható becézést, de a komoly szavakat is. Egy fél gesztusból értették és érezték a másikat. De most valamiért a nagy sietségben egyikük sem akarta észrevenni azt a szunnyadó nyugtalanságot, ami ott lappangott külön-külön mindkettőjük arcán.

Fél tíz múlt. A mosás lejárt, a reggeli fényben és szellőben hamar megszáradtak a ruhák. Furcsa, szilánkszerű pihék szálltak a levegőben, melyek a fedetlen szárítóköteleken hagyott ruhákra fagytak. Még a nap sem olvasztotta fel őket, csak a szoba melege. Mintha valami nappali fagyréteg hullt volna le az egész városra, ami az aszfalttal érintkezve egy pillanatra úgy hatott, mint egy valóságos tükör. Biztosan, csak a napsugarak miatt látszik így. – gondolta. Vasalni fogott, s közben hazatelefonált: Igen, jönnek. Igen, fél négy után már ott. Indulnak, amint Demeter hazaér. Persze, vigyáznak. – Befejezte a vasalást is végre.

A ruhásszekrényhez lépett, hogy az élre vasalt ruhákat a helyükre tehesse, s hogy Demeter ingjét előkészíthesse az induláshoz. Ahogy ujjaival megérintette, nyikorgott a diófa szekrény ajtaja, mintha siratná önmaga sorsát, mintha arról panaszkodna, milyen nagy súly nehezedik a rengeteg szövettől és kiszabott anyagtól gyenge polcaira. Mintha el akarná magától dobni a felgyülemlett fölösleget, a meg nem értett érveket, a miérteket, melyekről ő maga sem beszélhet, s fájdalmait minduntalan harsogná egy halandó számára érthetetlen nyelven. Olyan nyelven, mely leginkább hasonlít a zenére.

Szemben állt a bútorral, s a nyitás pillanatában, merthogy ismét máshol jártak gondolatai, nem vette észre, amint a felső polcról fekete színű ruhák tömkelege zuhant lábai elé. (A zuhanás pillanatai csak későbbi álmaiban váltak elevenné.) A papucsára nehezedő, kicsiny súlyra lett figyelmes. Csaknem az összes fekete csipkés felsője, kötött, horgolt szvettere, kardigánja és nadrágja a lába előtt hevert. Még a fekete bunda sapka is, amit Margitkától kapott azon a télen, amikor elment hazulról. Egy pillanatig nem tudta, mire vélje a történteket. Mereven nézte a szétborult, egymáson és bal lábfején heverő sötét ruhadarabokat. Egy másodperc töredéke volt az egész, mialatt tér és idő szakadt ketté körülötte, s ezt nem ő maga, ösztönösen beléje égett rezdülései jelezték egy távoli jövőnek, ahol a most történő valóság percei csupán emlékként maradnak fent egy öregedő szempárban. Látszólag mit sem foglalkozott az egésszel. Azt hitte, férje, esetleg fiai borították fel a szekrényben levő rendet. Csak mosolygott egyet. Mert türelme nem ismert határokat. Szépen sorjában elrendezte és berakosgatta a kezében lévő, hajtott ruhákat a polcokra, majd előkereste férje ingét, két nadrágját és némi fehérneműt, amit jónak látott még tartalékként bepakolni. Átlépett a földön heverő kupacon, gondolván: Egyszer eggyel végezzünk. Hajolt volna le immár az árván otthagyott fekete darabokért is, mikor a vonalas telefon éles csengése összerándította vékony csontjait. A készülék mint egy anyatejre éhes csecsemő ordított bele a csendbe, s csengése mintha az égig kívánkoznék hallatszani, olyan harsogó volt.

Kisvártatva vette fel a kagylót, átlépve a fekete halmot. Szeme sarkából még sietve az órára pillantott, azt hitte valamelyik rokon, testvér, vagy épp édesanyja az. A lisztre gondolt. S hogy még a piacra is el kell mennie.

Ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó végéből, Zolika volt az, a keresztfiuk. Demeterrel ment a kávéért meg a csokiért. Ketten voltak a dubában. Kettejük közül már csak neki volt hangja.

A hír hallatán nem rohant. Inkább egyre lassabbak lettek mozdulatai. Ütemük teljesen ellenkezett a reggeli sürgésével. Megszűnt körötte a jelen. Úgy indult, ahogy volt. Nem telefonált fiain kívül senkinek. Valójában le sem rakta a kagylót, sárga feje sokáig rugózott a padló irányába egyre lassuló lökésekkel. Csak délután tette helyre a nagyobbik fia, amikor a boncmester munkához látott és ők elszabadultak a helyszínről.

Aznap nem mert leülni. Félt, hogy nem tud lábra állni. Nyugtatót kért. Víz nélkül vette be, s arca mindvégig kisimult maradt. Tél volt. Hideg február. A reggeli napfényben mint egy tükör terült el a fekete aszfalt az egész környéken.

Egy diófa szekrény panaszai hallatszódtak fel a ködös égbe. Csikorogó zsanérjainak zenéje hasonlított egy kisikló gumikerék hangjához. Oldalsó ajtajába vert szögéről alig hallhatóan földre hullt egy fekete szövetkabát.

Aznap már nem pakolta vissza fekete ruháit a polcra.

(fotó: Fortepan)

augusztus 10, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Szabó Andrea Szidónia: Misi és a nyamvadt macska

Amikor Juhász Misi 1997. augusztus 12-en Budapestre költözött, még nem tudhatta, hogy napra pontosan hat évvel később a sarki ábécében lesz az esküvője. Ami azt illeti, senki sem gondolta volna, hogy így lesz. Még a saját anyja is elájult volna meglepettségében, ha nem alulról szagolta volna az ibolyát már 1997 március 31 óta. Misit senki sem gondolta asszonytartó típusnak: nem, hogy egy nő, de még egy növény sem tudott egy légtérben megmaradni vele. Tudta ő ezt jól, épp ezért amikor az anyja a végrendeletében meghagyta, hogy ő az egyedüli örököse az anyósnyelv gyűjteményének, Misi sebtében összepakolta a holmiját s az éjszaka közepén, egy hátizsákkal a hátán, nyakába vette a világot s megszökött otthonról. Tudta, hogy nem hagy egy szent lelket sem maga után a szülői házban, csak az anyósokat s azok nyelveit (pusztulásra ítélve), de mihelyt megindult, vitte-vitte a lába, s bármennyire akarta, sehogy sem bírta magát megállítani.

A szülőfalujában úgy tartották, Misi mindig is egy kicsit kótyagos volt. Mi másért hagyta volna ott valaki a szülői házát anélkül, hogy eladta volna, mi másért tűnne el egyik napról a másikra szó nélkül? Ám amire a mozdonya begurult a Keleti pályaudvarra, Misi teljesen megvilágosodott, mintha egy harminc éves ködből zuhant volna egy kristály tiszta tóba: Budapesten ő Csak Misi volt. Nem Kótyagos Misi, nem Kankós Orrú Misi. Nem vézna, minden ruhájába két és félszer beleférő Misi. Nem görnyedt hátú, csüngő ajkú, ne-csak-a-rajzaid-mellet-ülj-egész-nap-fiam Misi. Ez a gondolat tetszett neki, így végül fogta a hátizsákját benne minden megtakarított pénzével, elindult az állomásról és addig koptatta a cipőtalpát, amíg rá nem talált az Örkény István utca 79 szám alatti, 10. emeleti apartmanra. Kicsi volt, nyirkos és üres, de a teraszara lépve, és a Pesti levegőt mélyen beszippantva, Misi végre úgy érezte, lesz valahogy.

Misi a legcsendesebb lakos volt a csendes lakosok világtörténelmében. 1998 tavaszára még mindig nem voltak barátai a városban, vagy úgy egyáltalán a világon, és a szomszédjaival sem tartott semmi féle kapcsolatot. Mielőtt kiment a házból (dolgozni vagy bevásárolni), mindig résnyire nyitotta az ajtaját és fülelt, nem-e hall mozgást a lépcsőházból. Ha volt valaki kint, gyorsan bereteszelte és hátát vetette az ajtónak, s addig nem mozdult meg, míg meg nem győződött róla, hogy kiürült a lépcsőház. Egyszer, az egyetlen szomszédja az emeleten pont akkor nyitotta meg az ajtaját, amikor Misi rászánta magát, hogy elinduljon dolgozni (grafikus volt egy Pesti szerkesztőségnél). Amikor meglátta a nő hátát amint egy nehéz szemeteszsákot próbál áthúzni a küszöbén, olyan gyorsasággal menekült vissza a lakásába, hogy a kabátjára csukta az ajtaját. Szerencsétlen Misi ott kukucskált az ajtólyukon addig, amíg a szomszéd visszament a lakásába és ő megbizonyosodott, hogy elmúlt minden veszély.

Misi a hónapok során kőbevésett napi rutint alakított ki és olyan szokásai lettek, amiket semmi pénzért nem hagyott volna el. Például, munka után minden nap keresztrejtvényezett, de szigorúan egyszerre egyetlen egy oldalt fejtett meg a füzetből. Ezt, ugyancsak szigorúan, a teraszon végezte el pontban 6-kor minden nap. Ha esett az eső, a csukott terasz ajtó elé ült egy hokedlire, maga elé tett egy széket, és azon végezte el a teendőjét. Utána vacsorát csinált, főtt tojást főtt krumplival, és mivel szerda volt, egy kis tejföllel. Misinek tetszett az érzés, amit a szerdák váltottak ki belőle, ezért különleges ráadásokkal díjazta a napot, mint például a tejföl. Vacsora után leült megnézni a híreket, majd a Barátok Köztöt, és egy gyors mosakodás után lefeküdt aludni.

Teltek az évek, s amíg a világ lassan, de biztosan változott, addig Misi napi rutinja egy cseppet sem. A kedd volt az egyetlen kivétel, a bevásárlásra kijelölt nap – meg néha a szombat, de akkor szigorúan csak tejet meg macskaeledelt vásárolt. A kedd a létfenntartásra volt kijelölve, a szombat az ‘őrült’ kisbolti kalandokra.

A macskaeledelre visszatérve, tévedés ne essék, Misinek nem volt macskája. Ha lett volna, valószínűleg úgy járt volna, mint az anyósnyelv kollekció – jobb volt így. Misi egyébként is rettegett mindentől, ami négy lábon közlekedett és a macskák, tökéletes négylábú példa lévén, nem voltak kivételek. Misi mindig is megpróbálta elkerülni őket, amennyire tudta. A probléma csak az volt, hogy az ezredfordulós karácsony óta akármikor ment is ki a teraszra, hogy megfejtse a napi keresztrejtvényét, ott feküdt egy kóbor fekete kandúr. Az első napokban megpróbálta elijeszteni: centiről centire haladt s annyira közel ment hozzá, amennyire csak mert, majd felugrott s így kiáltott, ‘’RAAAR!’’, de a macska szeme meg sem rebbent. Sőt, ahogy teltek a napok, Misinek úgy tűnt, hogy az állat egyre unottabban bámulja kudarcba fulladt kísérleteit, hallgatja Szimba-imitálását a résnyire nyitott teraszajtó mögül. Misi hamar rájött, hogy az egyetlen lény, akit megijesztett végül is saját maga volt, s ettől szörnyen frusztrált lett. Hogy meri ez az állat így letámadni az ő várát, megszentségteleníteni a tornyát? – őrjöngött, miközben fel-alá járt a házban, a megoldáson törve az agyát. Komolyabb eszközöket kell bevetnie, gondolta. Aznap este vacsora nélkül ment el lefeküdni.

A következő hetekben sok mindent megpróbált, hogy macskamentesítse a teraszát: seprűt lengetett, mint egy kardot, de nem mert elég közel menni, és megütni sem akarta az állatot, vagy véletlenül lelöki a teraszról, úgyhogy hamar túllépett ezen az opción. A következő kísérleti eszköz a spriccelő üveg volt, majd egy nagyon éles fütty, később lufit pukkasztott, cigaretta füstöt fújt, farkasszemet nézett, de semmi sem használt. Úgy tűnt, a macska örökre kibérelte a terasza napsütötte oldalát.

2000 májusának végére Misi szinte mindent kipróbált, amit csak eszébe jutott, még ijesztő kerti törpéket is tett a teraszára, bármilyen is furcsán is hangzódjon. Tagadhatatlanul nagy reményeket fűzött a törpékhez, de bármennyire is próbálta a megfelelő pozícióba igazítani őket, csak annyit ért el, hogy a macska vacsoraidő tájban egy fél órácskára eltűnt, majd visszatért és a szokásos helyen áztatta magát a napsugarakban az este további részében.

Mondani sem kell, Misi utalta a nyamvadt macskát. Néha azon kapta magát, hogy már nem is képes másra gondolni, csak a fekete bundára es az unott pofára, s a teraszra, ami már talán sosem lesz az övé. Vágyakozva gondolt vissza a napokra, amikor nem zargatta az álmait a bestia, s amikor még a tejfölös szerdák jó érzéssel töltöttek el őt.

Ám egy reggel, amikor Misi felkelt s széttárta a sötétítőt, a macska nem volt a megszokott helyén. Először teljesen ledöbbentette az üres terasz látványa, csak állt es bambán bámulta a helyet, ahol a macskának kellett volna ülnie. Végre! – kiáltott fel s elégedetten lépett ki a teraszra, hogy friss levegőt szívjon. Hónapok óta először zaklató gondolatok nélkül indult el dolgozni. Ám amikor hazament ebédelni és kipillantott a frissen visszaszerzett birodalmára, csodálkozva konstatálta, hogy az még mindig üres volt. Halvány mosolyt erőltetett az arcara és behúzta a sötétítőt.

Misi a hétvégére már teljesen ki volt borulva. Dühös volt a macskára, mert egész héten nem mutatkozott és a gondolat, hogy máshol lopta a napot, boldogan, gondtalanul, s nem az ő teraszán, erősen bántotta őt. Misi megint eljutott arra pontra, hogy nem bírt másra gondolni, csak a macskára: munkába menet, munka közben, a keddi bevásárláson, a Barátok Közt alatt; nem akarta beismerni magának, de nagyon is azt szerette volna, hogy a kisördög visszajön a teraszára. Szüksége volt rá, hogy visszajöjjön. Annyira rutinossá vált a jelenléte, az unott pofája, a kísérletek, hogy elkergesse őt, hogy Misi észre sem vette, időközben mennyire hozzánőtt az állat. A helyzet csak rosszabbodott a következő hétfőn, amikor Misi megint üresen találta a teraszát. Kínjában fogta a seprűjét, kilépett a langyos nyári levegőbe, és azt színlelte, hogy ott van a kandúr és el kell űznie őt. Azt remélte, hogy ettől majd jobban lesz, de a végen csak még butábbnak érezte magát. Csalódottságában a magányos cementhez nyomta a seprű sörtéjit ott, ahol az elmúlt hónapokban a macska nyúlt el a napfényben, s Budapest utcáira sepert minden szál ottfelejtett macska szőrt.

Misi már szinte három hete szenvedett, amikor egy reggel, még félálomban, csipás szemeit dörzsölve kilépett a teraszra. Ezen a reggelen a teraszon egy vendég várta a napfényben fürdőzve, összegömbölyödve az egyik kerti törpe mellett. A reggeli napfény ezüstösen csillogott a bundáján, hosszú fekete farkát lassan, játékosan jobbról balra csapta, mintha azt mondaná: Jól megtréfáltalak, mi? Misi alig akart hinni a szemének. Berohant a konyhába, előkapta a tejesüveget a hűtőből, megtöltött egy régi levesestányért, majd visszarohant a teraszra. Levegőért kapkodva konstatálta, hogy a macska meg mindig ott feküdt, ugyanabban a pozícióban, ahol fél perccel ezelőtt hagyta. Óvatosan a földre tette a tányért, letérdelt, s mutató ujjával a macska fele tolta adományát. A kisördög a tejes tányérra nézett, majd Misire, smaragdzöld szemei csillogtak, de nem mozdult. Misi egyet gondolt, felpattant és beszaladt a lakásba, majd mikor újra előbukkant, kezében a seprűt tartotta. A macska felült, mintha egy pillanata elvesztette volna eddig töretlen magabiztosságat, de még mindig nem vette le a szemét Misiről, a következő lépésére várt. Misi óvatosan leereszkedett a terasz langyos padlójára, a tányérhoz érintette a seprűt és annak segítségével, lassan, de biztosan, a macska orra elé tolta a tejet. Azaz tolta volna, ha a macska fel nem ugrott volna az utolsó pillanatban. Igaz, csak a tejes tányérig ugrott, majd nagyokat szürcsölve nekiállt lakomázni, Misi viszont ebből semmit sem érzékelt. Az ijedségtől egy pillanatra teljesen elsötétült a látása, ijedtében hátra hőkölt, a seprű kiesett a kezéből, s biztos volt benne, hogy a bestia rá akar ugrani, hogy szétmarcangolja. Négykézláb esett át a nyitott terasz küszöbén és halálfélelmében úgy berúgta az ajtót, hogy jó pár másodpercig rezgett bele a lakás. Ott, a földön ülve próbálta feldolgozni a történteket, érezte, ahogy a vér száguld az éreiben, hallotta a saját szíve dobogását, mintha a torkából jött volna. Nehézkesen vett levegőt, de a látása kezdett kitisztulni. Így bámultak egymásra a kandúrral, Misi bent az erődjében, a macska kint, a tányér fölül pislogva, majd a macska, mintha mi sem történt volna, folytatta a lakomázást. Misi összeszedte minden erélyét, felállt, és behúzta a sötétítőt. Egész este azon tűnődött, miért gondolta, hogy a macska meg fogja támadni.

Attól a naptól fogva Misi mindent megtett annak érdekében, hogy a macska minden nap visszajöjjön és a terasza még véletlenül se legyen magányos. Sajnos nem mert annyira közel menni a macskához, hogy biztosan tudja, de úgy állapította meg hogy tényleg kandúr a kisördög, így elkezdte őt Behemót Úrnak hívni. Attól fogva a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy megetesse Behemót Urat reggelente, s néha, Keddenként azon kapta magát a sarki ábécében, hogy a kisállatrészlegen kóvályog. Azelőtt meg sem járta volna az a gondolat az eszét, hogy a bolt ezen sarkába betegye a lábat. Előfordult az is, hogy amikor reggel kiment megetetni Behemót Urat, a szomszéd épületből megbámultak az asszonyok, akik épp a saját teraszukról átkiabálva osztották egymás között a napi pletykákat. Az asszonyok csodálkozva néztek Misire— Misi úgy hitte, hogy a macska miatt, így fogta a seprűt és elsusogtatta Behemót Urat, aki kecsesen átugrott a Misi melletti, szomszédos teraszra, majd eltűnt a lakásban (azért mielőtt eltűnt, Misi halkan odasúgta neki, Gyere vissza később!). Aztán az asszonyok felé fordult és úgy tett, mintha a doboz macskaeledel az ő reggeli zabpelyhe lenne s nagyokat nyámmogva bedobott egy pár falatot a szájába, kínkeservesen összerágta, majd hasát simogatva mosolyt erőltetett az arcára, odaintett az asszonyoknak, és eltűnt a lakásában. Csak meg ne sejtsék a pletykás vénasszonyok, hogy eteti, sőt mi több, szereti a kis Behemótot. Nem tudhatta, hogy az asszonyok nem is láttak, mi volt a kezében: helyette azon tűnődtek, hogy mióta ott lakik, most először miért nem rohant be Misi egyből a lakásba, amint meglátta őket.

Így történt, hogy Misi kinevezte a szombatot is bevásárlási napnak, de kiszabta magának, hogy csakis tej és macskaeledel szerepelhet a szombati bevásárló listáján. Ha Behemót Úr nem lett volna, Misi sosem szánta volna rá a szombatjait is, hogy a sarki ábécébe menjen. Ám ugyanakkor, ha nem így alakul az élete, ha nem kellett volna macskaeledelt vennie egy Augusztusi szombaton, lehet sosem ismerte volna meg Zöldes Lili-Lucát.

Borongós nap volt, Misinek hatalmas erőfeszítésébe került kidugni az orrát a tornyából, de hívta a kötelesség. Kilepett a folyosóra, egy pillanatig fülelt, majd megindult a 10. emeleti csigalépcsőn lefelé. Amire leereszkedett az utca emberei közé, már el is eredt az eső. Egy pillanatig állt a kapuban, eltűnődött, hogy mi lenne, ha csak visszamenne s elbújna a kanapé mögé, de ekkor kacagást hallott a hata mögül, ami felkavarta a gyomrát és kellő löketet adott a lábainak: inkább a félelmetes villám és mennydörgés, mint elkerülhető emberi kontaktus, gondolta. Kissé reszketve szedte a lábat az utcán lefelé, még nem teljesen volt lelkileg hozzászokva ezekhez az új szombati kiruccanásokhoz. Bármelyik másik nap, meg akkor is, ha neki lett volna szüksége valamire, nem szakította volna meg az otthon-munka-otthon közlekedési rutinját. De szombatonként, Behemót Úr társaságáért és jólétéért, megtette. Nagy szerencséjére pont ezt a napot választotta Lili is, hogy tonhalas falatkákat vegyen a cicájának.

Misi tudta, hogy hány lépést kell megtennie a lakása ajtajától a boltig, a lépcsőket is beleszámítva. Azt is tudta, mennyi ideig tart odaérnie, s azt is ösztönösen érezte, hogy milyen ütemet kell tartson, hogy pont 6 perc 47 másodperc alatt tegye meg az útját. Ám ahogy egyre jobban kezdett zuhogni az eső, ő is egyre gyorsabban szedte a lábat. Az esze azt súgta, Lassíts le, túl hamar fogsz odaírni, de a szíve meg azt, Siess, nem akarsz bôrig ázni. Végül elnémította az érzéseit, lelassította a lépteit, és a 6. perc 47. másodpercében belepett a kisbolt ajtaján. Ismerős fűszer- és rothadó paradicsomszag ütötte meg az orrát.

– Szerbusz, Misikém – köszöntötte az ötvenes évei végen járó eladónő. A szeme sem rebbent amikor Misi bizonytalanul ránézett, sután intett neki, felkapott egy kosarat és eltűnt a szűk polcok között.

Misi elbotorkált a hűtőig, szigorúan nem nézve semmi másra, csak a sorvégen a hűtőben álló tejes polcokra. Minden más a keddi vásárlás része, ma tejért jött, meg macskaeledelért, emlékeztette magát. Kinyitotta a hűtőajtót, kivett egy liter zacskós tejet és a kosarában tette. Vajon mikor cserélik le azt az ûrlény kinézetű tehenet, amit nyomtattak a csomagolása, tűnődött magában fintorogva, mint mindig, majd tovább indult, a kisállat részleg felé véve az irányt. Már majdnem hét éve, hogy rajzolta, ideje lenne megkeressék őt újra, hogy valami jobbat, okosabbat alkosson.

Amikor befordult a sarkon, érdeklődve vette tudomásul, hogy összesen két doboz macskaeledel volt megmaradva a legfelső polcon. Levett egyet, a kosarába tette, és már épp a kassza felé vette volna az irányt, amikor egy gondolat furakodott a fejébe: ha elviszi ezt az egy dobozt, akkor a másik doboz teljesen egyedül marad a polcon. Ott állt egy pillanatig maga elé bámulva, majd megfordult és komor kifejezést öltve farkasszemet nézett a polcon maradt dobozzal. Annyira mozdulatlanul állt míg nézte a dobozt, hogy ha valaki elment volna mellette, még azt is hihette volna, hogy Misi része a kisbolt dekorációjának. Hosszú percek teltek el így, s végül Misi nagyot sóhajtott, beadta a derekát és levette az utolsó dobozt is a polcról. Nem hagyhatta ott magányosan, árván, muszáj volt elhoznia, így volt helyes, gondolta. Így hát egy zacskó tejjel es két doboz macskaeledellel a pénztár fele vette az irányt, de ahogy éppen fordult, beleütközött valamibe. Valamibe, ami nem ért fel még a válláig sem. Először azt hitte, a polc volt útjában, de rá kellett jönnie, hogy a lény, aki előtte állt, sokkal emberibb vonásokkal rendelkezett, mint egy polc. Egy lány volt. Egy csupa zöld és sárga és virágokkal borított, lány.

– Hoppácska… ó, te jó ég, elnézését kérem! – nevetett a nő zavarában, majd szemüvegét megigazítva, bogár szemeivel felnézett az óriásra maga előtt.

Misi úgy erezte, minta villámcsapás érte volna. Bámulta a lányt, de csak egy hatalmas csokor kétlábon járó nárciszt, egy karokkal megáldott liliom bokrot látott, két hatalmas zöld szemei, mint ékszerek a virágok hozott. Mozdulni, de még pislogni sem mert, nehogy eltűnjön a látomás. Csak állt ott, egyik kezében a macskaeledel, másikban a kosár. A nő a dobozra nézett.

– Látom végül úgy döntött, elviszi, – nevetett, és mutató ujjával újra megigazította a szemüveget, ami egyből lennebb csúszott az orrán, ahogy elengedte. – Ezért jöttem én is, de úgy latszik a szerencse úgy hozta, hogy ön volt itt előbb. – Az arca egyre inkább kipirult, nem tudta abbahagyni a csacsogást. – Lilinek hívnak. Lili-Luca. Zöldes. Ó… – Hirtelen zavartan nézett le saját zöld és sárga kabátjára. – Nem zöldes, mint… – végigmutatott a ruházatán miközben egyre inkább elvörösödött és össze vissza beszélt – … úgy értem, mármint… a nevem Zöldes, nem zöld. Nem mintha én nem zöldes lennek, érti, nem? – Nevetett zavartan. – Mármint, de, zöldesben vagyok, de nem vagyok zöld, a nevem… csak Zöldes. Lili. Luca.

Lili nagy erőfeszítések arán rákényszerítette magát, hogy becsukta a szájat. Mély levegőt vett, és kinyújtotta a kezét Misi fele. Bár Lili ránézni nem mert, Misi még így is látta a bujkáló kis mosolyt a szája sarkában. Ránézett a kinyújtott kezére, a nádszál ujjaira, amik csak arra vártak, hogy az övéi átöleljék és megrázzak, és hirtelen impulzustól vezérelve belenyomta a macskaeledeles dobozt, amit eddig a kezében szorongatott. Amikor ezt meglátta, Lili arca még inkább felélénkült. Amikor felnézett és a pillantásuk találkozott, úgy tűnt mintha őt is megbabonázták volna, úgy vélte Misi, még a mosolya is fényesebben ragyogott, mint eddig.

Misi esküdni mert volna, hogy az orrában érezte legalább egy millió frissen nyíló liliom illatát, amint a kisboltban állt kővé dermedve. Annyira erős érzések kavarogtak benne, hogy képtelen volt átgondolni, mi legyen a következő lépése. Csak állt, s azon tűnődött, hogy hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, mint Lili. Ennyire édes, bûbályos, még a pattanások is teljesen szimmetrikusan sorakoztak fel a homlokán, ami furcsa melegséggel, elégedettséggel töltötte el Misit. Egészen eddig a szombatig Misi nem tapasztalt ilyen fajta érzéseket, s el volt ámulva, hogy a kisállatrészleg ilyen erőteljes benyomással lehet rá. Úgy látta, Lili is így érzett, bár nem lehetett teljesen biztos benne. Ahogy újra Lilire nézett, s mögötte észrevette a kutyaeledeles zsákokat aranyos kis ebek képével díszítve, úgy érezte, hogy az emberek százszor szívesebben vennék ezt a termeket a kutyáiknak, ha Lili arca lenne a zsákokon.

– Juhász Misi, – mondta végül halkan.

Látta, amint Lili szája szavakat formált, de nem hallott egy szót sem abból, amit kiszólt. Látta, ahogy elővett a kabátzsebéből egy képet, amin egy fekete macska nyúlt el, büszkén felmutatta, majd tovább csacsogott. Látta, ahogy elővett egy tollat, számokat firkált a kezében levő macskaeledeles doboz szélére, majd kicserélte a dobozzal, ami Misi kosarában volt. Látta, ahogy mosolyogva integetett. S végül, még mielőtt eltűnt a polcok között, meghallotta, amint így szólt:

– Akkor majd később találkozunk, Szomszéd!

(fotó: Fortepan)

augusztus 8, 2022 | Ujvarad Admin | Irodalom
MEGOSZTOM

Kovács Erik: A halál oszlopa

Kinyílt az ajtó. A sötétség otrombán vicsorított rá, hívogatva gyönyörűen émelyítő végszavával. A világ kívül lezárult és csak a folyosó maradt, a végtelenül hosszú, rendezetlen, sötét folyosó.

Megtette az első lépést. Lábaimmal követtem őt, magabiztosan haladva vele együtemben, végig követve a kiszabott útvonalat.

Tovább mentünk, fojtott leheletekkel és elképedt arcokkal.

Valami történni fog.

Ez a gondolat futott át a fején, biztosan érezve a közelgő veszélyt. Hiszen mi más várhatott volna rá? Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. Az életnek is ára van, amit máshogy nem lehet kifizetni, csak a végső megpihenéssel. A halállal, ami beborít, alulról felemel, majd a tenger mélységébe taszít. A kincsekkel teli kamrába, ahonnan többé nincs menekvés.

Ide jött be ez a fiú is. A nagyság kutatásában, a csoda megteremtéséért. Lábai valósággal izzítják a földet, elrejtik a talajt homályukkal. Vele együtt haladok, kicsit gyorsabban. Kicsit tapasztaltabban.

Tovább megy. Érzi a halált, de nem próbál meg kitérni. Látja előre, hiába ez az első alkalom. Tisztán érzi, hogy mi fog történni. A fejét lehajtja, valami elsuhan mellette. Nem néz hátra. Tudja, hogy nem talált. Ezután a jobb lábát emeli: Valami mondja neki, hogy mi fog történni.

A lelke.

Még egy utolsó, gondolja.

Tudja.

Én is tudom. Sokszor bejártam már ezt a folyosót, ugyanezt az utat, valamit minden alkalommal elsajátítva.

Gurul a földön előre, megállás nélkül toporzékolva, mégis gyorsabban haladva, mint bárki más.

Nem gyorsabban, mint én. Engem nem tud megelőzni, akárhogy is próbálja.

Közeledik a végtelen folyosó végére. Azt érzi, hogy nem fog történni semmi. Nem is fog. Ki tudja nyitni az ajtót, bele tud nézni a folytatásba. A tömérdek lelkek temetőjébe, a szenvedés megtestesítőjébe. Ő ezt nem látja. Csak én tudom, csak az én szemem előtt futkosnak a hasztalan árnyak, a kezükben kapkodva a földről az eszközt, nekiállva az ismeretlennek.

Ő sem csinálja teljesen másképp. Én igyekszek a gyakorolt mozdulatosorozaton végigmenni újra, megtudni, amit még nem tudok.

Észrevette, ahogyan a halom csont a szűk, szürkületi terem közepén remeg, robbanásra készülve. Hátralép, simul a falhoz, de nem történik semmi. Vagyis, mégis: Az árny emelkedni kezd, mintha egy bábu lenne.

Keresi a kötelet a csontok fölött, de nem találja. Aztán pedig, ahogy összeáll a remegő kísértet, megfogja kardját erősebben. A penge éles, mintha új volna.

De számtalan ember hordozta már magánál. Azonban ez a tudás nem illeti őt. Nem tudja a megfelelő lépést. Szalad, nem bámul. Küzd az életéért.

Nem találja el a halált.

Kikerüli. A feje a helyén marad, ezért megint sújt. Egyre erősebben, egyre többet.

De nem elég.

A földre kerül. Mellette folyik a végtelen tenger, a vörös mező.

Neki is vége. Csak én megyek tovább, egyedül. Egészen addig, amíg vége nem lesz.

A végén én is elmegyek. Fel addig, amíg mehetek.

Leng a torony tetején a zászló. Vadul ugrál ide-oda ahogy a színek próbálnak kitörni világukból, de végül is ott maradnak, ahol kezdték, bent, csupán mutatónak. A keretek között cikáznak, valamit sugallva.

De mit?

Ahogy nézik az emberek, erre senki sem gondol. Mindenki látja fent, mindenki rámereszti a szemét. Van, akinek örömet okoz, jelentést hoz a jelentéktelenbe, a harc és pokol gyümölcsét. Másoknak ez jelenti a pusztulást, a szenvedést, az elmúlást.

Mi ennek a jelentősége?

Ezen gondolkodom ahogy nézem, szemügyre veszem, átgondolom. kifordítom. Valamit muszáj jelentenie. Valami biztosan van mögötte, valami szép, valami gyönyörű.

A bal oldalamra tekintek. Ott van ő is, már csak egy tudatlan lélek. Pont olyan, mint én.

Vajon neki mit mond a zászló? Azt érzi, amit én? Vagy teljesen mást?

Vagy azt, amit akarom, hogy érezzen?

Azt, hogy nem világmegváltoztató, és még csak nem is megnyugtató? A színek legegyszerűbb összeállítása, ami csak annak mond valamit, aki akarja, hogy mondjon. Bele lehet képzelni mindent, de csak egy a biztos. Az, hogy a szél egyszer leveri. A paripa egyszer eltapossa, a szegénység egyszer ostromolja. Ledől a csodálatos zászló, és akkor mi lesz? Semmi több, mint ócska kacat. Valami, ami egyszer szép volt, viszont később már csak szemét, nem több, mint bolondnak a szórakozása.

Én szeretem a zászlót. Mindig is szerettem. Gyönyörű.

De van mögötte valami vicsorító, valami sötét. Valami, ami hangjával bevonz, kürtjével letaszít a földre. Mégis, mindenki megy utána. Sohasem elég belőle, mindig többre vágyakozik az ember. Közel kerül ám, de nem érinti. Mint a fény az üvegen, csupán áthatol rajta, még akkor is, ha eltalálja.

Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. De ez már nem ő.

Ez is ő, de más ő. Nem tudom hova lett. Most mást látok: Egy másik embert. Sok embert.

Mindennek ára van. Ezt tudja ő is, én is. Mindenki tudja. Az életnek is ára van, amit máshogy nem lehet kifizetni, csak a végső megpihenéssel. A halállal, ami beborít, alulról felemel, majd a tenger mélységébe taszít. A kincsekkel teli kamrába, ahonnan többé nincs menekvés.

Ő ezt nem veszi figyelembe. Napról napra tovább él, az értelmetlen létezésnek kitöltéséért. Érti, hogy nem fontos. Azt is érti, hogy nem fog sokáig tartani.

Érti, de nem tudja. Nem gondol soha bele: Vajon miért csinálom ezt?

Illetve, mégis. Gondol rá. Életében többször is. Talán azt is felfedezi, hogy tulajdonképpeni értelme nincs az egésznek.

A lényeghez sohasem jut el. Oda, ahol a titok rejlik, nem lehet beengedni. Az ajtó le van zárva, pecséttel süketítve és zajjal lakatolva. Keresi a tűt, de még a szénakazal sem jut a szeme elé.

Ekkor abbahagyja, eldöntve, hogy elég az, ami van. Nem kell jelentősége legyen: Ha a világnak vége is szakad, ő élt. Talán ennyi elég is. Nem akar sokkal többet.

Ha jobban keresné azonban tudná, hogy minden mögött van jelentőség, van egy ok. És ha van oka, akkor okozata is van.

Ha ezt megtalálná, valósággal elborzadna. Felhagyna mindennel és próbálna menekülni, messze a világba, a halálon túl. Valahova, ahova nem tud eljutni. Ami nem létezik. Megpróbálná bolondjára venni az egész világot, túljárni az eszén.

Azt nem tudná.

Minden lépését a világ diktálja. Minden kunkorodó esemény az életében egy fonás része, ami előre el van tervezve. Az ő feladata csupán az, hogy ezt végrehajtsa. Ennyi az értelme, ez az, ami fontos.

Halála napjáig ezzel foglalatoskodik. Aztán később, mikor eljön a szent nap – az ágyába bújva, vagy éppen a csatamezőn vesztve el lelke pezsgését – ide kerül.

Ide, pontosan alám. Minden alá. A létünk ábrázolása, bizonyítása részévé lesz. Segít emelni a számtalan koponyával töltött oszlopot, a magasba eregetni. Akarva, akaratlanul is itt köt ki, minden rabjaként és bezárt fogolyként.

Ezt ő nem szeretné. Semmiképpen sem. Ezért jó is, hogy nem tudja. Nem tehetne ellene, úgyhogy nincs miért elmondani neki. Nincs miért megengedni neki, hogy tudja. Az egyetlen dolga az élet, az a felbecsülhetetlen értékű, áldott tünemény. Az, ami felvidítja, mikor szomorú. Valami, amitől érez, valami, ami engedi neki, hogy érezze, ahogyan érez.

Nem tudja, hogy kitől jön ez. Találgat, de ezt sem szabad megengedni neki. Ha tudná, az sem tetszene. Ahogyan az sem, hogyha látná valódi énjét. Ha látná a világot eredeti formájában, meztelen könnyelműségében.

Kérdés nélkül lehajtja fejét, majd meghal. A fej alám esik, mélyen lefelé, valamelyik részére a dombnak. Nincs időm megnézni, hogy hova.

Mellette ezrek és tízezrek zúzódnak, frissen érkezve. Egy csupán a sok közül, beletöltve a tárgytalanul óriási, vak mozsárba.

Ott is van, ahol nem gondolná. A kártyában és a lámpában egyaránt, de az iskolában, a vízben is. Mindenhol ott van, mégsem tűnik fel sehol. Egészen addig nem, amíg meg nem érkezik. A végtelen halál, a mindent felemésztő gondolat.

A halál sem teszi okosabbá. Akkor sem tud rájönni, mikor fejét betemeti a többi, feledésbe mulasztja. A többiek időnként felismerik, de nem sokan törődnek vele. Ha már egyszer odakerül valami, nem sok mindenre van gondja. Létezik, és ezzel vége van. Nem csinál semmit, nem gondolkodik. Az esés pillanatában még nem foszlik szét fehér, rongyos lelke, de mielőtt bármit is kitalálna azon kívül, hogy van valahol, gyorsan elég.

Ilyen a világ természete. A domb épül, tornyosul. Az alak a tetején ül, mozdulatlanul. Bámul maga elé.

De nem azt látja. Azt látja, ahogyan kötik a ruhát. Ahogy az megszületik, ahogy azt mossák, ahogy az egyszer váratlanul vagy vártan elég.

Nincs is szebb nála.

Minden karcolás a lábai alatt egy csodálatos hang. A legszebb harmónia a világban, a káprázatosan visszhangzó mulandóság.

A lábunk alatt. A mindent összekötő, fekete hálóban, ami összetartja a világot.

Ő is csak egy része ennek, egy része, ahonnan nem látja az egészet. A végtelenül befont háló körbetekeredik valaki ujján, a végtelen világgal együtt, amit nem láthat. A háló el is szakad. Mindennek vége kéne legyen, de semminek sem lesz: A kötelék elmúlik, mint mindennek, aminek el kell.

Még az ujj is, ami ekkora hatalommal rendelkezik. Az is egy dombba, egy toronyba kerül.

Hol a vége? Hol a végső állomás, ahol vége a pusztulásnak és a pusztításnak? Hol ér véget a csont kacagása, a lábak csattogása?

Ezt nem tudja megmondani senki. Én sem. Csak azt látom, amit láthatok. Semmi többet. Érzem, hogy tudom az egészet, de tudom, hogy nem. Szeretném elhinni igazamat, hogy nekem nem ez lesz a végzetem, de nem tudom. A mindent követő háló engem is magába rántott, még akkor is, ha nem értem. Ha nem látom.

A szálakat nem lehet észrevenni, sehogy sem megérinteni. De miért lennék én a kivétel? Miért lennék a szabályon kívüli, mikor olyan keveset tudok?

Csak annyit, hogy máshogy van, mint ahogy azt sokan gondolják. De azt is tudom, hogy ez a más pontosan milyen. Ez mégsem elég. Nem látok magam fölé, az égen túl. Látom a csillagot, de azt nem, hogy a csillag eltakar egy másikat.

Semmit sem látok. Csak érzem, hogy vagyok, de meddig? A vihogás nemsokára megkaparint. Feldúl és romba dönt, szívemet elönti a határtalan semmiség, a szemem világát elűzi és fülemet kiszúrja. A lelkem elpárolog, és marad a puszta jelenlét.

Ennél is erősebb a kacagás. Ahogy elporlad legalul a csont, aztán újra életre kel. De milyen életre? Nem tudja maga sem, de élni akar.

Ahogy a fejemre zuhan a többi koponya, maguk alá taposnak, majd elporlasztanak.

Én is felébredek újra. A szemcsék újra összeállnak, összeraknak és kiteljesítenek. Visszaadják a létem értelmetlen sínylődését, és semmi többet. Ennyit kaphatok, ennyit érdemlek.

Az alak pedig fölöttem ül, jóízűen számolgatva.

Hogy mit számol? Azt nem tudom.

Ezt más tudja. Más, aki az ujja köré teker. Aki szétszakít es elhajít.

Valaki azt is tudja, hogy ő kicsoda. Hol a vége, és hol az eleje? Hol van bármi, aminek lennie kéne?

Nem tudom. Nem tudom, és ez emészt. Marcangol, széttép.

Nekem hol lesz a végem? Kezdtem érteni, de már nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, ahogy tornyosul a halom. A szavak halma, minden apróság része, ami volt valaha.

(fotó: Fortepan/Preisich család)