2024. március 21-én mutattuk be a Transzilvanizmus. Eszmék, korok, változatok (MMA Kiadó, Budapest, 2023) című tanulmánykötetet a nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota dísztermében – a bécsi, budapesti és gödöllői bemutató után Erdélyben és a Partiumban első helyszínként. A rendezvényen a kötet megálmodójával, szerkesztőjével, Boka László irodalomtörténésszel és az egyik szerzővel, Filep Tamás Gusztáv eszmetörténésszel Albu-Balogh Andrea egyetemi adjunktus és Szűcs László, az Újvárad főszerkesztője beszélgetett. 

Szűcs László: Javaslom, indítsunk egy fogalom-meghatározással, néhány mondatban beszéljetek arról, amiről ez az egész kötet szól: mi a transzilvanizmus?

Boka László: A diákjaimat emlékeztetni szoktam, hogy amikor Móricz Tündérkertjéről beszélünk, amely ugye az Erdélyi Fejedelemség korát volt hivatott megidézni, akkor ott a tündér szó igazából a tünékeny jelentésében szerepel. Tehát nem egy romantizált, csodálatos hely, hanem a folytonos átmenetiség helye, a változásé, és ezért a reálpolitikáé is. És ugye Kuncz Aladár úgy is fogalmazott, hogy mi távol tudtuk tartani magunktól a török kezet és a Habsburgok simogató kezét egyaránt, „bölcs és eszes kiegyensúlyozása” volt ez az erdélyiség különböző hatalmi érdekeknek, világszemléleteknek, miközben belülről szemlélve pedig vallások, nemzetek, szokások összeegyeztetésére, egy régió felvirágoztatására irányult. Tehát mindenekelőtt nagy birodalmak között létezik ez az erdélyiség, ahogyan a Fejedelemség is csak így, nagy birodalmak között tudott fennmaradni. Manapság ennek az „interimperiality” elképzelésnek történészi körökben román oldalról is komoly nemzetközi foganatja van. És akkor ezzel rögtön azt is mondom, hogy nem csak a két világháború közötti időszakra gondolunk, s nem is csupán „magyar termékre”, amikor a transzilvanizmusról beszélünk. Nyilván ennek a könyvnek a tárgyát elsődlegesen a két világháború közötti erdélyi gondolat, erdélyi eszme adja, s annak nagyon is magyar „olvasata”, de csírája ott van már az Erdélyi Fejedelemség korában, aztán ha nem is folytatódik, mert a 19. századtól a nemzeti ébredés volt hangsúlyosabb, de érezhetően ott van a Monarchia idejében is, majd egészen más irányt vesz 1920 után, immár kisebbségi kontextusban, egészen napjainkig. Ha én kiemelnék valamit ebben az első megszólalásban tehát, akkor ezt a köztességet, ezt a reálpolitikusságot, ezt a bölcs egyensúlyra törekvést hangsúlyoznám, amit főleg Erdély szépírói a két világháború között szellemi autonómiaformaként határoztak meg.

Filep Tamás Gusztáv: A transzilvanizmust valószínűleg meg lehet határozni egy vagy két mondatban, de ehhez Huizingának kellene lenni – mindenki olvasta, ismeri, gondolom, A középkor alkonyát, neki vannak olyan terjedelmes tanulmányai, amelyeknek a végén egy mondatban definiálja, hogy mi volt a tárgya. Én erre képtelen vagyok, de nálam okosabb emberek is. Néhány évvel ezelőtt szerkesztettünk egy magyar politikai enciklopédiát. A szerzők között volt K. Lengyel Zsolt, ifjúkori barátunk, aki szerzője ennek a most tárgyalandó kötetnek is, Németországban él, s harminc éve a politikai transzilvanizmusról írta ott a doktori disszertációját. Tőle kértünk egy négyezer leütésből álló, tehát egy-két oldalas lexikonszócikket. Az első körben átküldött nekem negyven oldal szöveget, hogy legszűkebben ennyiben tudja meghatározni a jelenséget. 

Azt szoktam mondani, hogy a transzilvanizmust ideológiának tartom, az erdélyiség ideológiájának, ami kifelé és befelé is irányul. Úgy értem, Magyarország felé vagy az összmagyarság felé bizonyos különbségtételeket hangsúlyoz, és ehhez mindig hozzá szoktam tenni, hogy az ideológiát nem úgy kell elképzelni vagy értelmezni, ahogyan Marx tette, hogy az valamiféle hamis tudat volna. Az értelmiségnek ugyanis feladata a cselekvésre késztető ideológia teremtése.

Szűcs László: Mielőtt Balogh Andrea a kötetet bemutatja, a szerkezetét, illetve a szerzőket, témákat ismerteti, arra kérném Boka Lászlót, beszéljen arról, mi adta az alapötletet, mi volt az apropója, illetve hogyan állította össze a kötet szerzői körét? 

Boka László: A kötet függelékeként Pomogáts Bélának egy nagyon fontos régi tanulmányát (ez több verzióban létezik, az eredetit) mindenképpen fontosnak gondoltam beválogatni, akárcsak Cs. Gyímesi Évának a nyolcvanas évek derekától született Gyöngy és homok című nagyon fontos írását, kivonatoltan. Szeretném előrebocsátani, hogy a kötetben az egyes szerzők akár egymással is polemizálnak, és ha már a lexikonszócikkel kezdted, akkor fontos elmondani, hogy sokáig ez a szó, hogy transzilvanizmus, nem is kerülhetett lexikonba vagy szótárba, nyolcvankilenc előtt tulajdonképpen egyáltalán. Volt, aki már a budapesti bemutatón, két nappal ezelőtt is megkérdezte, miért egy sz-szel írjuk. A diákjaim most már szokták tudni. Nekem is, ha megnézik mondjuk a tíz évvel korábbi könyveimet, abban még két sz-szel szerepel a szó, s most is ezt használnám szívem szerint, tudom, hogy Tamás is, mert ugye trans-sylvania, vagyis az erdőn túli ország, az erdő elve, ebből ered az Erdély szavunk. Természetes lenne egy nyelvésznek is azt mondani, hogy két sz, ahogyan a Transzszibéria, Transznisztria stb. Csakhogy Péntek János tanár úrék és mások is elmondták: itt a szó második tagja, a sylvania önmagában nem használatos a magyar nyelvben, és a hagyományérzék is úgy mondja, ahogyan a két világháború közötti nagy íróink használták. A magyar nyelv helyesírási szótára – többek között Balázs Imre József barátom ügyködései kapcsán – 2016-tól visszatért hivatalosan erre, s most már ez az elfogadott, hogy transzilvanizmus, egy sz. Ennyit bevezetésképp. 

A könyv története azzal kezdődött, hogy a Széchényi Könyvtárnak voltam a tudományos igazgatója, amikor az MMA-val arról tárgyaltunk, hogy 2020-ban, az adott évforduló kapcsán jó lenne Szász Lászlóval, Filep Tamás Gusztávval és többekkel egy tudományos konferenciát rendezni a témából. Hogy úgymondjam, olyan témát választva, ami egyfelől sok kérdőjelet vet fel mindmáig, másfelől, ami nem sirámokra és veszteségnarratívákra épül, hanem a trianoni kerek évfordulón azt vizsgálja, mi volt az erdélyiség pozitív hozama ezen években… Aztán a világjárvány és egyebek elmosták a terveket. Majd úgy alakult az élet, hogy én eljöttem onnan, ma már az Irodalomtudományi Intézetben dolgozom, de arra kért a kiadó, akivel folyamatosan tárgyaltunk, hogy ne is egy konferenciakötet készüljön, hanem egy ennél sokkal átfogóbb könyv. Ennek a szerkesztésére kért föl Pécsi Györgyi. Egy konferenciakötet ugye arról szól, hogy húszperces előadások szerkesztett változatát leírják a szerzők. Ezek többnyire kis szeletek, esettanulmányok egy-egy életművön belül is, tehát nagyobb, átfogó tanulmányra, netán összegzésre nem futja. Egy ilyen kötet ellenben megpróbál egy teljes ívet földolgozni: a régebbi időktől, a Fejedelemségtől egészen napjainkig, tehát nem csak a húszas-harmincas évekre figyelve, bár a kötet gerincét nyilván ez adja, ugyanakkor az 1945 utániakra is, sőt a rendszerváltás környékéig húzódóan. Ráadásul eleve úgy vállaltam, az volt a szerkesztői koncepcióm, amit kiküldtem a felkért szerzőknek, hogy ebben az irodalmi, társadalomtörténelmi, sajtótörténeti, művészettörténeti és vallástörténeti aspektusok mind megmutatkozzanak. Azt is előrebocsátom, mert Kosztolányival legyen mondva, a kritika rangot ad, hogy azért vannak hiányosságok is a könyvben. Bárdi Nándortól például kértem egy olyan tanulmányt, ami az Országos Magyar Párt transzilvanizmushoz való gyakorlati viszonyát vizsgálja az 1920-as évek derekától az 1940-es évek elejéig. Sajnos ez idő hiányában végül nem született meg, amit nagyon sajnáltam. De ezt leszámítva, bízom benne, hogy egy nagy ívet fog át a könyv, elindulva tényleg a régiség korától és eljutva az Osztrák–Magyar Monarchián, a dualizmuson belül is létező az erdélyiség-gondolatig, majd a sokszor drasztikusan változó keretekig. Az alcím ezért utal a különböző korokra, változatokra, módosuló, vagy módosulni kényszerülő eszmekörökre.  

Az első kérdésedre még visszatérve: politológiai értelemben a transzilvanizmus gondolata a régiónak a mindenkori érdekérvényesítését tűzte ki célul. A problémák már ott kezdődnek, hogy mit is értünk régión. Ugye most itt vagyunk a Partiumban, ha az Erdélyi Fejedelemségről beszélünk, meg ez a szép gondolat, ami visszatér a húszas–harmincas években, hogy hát Erdély mennyivel szabadabb elvű volt mindig is, mint Magyarország, az itt élő népek, a tordai országgyűlés és a többi és a többi. Akkor az az Erdély a fele annak, amit ma nagyon sokan – részben érthetően – Erdélynek gondolnak, s persze sematizálva Magyarország felől Erdélyről mint egységes nagy régióról feltételeznek. Tehát most erről a 103 ezer négyzetkilométerről beszélünk, amit ugye 1920-ban Romániához csatoltak, az ún. „trianoni Erdélyről”, ebbe viszont Kelet-Bánság, a Partium és Máramaros is beletartozik, Dél-Bukovina is, ez messze nem a Fejedelemség területe, s így, területileg megnövelve akkora, mint a mai Magyarország. Hát erre nem lehet egységes koncepciót, pláne sematizáltat ráaggatni, bár Bánffy Miklósék is azt mondták, épp a sokszínűséget védve, amikor Babits Mihályék szóvá tették hogy hát a helikonisták Ady Endrét és Pázmány Pétert és Arany Jánost is, hogy csak néhányat emeljek ki a szellemi nagyságok, elődök közül, „erdélyivé avattak”, hogy úgy tekintenek e tágasabb, kényszer szülte régióra, ahogyan a Princeps címében is szerepelt: „Transsylvaniae et Partium eidem annectarum”, s ez Biharra, Szilágyra, Bánátra is vonatkozik tehát.

Albu-Balogh Andrea: Én folytatnám akkor magának a kötetnek a bemutatásával. Nagyon szép, impozáns munka külalakra is. Először azt emelném ki, hogy látszik a köteten a gondos szerkesztés, és valóban az, hogy ez nem egy konferenciakötet, amelybe mindenki az egyéni elgondolása szerint választ témát, hanem a szerkesztő, Boka László, átgondolva azt, hogy ehhez a témához milyen változatokban lehet közelíteni, milyen tematikus csomópontok azok, amelyek szükségesek a két világháború közötti transzilvanizmus kifejtéséhez, ennek az elvnek megfelelően kérte fel és válogatta a szerzőket és a szövegeiket. Én úgy látom, ez a kötet nagyon tudatosan három nagy csomópontra épül. Az első egy bevezető tanulmány, a szerkesztőnek a nagytanulmánya magáról a kérdéskörről és annak változatairól, fontos terminológiákról, eddig született értekező munkák összegzéséről Transzilvanizmusformák, transzilvanizmusváltozatok címmel. Ez a kötet alcímében is megjelenik, ahogyan szó volt róla, itt változatokról lehet beszélni, vagyis sokarcúságról, sokszínűségről. A bevezető tanulmány igyekszik ezt az úgynevezett modernkori transzilvanizmust, a két világháború közötti transzilvanizmust is átfésülni, azt tárgyalni, hogy a két világháború közötti eszme is milyen változásokon esett át, ami mindenképpen dicséretes. Tehát a kötet első nagy írása összegez is, vissza is tekint s esettanulmányt is nyújt, s ami fontosabb: bevezeti az összes többi tanulmányt.

Utána a második egységben úgy értelmezem, hogy a párhuzamokról esik szó. Az első, az Balázs Mihály tanár úrnak a történelmi kontextus felvázolására alkalmas tanulmánya, amiben kezdi az erdélyi fejedelemség korától, ennek a koncepciónak az első megjelenésével, aztán folytatja K. Lengyel Zsolt, aki sokat írt s talán legtöbbet tud a Monarchián belüli erdélyiség-koncepciókról, ő most két elméletalkotót vizsgál: Kós Károly, Reményik Sándor erdélyiségével foglalkozik. Mindketten már 1920 előtt is ragaszkodtak a maguk erdélyiségéhez. Folytatva ezt a sort, ismét Boka László egy tanulmányát látjuk, aki Kuncz Aladár kardinális szerepével, életművével foglalkozik, ezt mint egy vállalt hídszerep betöltőjét, két irodalmi mező összekötőjét vizsgálja, s eközben az újra felfedezett erdélyi szellemiséget mint különböző írói szándékok egységesítői potenciálját is láttatja. Aztán Szász László Bánffy Miklós szerepével foglalkozik szoros összefüggésben az előzővel, Bánffy Miklós mecénás, nemzetgazda szerepével ebben a korszakban. Láng Gusztáv a fiatalok köréből Dsidát kiemelve, azt vizsgálja, hogy a nagy alapító atyák – ha nevezhetjük így – elképzeléseit, gondolatait hogyan viszi tovább éppen a fiatal Dsida Jenő. Filep Tamás Gusztáv az úgynevezett urbánus transzilvanistákat tekinti át példaértékű módon. Itt Ligeti Ernőtől Karácsony Benőn át Lakatos Imre, a váradi kötődésű Tabéry Géza, és hát a marosvásárhelyi Molter Károly életművének transzilvanista vonala következik, tehát összefoglaló és hiánypótló tanulmányról van szó a téma kapcsán. Vallasek Júlia írása az irodalom és a korabeli sajtóélet fontos összefüggéseit vizsgálja: Irodalom hírek közé tördelve címen. Helyet kap a kötetben a transzilvanizmus és az erdélyi magyar képzőművészet összefüggéseit vizsgáló tanulmány is Murádin Jenő tollából. Itt nyilván Kós Károly, Nagy Imre és mások, festők, grafikusok munkásságával találkozunk. Patócs Molnár János A transzilvanizmus esélyei és vallási vonatkozásai tanulmányában pedig arra tér ki, hogy a transzilvanizmus és az erdélyi egyházak kapcsolatrendszere hogyan alakult a két világháború között, itt Tavaszy Sándor és Makkai Sándor munkásságáról is szó esik. Ezt követően ismét visszatérünk a történelmi kontextushoz, csak itt már a jelen felé közelítve. Balázs Imre József Transzilvanizmusalakzatok ezerkilencszáznegyvenöt után című tanulmánya az vizsgálja, hogy az átkosban mennyire lehetett egyáltalán transzilvanizmusról beszélni, s ha igen, akkor mikortól. 1968 után elsődlegesen, ez a kötetben is egy alapdátum. És aztán még inkább a jelen felé érkezünk Markó Bélának az esszéjével, tanulmányával, aki inkább elgondolkodtató módon kérdez, mintsem válaszol Ki beszél még transzilvánul? című tanulmányában. Itt a fő kérdés az, hogy egyáltalán, ha beszélhetünk korokon átívelő erdélyiségről, transzilvanizmusról, akkor hogyan tegyük azt. Tehát itt a második nagy egység, ez tényleg a változatokról szól, és a történelmi kontextusba ágyazva vizsgálja ezt az úgynevezett modernkori transzilvanizmust a jelenben, és annak összetettségében. A kötet két utolsó tanulmánya, az olvasatomban a kegyeletállítás szándékával is került a kötetbe. Itt a tavaly elhunyt Pomogáts Béla Transzilvanista ideológia című tanulmányáról van szó, ami jóval korábban már megjelent, mint a későbbi kismonográfiája az erdélyi helikonistákról, valamint Cs. Gyímesi Éva sokat idézett, szállóigévé vált Gyöngy és homok című nagyesszéje található a kötetben, annak utolsó írásaként. Szeretném azt is kiemelni, nem véletlen, hogy ajánlás is van a tanulmányokat megelőzően a kötetben Cs. Gyímesi Éva és Pomogáts Béla emlékének. 

Szűcs László: Boka László az előbb már utalt a dilemmára, hogy hogyan kerül a Partium a transzilvanizmus asztalára. Nekem a napokban a Petőfi Erdélyben című film nagyváradi bemutatóját követő beszélgetésen a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában az jutott az eszembe, vajon az 1840-es években Petőfi, amikor Szalontán járt, vagy Diószegen járt, vagy Koltón járt, gondolt vajon arra, hogy ő most Erdélyben utazgat, vagy egyszerűen csak eljött Biharba, Szatmárba. Illetve aligha gondolt arra, hogy egyszer majd lesz egy olyan könyv, hogy Petőfi Erdélyben, amely az ő bihari, szatmári látogatásait is meg fogja örökíteni. Az lenne a kérdésem, milyen változatai vannak a transzilvanizmusnak, és most nem csupán földrajzi értelemben teszem fel ezt a kérdést, illetve maradjunk azért annál is, milyen regionális sajátosságok mutathatók ki.

Boka László: Azt nagyon fontos látni, és a bevezető tanulmányban ezt próbáltam megmutatni, hogy már az 1920-as évek elejétől Észak-Erdély visszacsatolásáig is hányféle arcéle, hányféle változata, hányféle formája volt a transzilvanizmusnak. Igazából a virágkoráról a húszas évek végén beszélhetünk, akkor szász–magyar kapcsolatok is, konkrét fordítási programok, színházi együttműködések, szövegtranszfer-jelenségek magyar–magyar viszonylatban is megmutatkoznak. Itt, Nagyváradon is élt a törekvés, hogy az új történelmi helyzetben Biharfüreden román, magyar, német értelmiségiek találkozzanak, üljenek le. Ez sajnos nem valósult meg, meghiúsult valamilyen politikai okból. Ha csak ezt a szűk 20 esztendőt nézzük, akkor is nagyon sok változatról beszélhetünk, amit a történelmi fejlemények indukálnak. Szász László is leírja, és sokan leírják, ezzel én egyetértek, hogy igazából a szépirodalom és a sajtó volt elsődleges fóruma a transzilvanizmusnak, de az írói műhelyeken belül meg igazából transzilvanizmusokról is lehetne ilyen formában beszélni, így, többes számban, mert ahány szerző volt a helikoni csoportosulásban, annyi elképzelés is volt, az pont a terminológiai kuszaság miatt nem igazán egyeztethető össze. A Tamási-féle transzilvanizmus egészen más volt, mint az urbánus transzilvanisták elképzelése például. És arról a sarkításról is érdemes beszélni, hogy milyen volt ebben az időben a magyarországi recepció, a kritikai fogadtatás. Az újonnan születő erdélyi magyar literatúrának a budapesti recepciója – az ottani szekértáborokat leképezve – mennyiben próbált sematikusan gondolkodni, érzelmekre apellálni, figyelt-e az olyan nagy városokra, mint Nagyvárad vagy Temesvár, nem csak a történelmi Erdélyre s annak „romantikájára”. De a kötet a nyilvánvaló szépirodalmi életműveken túl – nagyon fontos ez – a sajtótörténetre is figyel, az egyháztörténetre is, némiképpen az etikai vonulatára is tehát a gondolatnak, hiszen Makkai Sándor nem csak remek író volt, hanem Erdély református püspöke 1926-tól. A sajtótörténet pedig kiemelten fontos, hiszen az egyes szépírói műhelyek mellett a napi politika ebben, ezekben csapódott le. És akkor mondjuk el, hogy az első évtizedben realitásnak tűnt egy föderatív Románián belül valamiféle autonóm Erdély léte, vagy részleges autonómiája, legalábbis nem volt kizárható, hogy az erdélyi román politikusok egy részének igényei alapján is ez megvalósítható lesz. Ezt mind-mind leképezték a politikában is manifesztálódó transzilvanizmus-koncepciók, akkor is, ha magam úgy látom, annak elsődleges szószólói valóban a szépírók és az értelmiségiek maradtak. Ez a nagyon is européer gondolatkör aztán folyamatosan hátrálni, visszakozni kényszerül a realitások, a történelmi események miatt: a többségi, tehát a román, pontosabban a bukaresti politikai berendezkedés, hogy úgy mondjam, végig ellene dolgozott.

Még egy dolgot szoktam kiemelni erről a korszakról: hogy Erdély – ez a megnövelt terület tehát – miben volt más, mint más utódállam, más elcsatolt terület. Nagyon sok mindenben, többek között nem csak az itteni magyarság nagy létszámában, hanem hogy volt egy regionális tudata, ami visszavezethető volt az Erdélyi Fejedelemség korára. Tehát ez egy előkeresett tradíció eleve. Előkeresett tapasztalat. Szokták ezt igazi teológiának is mondani, hiszen egy kollektív trauma után valamilyen vigaszt kellett nyújtani a közösségnek, mondván, voltunk mi már ilyen helyzetben, török, tatár és a többi, mégis, de ennél sokkal több is volt. Volt egy igazi keleti Svájc-gondolat, ami nagyon sokáig élt, jogos reményekkel. Ez „kicsiben” egy egész Közép-Európa-gondolatot kívánt megvalósítani, s nem az elgondolóin múlt, hogy végül ez nem valósulhatott meg. Az eszmét újraélesztők, pontosabban megfogalmazók a húszas években valóban egyszerre akartak erdélyiek és magyarok és európaiak lenni. Sok vita folyt, folyhatott erről, de ez mindig pozitívum: megvolt a vita lehetősége! S hogy kik is voltak a vitázók és az eszmét megalapozók? Ez is fontos különbség más elcsatolt területekhez képest, ugyanis a Romániához csatolt egykori magyar területekre sokan visszatértek (így Kuncz vagy Bánffy vagy Szolnay Sándor s mások is hazatértek, tehát nem csak a repatriálás volt jellemző), s nagyszámú baloldali emigráns is érkezett a Horthy-korszak Magyarországáról. A szellemi pezsgés adott volt tehát, ami meglátszik az új, erdélyi magyar literatúra nagyszámú folyóiratain, egyesületein, irodalmi-kulturális sokszínűségén is.

Érdekes módon, amikor a transzilvanizmus ázsiója a harmincas évek második felében lecsökkent, pontosabban olyan nemzetállami intézkedéseket hoznak Bukarestben, amikre ez értelemszerűen nem rezonálhatott, s az újabb generáció, Szemlér Ferencék, Szabédiék, Dsidáék már kiábrándulnak a szép szavakból, és azt mondják, a transzilvanizmus „megfutotta a pályáját”, szép-szép, de nem jó minden téren, és nincs kellő hatása, konkrét cselekvési programja, szóval az újabb generáció, akik már Romániában szocializálódtak, itt nőttek föl, ők ezt keveslik. Van egy fontos, ismert vita, a Jelszó és mítosz-vita 1937-ben, amely leszámol az ősatyáknak ezzel a szép idealizmusával. Csakhogy azt is látni kell, hogy előtte mi minden történik. Hogy mondjuk 1935-ben, ’36-ban Babits Mihályt nem engedik beutazni Romániába, és akkor erről azt írja Dsida, hogy hát nem egy politikusnak szól az anatéma, hanem egy olyan valakinek, aki Európát adta a magyarságnak és a magyarságot Európának. Fél évvel később betiltják a magyar történelmi városnevek használatát a sajtóban. Dsida azt írja menyasszonyának, hogy már azt sem írhatom le, erdélyi vagyok, mert biza „árdeáliak” lettünk… Tehát ez nem csak a hetvenes évek, nyolcvanas évek Ceauşescu-őrülete, s megjelenik erre egyfajta reagálás, az, hogy Dsida, aki korábban került minden túlzó „erdélyezést”, ugyanakkor keresztény belső értékrendje szerint is azt vallotta, hogy „mindig magunkért, soha mások ellen”, megírja a nagy opusát, a Psalmus Hungaricust. 

A transzilvanizmussal az is nagy különbség más korabeli eszmei áramlatokkal összevetve, hogy ez egy sajátosan magyar eszmekör. Ha a két világháború között nézzük csak, akkor is igazából a népi gondolat még ilyen sajátosan magyar – és a transzilvanizmus. Csak a transzilvanizmusról 1940 után nem igazán lehetett beszélni már magyar keretekben sem, 1945 után Romániában meg pláne nem. Tehát a Gyöngy és homok nem véletlenül a transzilvanizmus értékszerkezetét vizsgálta, és azt mondta, hogy ez így nem jó, ha a valós kisebbségi jogok kiharcolása helyett csak a gyöngykagyló-motívumot fogjuk fel s éltetjük tovább, kimondatlanul is a nyolcvanas évek jogfosztásaira analógiát adva, a szenvedést értékteremtővé emelve, azt végső soron elfogadva, sőt szentesítve. A gyöngykagyló a húszas évek végén Áprily Lajos egyik előadásából származó szép metafora volt, de Sziklay Ferenc is használta, közkeletűvé vált, hogy a kagylóállat testét általában egy homokszemcse sérti föl, és ez a fájdalom szüli benne a gyöngyöt. Ez a keresztény etikai aspektus, hogy a szenvedés által tudunk teremteni valami értéket. Ez valóban szép, azonban a két világháború között nem akartak leragadni ennél az eszménél. Ha elolvassuk az Erdélyi Helikon folyóirat bevezetőjét, akkor azt mondja ugyanez a szerző, hogy mi magunk is még vitatkozunk egy picit az erdélyi jelzővel, mert az kényszerűen lehatárol, de öntudatunkat is védjük. Zárójelben jegyzem meg: erről az utolsó mondatról mondta Babits Mihály, hogy nem összetévesztendő a transzilvanizmus és az erdélyi öntudat, mert az két különböző dolog. Az utóbbi talán mindig is létezett. Aztán viszont Áprily szépen leírja az Erdélyi Helikon első számának említett Beköszöntőjében, hogy az erdélyi jelzőn túl e gárdának arra is megvan az ereje, hogy mögé nézzen a dolgoknak. És nem is kell hangoztatnia látványosan és tüntetőleg a maga erdélyiségét, mert az eleve adott, az minden egyes sorából ki- és átérződik. Áprily szó szerint egy olyan párhuzammal, hasonlattal él, hogy az olyan, mint egy Stefan George-vers, amely úgy idézi meg az ősz szép lelkét, hogy egyszer sem mondja ki, a jelentésében megfakult szót, hogy ősz. Tehát nem kell kimondani, hangoztatni, hivatkozni rá folyamatosan, hogy Erdély, pláne nem melldöngetve. „Erdélyiek vagyunk öntudatlanul és magától értetődően” is – Bánffynak idézem is az egyik szép levelét. Kuncz vagy Ligeti Ernő ugyanezt vallotta. Utóbbi azt mondta az említett, 1937-es vita során, hogy nem az a baj, hogyha erdélyieknek valljuk magunkat, a baj ott kezdődik, ha „csak erdélyieknek”. És ez már összmagyar viszonylatban is fontos kérdés. Európai aspektus kell, ezt mindenki tudta a korabeli nagyok közül, a szellemi bezárkózást és a sebnyalogatást mindenki elutasította, mert az öngyilkossággal érne fel – írta Kuncz. Makkai hasonlóan a minőségre és a szellemi-lelki építkezésre helyezte a hangsúlyt, Bánffy nemkülönben. Schöpflin és Babits és mások Budapestről is épp ezt emelték ki, ezt értékelték, hogy Erdélyben – ahogyan másutt írtam, a kor „második irodalmi mezőjén” – ez a transzilvanizmus teljes ellentéte volt a kis-magyarországi politikai és közjogi irredenta dacnak, s az új erdélyi irodalom szelleme épphogy nem a múltba, hanem a jövőbe s Európára tekintett. 

Különböző arcélei voltak tehát a transzilvanizmusnak. Létezett egy úgynevezett aulikus transzilvanizmus, amit egyesek így hívtak, főleg a helikoni transzilvanizmusra utalva, volt egy Szabédi László-bevezette fontos kettőség: országtranszilvanizmus és tájtranszilvanizmus. Ezek különböző terminológiák, attól függően, hogy Erdély-országban önmagában vagy csak az irodalmi sajátosságban, de összmagyar viszonylatokban gondolkodtak, s ezek csupán ebben a két évtizedben születtek, ehhez képest is nagyon sok minden változott később, a későbbi tiltások, kibeszéletlenségek miatt is. De a regionalitás-eszme még Románia EU-csatlakozása előtt is fölmerült a különböző, nem csak eszmetörténeti, hanem politikatörténeti kérdésekben is. 

Filep Tamás Gusztáv: Ez a belső arca a transzilvanizmusnak, míg a külsőhöz kimondottan tudatosítanunk kell Várad, a Partium fontos szerepét is. Van, amikor Várad Erdélyhez tartozik, van, amikor nem, de az Erdélyi Fejedelemség múltja nélkül, annak feldolgozása nélkül ilyen komplex ideológia nem alakulhatott volna ki a transzilvanizmusból. Gondoljunk csak Kós Károlyra, a korszak történelmi regényeire, vagy Kuncz Aladár első, a Helikonban közölt összefoglalására. Az Erdélyi Fejedelemség hagyománya nélkül valószínűleg mindez csonka lett volna. Ez a hagyomány pedig erősen kötődik ide, a Partiumhoz, Váradhoz, amelynek Bocskai István volt a főkapitánya.  Az erdélyiségnek, a politikai erdélyiségnek a kulcsmondata Bocskai végrendeletében szerepel: mindaddig, amíg nálunk erősebb idegen kézben, Bécsben, „a németnél” lesz a korona, addig Erdélyben fenn kell tartani a fejedelemséget, de inti az erdélyieket, ha ez a helyzet megszűnik, ne szakadjanak el Magyarországtól. Tehát mindenképpen van olyan politikai helyzet, néhány száz év, amikor Magyarországtól Erdély elválasztatik. Ekkor más ideológiai koncepciókat, más megélési stratégiákat kell kidolgozni, és ez időről időre újabb és újabb problémákat vet fel. Például a reformkorban 1848-ig az uniót megelőző egyik legfontosabb kérdés a partiumi megyék ügye volt. Hová tartozzanak? Wesselényi Miklós képviseli az unió ügyét, akinek mind a két országgyűlésben helye van, itt is birtokos, Magyarországon is. Keményék generációja az uniót talán a legfontosabb kérdésnek tartotta, Erdély további fejlődését enélkül nem tartották lehetségesnek, de 1848 nyaráig nem merült fel bennük, hogy a románok nélkül kellene ezt megcsinálni, illetve hogy magyarok és románok ellenséges pozícióba kerülhetnek. Az erdélyi magyar liberalizmus bizonyos értelemben kimondottan románpárti. Miért? Azért, mert látják, hogy a Szászföldön Bécshez ragaszkodnak. A szász városoknak pedig román jobbágyai vannak, ezek a magyarok potenciális szövetségesei. A 19. századi magyar liberalizmus embertelennek tartotta a jobbágyrendszert, fel is szabadították a román jobbágyokat, tehát ebből még pozitív történelmi fordulat is következhetett volna, legalábbis ezt várták. Nem történt meg. A dualizmus után pedig elég sok dokumentum van arról, hogy az erdélyi érdekeket a budapesti parlamentben nem képviselik úgy, ahogy az itteniek szeretnék. Ez logikus is, aki ott van helyben, az határozza meg, mi történjék, az intézi a dolgokat. Egyébként is a kelet-magyarországi részeknek a tendenciáit igyekeztek visszaszorítani, kissé ellenzékinek tűnt az a terület. Van tehát egy ilyen külső arca is, egy magyar–magyar viszonyban megmutatkozó arca is a transzilvanizmusnak. Bánffy is, Ligeti Ernő is hivatkozott a szabad szellem hagyományára, a protestantizmusra, a Nyugat-járásra és a Bécstől való kevésbé szoros szellemi függőségre. Tudjuk, hogy a Diploma Leopoldinum után is valamennyire szabadabbak a viszonyok. Tehát a külön erdélyi alkotmány, illetve a leopoldi kötlevél több jogosultságot biztosított Erdélynek, mint ami Magyarországon érvényben volt. Például vallásszabadságot. Még akkor is, ha Bécsből igyekeztek ezt végig befolyásolni, a jogokat visszaszorítani. Na most ez az erdélyi és összmagyar vagy erdélyi és tömbmagyarországi viszony sohasem rendeződött, nem is volt olyan politikai szituáció, ami égetővé tette a megoldását. De az erdélyi írók szövegeiben lépten-nyomon föltűnnek a két terület és közösség közötti különbségek. Ezek szellemileg nem szakítják el ugyan Erdélyt a tömbmagyarságtól, de képviselői bizonyos más eszmetörténeti pontokra hivatkoznak.

Albu-Balogh Andrea: Ha már Szűcs László a regionális változatokat felvetette, úgy gondolom, az a kérdés megkerülhetetlen, hogy a Váradon élő, tevékenykedő íróknak, újságíróknak vagy a Váradról elszármazott újságíróknak milyen szerepük volt a két világháború közötti erdélyi irodalomban. Amúgy bennem motoszkál az a kérdés, hogy a váradiaknak mennyire volt ösztönös az, hogy Kolozsvárhoz csatlakoznak, egyáltalán bekapcsolódtak ebbe a helikoni mozgalomba. Mennyire volt ez kényszerpálya, arra gondolok, hogy már 1908-ban kezdett kialakulni egy regionális irodalmi központ, a holnaposok-csoportja is erről tanúskodik, tehát mennyire volt ez természetszerű? Mennyire volt szükséges lépés, gesztus. És itt Tabéry Gézáról feltétlenül beszéljünk, akár Ligetiről is, aki Váradon is újságíróskodott. Arra kérlek, hogy a transzilvanizmus és Várad, a helyi írók, újságírók szerepére is térjetek ki.

Boka László: Huh, erre körülbelül három órán keresztül kellene válaszoljak, de az előbb nem fejeztem be, amikor azt mondtam, miben más Erdély, más utódállam. Az utódállamok kifejezés Szerb Antal irodalomtörténetében szerepel, ezért merem használni. És akkor nyilván a kompaktságát említettem, meg a tradíciókat. Nem tudom érthető volt-e, a Vajdasággal összehasonlítva ugye a török uralom miatt látványos a hagyomány-kérdés eltérése, ott megszűnik a kontinuitás, tehát kiirtanak embereket és utána kerülnek mások betelepítésre, vagy a Felvidékkel, Szlovenszkóval kapcsolatosan földrajzilag is, ahol van egy hosszú-hosszú, körülbelül 40 kilométer széles sáv, ami viszont nem történelmi régió. Ha valaki megnézi Pozsonyt, s megnézi Kassát, ezeknek egymáshoz semmi köze nem volt. Ilyen téren azért érdekes Erdély, a kibővített Erdély is, hogy mennyire „kompakt”, s mennyiben más Nagyvárad, mint Marosvásárhely vagy Székelyföld. És akkor hozzájön ehhez, hogy olyan emberek döntenek úgy, hogy visszaköltöznek 1920 után a királyi Romániához csatolt területekre, mint az idős Benedek Elek, Bánffy, Szolnay, tehát egy fantasztikus szellemi potenciált hoznak, az elit egy része hazajön és egy társadalmi programot próbál kialakítani. Ugye a kialakuló irodalomnak is ez lesz a jellemzője, és még nagyon fontos, hogy Ligeti a korszakos művében, a Súly alatt a pálmában megírja, hogy az első években meg kellett találni az új íróknak az új irodalmi közönséget is. És ez nem volt olyan egyszerű, hiszen a legnagyobb probléma, mint mindenütt, itt is kezdetben az intézményhiány volt. Igazából az egyházak voltak azok, amelyek egyedül segítséget tudtak adni magának a közösségnek, minden más szubvenció megszűnt. 

Ha a nagyon is centralizált irodalmi-szellemi életet nézzük, a Budapestre centralizált élethez képest elvágták a csapokat, viszonylag szigorú határzár volt, ahogy Kosztolányi írja, még a posta sem jöhetett be. És ehhez képest kellett egy teljesen új irodalmi arculatot kialakítani. A magyar irodalmat is felparcellázták, több részre szakították, Kuncz szép hasonlata szerint, amit addig egy teljes parkban lehetett, mint fantasztikus gazdagságot és heterogeneitást megélni, most egyetlen parcellában kell érzékeltetni. Ilyen szempontból kihívás is volt, s a gondok ellenére részben szabadabb légkörűnek mondhatjuk a húszas-harmincas évek erdélyi magyar irodalmát, mint mondjuk, a budapesti literatúra ideológiai platformok mentén kettészakadt mezőjét, abban a kormányzati, nemzeti konzervatív és a progresszív, ma úgy mondjuk, szintetizáló modernség irodalmi diszkurzusai szerinti szekértáborokat. 

De hogy a feltett kérdés felől is közelítsek, még fölsorolhatnék sokakat, olyanokat, mint Tabéry Géza, aki Svájcban tanult, vagy Kemény János báró, aki Bécsben tanult, és ott Kassákék körében az avantgárddal kerül kapcsolatba, színházi író lesz, s aki nagyon fiatalon, még a húszas éveiben befogadja Marosvécsre a helikoni társaságot. Vagy azokat az emigránsokat, akik nemcsak Moszkvába, Bécsbe és Németországba költöznek, hanem Kolozsvárra, Nagyváradra vagy Aradra. Itt van egy olyan szellemi pezsgés tehát, amit a Helikon is javarészt leképez. Aztán létrejön a Céh 1924-től, a helikoni csoportosulás 1926-tól, s az irodalmi folyóiratuk 1928-tól. Ezt a szabad csoportosulást ugye van, aki íróakadémiának, íróparlamentnek nevezte. És ugye Kós ki is mondta, hogy eleve polgári radikálisok, népiek, konzervatívok, vannak soraikban, úgy fogalmazott: vannak közöttünk arisztokraták és proletárok, katolikusok és zsidók, gazdagok és olyan szegények, mint a templom egere, de egy célért küzdünk, s egyikőnk sem kérdi a másiktól, hogy az milyen elveket, pártszimpátiát vall. Egy dolog köt össze bennünket, az erdélyiség, és hogy az erdélyi literatúra az egyének szintjén is szárnyra kapjon. Szóval ez így példaértékű, annak ellenére, hogy mind a beolvasztó Bukarestből, mind a megosztott Budapest felől vádak özöne éri őket. És 1928-ban, a tízéves visszatekintésben már valóban megkérdőjelezhetetlen értékei is vannak ennek az irodalmi mezőnek. 

Na most, hogy Váradhoz is közelítsünk, ezek az emberek egy pillanatig sem gondolták, hogy ez a fajta új erdélyi irodalom, ami kényszer szülte irodalom, valamiképpen provinciális lenne, maradhatna. Ez nagyon fontos különbség, mert ők mindig Európára tekintettek, azt mondta szépíróként Makkai püspök is, báró Kemény és gróf Bánffy is, mindannyian prózaírók tehát, hogy öngyilkosság lenne kisebbségi körülmények között nem európai mércével mérni. Ezt Makkai A magunk revíziójában is kifejti, etikai alapra helyezi: a kisebbségi ember mindennap ellenőrzi a lelkiismeretét, és kimondva-kimondatlanul vállalja a kisebbségi létet. Sokkal könnyebb lenne elköltözni nyugatabbra, vagy könnyebb lenne beolvadni a többségbe, de ez napi szinten vállalt, tehát ennek van egy etikai magaslata. Azt is mondja, hogy a kisebbségi irodalom, az erdélyi irodalom közelebb is áll az egyetemes európai irodalomhoz és értékekhez, mint a nemzetihez. Előkeresnek regionális, helyi és nagyobb hagyományokat, történelmi momentumokat, sajátosságokat, jellegzetességeket, a vallásszabadságot, a jogegyenlőséget, előkeresik az olyan decentralizációs folyamatokat is persze, mint A Holnap, és még a holnaposok előtt is volt egy-két regionális irodalmi hullám Váradon és másutt, amire lehet hivatkozni az elszakítottságban. Tabéryéknál kezdetben a nagyváradi lapoknak nem is az áll a fejlécében, hogy erdélyi, hanem „erdélyi és tiszántúli”, az aktuális csapatmozgásoknak megfelelően. De azt is el kell mondani, hogy bár büszkék vagyunk az irodalmi hagyományra, Várad mindenkori szerepére az összmagyar irodalomban, de Nagyárad 1918 után fokozatosan elveszíti azt a pozícióját, ami a korabeli, Monarchiabeli, meg a korábbi Magyarországnak a második legnagyobb vármegyei központja jelentett. Az új határral nemcsak a közigazgatási, hanem az egyházmegyei határokat is felosztják, Kolozsvár válik egyértelműen központtá. Ligeti Ernő a tízes években még valóban Kolozsvárról „kérte át” magát Váradra, ide szerződött, mert itt komoly irodalmi, sajtóélet volt, mint mondta, s szabad szellem. A húszas évek elején Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely száll be a képletes versenybe, hogy melyik legyen az új irodalmi centrum, miután Budapestről leszakítottak bennünket. Ez pár év alatt egyértelműen eldől, Kolozsvár lesz az, a húszas évek derekától ez megkérdőjelezhetetlen. Várad kapcsán nemcsak Tabéryt lehet említeni, hanem Olosz Lajost is, Reményik Sándort is, de nagyon sokan Nagyváradon fogalmazzák meg magukat, itt kerülnek a figyelem középpontjába. Gulácsy Irén is ilyen, akinek férje itt, a püspökségen dolgozott, de Berde Mária is itt tanárkodott Marosvásárhely után. Meg olyanokat is említhetünk, akik nem tartoznak szorosan a helikoni írók köréhez, a baloldali értelmiség részei voltak, például Radnóti Miklós féltestvére, Erdélyi Ágnes, aki szintén itt élt és alkotott. Van tehát egy gazdag, prosperáló szellemi élet, egy kihívásokkal teljes, de viszonylag élhető értelmiségi lét, és hát sokféle arcéle a kornak: ebben a kényszerhelyzetben megtapasztalják a helyi asszimilált, magyar zsidók (vagy svábok is) az előnyöket és a súlyos hátrányokat is. És itt Hegedűs Nándortól Kecskeméti Lipótig sokakat említhetnék még, akik a városért és annak magyar közösségéért, sajtójáért és kulturális-szellemi életéért dolgoztak ekkoriban, miközben budapesti vagy nyugat-európai felkéréseik is voltak, de nem akartak innen elköltözni.

Szűcs László: Nagyon sok név hangzott már el eddig. Emeljünk ki néhány fontos figurát a transzilvanisták közül. Úgy kérdezném, ki lenne az… legyen mondjuk két név, akivel szívesen meginnátok egy kávét, és miről beszélgetnétek.

Boka László: Hű, hát ez nagyon jó, viszont nagyon nehéz kérdés. Nem is fogok tudni csak kettőt mondani, mert Dsidával is leülnék szívesen, meg ugye Bánffyt sem hagyhatnám ki, Kunczot, s még nagyon sokakat. De akkor maradjunk ennyiben.

Szűcs László: Nincs annyi kávé.

Filep Tamás Gusztáv: Én szeretnék vendég lenni Marosvécsen, amikor még mindannyian ott vannak. Ha csak kettőt nevezhetek meg, Tavaszy Sándor az egyik, akinek a nevét ritkán szokták emlegetni. Kolozsvári püspökhelyettes, egyházkerületi főjegyző, református teológiai tanár és filozófus. Ezt azért is kiemelendőnek tartom, mert a transzilvanizmusba szerintem azt is bele kell számítanunk, hogy hirdetői között a kantiánus etikán képződött filozófusok voltak, Tavaszy, Makkai Sándor, talán Bartók György is, és ez a filozófusvonulat sokat adott az egész eszmekör etikai megalapozásához. Tavaszynak is van egy híres tanulmánya, Etikai szempontok a románság és magyarság viszonyának megítéléséhez. Ami még érdekes: a hetvenes-nyolcvanas években a budapesti fiatalság kedvelt olvasmánya volt Martin Heidegger filozófiája. Hát az egyik első magyar Heidegger-tanulmányt Tavaszy Sándor írta. Ugyanis ezek a protestáns teológusok olvasták Heideggert, valószínűleg azért is, mert egyazon egyetemen tanított a 20. századi protestantizmus legjelentősebb teológusával, Karl Barthtal. Tehát a legfrissebb filozófiára reagáltak, és ez megjelent az itteni sajtóban. Ő az egyik. A másik, akivel most aktuálisan szívesen beszélgetnék, és igazából még lehetett is volna, mert Pesten halt meg, s én már érettségiztem akkor, Szenczei László, akiről írtam ebben a tanulmányban és máshol is. Számomra azért is érdekes, mert 1935-ben írt egy olyan kisregényt Székely apokalipszis címmel, ami szinte kicsúfolja Tamásit és Nyirőt, pontosabban Tamási és Nyirő stílromantikáját, a székelymítoszt elviszi a végső konzekvenciákig. Persziflázsról van szó, miközben mindkét írót nagyra értékelte. Erre ahelyett, hogy agyonverték volna, beválasztották a Helikon tagjai közé, és a következő évben már Tamásival és Nyirővel együtt volt ott a vécsi találkozókon. Ez is a Helikon, ez is a transzilvanizmus szelleme. 

Boka László: Csak két mondatot fűznék ide. Nagyon fontos, amit Tamás mondott az 1927-es Heidegger-tanulmányról. Nagyon sokan ezt tényleg úgy látták a korban, mármint az erdélyi fiatal szerzők is, hogy fiatalabbak vagyunk a Nyugatnál, és európaibbak vagyunk a magyarországiaknál. Mára nem ez a kép. Mára az a kép, hogy Erdély az csak ilyen meg ilyen hagyományőrző, skanzenszerűen tradicionalista. Schöpflin leírja egyébként a magyar irodalomtörténetében 1937-ben már, hogy a legfontosabb hozadéka a Helikonnak, hogy összmagyar viszonylatban is teljesen újat tudott felmutatni, például Nyirő, Tamási és a székelység prózája révén. De ezt a fajta gondolatot, amiről felkértem Filep Tamást, hogy írjon, tehát ezt az úgynevezett városi, urbánus vonalat, ezt sokáig elfeledték, holott legalább ilyen fajsúlyos, erről hajlamosak vagyunk ma is megfeledkezni, holott a mai Erdélynek mondott területen egyáltalán nemcsak a falvak világa, nem is csak a székelység, hanem Kolozsvár s persze a partiumi, bánsági prosperáló nagyvárosok szellemi légköre volt meghatározó.

Albu-Balogh Andrea: Eszembe jut nekem is egy anekdota a városok rivalizálásával kapcsolatban. Molter írja le, hogy amikor bemegy Kolozsváron a New York kávéházba, megkérdezik tőle, „hát hogy piszmogtok a bötűvel ott Vásárhelyen?” Erre ő nagyon frappánsan kivágja magát. A beszélgetés jelzi azt, hogy volt egyfajta rivalizálás Vásárhely és Kolozsvár között is, és ennek Molter hangot is adott egyik kis anekdotájában. Laci felvetette ugye itt az urbánus transzilvanistákat. Erre is szerettem volna egyébként rákérdezni, vagy ezzel folytatni. Ez a téma ugyanis nekem is nagyon kedves, leginkább Karácsony Benő kapcsán, akit te is ebbe a körbe soroltál. Én magam is úgy látom, hogy az erdélyiségen belül volt egy olyan irány, egy olyan változat, egy olyan arcél, amiről volt, amikor elfeledkeztünk. Ezek azok az írók, akik leginkább a polgári réteget mutatták be, a városi középréteget és hát saját jelenkorukat. És te is így sorra veszed az írókat, ugye, Tamás? Hogyha erről beszélhetnénk egy kicsit, te hogy látod őket, hogyan színesítették az erdélyiséget?

Filep Tamás Gusztáv: Azzal a vallomással kell kezdenem, hogy nekem magamtól nem jutott volna eszembe ezt a tanulmányt megírni, Boka László kért meg rá, de a dolognak volt előzménye. Néhány éve írtam egy könyvet Ligeti Ernőről, s a kiadó kérésére alcímet is kellett adnom. Akkor jutott eszembe róla, hogy ő egy urbánus transzilvanista. Volt, aki megrótt, legalábbis értetlenkedett, hogy miért is akarok én egy pesti vitát átplántálni ide, ugyanis Budapesten, különösen a hetvenes-nyolcvanas években, két világháború közötti előzmények után, fojtottan zajlott az urbánus-népi vita, amit később átkereszteltek liberális és populista irányzatok harcára, és 1989 után így jelent meg a politikában. Most csak a végkövetkeztetést mondom: arra jöttem rá, hogy ez a vita ilyen ocsmányul, ahogy Pesten folyt, csak a metropoliszban alakulhatott ki, az összes többi városban, amelyek sokkal inkább benne vannak a tájban, a régióban, a környező falvak világában, ez ilyen élesen nem merülhetett fel.  És még egy: a transzilvanisták egy része az októbrista eszmevilághoz is közelebb állt. Tehát az 1918-as októberi őszirózsás forradaloméhoz, amiből a Magyarországon száz éve tartó ellentét született. Az októbristákat, akik nem tudták szakszerűen működtetni az államot és nem tudták megmenteni Magyarországot, tehát megbuktak, sokan még árulónak is szokták tartani. Szerintem csak alkalmatlanok voltak a szerepükre. Egy kortárs azt mondta erről, hogy október eszméit meg kell különböztetni október embereitől. Viszont ez a vita, az októbristák-konzervatívok vita kisebbségi helyzetben nem válhatott olyan élessé, mint Budapesten. Egyszerűen azért, mert a Felvidék és Erdély megszállásakor az őszirózsás forradalom által kinevezett hivatalnokok voltak a főispánok, a kormánybiztosok, azokat tartóztatta le a román hadsereg. Itt nem volt vörös uralom. Illetve Váradon éppen volt egy ideig, de sem vörös-, sem fehérterror nem volt. Ez pozitívum, Pestnek fel lehet mutatni a példát, hogy ezek nem egymással véresen szembeszegezendő fogalmak! 

Maguk a prózaszövegek… Kuncz írja, talán éppen a hivatkozott tanulmányában, hogy először jött az új erdélyi irodalmon belül a lírában a metafizikai vigasztalás, utána a történelmi, majd a népi próza, regény kora, de hiányzik valami: a városi regény, a polgári társadalom regénye. Márpedig a polgárság azért is fontos, mert a társadalmat a városokból irányítják. Én azokat az embereket kerestem meg, azokkal foglalkoztam a kötetbe szánt tanulmányban, akik ezt a világot próbálták ábrázolni. Lehet, hogy nem olyan remekművekben, mint a Bánffy-trilógia, vagy mint Tamási munkái. De például Molter novellisztikáját közelinek tartom a Tamásiéhoz, minőségében, hangulatában, stílusában mindenképpen jónak. Lakatos Imrét is idéztem ott, aki nem volt prózaíró, nem is írt szépirodalmat, viszont az elsők között olvasta a Thomas Mann-könyveket, Marcel Proustot, franciául, angolul, németül tökéletesen tudott, és elkötelezett erdélyi volt. Kuncz Aladárral együtt volt Noirmoutier-ban, de hamarabb szabadult, Svájcba ment, később egy íróasztalnál dolgoztak az Ellenzéknél, és a Fekete kolostor megírására többek között ő biztatta barátját. Amikor Kuncz meghalt, néhány hónapra ő vette át az Erdélyi Helikon szerkesztését, amit Kuncz szellemében folytatott. Akár azt is gondolhatnánk, ez az urbánus polgár, a világkultúrában élő ember bizonyára lenézte a népi irodalmat. Hát nem. Amikor Tamásinak a Tündöklő Jeromosát támadások érték, ő a Független Újságban egy remek cikkben állást foglalt Nyirő és Tamási mellett, állítva, hogy az új székely irodalom világirodalmi szintű. És még valami: az erdélyi Helikon írótársaság felekezetfölötti volt, ahogyan Laci is utalt rá. Ortodoxon kívül szerintem minden felekezetbe tartozó volt a tagjai között: katolikus, református, unitárius, evangélikus, és volt sok zsidó is. A zsidók is hatalmas apportot hoztak a korszak erdélyi magyar irodalmába. Hát részben Várad is… ezt jó helyt mondom; Ligeti, kedves alkotóim egyike Váradon is élt, újságíróként dolgozott itt, igaz, az első világháború előtt. Nem árt, ha tudjuk, hogy hét-nyolc zsidó tagja is volt a Helikonnak, mindegyik nagyon érdekes, sajátos, egyedi életművet hozott létre. Közülük Karácsony Benő is szerepel az írásomban, Lakatos Imre is közéjük tartozott.

Boka László: Én ezt azzal kötném egybe, hogy többes kisebbséget vállaltak, tudatosan, tehát a zsidó magyarok, vagy akár a sváb magyarok is, mert Moltertől kezdve, tehát Kádár Imre, Ligeti, Karácsony Benő is említhető, s ezek közül többen tragikus sorsot tudnak magukénak. Épp a várva várt visszacsatolás, Észak-Erdély visszatérte után következik a kálváriájuk, ami nagyon nagy többségében tragédiába torkollik a vészkorszakban. Az egyiküket agyonlövik, a másikukat pedig deportálják Auschwitzba. De olyanokat is emlegethetünk, akik „csak” háttéremberek voltak, itt nagyváradi szinten is, például a Sonnenfeldék, akik nélkül nem lett volna magyar lapkiadás Nagyváradon a két világháború között…

De hogy ne csak erről a szomorú aspektusról beszéljünk, közben eszembe jutott, mit felejtettem el az előbb, hogy az egyre radikalizálódóbb helyzet előtt, tehát még a ’20-30-as években. A nyitottság és európaiság, ami a Helikon-kört és a korabeli erdélyi magyar értelmiségieket, íróértelmiséget jellemezte, abban is megmutatkozik, ahogy Tamás is elmondta, hogy saját maguk köreiben adtak helyet a legnagyobb kritikáknak. Azt is el szoktam mondani, hogy a Jelszó és mítosz-vita az Erdélyi Helikon hasábjain került publikálásra, nem másutt. A fiatalabbaknak válaszoló Ligeti szerint, idézem: „nekünk európai irodalmat, kis nyelvi határainkon felül álló, a regionálizmus jelzőjét túllépő irodalmat kell adnunk, de mi itt Erdélyben kell szolgáljuk Európát és ennek ki is kell tűnnie. Európaiasságunk a honi levegőből fakad, a mi itteni életünkkel érintkezik, kimutathatók rajta egy külön létező világ törvényszerűségei. Azok a szobrok, amelyeket az antik vagy a reneszánsz világ készített, magukon hordozzák alkotójuk külön géniuszán kívül a kor géniuszát, a nép géniuszát és anyagszerűségekben kifejezési eszközeiket megszabja a honi talajon feltalálható márványnak tömörsége, hajlékonysága, geológiai adottságai. Ahogyan nem tudok európai lenni anélkül, hogy ne legyek magyar, úgy mint Erdélyben, úgy sajátos politikai viszonyok között kisebbségi magyar író sem lehetek, és egyben nem külön erdélyi és kisebbségi. E külön színt nem akarom kihangsúlyozni, de nem is akarom letörölni.”

Szűcs László: Az úgynevezett modern transzilvanizmus, vagy annak fázisai időben elég pontosan behatárolhatók a két világháború közé. Mennyire átjárhatóak ezek a határok? Korábban említettétek a holnaposokat, ami ugye időben egy távolabbi időszak, aztán szóba kerültek az ötvenes-hatvanas évek is, amikor egyáltalán ezt a szót nem is lehetett leírni. Van-e ma létalapja ennek a kifejezésnek, illetve hogyan neveznétek meg irodalmi, kulturális vagy társadalmi szempontból azt a korszakot, amiben ma élünk itt, Partiumban és Erdélyben.

Boka László: Ez is egy nagy, összetett kérdés. Amennyire lehet persze, röviden fogok válaszolni. Ugye én összesen két idézetet hoztam. Az egyiket az imént felolvastam. Egy másik idézettel is készültem, és ez nagyon fontos ahhoz, hogy megértsük a transzilvanizmusnak a két világháború közötti lényegét, az etikai lényegét is, amikor már kisebbségi a szituáció. De előtte még azt mondanám, nagyon igyekeztem a kötetben szerkesztőként, hogy ez a kérdés maga ne csak a két világháború közöttre korlátozódjék. Említettem, ugye a régiónak politológiai értelemben a korábbi, tehát a Monarchián belüli érdekérvényesítését is. Az más kérdés, hogy az egy szűkebb régióra vonatkozott ekkor még, tehát a holnaposok 1908-1909 körül semmiképpen nem tekinthették magukat transzilvanistának. Ők decentralizációt hirdettek, amire viszont utóbb, a megváltozott kényszerhelyzetben rá lehetett példaként mutatni. Hogy van Pesten kívül is élet, lehetséges ilyet teremteni. 

És aztán a hatvanas évek végétől egészen másként merült ez föl megint: a „tűrt” kategóriáiban a kommunista cenzúra, ha tetszik irányított olvasataiban akár, ami mindent kiemelt, ami helyi volt, de más, mint összmagyar… Ezek komplikált kérdések, amik egy eszme alakulástörténetében figyelembe veendők.

1989 után többen eltávolodtak – jogosan – e kérdéskörtől magától, annak leszűkítő értelmezései okán, miközben a szóban forgó életművek jelentős részét, tehát a két világégés közöttieket, még senki nem is dolgozta föl. A Provincia-projektben az ezredfordulón megint másképp merült föl mindez, erdélyi román értelmiségiekkel is érdemi együttgondolkodás folyt Molnár Gusztiéknak hála, Erdélyről. 

Ugye abba most tényleg ne menjünk bele, hogy a két világháború között a regionális értékekkel szemben a rosszul értelmezett provincializmus viszont egyértelmű veszélyforrás volt. A Kolozsváron élő Jékely Zoltán 1944-46 között például többször leírta, mennyire vékony ez a jég, hogy európaiság és provincializmus, és itt kell nekünk egyensúlyoznunk. Az egyik felé törekedni, s nem hagyni, hogy a mostoha körülmények lehúzzanak. Idő hiányában erre nem térek most ki bővebben. Viszont a másik fontos idézet, amit mindenképpen fel akartam olvasni, az egy nehéz időszakban született levélrészlet, amikor Makkai Sándor, aki 1926-ban fiatalon lesz református püspöke Erdélynek, és etikai magaslatokról beszél, mint idéztem, 10 évvel később úgy dönt, ahogy dönt, hogy mégsem marad Erdélyben, s Magyarországra költözik, sőt, azt állítja ekkor, hogy a kisebbségi sors mint olyan embertelen, lehetetlenség. És akkor ugye magánlevélben Reményik Sándor a sziklaszilárd etikai tartásával megpróbálja lebeszélni erről, látva, micsoda kataklizmát fog okozni. Bánffy is megpróbálja lebeszélni. Itt Nagyváradon Hegedűs Nándor azt írja, hogy ezek után A magunk revízióját tűzbe kellene vetni, hiszen egy egyházi vezető milyen példát mutat, és akkor ezt írja neki, pár sort olvasnék föl, Reményik Sándor: „A régi Makkaitól azt tanultuk, hogy az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítható minőség, […] nem csak adottság, hanem kategorikus imperatívusz. […] A mi egész transzilvanizmusunk” – és ez a lényeg, teszem hozzá én – „azon a saroktételen nyugodott, kimondva vagy nem kimondva, hogy az állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztényibb, etikaibb lehet, mint annak politikai formája.” 

Nos, azt gondolom, ez az alapvetés: kellő távolságot tartani a mindenkori központoktól és megmaradni úgy erdélyinek, hogy közben az összmagyar szellemi egységet egy pillanatig sem adjuk fel, de Európára és a magasba tekintünk. Ez a néhány alapelv közelíthet bennünket leginkább a transzilvanizmus igazi magjához.

Filep Tamás Gusztáv: A korszakolásban az utolsó éveket én nem határoznám meg, de ami ’89 után történik, a demokratikus fordulat következményeit én a vendetta és a neoprimitivizmus korának gondolnám. Nemzedékemnek, több barátomnak nagyon nyomasztó élménye volt az, hogy amíg a kommunista diktatúra működött, és különböző ideológiai csoportokba tartozók együtt törték a borsot az orra alá, addig (innen visszanézve) szinte béke volt, viszont ahogy elkezdődött az ideológiai tagolódás, illetve a politikai pártok szerveződése, az emberek elkezdték átharapni egymás torkát. Több évtizedes barátok kezdték el terjeszteni a másikról, hogy az a Szekuritáté vagy az ÁVH ügynöke volt. Tehát a politikai átmenet nagyon nagy megrázkódtatásokkal járt. Ez most már lecsengett, de csak azért, mert meguntuk. Ezt azért mondom ilyen hosszan, mert egyre kisebb az érdeklődés mások, mondjuk egy más irodalmi csoportba tartozó vagy egy más ideológiát képviselő ember és műve iránt. Keveset olvasunk, különösen a mások könyveiből, a barátokét még igen. Nem tudok Pesten például egy olyan helyet megnevezni, ahova bemegyek, és pontosan meg tudnám állapítani, hogy a magyar nyelvterületen hol, mikor, milyen fontos könyv jelent meg. Érdekes módon ez a kommunista korszakban, amit eszemben sincs visszasírni, sőt, nem volt így, mert az Élet és Irodalom vagy valamelyik lap azért ezeket az adatokat, címeket közölte, a fontos műveket recenzálták. Sokkal kevesebbet olvasunk, mint régen, a könyvek példányszámán is lehet ezt látni. Négy-öt-hatezer példányban jelentek meg könyvek (értékes ifjúsági könyvek akár húszezerben), most 3-400 példányban. De a dolognak van még egy ága, amit két mondatban mondok el. Markó Bélának van egy tanulmánya a könyvben, abban az új erdélyi prózát olvasva egy újfajta, kimondottan transzilván jellegű próza megjelenését villantja föl. Ez ígéretes folyamat, és tényleg értékes művekről is van szó. Visszatekintő, dokumentarista, egyéni és kollektív tapasztalatokat játékba hozó kortárs regényekről, amelyek közvetve vagy közvetlenül a transzilvanizmust is érintik, s amelyek szerzői kimondatlanul is erőteljesen erdélyi kötődésűek. Boka Laci írt is erről nemrégiben egy összefoglaló tanulmányt a mi folyóiratunkba, a budapesti Kisebbségkutató Intézet   Regió című folyóirata tavalyi évfolyamába.

Albu-Balogh Andrea: Végezetül csak azt mondanám el, hogy még miről szerettünk volna beszélgetni, hiszen láthatja a közönség is, ez egy fantasztikusan gazdag téma, s egy sokrétű kötet, de az időnkbe nem fért bele: mindenképpen szántunk volna még egy kérdést annak, hogy milyen kapcsolatrendszert építettek ki, vagy próbáltak kiépíteni a helikonisták mondjuk a helyi szász írókkal. Különösen a húszas években egy eléggé virágzónak ígérkező kapcsolatrendszer kezdett kialakulni, ami aztán a harmincas évekre eléggé beszűkült, de a román írók felé is próbáltak folyamatosan nyitni. Tehát, hogy az, amit programszerűen hirdettek, azt tényleg próbálták meg is valósítani, ahogyan itt is részben elhangzott. S ez egy olyan vállalkozás volt, amire utólag is büszkék lehetünk. Ilyen ez a kötet is, azt gondolom, amit mindenki szíves figyelmébe ajánlunk.

A szerkesztett változat elkészítésében közreműködött Gálfalvi Ágnes.