Pass Andrea 2004-ben végzett a Veszprémi Egyetem színháztörténeti szakán. 2007-2010 között a Pintér Béla Társulatban rendezőasszisztens. 2007-2008 között részt vett a CEU forgatókönyvíró képzésén. Dolgozott a Szputnyik Hajózási Társaság színházi alkotócsapatában. Elsősorban független színházi területen hoz létre előadásokat (pl. Trafó, Jurányi Ház), meghívottként a Vígszínházban, a Szabadkai Népszínházban és a Csokonai Színházban is. Háromszor nyerte el a Staféta elnevezésű, független színházi alkotóknak kiírt alkotói pályázatot, illetve az Örkény István drámaíró ösztöndíjat is. Önálló drámakötete 2021-ben jelent meg.

Egy kedves barátnőm, amikor az első lockdown után újra színpadra állt, kiírta a Facebookra, hogy hány nap után játszott ismét közönség előtt. Te számolod, hány nap telt el azóta, amióta ismét bezártak a színházak?

Most, hogy kimondtad ezt, összeugrott a gyomrom. Nem számolom. Azt tudom, hogy a Családi tűzfészket közvetlenül az első lezárás előtt mutattuk be, és vagy nyolc hónap telt el, mire újra közönség előtt játszhattuk, egy alkalommal, októberben. Ez rettenetes. Hasonlóan jár majd A Jelentéktelen című előadásom is, tehát az is pihenni fog legalább ennyit, ha nem többet. Az előadásoknak van egy életciklusa, ez egy fejlődési folyamat, és fontos, hogy bekerüljenek a köztudatba is, ahhoz viszont játszani kell. A pandémia előtt és közben bemutatott előadások esetében ez a folyamat megszakadt, és félő, hogy az újranyitás után várható bemutató-áradat – hiszen mindenki próbált, aki csak tudott – kiszorítja majd a korábbi produkciókat a repertoárból. Én ebbe belehalnék. Nagyon remélem, lesznek ötletek arra, hogyan teremtsünk időt a felújítópróbákra, és lehetőséget a promócióra.

A te színházfelfogásodnak sajátossága, hogy magad írod és rendezed az előadásaidat. Azt gondolom, hogy ez a szerzői színház azt is jelenti, hogy még szorosabban kötődsz az alkotásaidhoz, mintha „csak” rendező vagy „csak” drámaíró volnál.

Lehet, van benne valami. Hiszen kétszer annyit foglalkozol vele, sőt. Van, hogy egy évig érlelek magamban egy anyagot, a Napraforgó és az Eltűnő ingerek esetébe ez még tovább tartott, ehhez hozzáadódik egy fél év, amíg drámai formát kap az ötlet, tehát sokkal hosszabb időt töltök az írással, mint a rendezéssel. Persze, ha valaki „csak” rendez, azt is megelőzi a koncepció megtalálásának, kidolgozásának az időszaka, rendkívül intenzíven éltem meg a felkészülési folyamatot a Családi tűzfészekre is, ahol ugye az írott anyag adott volt.

Utánköveted az előadásokat, megtörténik, hogy egy előadáson a próbafolyamat után is változtatsz?

A bemutatott előadásokba radikálisan belenyúlni egyszerűen nincs lehetőségünk, mert nem tudunk hosszú etapokat kiragadni a színészek életéből. Természetesen, minden előadáson ott vagyok, mindegyik előtt próbálunk, vagy legalább összemondjuk a szöveget, „karbantartjuk” az előadást.

Ez a működés azért meglehetősen idegen lehet egy kőszínházi alkotó számára, akinél az a megszokott, hogy előadás előtt egy órával érkezik, majd szinte rögtön színpadra is megy.

Azért érzem fontosnak ezeket a próbákat, mert a színészeknek időre van szüksége ahhoz, hogy egymásra és a darabra hangolódjanak. Nem szeretem, ha beesnek a színpadra, ez a rutinból játszás előszobája, amihez nekem semmi közöm. Egyébként a Vígszínházban A Vándorkutya csapata kérte, hogy legalább szövegösszemondó próbákat tartsunk az előadások előtt, mivel lejáró próbákat nem lehet mindig kiírni, tehát nekik van igényük erre a ráhangolódásra. Egyébként az a tapasztalatom, hogy a kőszínházban foglalkoztatott színészek vágynak rá, hogy független alkotókkal is találkozzanak, mert mégis másfajta szemlélettel dolgozunk, és – az én esetemben – a színészekre írt szöveg varázsa is imponáló lehet.