A cím egy olyan nyelvészeti szakszó, amely a látható nyelvhasználattal foglalkozik. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogy mit mutat meg egy nyelvközösség erejéről, életképességéről a településen, intézményeken található kiírások, táblák, hirdetések stb. összessége. Vajon a nyelvi tájkép kutatása hoz-e változást a közösség nyelvhasználatában? Hogyan érezzük mi, kutatók magunkat az ilyen eredmények láttán? S vajon van-e elég ráhatásunk a dolgok pozitív változtatására?

(Szoták Szilvia) 

Mindig szerettem fotózni: főképp a természetet, portrékat, s a különleges életképeket. Egyszer kezembe került a kanadai szerzőpáros (Landry&Bourhis) tanulmánya, majd Jan Blommaerté, amelyekből megtudtam, hogy a nyelvi tájképkutatás egyre nagyobb népszerűségnek örvend, s ennek az egyik magyarázata a technika gyors fejlődése, hiszen „a szociolingvisták ma már nemcsak jegyzetfüzettel és diktafonnal járják a világot, hanem fényképezőgéppel rögzítik a pillanatképeket arról, ami időközben nyelvi tájképként vált ismertté.” (Blommaert 2012) Azóta nyelvi tájképet is fotózok. De mi is az a nyelvi tájkép (Linguistic Landscape, rövidítve LL)?

Úgy emlékszem, 2015-öt írtunk, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemre igyekeztem Magyari Sára meghívására, hogy a nyelvi tájképről adjak elő. Előzetesen megnéztem, hogy Szent László városában, a Pece-parti Párizsban milyen népcsoportok milyen arányban élnek együtt. Arra voltam kíváncsi, hogy a nyelvi sokszínűséget – különösen a magyar nyelv megjelenését – látom-e majd a térben. Tudatosan figyeltem a határt átlépve a magyar feliratokat: a helységnévtáblákat, majd séta közben az utcatáblákat, a kereskedelmi feliratokat az üzletek kirakatában, ajtaján vagy bent. Persze azt is, hogy hallok-e a románon kívül magyar vagy német szót. Definíció szerint a külső és belső térben megjelenő feliratokat, de az osztálytermekben vagy bármilyen nyelvi színtéren (hivatal, orvos, média) elhangzó nyelv használatát/jelenlétét is nyelvi tájképnek tekintjük.

Örömmel tudatosult bennem az a változás, amit az elmúlt években a határt átlépve Kolozsvár felé autózva tapasztaltam. De ha Váradon maradunk, akkor láthatóbbá vált a magyar népcsoport azáltal, hogy a Szent László hídon sétáltunk át, hogy a Fő utcán háromnyelvű eligazító táblák láthatók, az Ady Endre Líceum előtt ott áll a Holnapos szoborcsoport, de a közlekedési eszközök figyelmeztető feliratai is háromnyelvűek. Tudjuk, minden ilyen kezdeményezés mögött áll egy ember, aki kitartóan küzd azért, hogy e projektek megvalósuljanak.

A nyelvitájkép-kutatás Kanadából indult, s a táblák nyelve olyan területeken keltette fel a kutatók érdeklődését, ahol többség és kisebbség élt együtt, vagy ahol nyelvi konfliktusok voltak. A feliratok rögzítése megmutatja, hogy az adott pillanatban milyen a táblák nyelve, s ebből levonhatunk következtetéseket: a nyelvi és oktatási jogok érvényesülését vagy éppen a hiányát, ha a vizsgált népcsoport az adott település terében „láthatatlan”. 

A nyelvi tájképet vizsgálhatjuk egy adott pillanatban egy adott helyen (pl. Temesvár sétálóutcáját 2023. június 15–20. között, ezt nevezzük szinkron vizsgálatnak), vagy a feliratokat megragadhatjuk történetiségükben is. Így minden táblának története van: például a Klapka György emléktábla magyar–román kétnyelvű, hasonlóan a színházi feliratokhoz, amely német–román–magyar háromnyelvű, az újonnan felavatott Mühle Vilmos rózsakertész táblája román, német, angol és francia négynyelvű, az 1989. december 15-ei forradalom emléktáblája magyar–német kétnyelvű.

Az elmúlt századokban a nyilvános térben fennmaradt táblák és egyéb kordokumentumok felkutatásával rekonstruálni lehet a nyelv változásait és a különböző korszakokban bekövetkező nyelvpolitikai dominanciaváltást. Ha áttanulmányoznánk a Temesvár elmúlt századokban regnáló városbíráinak és polgármestereinek önéletrajzát, akkor vezetők nemzetisége és nyelvisége is igazolná a nyelvi sokszínűséget, a nyelvpolitikai változásokat – hasonlóan az épületek, templomok vagy a képeslapok felirataihoz. A 21. század elején az ausztriai Grazban egy kutatás keretében annak jártak utána, hogy a városban hány nyelven találnak feliratokat: közel másfélszáz nyelvet gyűjtöttek össze. Vajon Temesváron hány nyelv volt, van, lesz jelen a térben?

(Magyari Sára)

Ebben a rovatban többször írtunk már a nyelvi tájkép fogalmáról. Most azért is vettem elő ismét, mert pár hete zárult Temesvár kulturális fővárossága. E rendezvénysorozat egyik kulcsfogalma volt a multikulturalitás, amit sajátosan értelmeztek a szervezők. Mindentől függetlenül Temesvárhoz és a kulturális főváros programhoz szorosan kapcsolódik a nyelvhasználat hallható és látható változata is. 

A múlt év végén zártunk egy kutatást, amelynek központi kérdése az volt, hogy a kulturális főváros programsorozat milyen nyelvek használatával jelzi, Temesvár multikulturális város – volt. Valamikor legalább. Feltérképeztük a város külső és belső nyelvi tájképelemeit (feliratok, plakátok, hirdetők, reklámok, szórólapok), s vizsgáltuk az online térben megjelenő nyelvi tájképelemeket is (közösségi média, weboldalak). A vizsgálódás eredményei azt mutatták, az Európa kulturális főváros rendezvényei dominánsan egynyelvűek, azaz románul jelennek meg, helyenként angolra is fordítanak, voltak például kétnyelvű (román és angol) plakátok, tájékoztatók, ám a temesvári nemzeti kisebbségek nyelvét alig vagy egyáltalán nem érzékeltük. 

Innen indítanám a kérdések körbejárását. Hét éve, 2017-ben, volt egy előkutatásunk, amely azt vizsgálta, hogy Temesvár valóban multikulturális város-e, vagy ez már csak egy mítosz. Akkor a teljes város nyelvi képét dokumentáltuk: iskolák, egyházak, sajtó, színház, utcanevek, temetők, műemlékek, üzletek, vendéglátó egységek, sőt, fogorvosi rendelők is, különös tekintettel a kisebbségi intézményekre, nyelvhasználatra. Akkor kiderült, hogy a város kétnyelvű: dominánsan román és szórványosan magyar. És a kettő közt nincs valóságos átjárás. Bár a látható nyelvhasználat terén jól teljesített a város, hiszen a 20%-os küszöböt egyik temesvári nemzetiség sem érte el, ettől függetlenül a kiírásokban felülteljesített a város. A magánintézmények esetében volt kettős a dolog, mert magyar tulajdonú üzletek, rendelők például csak román feliratokkal dolgoztak. Megkeresésünkre elmondták, nem tudtak róla, hogy magyarul is kitehetnek feliratokat, illetve gazdasági okokkal magyarázták még a magyar nyelvű feliratok hiányát. Ettől függetlenül, kutatásunk eredményeként volt olyan intézmény, amely önerőből kiírta magyarul is a különböző információkat.

A teljes közösség nyelvhasználatára nem volt hatással a kutatásunk, de azok a rádióműsorok (Kívánj a szónak nyílt utat! – Temesvári Rádió), amelyek feldolgozták az eredményeket, több helyen is változásokat hoztak. Így részleges sikernek könyvelem el ezt. Főként azért, mert a hasznos tudományművelésben hiszek. Gyakran vezetek diagnosztizáló kutatásokat, majd ezek eredményeit feldolgozva megoldási módszereket dolgozunk ki egy-egy probléma esetében, illetve mi magunk is megpróbáljuk orvosolni a helyzetet. Például a magyar nyelv fakultatív oktatásával kapcsolatos problémák feltérképezése után tankönyveket, módszertanokat írtunk, továbbképzéseket és módszertani képzéseket szerveztünk, hogy hatékonyabb legyen ez az oktatási forma.

Azért csak részlegesnek ítélem meg a sikert a nyelvi tájképkutatásunk során, mert többször kerültünk olyan körülmények közé is, amikor kellemetlen helyzetet, sőt, konfliktust szült az, hogy szembesítettünk. Például a temetők esetében fordult elő, hogy csúnyán néztek rám, mikor elmondtam, hogy Romániában az egyházi nyelvhasználatot az eklézsia választja meg. A jelenlegi törvények bármilyen nyelv használatát lehetővé teszik, csak a könyvelést kell román nyelven is elkészíteni. Így a felekezeti temetőkben nyugodtan ki lehet írni mindenféle információt magyarul is. Sőt.De mi lehet az elégséges ráhatás? Főleg, ha az ember kutató. A legtöbbször a tudományos munkában a leíró és értelmező magatartásnál megállunk, mert nagyjából ez az elvárható. A kutató leírja, értelmezi a világ dolgait. A hasznos tudományművelésben picit továbblépünk: megoldásokat is keresünk, ajánlunk. Jó, ha tudjuk, a siker nem csak a módszeren múlik. Hiába vannak jó gyakorlataink egy-egy közösségi probléma megoldására, valahogy ritkán fordul elő, hogy azok meg is oldódnak. Talán az emberitényező, az egy ember akarata, magatartása az, ami közbeszól. Ha valaki elég nyitott, és van benne akarat, akkor tesz az ügyért, ha nincs, akkor hiába a megoldási lehetőség. Egyre többször gondolom, hogy talán nem is akarunk megoldani megoldható problémákat. Ki tudja?! Pedig alapelvem: segíts magadon, s az Isten is megsegít. Ebben a sorrendben!

Szoták Szilvia (1971, Ricse, Magyarország) nyelvész, a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat elnöke, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense.