André Ferenc előadásával folytatódott múlt év végén az Újvárad irodalmi sorozata, a Kortárs klasszikusaink, ezúttal Szőcs Géza költészetéről. Vendégünk az est végén vette át a 2021. évi Kinde Annamária-díjat. Az alábbiakban az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

Én nem vagyok irodalomtörténész, én irodalomelmélettel meg szövegekkel foglalkozom. Tehát ahelyett, hogy irodalomtörténészként kontextuálisan vizsgáljam Szőcs Géza életét és költészetét, meg a kor történéseit, inkább magáról a költészetéről beszélnék. 

Igazából egyetlen alkalommal találkoztam vele, 2013-ban a kolozsvári Bulgakov kávéház teraszán, a könyvbemutatójára mentem tudósítani. Akkoriban fiatal költőként szinte senkit nem ismertem, csak Orbán János Dénest, aki ott ült egy asztalnál, s intett, hogy én is üljek oda. Egyszer csak megérkezik Szőcs Géza a nagy szivarával, a mellényével, a teljes jelenlétével. Odaült beszélgetni. Én a sarokban ittam a kávémat, a sörömet és hallgatóztam. Akkoriban még dohányoztam, szívtam a piros Marlborót, mert azt gondoltam, az a férfias. Odajött a teraszra egy hajléktalan, egy koldus, s kért tőlünk egy szál cigit. Géza nem adott neki a szivarjaiból, hanem azt mondta, odaadja a koldusnak az én cigimet, s nekem majd vesz másik csomaggal. Mondtam, jól van, nem tudtam határozottan reagálni, hogy nem, nem, soha. Ez történt, aztán jött az előadás, a könyvbemutató. Géza szépen felolvasott, aztán eltűnt. Én meg maradtam cigi nélkül. Ennyit beszélgettem vele.

Mai előadásom címe: Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén. Ha a huszadik század második felének a költészetéről beszélünk, akkor valamit kezdeni kell a modern, meg a posztmodern fogalmával. A magyar irodalomban, de a világirodalomban is a hatvanas-hetvenes évek fordulóján indult el a posztmodernhez való viszonyulás, érdekes hullámokban. Nem könnyű kérdés például az, hogy mit értünk a modernség alatt irodalmi, kulturális szempontból. A 19. század végén az ipari forradalom idején van olyan tapasztalat, hogy mindent lehet, a tudomány által meg tudjuk váltani a világot. Három szimbolikus figurája van a modernségnek, az egyik Albert Einstein, aki a tudományban hozta el azt a hitet, azt a naivitást, hogy megismerhető a világ, van egy összefüggés. A másik Sigmund Freud volt, aki azt mondta, ha eleget gondolkodsz, eleget vájkálsz magadban, eleget bántalmazod önnön lelkedet, akkor el tudsz jutni elég mélyre, meg tudod ismerni önmagadat. Aztán ott van Nietzsche, aki azt mondja, Isten halott. Ez egy paradox dolog, mert ha valaki nem olvasta eleget Nietzschét, az nem tudja, valójában ő arról beszél, hogy az, hogy mi öltük meg, valójában azt jelenti, eltávolodtunk istentől, nem keressük őt, hanem a tudományba menekültünk. Amitől kiszolgáltatott lesz az ember, mert nincs kapaszkodója. Akkor jöttek ezek a világi narratívák, amibe próbálnak kapaszkodni, amiben megszűnik a hitbe való kapaszkodás biztonsága. Jött a szocializmusba vetett hit, a nemzeti szocializmusnak nevezett nácizmusba vetett hit. Próbáltak kapaszkodókat keresni az emberek, s ezt tudománnyal alátámasztani. Tudományos gondolkodással ugye mindent meg lehet magyarázni, mindennek van egy mélyebb olvasata, s ez nem valami transzcendenciális valami, hanem világi és tárgyias. Ez benne van a költészet-olvasatokban is, számoljuk csak meg szépen, hogy abban a versben hány metafora van, hány hasonlat. Ez a formalizmus, strukturalizmus irányzatához köthető, ami a múlt századelő irodalmi gondolkodása. Ha eleget vizsgáljuk a struktúrát, akkor végül megtaláljuk a verset. Ott a szürrealizmus, amely a belső tudatfolyamokat próbálja megismerni a saját írásfolyam által. Ott a letisztult naturalizmus, ezzel a világ leírása a cél, lehetőleg minél pontosabban. És elhinni, hogy a világ pontosan leírható, dokumentálható. Proust leíró nyelve is ennek a modernségnek egy másik ága. Roman Jakobson kiváló nyelvész és Claude Levi-Strauss kiváló antropológus képesek voltak Baudelaire-nek a Macskák című versét oldalakon át elemezni, vizsgálni, hogy a jelzők hogyan viszonyulnak egymáshoz, miként a rímek, a mondatszerkezetek. Írnak egy csomó oldalon át arról a versről, amit a költő a macskáknak írt, a macskákról szól, a macskák fenségéről. S egy szót sem írnak arról, milyenek is azok a macskák.