Elkezdődött a 10. Interetnikai Színházi Fesztivál (Ifeszt) Szatmárnémetiben, ami részben folytatás, részben újrakezdés. Tíz napon át magyar, német, jiddis, romani és román nyelven megszólaló előadásokat, könyvbemutatókat, szakmai beszélgetéseket foglal magába a városban másodszor, immár a Maszín égisze alatt megrendezett seregszemle. Az egyetlen fesztivál, amely a romániai kisebbségek színtársulatait gyűjti egybe. Simon Judit fesztiválnaplójának első része.
A fesztivál tartalmas műsorfüzetben Bessenyei Gedő István, a szatmári Északi Színház Harag György Társulatának vezetője, fesztiváligazgató, a Maszín ügyvezető elnöke azt írja, hogy több szempontból is újrakezdés ez a tizedik találkozó.
A pandémia okozta négy év kihagyás után, ez az első Ifeszt. A vándorfesztivál először tér vissza egy helyszínre, ahol már rendeztek korábban. 2016-ban Szatmárnémeti adott otthont a seregszemlének, ott és akkor fogalmazódott meg a Maszín megalakításának gondolata. Abban a gyönyörűen felújított színházban sereglettek össze a társulatok és a nézők, mely idén 130. születésnapját ünnepli. Először szervezték a romániai kisebbségi nyelveken játszó társulatok találkozóját a Magyar Színházi Szövetség kötelékében, és idéntől, továbbra is kétévente a tagszínházak között vándorol a fesztivál. Erre az Ifeszt megálmodója, a 2021 tavaszán elhunyt Zsehránszky István is rábólintott, és a főtámogatók is beleegyeztek.
A szatmári megnyitóra eljött Demeter András színész, a művelődési minisztérium államtitkára, aki színházi „tolvajnyelven” kívánt „nagy kalappal”, azaz sok sikert a szervezőknek és a résztvevőknek.
A fesztivál házigazdája az Északi Színház, az előkészítő munka oroszlánrészét a Harag György Társulat vállalta. Volt munka nem is kevés, és még van is, hiszen a november 4-én startolt Ifeszt 13-án ér véget. Napi két előadás, könyvbemutatók, szakmai beszélgetések sorakoznak a programban.
Az első napon mutatták be a Boros Kinga által szerkesztett, Czvikker Katalin, Fazakas Márta és János Szabolcs tanulmányait tartalmazó, Nagyváradi magyar színháztörténet 1950-1990 című, a Philther-elemzések keretében készült kötetet. A hiánypótló munkáról itt az ujvárad.ro-n már beszámoltam a nagyváradi bemutató alkalmával. Délután Bogdán Zsolt kolozsvári színművész a Szakszervezetek Művelődési Házában mutatta be a Bartis Attila írásai alapján készült Amikor… című önálló estjét.
Péntek este, a hivatalos megnyitó után a nagyváradi Szigligeti Színház Szigligeti Társulata az Öreg hölgy látogatása előadásával nyitotta a fesztivál előadásainak a sorát. Dürrenmatt drámáját Novák Eszter állította színpadra, a szatmári volt az utolsó előadás.
Az Ifeszt második napján, a borongós idő ellenére, olyan jó hangulat fogadott a színház előtt, a szakmai beszélgetésre várva, hogy szinte észre sem vettem a szemerkélő esőt. Este a belvárosi szálloda teraszáról láttam, ahogy a varjak ellepik az eget és a szemközti eklektikus emeletes épület tetejét, de úgy, hogy ki sem látszottak a cserepek. A fekete madarak a tél hírnökei, mese nincs, hiába a kellemes hőmérséklet, tél tábornok érkezik és hozza a seregeit.
Az Öreg hölgy látogatása szakmai megbeszélésén Köllő Kata, kolozsvári színikritikus a szakmai programok moderátora, ezúttal is okosan, sőt diplomáciai érzékkel értékelt és kérdezte az alkotókat. A nagyváradi előadásról itt számoltam be részletesen: https://www.ujvarad.ro/kritika/testvervarosunk-gullen/?fbclid=IwAR09dj4OHuVqV8ENrPxC1Pmp-FRrA0jokMJAkM983a_8NPbyoGcsPXh3NrI, ezért most nem részletezném.
Délután azzal foglalatoskodtam, hogy kiderítsem, miért nincs fűtés a szállodai szobámban. A recepciós kislány csak rebegtette a műpilláit, ő megtett minden tőle telhetőt, erkélyes szobát adott, hogy kényelmesen bagózhassak. Jött a menedzser asszony, nézte a fűtőtestet, próbálgatta a melegvizet, nem értette a dolgot, hiszen ő, a saját kezével indította be a fűtést, jaj, jaj, nézzünk meg két szabad szobát, hátha. Hát nem. Végül kibökte: nem fűtenek egész nap, a rendszert úgy állították be, hogy kikapcsoljon, amikor túlmelegednek a szobák. Tapasztalat: délután néhány órát fűtenek, aztán meg melegítsen minket a megértés, a szálloda vezetésének problémái iránt. Amúgy a régi, szocreál hotelt felújították, egész jól néznek ki a szobák, a fürdőszobák kevésbé. A szolgáltatás minősége, a mentalitás viszont maradt a régi. Gondolom, a reggelinél fungáló kávéfőző is a múlt századból öröklődött, lassú, összesen egy kispohárnyi kávét képes egy nyomásra főzni. A fekete nedűre vágyók sorban állnak. Mondom, nosztalgia.
Este, a színházban viszont a 21. század jobbik énje. A marosvásárhelyi Tompa Miklós társulat játszotta a Doktor úr című előadást. Keresztes Attila Molnár Ferenc darabjának a Kellér Dezső által átírt és Zerkovicz Béla slágerdalaival tűzdelt változatott állította színpadra. Az előadásról Molnár Flóra számolt be az Újvárad októberi számában, de nem állom meg, hogy ne kommentáljam én ezt a bravúros előadást. Keresztes a némafilmek, az 1920-30 évek mozijának a stílusjegyeit vegyítette az ikonikus horror pillanataival. Például Sárkányné (Kádár Noémi) az egyszerre Morticia (Adams Family) és Karády Katalin. Vagy: Puzsér szerepében Galló Ernő beszédmodora, hangsúlyai egy az egyben Kabos Gyula. Benő Kinga (Szobalány) is egy ismert horrorfilm figura, es ezek kiragadott példák, mert az egész előadás a groteszk és múlt századi burleszk ötvözete. Nagyon szellemes, vicces, okos, korszerű, pergő produkció. És még van az előadásban egy hatalmas csavar, amitől egészen különleges: A színészek nem énekelnek, hanem tátognak, ráadásul a nőknek is mintha férfihangja lenne. Azaz van. Bokor Barna színművész énekel mindenki helyet. Különböző hangon és hangmagasságban. Kis technikai segítséggel a duetteket is. Áll a zenekarban, keménykalapban, mint a hangszeresek és hol Karády, hol Kabos Kabos Gyula, máskor Fedák Sári vagy Honthy Hanna énekhangját idézi. Amit Bokor művel, az egyedi és vicces és nagyszerű.
A vásárhelyiek A doktor úrja a rendezéstől a kifogástalan színészi játékig, a végtelenül ötletdús koreográfiától a minimalista színpadképig, a régi slágerek hangszerelésétől Bokor Barna különböző hangjaiig a kortárs színház kvintesszenciája. Tiszta, pontos, minden pillanata kiszámított, a játék, a poénok minden esetben a jó ízlés határán belül maradnak. Hát ezért esett annyira jól a lelkemnek és az agyamnak is ez az előadás.
A rendhagyó előadás utáni szakmai beszélgetést Köllő azzal kezdte, hogy Bokor simán megnyerné az Erdély hangja versenyt, én meg azt gondolom, hogy a Sztárban Sztár vetélkedőt is bizonyosan.
A beszélgetésen folytatódott az előadás hangulata, Keresztes Attila elmesélte, hogyan készült a szilveszteri előadásnak szánt produkció, repkedtek a poénok.
Mindig ilyet nekünk és a többi nézőnek!
(Folytatjuk)
Képünkön Kádár Noémi és Galló Ernő a Doktor úrban
szeptember 30, 2022|Köllő Kata|Hírek|Rovatok
MEGOSZTOM
dráMA fesztiválnapló 2.
A dráMa magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja. A 13. seregszemle, ami a 14. lett volna, ha nem jön közbe a világjárvány, Új formák kellenek gyűjtőcím alatt, tizenhat előadást, közönségtalálkozókat, az alkotókkal való találkozást, kvízjátékot ígér azoknak, akik egy héten keresztül szinte az egész napjukat a színházban, a színházzal töltik. Köllő Kata fesztiválnaplójának második, befejező része.
„Hogy mennyire válik be és marad érvényes az idei dráMA mottója, az szeptember 25-e után derül ki” – írtam eme fesztiválnapló első részében. Nos, azóta vége van a dráMÁnak, nagy nehezen haza is vergődtem, és volt időm elgondolkodni ezen a „feladványon”.
„Új formák kellenek” – mondogatom azóta is magamban Trepljov Sirály-beli mondatát, és azon elmélkedek, hogy végtére is mennyire vált be ez a hívószó. Rögtön hozzáteszem: kizárólag számomra, mert tudjuk, mint minden művészeti forma, a színház is szubjektív műfaj. És ez alól nem kivétel a szakmai szempont sem.
Egy hét intenzív fesztiválozás alatt láthattunk megírt darabokból született előadást, rendező(k) és színésze(ek) által írt szövegek alapján létrejött produkciót sok improvizációs–interaktivitásos betoldással, auditív performanszt, autóbuszban játszott előadást, installációra épülő performansz-jellegű „verselőadást” (na, ezt jól elmagyaráztam), kirakatban megnézhető, felnőtteknek szóló bábelőadást, amelyet az Élet rendezett, átjárószínházat – közérthetőbben egy főtéri gyalogátkelőhelyen lezajlott performanszfélét, de le is állok a felsorolással. Ebből is kitűnik, hogy a szervezők nem hiába válogatták össze az idei dráMA programját e jelmondat mentén. De az is lehet, hogy a már összeálló program sugallta a mottót. Bárhogy is történt, abban igazuk van, hogy „az új kifejezési formák keresése és folyamatos megújulás nélkül nincsen színház” (idézet a műsorfüzetből).
Ezzel teljes mértékben egyetértek, csupán annyit fűznék hozzá, hiába vágyunk formabontó, kísérletező szellemű, nem hagyományos munkamódszerekkel készült színházi előadásokra, ha azok többnyire csak külsőségükben hordozzák az új formákat, ha a külcsín és a belbecs – hogy ilyen választékosan fogalmazzak –, vagyis a forma és a tartalom nem találkozik. Ha nem érvényes/hiteles. Ha nem érint meg. De fordítva is igaz, egy jól megírt, valódi tartalommal rendelkező kortárs szövegből készült előadás sem feltétlenül attól érvényes, mert újszerű, nem hagyományos munkamódszerrel készült és a rendező telepakolta látványelemekkel, hang- és fényeffektusokkal (ezt stílusosabban light- és sound design-nak nevezik), koreográfiával és egyéb elkápráztató dolgokkal. És az sem érvényességi/hitelességi feltétel, hogy a szereplők interaktiválnak-e, párbeszédet kezdeményeznek-e a nézőkkel, előadáson belül reflektálnak-e minduntalan a színházra.
Persze a fentiek nem (kizárólag) megállapítások részemről, inkább kérdések, amelyek foglalkoztatnak és folyton felmerülnek bennem. Hogy mitől és mennyire érvényes vagy nem érvényes az új vagy a régi forma, mitől lesz színház valami, mi érint meg vagy mi hagy hidegen formától eltekintve? Hogy színház-e az, ha csak úgy nyerek bebocsátást egy terembe, ha előzőleg fel tudok mutatni mindenféle technikai segédeszközt, majd kiderül, hogy egy játszóház-félébe kerültem, ahol nincs egyéb dolgom, mint szövegeket hallgatni az okostelefon segítségével és/vagy rajzolgatni, festeni a földre leterített papírra, játszani az ott lévő gyerekjátékokkal? Vagy hogy mitől színház a gyalogátkelőhelyen „akciózó” színművészetis hallgatók játéka?
Egyszóval kérdések, amelyekre néha vannak válaszaim/válaszaink, néha pedig nincsenek. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mindezek a dolgok a (hivatásos) néző személyiségétől, nyitottságától, de akár az aznapi hangulatától is nagyban függenek.
*
Minden, amit elvett tőlem Alois c. előadás
Naplóm első részében említettem már a dráMA egyik kísérőrendezvényét, a Találkozás egy alkotóval – röviden T. E. A. – elnevezésű eseményt, amely az aznapi előadások egyik alkotóját helyezi „reflektorfénybe”. A fesztivál második napján Andrei Măjeri volt a „kiválasztott”, a keddi program első előadása ugyanis az általa rendezett Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois) című produkció volt, amit a kolozsvári Reactor független társulatnál hozott létre. Vele jómagam beszélgettem, ebből csak két (rendezői) gondolatot hozok ide. Az egyik: a színészek rendező nélkül is tudnak előadást létrehozni, a rendezők viszont nem tudnak színészek nélkül. Oh, igen, mondogatom magamban, ezt több rendező is szem előtt tarthatná… A másik: a beszélgetés elején Andrei egyszercsak megjegyzi, valószínűleg tíz év múlva abbahagyja a rendezést, a színházi munkát. És mivel szeretne majd foglalkozni, ha ez bekövetkezik, kérdeztem. „Virágboltot szeretnék nyitni”, érkezik a válasz. Tetszett ez a hirtelen (vagy nem is annyira hirtelen?) jött felelet, fel is merült bennem, mennyivel jobb ötlet lett volna sokszor, ha nem előadást nézni megyek, hanem virágboltba. Na, de virágozzék minden virág, ugyebár…
A Reactor előadását már láttam, igaz online-formában, ami nem mindig mérvadó. De azt a véleményemet, hogy Cosmin Stănilă darabjához jól jött volna egy dramaturg és hogy az előadás túlságosan is „számít” a nézői könnyekre, az élő előadás sem változtatta meg. Ennek ellenére nyilván az Andrei Măjeri által rendezett produkciónak megvannak a maga érdemei, Kató Emőke színészi játéka pedig nem hiába érdemelte ki a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjat. Egy anya-fiú kapcsolatot az egyik legkegyetlenebb betegség, az Alzheimer-kór prizmáján keresztül bemutató előadás mindkét szereplőjének fontos feladat jut, de a Nagy Eszter színésznőt alakító Kató Emőkének több lehetősége van megmutatni a figura komplexitását, részben a szereplő mivolta, részben a helyzetek miatt. Lucian Teodor Rus (Cristi) eleinte egysíkú játéka csak később, az anyja gondozása közben lassan ránehezedő pszichés teher nyomán válik összetettebbé. Az előadás előtti T. E. Á-s beszélgetésen kiderült, hogy a darab a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület által meghirdetett Drama 5 drámaíró rezidensprogram alatt született. Andrei Măjeri-nek megtetszett a szöveg, és mivel mindenképpen Kató Emőkével szerette volna megrendezni, akivel előzőleg már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szerzővel egyeztetve átírták a történetet egy Nagy Eszter nevű magyar színésznőre, akinek vegyes házasságából született fia csupán néhány szót tud magyarul, a közös kommunikáció nyelve tehát a román.
Nem szándékom részletesen beszámolni minden produkcióról, úgyhogy a további programból kiemelek egy-egy előadást. Itt van például A sarlatán, a Csíki Játékszíntől. Ez az előadás szinte egyenes folytatása a fesztivál első napján látott K. Gedeon tündöklése és bukása című gyergyói produkciónak. Nem csupán azért, mert mindkettő Hatházi András nevéhez fűződik – előbbit részben írta és játszik benne, utóbbit részben írta/adaptálta és rendezte –, hanem a tematikája miatt is. A K. Gedeon… azt boncolgatta, melyek a siker törvényei és ezek érvényesek-e a színházra is, az előadás sikere valóban a közönségtől függ-e, rávilágított a színházi előadás és a színészi identitás sokrétűségére. A sarlatán már a színész/a színházi előadás „előrehaladottabb” fázisát mutatja be, hangsúlyosabban kérdez rá és vonja kétségbe mindezeket. Foglalkozik többek között azzal, hogy van-e értelme a színházcsinálásnak, és ha van, azt hogyan kellene művelni, ahhoz, hogy igaz legyen; mit tud kezdeni magával a színész, ha már nem úgy hisz a színházban és nem úgy akarja művelni a hivatását, ahogyan húsz, harminc évvel ezelőtt tette, mert úgy érzi, nem érvényesek az akkori módszerek, elméletek, nem tartja működőképesnek az egész színházi rendszert.
A Tom Dugdale és Hatházi András által jegyzett szövegkönyv mindezeket egy színészetet oktató tanár szemszögéből mutatja meg (a darab munkacíme is – A színitanár – eredetileg erre utal), de akárcsak a K. Gedeon… esetében, egy adott pillanatban fontos szerepet kap a közönséggel való interaktivitás. Az előadás rendezője Tom Dugdale, akivel Hatházi már többször együttműködött, az amerikai rendezővel, egyetemi oktatóval való több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolatuk eredményeként tudható be a Tizenöt próbálkozás a színészetre című one man show is, amely szintén a színészi lét problémáit feszegeti.
Madárzsoké c. előadás
A fesztivál negyedik napjából két produkciót emelnék ki. A Madárzsokét a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulata hozta el a dráMÁra, a Tandori Dezső költőre, intermediális grafikusra emlékező performansz rendezője Keresztes Attila, zeneszerzője pedig Boros Csaba, akivel aznap T. E. Á.-ztunk, és aki végtelenül szimpatikusan beszélt arról, mit jelent számára a zeneszerzés, miért váltott át a színészetről erre a műfajra, és hogy mennyire nem méltányolják a kritikusok a színházi zenét. Egyfajta összművészeti produkció a Madárzsoké, jó arányban ötvözi az installációt, a zenét, a verset, a korabeli hang- és videofelvételeket Tandori Dezsőről, mindezeket szinte karmesterként fogja össze a színpadon lévő Boros Csaba. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy csodás zenélő kalitkákat „gyártott” ehhez az előadáshoz, amelyeknek különös hangzása és látványa lenyűgözött). Persze, ez is olyan műfaj, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy Tandori Dezső verseit és egyéb szövegeit hallgatva más emberként jövünk ki az előadásról. Legalábbis én.
A csütörtököt a Részeg halottakat nem szolgálunk ki című „kirakatelőadás” zárta. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház produkciója Örkény István egyperces novellái alapján született, a jól összerakott, humoros bábelőadást (amit a műsorfüzet szerint az Élet rendezett) egy utcai járdára épített emelvényen ülve néztük végig az egyik kirakatban. Kabátban, pokrócba burkolózva, mert mint a napló első részében említettem, az időjárás nem volt hozzánk kegyes a fesztivál alatt. (A kabát amúgy a színház épületében sem igazán került le rólunk, az utcán pláne nem.)
Részeg halottakat nem szolgálunk ki c. előadás
Pénteken ismét láttam egy Eltűnteket, Elise Wilk Dispariţii című darabját ezúttal a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházban rendezte meg Cristian Ban. Az erdélyi szász származású, román nyelven alkotó drámaíró darabját először a Yorick Stúdió előadásaként láttam Sebestyén Aba rendezésében a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, a magyar nyelvű színpadi változatot Eltűntek címmel játszották. A darab egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel 1944-től 2007-ig, a három kulcsfontosságú történelmi időszakban zajló családi eseményeket nem időrendi sorrendben látjuk, a történet hátteréhez tartozik, hogy mindhárom periódus alatt drasztikusan csökkent a romániai német kisebbség létszáma. Cristian Ban rendezése jobban felszínre hozza a darab humorforrásait, erre persze rásegítenek az egyes részek közötti improvizációs jelenetek is, amikor a színészek reflektálnak a szerepcserékre, az ezekből adódó helyzetekre. A darab tizenkét szerepét ugyanis szerzői utasítás szerint ugyanaz a hat színész játssza, a szerepváltásokat pedig maguk a színészek „magyarázzák el” a különböző részek között. Bár erről az előadásról sem igazán mondható el, hogy nagyon formabontó vagy kísérletező jellegű lenne, mint ahogyan a Reactoros produkcióról sem, de ettől még érvényes színházi alkotásoknak tartom őket.
Végül néhány szó a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásáról, amelyet szombaton láthatott a közönség a nagyteremben. A Radu Afrim írta és rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióra nagyon kíváncsi voltam, szeretem Afrim rendezéseit, azt a mágikus realizmussal áthatott világot, amelyet teremt az előadásaiban, és ahogyan a színészekből mindig ki tudja hozni a maximumot. Van viszont egy gyengéje: az általa írt vagy a színészek improvizációi alapján született szövegekkel nem tud takarékosan bánni, és mivel nem dolgozik dramaturggal, ez mindig rányomja a bélyegét az ilyen jellegű előadásokra. Ez történt most is.
Maga a történet – amúgy Afrim igyekszik helyspecifikussá tenni ezeket a sztorikat – egyszerű, idézem a műsorfüzetből: „ Golyó turkálójában az idő egy ideje helyben áll. A madarak a rádióban laknak, a ruhák életre kelnek, a ruhák régi tulajdonosainak szellemei rohangálnak. Főleg, ha telihold van. Ha telihold van, akkor nagy a tét. Átkokat kell feloldani, titkokat kell feltárni. A logika morfológiája összetett dolog, ahogy Claribella mondja. Golyó turkálójában sokféle igazság és sokféle logika találkozik. És a nap, amikor egy Zarát akarnak a városba hozni, egyre csak közeledik. Pedig sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye ebben a kisvárosban”.
Amint az idézetből is érzékelhető, a Golyó&Son turkálóban zajló eseményeket, történeteket nagyfokú irónia itatja át, jó kis társadalomkritikát vetít elénk a rendező, humora is van, a színészek pedig nagyon értik Afrim rendezői világát. Csakhogy egy idő után mindenből túl sok van, minden túlburjánzik, elsősorban a szöveg, ebből kifolyólag a játék is, lassan érdektelenné válik a jól induló előadás. Szerencsére a színészek próbálják menteni a menthetőt, ennek azért lehet örülni.
A dráMát záró Petőfi-szelfi című bemutatót, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Tomcsa Sándor Színház közös produkcióját már nem nézhettem meg vasárnap, mert a délelőtti kezdési időpontot időközben áttették délután öt órára, nekem pedig haza kellett vergődnöm Kolozsvárra, ami, mint ezúttal is bebizonyosodott, nem könnyű feladat.
Zárógondolatként ismét idézném Kosztya Trepljov ifjonti hévvel világgá kiáltott alkotói fájdalmait: „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi”. De legyen, mondom én, legyen, akár új, akár rég(ebb)i csak hiteles és érvényes legyen.
Fotók: Kelemen Kinga
Borítókép: A sarlatán c. előadás fotója
szeptember 23, 2022|Köllő Kata|Hírek|Rovatok
MEGOSZTOM
dráMA fesztiválnapló 1.
A dráMa magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja. A 13. seregszemle, ami a 14. lett volna, ha nem jön közbe a világjárvány, Új formák kellenek gyűjtőcím alatt, tizenhat előadást, közönségtalálkozókat, az alkotókkal való találkozást, kvízjátékot ígér azoknak, akik egy héten keresztül szinte az egész napjukat a színházban, a színházzal töltik. Köllő Kata fesztiválnaplójának első része.
Naplóírásra kértek fel a székelyudvarhelyi dráMÁról. Sajnos nem vagyok naplóíró típus – lett légyen az fesztiválnapló is –, azt hiszem, hiányzik belőlem az a fajta kitartás, rendszeresség, ami szükséges ehhez a műfajhoz. De lehet, hogy csak egyszerűen lusta vagyok, nincs bennem elég akarat, hogy naponta billentyűzetet ragadjak és lejegyezzem a történteket, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy sikeresen „legyőzzem magamban” az időnként felülkerekedő íráskényszer(eme)t.
De ha már (tudom, tudom, nem kezdünk így mondatot) elvállaltam ezt a megbízatást, valahogy megpróbálok a feladattal megbirkózni. Persze jellemző, hogy már az első rész megírásával (nem kicsit) késésben vagyok, de hát fesztiválozni – napi három előadás, kísérő- és egyéb programok – ezzel párhuzamosan pedig írni is szinte mindenről nem mindig kompatibilis.
Tizenharmadik dráMA – ebből egyről maradtam le, a tizenegyedikről, különböző félreértések miatt. Amúgy idén a 14. lett volna 2008 óta, ha közbe nem szól a pandémia.
dráMÁzok itt egy ideje, anélkül, hogy az átlagolvasónak, a „nemismerőknek” elmagyaráznám, mit is jelent ez a kifejezés így, ebben a formájában írva. „Magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja” – ez olvasható a rendezvény Facebook-oldalán. Szóval, kedves olvasó, ez a kifejezés is körülbelül olyan, mint a kortárs szövegek, vagy az azokból készült előadások: nem mindig értjük, hogy miről szólnak, de azért elolvassuk/megnézzük, nehogy azt higgyék rólunk, hogy nem haladunk a korral.
Félretéve a viccet, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban elindított rendezvény (teljes nevén dráMA – Kortárs színházi találkozó) egyedülálló és merész vállalkozás volt annak idején, hiányzott az akkori fesztiválpalettáról, ezt a rést igyekeztek betölteni a szervezők, és milyen jól tették. Hogy azóta is (szinte) minden évben megszervezik, az már a „hősies vállalás” kategóriájába tartozik: egyrészt mert kiszámíthatatlan, hogy születik-e évadról évadra egy fesztiválravaló kortárs magyar és román drámából készült előadás országszerte, másrészt lesz-e elegendő pénzforrás a találkozó megszervezésére. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi összetevő sokkal nagyobb fejtörést okoz a szervezőknek évről évre.
Az idei találkozó mottója talán sokak számára ismerősen hangzik: új formák kellenek, mondja a fiatal, (dráma)írói pályáján éppen csak elinduló, lázadó Trepljov Csehov Sirályának első felvonásában. A jelmondatról szólva, a következőket írják a fesztivál műsorfüzetében: „…formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg”. Hogy ez a mottó mennyire válik be és marad érvényes a fesztivál végére, az nyilván szeptember 25-e után derül ki (ekkor zárul ugyanis a dráMA). Mert ugye tudjuk, hogy Kosztya Trepljovnak sem igazán sikerült radikálisan újat felmutatni, ezt a negyedik felvonásban el is mondja: „…nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával…”
Úgy tűnik, ezzel a (fesztivál)naplóírással én is csatlakozom a dráMA jelmondatához, de könnyen meglehet, hogy úgy járok majd, mint szegény Kosztya: belebukok az új formába. Még szerencse, hogy nincs pisztolyom és csak a kedves olvasó egyáltalán nem kedves véleményét kell majd elviselnem az esetleges sikertelenség miatt.
A tizenharmadik…
Nem vagyok babonás, de ez a tizenhármas szám mégiscsak tartogatott valami kellemetlenséget: szinte télies ősz lett, mire elkezdődött a fesztivál. Ebből kifolyólag bárhova megyünk (bár lehet, hogy az egyes szám használata indokoltabb lenne), mindenhol hideg van. Kivéve a szállodát, ahol szerencsére nincs, sőt, szuper hely lett a felújítás után ez a Székelyudvarhelyen áthaladó folyóról elnevezett szálláshely – ezt csak azért írtam körül ilyen kacskaringósan, hogy a szerkesztő ki ne húzza a reklámízű mondatot.
A fesztivál első napjára három előadás, egy T.E.A. és egy megnyitó esett. Valójában fordítva történt: egy nagyon laza megnyitó (na, jó, egy kis alpolgármesteri dumával megspékelve), aztán első előadás, aztán T.E.A., aztán második előadás, aztán az első előadás másodszor is, illetve ezzel párhuzamosan a harmadik előadás. Elmagyarázom érthetőbben is: az első előadás azért volt másodszorra is, mert a programba bekerült néhány olyan stúdióelőadás, amelyre az átlagosnál is kevesebb néző fér be, emiatt ezeket kétszer játsszák. A T.E.A. pedig a Találkozás egy alkotóval elnevezésű programpont „fedőneve”, a dráMA egyik specialitása. A fesztivál minden napjára jut egy T.E.A. – a szó szoros értelmében is –, a szervezők kiválasztanak egy-egy alkotót az aznapi programból, akivel ötven percnyi, moderátor által vezetett beszélgetés erejéig lehet találkozni, kérdezgetni, betekintést nyerni a munkájába. A korábbi dráMÁkon előadások után is voltak (szakmai) beszélgetések, ezek tavaly és idén kimaradtak a programból, ennek van jó és rossz oldala is: jó, mert ezáltal kissé lerövidült az amúgy is eléggé zsúfolt napi program; rossz, mert néha azért hiányzik egy-egy ilyen, időnként vitát is gerjesztő beszélgetés az adott előadás alkotóival. (Azt azért zárójelben megjegyzem, hogy unalmasak és érdektelenek is lehetnek ezek a beszélgetések, és nyilván az is előfordul, hogy csak a szokásos „udvariassági köröket” futják.)
K. Gedeon(ék) „boldog családja” ÉRTÉKelés nélkül
Kicsit zanzásítottam az első fesztiválnap előadáscímeit, vegyük tehát sorba. Az első előadás a K. Gedeon tündöklése és bukása volt, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház produkcióját Hatházi András rendezte. Barabási Albert-László A képlet című kötete inspirálta ennek az előadásnak a megszületését, a könyv (bevallom, nem olvastam) a siker természetét, annak törvényszerűségét vizsgálja. A téma nyilván azonnal összeköthető a színház világával, hiszen ott aztán minden ezen áll vagy bukik: a vélt vagy valós sikeren. Nem véletlen tehát, hogy Hatházi Andrást „megszólította” ez a téma és Deák Katalinnal együtt színpadra alkalmazták Barabási könyvét. Vagyis nem, ez így ebben a formában nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy átszűrték magukon, átvették a színházra is alkalmazható elméleteket, és készítettek egy jól sikerült forgatókönyvet. Amit aztán a színészekkel együtt – mert biztos vagyok benne, hogy ők is aktívan részt vettek a végső forma kialakulásában – színpadra vittek.
Persze, ennek az előadásnak nincs is végső formája, hiszen sok benne az improvizáció, az interaktivitás, nem is előadás, csak egyfajta együttgondolkodás – adott esetben a közönséggel együtt – mindarról, amit a „Siker, ez a nagy hisztérika” (Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól) jelent – színházban, magánéletben, karrierben, kapcsolatokban, házasságban stb. És nyilván amolyan „hatházis” módra ebben a másfél órás „nemelőadás-félében” az sem eldöntött, hogy a színészek mikor színészek és mikor civilek, van benne némi ripacskodás, de van maximális természetesség is, kiszámíthatatlan, hogy épp improvizációs szöveget hallunk vagy eleve megírtat, aminthogy az is, hogy a közönség mikor veszi ki részét ebből a „nagy hisztérikáról” szóló produkcióból.
K. Gedeonék után egy „még boldogabb és sikeresebb családdal” szembesültünk. A bukaresti Unteatru független színház előadásának már a címe is jelezte, hogy ez sem az a jajdemilyenboldogokvagyunk-állapotot tárja majd elénk. Az Alina Brezunţeanu és Téglás István által írt és előadott O familie fericită – Psihodramă ambulantă (Egy boldog család – bejáró pszichodráma) című produkció a saját életük traumáiból visszaköszönő párbeszédekből áll össze. A kicsit öngyógyító rituálénak is nevezhető ötvenperces „szeánsz” meg- és felidézi a tudatalattiba nem véletlenül eltemetett gyerekkori vagy éppenséggel közelmúltbeli történések párbeszédeit, amelyeket egy megterített asztalnál ülve „mondanak fel” a színészek. A végtelennek tűnő hosszas csenddel induló előadás egy közösen elfogyasztott vacsorával zárul, amely alatt immár egymással folytatnak alig érthető, felszabadult párbeszédet, mintha egy (boldog) családi vacsoráról kiszűrődő beszélgetést hallanánk.
Sajnos a Piros. Produkció és a Tomcsa Sándor Színház színészeinek ÉRTÉKelünk című összművészeti előadására már nem futotta az energiámból. Aznap nagyon korán keltem, hogy valahogy elvergődjek Kolozsvárról Székelyudvarhelyre – nekem ez minden évben dráMAi kihívást jelent –, zuhogott az eső, az előadás pedig nem a színház területén zajlott, erről tehát sajnos nem tudok beszámolni, nézzék ezt el nekem.
Kedves naplóolvasó(k), most látom, hogy kissé hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy itt abba is hagyom, folyt. köv.
Fotók: Kelemen Kinga
augusztus 17, 2022|Tasnádi-Sáhy Péter|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent
Legutóbb, a Trialóg rovat hagyományát megbontva, Sebestyén Abával közöltünk interjút, most pedig, szintén hagyományos interjú keretében Török Viola, a Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott marosvásárhelyi Spectrum Színház vezetője válaszolt Tasnádi-Sáhy Péter kérdéseire.
A Spectrum alapítása előtt komoly tapasztalatot szerzett erdélyi kőszínházakban. Milyen korlátokat lát az államilag támogatott rendszerben, amiket csak függetlenként lehet átlépni?
Minden színháznak van egy sajátos arculata, koncepciója, műsorpolitikája, mely olykor nem egyezik az általam képviselt értékekkel, legyen az darabválasztás, szerző, látvány, zenehasználat, általános üzenet. Ugyanakkor így jobban lehet építkezni, darabról darabra, lépésről lépésre.
Mi az, ami a Spectrum Színházat egyedivé teszi?
A Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott színház mottója: Mens sana in corpore sano, azaz ép testben ép lélek. Ez a testi-lelki egészség megőrzésének koncepciója értelemszerűen építő jellegű előadásokat tűz ki célul, az „értékek újraértékelése” Nietzsche-i elv alapján, erdélyi kulturális gyökerek felhasználásával – akár népzene, néptánc, népszokások, népi hiedelmek feldolgozásával – színháztörténeti klasszikusok, örök érvényű alkotások sajátságos fénytörésbe állításával, építő jellegű feldolgozásával.
Hogy fogadta a szakma, illetve a közönség a színházalapítást majd 10 évvel ezelőtt, milyen utat jártak be azóta?
Van egy törzsközönségünk, de mindig vannak újabb érdeklődők is, előadásoktól függően. Ami a szakmai fogadtatást illeti, majdnem mindig részt vettünk a Határon túli Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a Thália Színház Határon Túli Fesztiválján, a Gyulai Nyári Fesztiválon. A budapesti Nemzeti Színházba is többször meghívtak, sőt van egy közös produkciónk, Döbrentei Sarolta: Sára asszony címú darabja Vidnyánszky Attila rendezésében, melyet az idén Nagyszalontán is bemutathattunk Arany János születésnapja alkalmából. Részt veszünk a magyarországi Déryné programban, többek között Kincses Elemér Függöny című darabjával, a szerző rendezésében. A Magyar Kultúra Napján a Maros Művészegyüttessel koprodukcióban készült Tündöklő Jeromos előadásunkkal megnyitottuk a Tamási-évet, virágvasárnap a budapesti Akváriumban a Tamási-Kavalkádon a Boldog nyárfalevéllel vettünk részt. Tamási Áron születésének 125. évfordulóját egész Kárpát-medencében ezzel a két előadásunkkal szeretnénk megünnepelni, Kovászna és Marosvásárhely után Zentán, Magyarkanizsán, Gyergyóditróban, Székelyudvarhelyen, Gyulán, Komáromban, Mikházán és Farkaslakán-egyelőre.
Szeretnénk a szórványba is eljutni minél több helyre, ezért örültünk a petrozsényi meghívásnak is a júniusban tartandó Magyar Napokra.
Milyennek látja az elérhető pályázati rendszereket, milyen lehetőségeket kínálnak egy Spectrumhoz hasonló intézmény számára?
Mindig szoktunk pályázni a Magyarországon meghirdetett lehetőségekre, örülünk, ha kapunk támogatást, persze jó lenne, ha hasonlók lennének idehaza is.
Milyen lehetőségeket, illetve felelősséget jelent az önálló társulat fenntartása?
Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent: sok meghívott vendéget, nemcsak színházi előadásokat határon innen és túlról, de zenés produkciókat, könyvbemutatókat, hangszersimogatóval egybekötött, gyerekeknek is szóló népzenei előadásokat is. Legközelebb Pál István „Szalonna” és bandája, valamint Berecz András Apja-fia előadásokat látjuk vendégül.
Milyen hatással volt a színház életére a járványhelyzet, milyen károkat okozott, hogyan próbálták átvészelni?
Nagyon keveset tudtunk játszani, kevés nézővel, a távolságtartás megoldhatatlansága miatt sokáig egyáltalán, de majdnem végig tudtunk próbálni, ezért több kijátszatlan előadásunk van és vannak elkezdett és befejezésre váró produkciók. Reméljük, egyenesbe jövünk nemsokára.
Most, hogy talán újraindul teljes lendülettel a kulturális élet, milyen tervekkel indulnak neki?
Két bemutatónk volt már és két felújításunk: Kincses Elemér Covid 19 című darabja, melyet az elmúlt időszakra reflektálva írt és rendezett meg színházunkban, valamint Alfred Jarry Übü, a király című műve Bodolay Géza újraértelmezésében és rendezésében. A két Tamási-darabot jómagam állítottam színpadra a Maros Művészegyüttessel közös produkcióként, Bogdán Zsolt kolozsvári színész vendégszereplésével, akinek Bartis Attila novelláiból összeállított egyéni előadása, Amikor címen, folyamatosan színházunk műsorán szerepel és sok meghívásunk volt határon innen és túlról. Készül egy Petőfi-összeállítás is Bolond Istók címmel a költő 200. születési évfordulója alkalmából, melynek bemutatója vagy az évad végén, vagy a következő évad elején lesz.
július 6, 2022|Szűcs László|Hírek
MEGOSZTOM
Színházi díjak Besztercétől Kisvárdáig
Az évad zárásaként több városban is szakmai díjakat adtak át színházi alkotóknak. Elismeréseket összehasonlítani nem illendő és nem is célszerű. A rendezők, színészek – őket szokás díjazni – tudásuk legjavát adják az előadások megalkotásába, a díjak munkájuk elismerését jelentik.
Mi, nézők pedig örülünk vagy bosszankodunk, hogy éppen mit és kit ítéltek az elismerésre méltónak a szakemberek alkotta bíráló grémiumok. Más kérdés, amikor szakmai díjról nem szakemberek, hanem kinevezett illetők döntenek. Itt akár gonoszkodhatnék is kicsit, de nem teszem.
Két városban örülhettek, vagy búsulhattak a színházi alkotók: Kisvárdán és Besztercén (a sorrend időrendi). Előbbi magyarországi kisvárosban a 33. magyar színházak fesztiválja után ismertették és nyújtották át a díjakat.
Utóbbi romániai városban az UNITER ismertette, hogy a jelöltek közül ki nyerte el az ország legrangosabb színházművészeti díját.
S mert mindkét esetben hosszú az elismertek lajstroma, a romániai magyar társulatok, művészek neveit sorolom, egy kivétellel.
A kivétel Horia Suru, aki Székely Csaba Bánya-trilógiájának színpadra állításáért nyerte el a legjobb rendezőnek járó UNITER-díjat. A bukaresti Teatrul Dramaturgilor Romani színházban három estén át, folytatásban játszották a mű darabjait.
Besztercén a 30. UNITER-gálát tartották, az elsőt az alapító elnök, jeles művész Ion Caramitru hiányában, aki néhány hónappal ezelőtt vonult vissza a földi létből. Lucian Romașcanu, művelődési miniszter videóüzenetben köszöntötte a résztvevőket és elmondta, ideje, hogy Besztercének is legyen színháza. A színpadon megszólalók természetesen támogatták az ötletet.
Nekem meg az jutott eszembe, hogy Nagyváradon öt társulattal működik két hagyománnyal rendelkező színházi intézmény, s mindkettő sorsa sanyarú, sőt bizonytalan. A miniszter, a művészek új színház alapításáról beszéltek, de utóbbiak azt is hangsúlyozták, hogy meglévő színházaknak tartaniuk kell a megszűnéstől.
Visszatérve a díjakra. A Román Színházi Szövetség, azaz az UNITER szabályzata szerint két, elsősorban színházi kritikusokból álló zsűri dönt a díjak odaítéléséről. Egyik társaság megnézi az előadásokat és kiválasztja minden kategória három jelöltjét. A második zsűri, amelyben szintén jeles színházi szakemberek foglalnak helyet, megnézi a javasolt előadásokat és a jelöltek közül kiválasztja a díjra legérdemesebb alkotót, illetve előadást.
Idén a 2021-ben bemutatott előadásokról, a második fordulóban Mihai Constantin színész, Doru Mareș színházkritikus, Viorica Petrovici díszlettervező, Tania Popa színésznő, Theodor Cristian Popescu rendező döntöttek.
A grémium Váta Lórándnak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészének ítélte a legjobb férfi főszereplő díjat a Lopahin Jermolaj Alekszejevics szerepében nyújtott alakításáért, a Jurij Kordonszkij rendezte Cseresznyéskert című előadásban.
A legjobb férfi mellékszereplő díjat László Csaba, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat művésze nyerte el, a Radu Afrim jegyezte Grand Hotel Retrómadár című előadásban, Szilveszter Zita szerepében nyújtott alakításáért.
A közönség online szavazhatott, és választotta ki a jelöltek közül a tavalyi év szerinte legjobb alkotóit. A színházkedvelő szavazók a székelyudvarhelyi Oláh Réka – Nagy Fanni alkotópárost választotta debüt díjra a kirakat-színház díszletterveiért. A szavazók szerint az elmúlt év legjobb rendezője Fehér Balázs Benő, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagja, aki Boris Vian Piros fű című előadását rendezte. A legjobb férfi főszereplőnek a közönség is Váta Lórándot választotta.
Besztercétől alig pár ugrás Kisvárda, ahonnan számos díj érkezett a hazai magyar színházakhoz.
A 33. Magyar Színházak Kisváradai Fesztiválon Csuja László rendező, Hajdu Imelda színművész, Herczeg T. Tamás rendező, Török Viola rendező és Zalán Tibor költő, író, drámaíró bírálták a versenyelőadásokat.
A díjak elnevezésében kénytelen vagyok az MTI-re hagyatkozni, Kisvárdán ugyanis másképpen nevezik az elismeréseket, mint a fesztiválokon, színházi versenyeken szokás. A hírügynökség tudósítását pár, a díjak és társulatok szempontjából fontos információval kiegészítem.
A legjobb előadás díját a Nagyváradi Szigligeti Színház előadásának, a Botos Bálint rendezte Az öngyilkosnak ítélte a szakmai zsűri. (Erről a produkcióról a júliusi Újváradban olvashatják értékelésünket.)
Az új vígjátéki átjárások megteremtéséért a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatot, a Keresztes Attila rendezte A doktor úr című előadásáért díjazták. (Gondolom, ez fedi a legjobb rendezést.)
Galló Ernő, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat művésze A doktor úr című előadásban „nyújtott virtuóz színészi játékáért”, Hunyadi István, a nagyváradi Szigligeti Színház művésze Az öngyilkos című előadásban „szerepe expresszív megfogalmazásáért”, Barabás Árpád, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Száll a kakukk fészkére című előadásában nyújtott „intenzív színpadi jelenlétéért” vett át díjat.
A 30 éven aluli művészeknek járó Teplánszky-díjat a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Woyzeck című előadásának „revelatív színpadi ábrázolásáért” az előadás látványtervezője Szőke Zsuzsi kapta.
Meleg Vilmost, a nagyváradi Szigligeti Színház művészét, aki az utóbbi években a váradi filharmóniát igazgatta, Életmű-díjjal tüntették ki. Ezt az elismerést a szaktárca által felkért, háromtagú szakmai bizottság (Nyakó Béla, a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza, valamint a kisvárdai fesztivál igazgatója; Balogh Tibor dramaturg, színikritikus, a fesztivál művészeti tanácsadója, valamint Pataki András rendező) adományozta – írja az MTI.
Képünkön Váta Lóránd és Hunyadi István
Simon Judit
május 25, 2022|Tasnádi-Sáhy Péter|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
A kockázatot vállalni kell
Sebestyén Aba 1996-ban szerzett színművész-diplomát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, majd a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatához szerződött, 1998-ban neki ítélték a legjobb pályakezdőnek járó UNITER-díjat. A lendületes indulás mellett mégis volt benne elég kíváncsiság, hogy járatlan utakra tévedjen, tizenhét évvel ezelőtt, kollégák és tanítványok segítségével útjára indította Marosvásárhelyen a Yorick Stúdiót. A színész-rendezővel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
Az első kérdés adott: a szakma a tehetségedet kezdetektől fogva elismerte, benned mégis megszületett az igény, hogy saját színházat, saját műhelyt alapíts. Mi motivált?
Valóban, nagy lendülettel indult a színészi pályám, rengeteg jó feladattal, de a rendezés kezdettől fogva érdekelt, már akkor szerettem volna jelentkezni a rendezőszakra, aztán annyira sűrű volt a programom, hogy ez akkor elmaradt, jóllehet később sort kerítettem rá, sőt doktoráltam is Bukarestben. 2002-ben Béres András tanár úr, aki akkor még egy személyben volt a Tompa Miklós Társulat vezetője és az egyetem dékánja, felhívott, hogy mind a színházban, mind az egyetemen számítanának rám. Ez sok mindent eldöntött. Még abban az évben elkezdtem tanítani Farkas Ibolya mellett, az azóta már elhíresült évfolyamon, amit olyan nevek fémjeleznek, mint Bányai Kelemen Barna, Erdei Gábor, Korpos András, Magyarosi Imola vagy Tóth Árpád. Tulajdonképpen velük kezdődött a közös gondolkodás, amit – a színházban kapott remek feladatok ellenére – részemről a fejlődés, az útkeresés vágya, illetve a rendezés iránti kíváncsiságom hajtott. 2004-ben bejegyeztettem egyesületként a Yorick Stúdiót, aztán 2005-ben megszületett az első produkció, a Nasztaszja Filippovna; Andrzej Wajda Dosztojevszkij A félkegyelműjének átirata Kövesdy István rendezésében, a szereposztásban Veress Albert, Tompa Klára és jómagam. Én ehhez a bemutatóhoz kötöm az indulást. Fontos hangsúlyozni, hogy a Yorick életre hívása nem csak az én érdemem, hiszen ott volt néhány lelkes kolléga, mint például Nagy Dorottya vagy Zayzon Zsolt, és a diákjaim is lelkesedtek az ügy iránt. Nagy szerencsém volt, hogy – Csegzi Sándor akkori alpolgármester közbenjárásával – sikerült saját teret szereznem a várban a stúdió számára, a Mészárosok bástyájában. Szerencsére volt precedens román oldalról, hiszen a Teatru 74 egy évvel korábban alakult, illetve létezett már a Liviu Pancu-féle Teatru Scena is, mindketten azonos helyszínen. Jó érzés, hogy volt, ahol próbálnunk, volt, ahová felszerelhettük a nemzeti színházból kiszuperált harmincéves lámpákat.
A legfontosabb személyes motivációm, hogy legyen egy helyünk, ahol nincs nyomás, ahol bátran lehet kísérletezni, akár tévedni is. A nagy mesterek is mondják, hogy nem a sikerből tanulsz, hanem a kudarcokból. Nekem a Yorick adta meg azt a lehetőséget, hogy kompromisszumok nélkül kérdezhessek rá társadalmi jelenségekre, tabutémákra. Az államilag támogatott intézményen belül ehhez sokkal több az akadály, bár kőszínházakban is akadnak ellenpéldák.
A Yorickban belevághattam a rendezésbe is, amihez nagyon jó kiindulást jelentett a diákjaimmal végzett munka, de azt még nem éreztem magamban, hogy egy projekt ötlettel bejelentkezzek az igazgatónál, hogy ezt szeretném megcsinálni. Az alapoktól akartam elkezdeni.
Ma viszont már sokat dolgozol kőszínházakban rendezőként. Mennyiben más ez, mint amikor a Yorickban készül egy produkció?
Az ideális helyzet az, amikor a színház vezetőségével együtt gondolkodunk szereposztásban, szövegben, együtt keressük, miként szólítható meg az adott közönség, de vállaltam már el úgy is munkát, hogy konkrét feladattal kerestek meg. A próbafolyamattal kapcsolatban viszont mindig ragaszkodom ugyanahhoz az alkotói szabadsághoz, ugyanazzal a kíváncsisággal igyekszem minden feladatot kezelni, mint a Yorickban. Persze rákészülök minden projektre, de minden feladatnak meg kell hagyni egyfajta kreatív bizonytalanságot, hagyni kell, hogy nehéz helyzetbe hozzon a szöveg, az alkotótárs, mert csak így tudunk együtt fejlődni. Az nem működik, hogy viszem a receptet és megfőzöm. Mondjuk engem általában azzal az elvárással szoktak hívni, hogy lepjem meg a társulatot, mozdítsam ki a színészeket a komfortzónából, és ennek tapasztalatom szerint örülni is szoktak. A színész szereti, ha kibillentik, ha provokálva van, ha meggyúrják, ha aprólékosan foglalkoznak vele, még akkor is, ha éppen nem lesz briliáns az eredmény. Persze vannak egók, pózok, modorok, hierarchiák az egyes társulatokon belül, amikkel meg kell küzdeni, de ezekbe a harcokba bele kell állni, mert mindenki csak jól jöhet ki belőle.
Térjünk vissza a Yorickhoz és a kezdetekhez. Mit szólt hozzátok a szakma és a közönség, amikor elindultatok?
Emlékeim szerint mindenhol támogatásra lelt az elképzelés, az egyetem részéről mindenképpen. A már említett Béres András tanár úr, valamint Kovács Levente tanár úr, illetve Balási András mostani rektor-helyettes nagyon sokat segítettek többek közt a pályázati rendszert megtanulni, mentem is kérdésekkel, válaszoltak, biztattak.
A marosvásárhelyi színházat az indulásunk egy hosszú, átmeneti időszakban találta, de ott is örömmel fogadták, hogy a színészeknek ez egy plusz lehetőség, készültek közös produkciók is.
Mondjuk én eleve úgy képzeltem el, hogy a Yorick az egyetem és a kőszínház között foglal helyet: a frissen végzett diákok kaphatnak egy lendületet az induláshoz, a társulati tagok pedig tehetnek oda egy-egy kirándulást megújulni, feltöltődni. A közönség pedig lelkes volt, főleg, amikor jöttek az eredmények, az első átütő produkció a Nasztaszja Filippovna után, talán Gianina Cărbunariu Stop the tempo! című darabja volt az én rendezésemben, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya és Csiki Hajnal szereplésével, dramaturg Boros Kinga. Erre jött 2009-ben a 20/20, aztán pedig a Székely Csaba-féle Bánya-trilógia első két darabja. Úgy érzem, mindenhol nyitottságra leltünk.
Többször nézek, mint írok román nyelvű előadásokról, noha kellene. Nemcsak azért, mert magyar anyanyelvű közönség is látogatja ezeket, hanem mert rendkívül érdekes az, ahogy ezek a produkciók reflektálnak a valóságunkra. Bevallom, az is közrejátszott abban, hogy a nagyváradi román színház előadásáról írok, hogy Brechtnek ritkán tudok ellenállni, a Koldusoperának még kevésbé.
Brecht talán leghíresebb művét Victor Ioan Frunză állította színpadra, a díszleteket, a jelmezeket és kellékeket Adriana Grand tervezte. Ők ketten képesek totális előadásokat létrehozni, teljes összhangba hozni a látványt a szöveggel és a játékkal, valamint az élő zenével. A szerző kívánsága szerint a világ minden színpadán kötelező élő zenével, látható helyen elhelyezett zenekarral és a jeleneteket bemutató szöveggel kell játszani a darabot. Erre mondják, hogy mintha egyenesen a Frunză–Grand párosnak találták volna ki az elidegenítő színház effektusait. A rendező ugyanis más előadásaiban is előszeretettel ülteti ki a színpadra az zenészeket, és tudomásom szerint minden előadásában nagy szerepet játszik az élő zene.
A függöny, a díszletek java része, a kellékek kartonpapírból készültek, amik közé bekerül pár elegáns bútordarab, na meg bádoghordó, a jelmezek bőrből készültek, némi tüllel. Peachum székhelyén a koldulás kellékei mellett szellemes és ugyanakkor a politikai szlogenekre hajazó szólások virítanak a kartonpapír táblákon.
Frunză előadását akár művészi protesztnek is felfoghatjuk, ami nem csak a szerző szándékával, de a közhangulattal is összevág. Talmi szegénység és rejtett gazdagság, semmi kultúra, harácsolás, korrupció, képmutatás, szélhámosság. A látszatra sem kell ügyelni. Koldulni kell, abból lesz pénz, aminél semmi sem fontosabb, az élet sem, a becsület pláne nem. Az előadás ezeket mutatja meg játékosan, szellemesen, úgy helyezve át a hangsúlyokat, hogy magára ismerjen a romániai társadalom.
A szöveg nem módosult, egyetlen szó sem utal a mára, nem aktualizál, csak a játék, a karakterek, az elidegenítő színház adta lehetőségek frappáns kihasználása teszi maivá az előadást. No meg a játék, a dalok előadásmódja, a dalok utáni meghajlás.
Daniel Vulcu Peachum szerepében briliánsan érzékelteti a koldusmaffia fejének képmutatását, szempillantás alatt vált siránkozó „becsületes, szegény” emberből, főnökké, papucsférjjé, a songokat előadó színésszé. A pénz a mindene, az üzlet, a biznisz, rekcumozza a koldusnépet, tanítja, a sikeres kolduláshoz szükséges a hitelesség.
Ioana Dragoș Gajdo egyszerűen ellenállhatatlan. Celia Peachumje állandóan kapatos, sőt részeg, elveszettnek tűnik, pedig nagyon is eszénél van, amikor az „alkalmazottakat” kell kioktatni, ha anyai trükköket kell alkalmazni, ha az üzletet kell védeni. A színésznő minden mozdulata, tekintete, megszólalása, éneke tűpontosan kidolgozott, a játéka könnyed és szellemes.
Richard Balint újszerűen közelíti Macheath-t: halk, kedves, nagyvonalú, furcsa is, hogy félnek tőle. Aztán a második részben kiderül, hogy miért, nem cáfol rá rablógyilkos hírére, bármennyire is próbálja megtartani úriemberi arcát. Balint nem a szokásos keményfiú Macheath. Sokkal összetettebb karaktert mutat, mint a glaszékesztyűs rablógyilkos. A kesztyű lukas és ez bizony sokat elárul a hírhedt figuráról.
Răzvan Vicoveanu Brown, vagy ahogy szólítják Tigris Brownja sokkal inkább házi kedvenc, mint nagyvad. A gyáva, korrupt, zsarolható rendőr, vagy, ha úgy tetszik, maga a hatalom. A koldusmaffia kezében van, a rablógyilkos komája. Peachumtól fél, Macheath-t szereti és sajnálja. Nem meglepő hát, hogy az embereit is simán lehet lefizetni.
Adela Lazăr Pollyja nem szende kislány, kemény, öntudatos, szabadulni vágyik a koldusbirodalomból. Lazăr pontosan érzi az arányokat, remekül építi be a szerepbe a dalokat, amelyekből a kiderül keménysége, elszántsága és reménytelensége.
Anda Tămășanu Jennyje a bordély úrnője, meghurcolta az élet, nem jó vele ujjat húzni. Szemrebbenés nélkül adja fel a szeretőjét, mert ő ezt is meg kell ússza, mert álmokból, szerelemből nem lehet megélni.
A rendező remekül tud tömegjeleneteket komponálni, de úgy alkotja meg, hogy minden szereplő külön erős karakter. Úgy tűnik, a legkisebb részlet sem kerüli el a figyelmét, minden alakítás kidolgozott, markáns. Persze ez a színészek érdeme is, mindegyik kabinetalakítás külön dicséretet érdemel, és csak a helyhiány akadályozza, hogy ezt megtegyem.
Mindent összevetve, megragadó az előadás könnyedsége, játékossága, ahogy szinte észrevétlenül váltakoznak a drámai és komédiai helyzetek, a természetesség, ahogy a színészek ki- és belépnek szerepeikbe, tényleg a színház varázsát teremti meg.
Nagyváradi Regina Mária Színház Iosif Vulcan Társulat
Bertolt Brecht: Opera de trei parale (Koldusopera)
Rendező: Victor Ioan Frunză
Díszlet-, jelmez-, kelléktervező: Adriana Grand
Koreográfus: Victoria Bucun
Zenei vezető: Ovidiu Iloc
Szereplők: Richard Balint (Macheath), Daniel Vulcu (J.J. Peachum), Ioana Dragoș Gajdo (Celia Peachum), Adela Lazăr (Polly Peachum), Răzvan Vicoveanu (Brown), Alina Leonte (Lucy), Anda Tămășanu (Jenny), Petre Ghimbășan (Smith), Pavel Sîrghi (Filch), Emil Sauciuc (Kimball), Eugen Neag (Matthias), Dometi George (Jakob), Alexandru Rusu (Ede), Alin Stanciu (Jimmy), David Constantinescu (Robert), Carina Bunea (Wixen), Giorgiana Coman (Dolly), Anca Sigmirean (Betty), Sorin Ionescu, Șerban Borda, Alin Stanciu, Andrian Locovei (Rendőrök)
Zenekar: Ovidiu Iloc (karmester), Cătălin Chirilă, Székely István, György Martyin, Gerhard Bekes, Székely Cristian Robert, Kása Tamás, Várady Henrietta
április 16, 2022|Ujvarad Admin|Hírek|Rovatok
MEGOSZTOM
A szerencsés tizenharmadik: TESZT-boost
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház két év kényszerszünet után, harmadik nekifutásra végre ismét megrendezheti a Temesvári Eurorégiós Színház Találkozót – a TESZT-et, – melynek ez évi programját egyfajta újra-közeledési szándék, a néző-színház viszony újrateremtésének jegyében állították össze a szervezők. A május 22-29 között zajló szemlére beválogatott előadások Magyarországról, Szerbiából, Észak-Macedóniából, Bosznia-Hercegovinából, Szlovéniából, Horvátországból, Bulgáriából, Franciaországból, Olaszországból, Németországból és Románia számos független- és kőszínházából érkeznek.
Két év kényszerszünet után, április elején lezárult a TESZT 2022-es programjának összeállítása. A régió legrangosabb nemzetközi színházi fesztiváljának idei válogatásában a budapesti Forte Társulat és a szintén budapesti Szkéné Színház, a Bitola-i Nemzeti Színház, a Zenica-i Bosnyák Nemzeti Színház, a franciaországi Maguy Marin és a 3+1 Atelier, a nemétországi FACE Dance Visual Performing csapat, a zágrábi Ifjúsági Színház, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, a Modena-i Teatro Dei Venti, a Ljubljana-i Ifjúsági Színház valamint a Les 3 Plumes, az Imperfect Dancers, a Grupa Szövetség, a Vrooom színházi punk-rock együttes, a budapesti Cimbiózis Trió és Ivo Dimchev bolgár énekes, előadó, performer egy-egy produkiója kapott helyet. A széles nemzetközi merítésen túl a fesztivál ideje alatt megtekinthetik a házigazda Csiky Gergely Állami Magyar Színház két előadását, a temesvári Német Színház idei évadának eddigi legsikeresebb produkcióját, valamint olyan helyi független társulatok előadásait, mint a Basca Színház, az Unfold Motion, a Civicultura, a Diogene Kulturális Egyesület és az Arte-Factum Független Társulat.
A TESZT 13. kiadásának fókuszában elsősorban a színház-közönség / előadó-néző viszonyának újrafogalmazása, újra-közelítése áll, melyen keresztül a színház ismét a közösséget formáló és összefogó társadalmi feladatának kíván eleget tenni. Az elmúlt két évben, melyet a folyamatos megszorító intézkedések, létbizonytalanság és kiszámíthatatlanság jellemzett, és amelyben a színháznak is, mint performatív műfajnak folyamatosan újra kellett értelmeznie önmagát, újfajta eszközökhöz, formákhoz nyúlva, a nézővel való hagyományos kapcsolat meglazult, a befogadói reflexek eltompultak. Épp ezért az idei, 2022-es kiadás programja ennek a gondolatnak a mentén került összeállításra, hogy afféle „boost” szerepet vállalva újrateremtse a minőségi és fizikai jelenlétet feltételező színház iránti igényt, hogy a játszó és befogadó közötti közvetlen viszonyból eredő közösségi élmény ismét visszanyerje közösségépítő erejét. Hogy a színház ismét a valódi párbeszéd és vita tere tudjon lenni, ahol közösen gondolkodva, saját eszközeinkkel tudunk beszélni a mindannyiunkat érintő aktuális, érzékeny, sokszor nehezen megfogalmazható témákról is.
A fent megfogalmazott vállalások mentén a 13. TESZT programjában olyan előadások szerepelnek, melyek széles körű, több műfajt és tematikát is felvonultató keresztmetszetét tudják adni az elmúlt két év Közép-Kelet Európa-i színház irányzatainak, legfontosabb előadásainak. Így kapott helyet a programban egy közel 10 órás előadás, mozgás és utcaszínházi előadások, olyan klasszikus dramaturgiát és drámairodalmat alapul vevő produkciók, melyek ezek mentén próbálják a mai társadalmat és annak problémáit megmutatni, a világ leghíresebb koreográfusainak táncszínházi produkciói, a marginalizált és kiszolgáltatott közösségek képviselőinek közreműködésével készült független előadások, valamint olyan produkciók, amelyek szórakoztatnak, megihletnek, elgondolkodtatnak, megmozgatnak, miközben észrevétlenül kovácsolják újra a befogadó közösséget, megújítva a közösség, az együttműködés, a szívélyesség, a közös alkotás erejébe vetett hitet.
Az idei kiadás egyik fontos alkotóeleme a „TESZT extension” nevű program, melynek keretén belül olyan független színházi társulatok előadásai kerülnek bemutatásra, többnyire szabadtéren, ingyenes részvétellel, melyek fontos társadalmi témákat boncolgatnak, és amelyek középpontjában minden esetben a közösségi és részvételi színházi élmény újrateremtése áll.
A teljes program, valamint az egyes előadások bővebb leírása 2022 május 1-től válik elérhetővé a www.teszt.ro weboldalon. Ugyanezen a napon kezdődik meg a jegyek árusítása is a Színház Jegyirodáján, valamint a biletmaster.ro jegyértékesítő rendszeren keresztül. A szervezők a fesztivál minden előadására magyar, román és angol nyelvű fordítást biztosítanak. A TESZT visszatér, készüljenek!
február 17, 2022|Bíró Árpád Levente|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
A magam színházára az elengedés színházaként tekintek
Lovassy Cseh Tamás drámaíróval Biró Árpád Levente beszélgetett
Elvégezted a kolozsvári teatrológiát, írtál színházkritikákat, dolgoztál dramaturgként és kipróbáltad magad rendezőként is, független társulatoknál és kőszínházaknál egyaránt. Nem ragadtál le egyetlen területnél sem, és nem is kötötted magad egyetlen helyhez, színházhoz, társulathoz (még akkor sem, ha egyes társulatoknál többször is előfordultál). Sőt, a színház mellett mindig is volt „polgári” foglalkozásod. Mivel régóta ismerjük egymást, azt hiszem, mondhatok olyat, hogy mindig is irigyeltem benned azt a fajta szabadságot, ami a színházhoz való viszonyodat jellemzi. Ez tudatos döntés volt részedről, vagy menet közben alakult így?
Szeretem tudatosságnak hazudni, bár sokáig nem volt ennyire kiszámított a színházhoz való viszonyom. A kolozsvári teatrológia egy véletlen eredménye volt. Véletlenül – egy évvel a felvételim előtt – hallottam a marosvásárhelyi színház és a művészeti egyetem közös drámapályázatáról, véletlenül eszembe jutott két nappal a határidő előtt, és ugyancsak véletlenül írtam valamiféle pályaművet, amivel aztán véletlenül megnyertem az első helyet. Innen jött az ötlet, hogy talán színházzal is foglalkozhatnék. De ahogy akkor, úgy most is azt gondolom, nekem elsősorban nem a színházzal van dolgom, hanem saját magammal. Pontosabban: a saját magam közlendőjével. Én nem vagyok érdekes és fontos: az legyen fontos, ha valóban érdemes rá, amit mondok vagy kérdezek. A színházra, mint eszközre tekintek: a közlés egyik, de nem egyetlen eszközére. Az, hogy több területen (kritika, dramaturgia, rendezés) is kipróbáltam magam, elsősorban az útkeresés, másodsorban a vakmerő nagyképűségem és becsvágyam eredménye. Lássuk be, egyik sem vagyok. Ahogy az egyetem, mellyel diákként szerződéses viszonyban álltam, egyetlen pillanatig sem volt hajlandó eldönteni, mihez kezd a képzésemmel, s meghagyott színháztudósnak, bármit is jelentsen ez, úgy én magam sem döntöttem el sokáig, hogy hol az én helyem az úgynevezett erdélyi és/vagy magyar színházi közegben. Kritikus azért nem vagyok – és ez már biztos –, mert végtelenül unok kritikát írni. Dramaturg azért nem vagyok, mert sokkal nagyobb a kontrol iránti vágyam, mintsem egy rendezővel harmóniában együtt tudjak dolgozni. Rendező pedig azért nem vagyok, mert – színházi értelemben – nem vagyok csapatjátékos. Imádom a színészeket, lenyűgöznek, de tekintettel arra, hogy én mindeddig csak saját szöveggel dolgoztam – egyedül ez a forma érdekel –, mély szorongással is eltölt a jelenlétük. Más szóval: zavarnak abban, hogy a saját magam által létrehozott struktúráról, szövegről, problémakörről és történetről gondolkodjak. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább akartam rendező lenni, mint rendezni. Sokkal jobban érdekelt a színházi élet, s azon belül az én pozícióm, mint maga a színház. Arcoskodás, kivagyiság, becsvágy jellemezte működésem az erdmagyar színházi térben, mígnem, mint a Mátrixban, arra kellett rájönnöm, hogy nincs kanál, vagyis: nincs az az erdmagyar színházi tér, amelyben én „az a bizonyos” rendező lehetnék. Túl sok erőt fektettem abba, hogy valakinek látszódjak, s túl keveset abba, hogy valóban elmélyülten dolgozzak (megjegyzem: az egyetemi évek sem tanítottak meg arra, hogyan kell egyáltalán dolgozni), ráadásul úgy és olyan formában, ahogy azt én szeretném. Hosszú idő volt, míg rájöttem: egyetlen dolog érdekel, az pedig az írás. Szóval, ha manapság kérdezik, mi az én és a színház viszonya, akkor azt mondom, szövegeket írok, melyek olykor színházi formát kívánnak. Soha, egy pillanatig sem merült fel, hogy a színházi struktúra részévé váljak, hogy attól tegyem függővő a megélhetésem. Nincs túl jó véleményem a struktúráról, de nem ítélem el azt, aki abban látja az érvényesülési lehetőségét. Engem egyetlen dolog érdekel: érvényes kérdéseket megfogalmazni saját magam és közegem múltjáról, jelenéről, jövőjéről.
Milyen áldozattal jár ez a szabadság? Nem hiányzik a színház akkor, amikor éppen nem foglalkozol vele?
Nem tudok semmiféle áldozatról beszámolni. Kizárólag akkor csinálok színházat, amikor közlendőm vagy kérdésem van. Ez luxus, tudom. És mindeddig, amikor közlendőm vagy kérdésem volt, és úgy éreztem, hogy az már a nyilvánosságra tartozik, akkor színházat is csináltam. Lehet isteni közbenjárásnak nevezni, hogy mindig meg is találtam ehhez a lehetőséget. Egy biztos: amikor éppen nem foglalkoztam színházzal, az azért volt, mert nem akartam színházzal foglalkozni. Ez nagyképűen hangozhat, de meggyőződésem, ha van valódi közlendő, ha van valóságos tartalom, ha van hozzá adott érték, az megtalálja az utat, mely a megvalósulás, a színpadra kerülés irányába vezet. Bízom benne, hogy soha nem szorulok a megélhetési színházcsinálásra, helyette inkább az életem más területein kötök kompromisszumokat a megélhetésért cserébe, de az alkotás területén erre képtelen lennék. Azt csak szabadon és magammal szemben a lehető legkönyörtelenebbül tudom csinálni.
január 25, 2022|Tasnádi-Sáhy Péter|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Polgári hagyomány, avagy Kovács néni és a színház
Az eddigi beszélgetéseimből kirajzolódó kép szerint a romániai magyar színházi szakma egy része a nagyváradi, illetve a szatmárnémeti színházat tartja a polgári színjátszás letéteményesének, ezért a rovat negyedik részében Novák Eszter Jászai Mari-díjas színházrendezőt, a Szigligeti Társulat művészeti vezetőjét, valamint Bessenyei Gedő Istvánt, a Harag György Társulat igazgatóját kérdeztem: mit is jelent ez a rejtélyes fogalom.
Válaszuk részben egybecseng, a definíciót mindketten a színház és közönség viszonyának minőségére vonatkoztatják: a közönség, az adott város polgára felelősséget érez a színházért, és ezért a felelősségért cserébe ízlésbeli elvárásokat is támaszt a színházzal szemben.
– A 19. század folyamán több erdélyi város jómódú magyar (zsidó) polgárságában, az erősödő nemzettudattal és polgári öntudattal összefüggésben megszületett az igény, hogy ne csak ideiglenes játszóhelyeken, meghívott társulatokkal nézhessenek színházat, hanem saját kőszínházat építsenek, ami a közösségi élet és az állandó kultúrafogyasztás fontos helyszíne lehet– kezdi a magyarázatot Novák Eszter. – A váradi és a szatmári ilyen szempontból mindenképpen polgári színház, ahol a műfaji paletta az elvárás szintjén is széles volt: a szórakoztatóbb zenés műfajok mellett (nem hiába nevezik Nagyváradot operettvárosnak) a nemzeti és komolyabb műfajok is helyet kértek az évadokban. Ez persze feltételezett egy olyan, rendszeresen kultúrálódásra és szórakozásra vágyó színházba járó közönséget, amely eltartja színházát, életmódja természetes részének tekinti a színházba járást.
Mint Bessenyei Gedő Istvántól megtudom, Szatmárnémeti bizonyos szempontból jól illeszkedik a fent leírt képletbe, jóllehet a mostani társulat alapításakor egy másfajta hagyomány is, mára több évtizedes gyökeret eresztett: – Szatmáron a színházi gondolat évszázados múltra tekinthet vissza, Szegedi Lőrinc 1575-ben a szatmári gyülekezet komédiajátszó igénye miatt fordította le a Theophania-t németből, az első dokumentált színházi előadást 1790-ben játszották. A mai színházépület – fennállása 130. évfordulóját január 14-16. között ünnepeljük – már a harmadik teátrumunk, az első kőszínházat 1848-ban adták át, egy köztes időszakban a Kohn és Grünfeld fakereskedők által épített faépületben tartottak nyári évadokat. Ha megnézzük az archívumokat, 1948-ig 130 operaelőadást láthatott a közönség a városban, amiből nagyobb rész vígopera, azóta tizede sem született. Amiről eddig beszéltem, az a város hagyománya, hisz a mostani társulat Harag György nevével fémjelzett eredetileg nagybányai megalakulásával és Szatmárnémetibe költözésével radikális művészszínház jön létre nyolc évadnyi szünet után. Harag a Szatmárra költözés évében, 1956-ban kezd távolodni a realizmustól, alapvetően a Liviu Ciulei-féle reteatralizare hatására, részben bizonyára a szatmári közönség nyomására, hiszen a nagy realista műveken 30-40 ember lézengett a nézőtéren, mígnem hajlandó volt műsorra tűzni a Nem élhetek muzsika szó nélkül-t, amivel újra megtöltötte a színházat. Ettől ez Harag György vezetése alatt is alapvetően realista színház volt, azzal együtt, hogy beemeltek olasz komédiát, varietét a műsorrendbe. Harag 1960-as távozása után, a következő tíz évben, Csiky András és Kovács Ferenc vezetésével a nagybányai gyökerekhez visszatérve, egy merev, realista művészszínházi eszményt szolgál az intézmény, ahol szórakozásnak helye nincs. Fontos körülmény ehhez, hogy a polgárságot a kommunizmus felszámolja, a színház a kultúra letéteményeseként, tanító szerepben kap állami támogatást, a közönség részéről érkező nyomás megszűnik. Meg is van az eredmény, Bukarestből, Prágából ömlenek a díjak. A Szatmárnémeti Északi Színház megalakulásával, Ács Alajos igazgató a vígszínházi modellt szeretné követni, bár tény, hogy a művészeti titkárból lett dramaturg-rendező Kovács Ferenc nyugdíjazásáig kitart a művészszínházi eszmény mellett. A két irányzat párhuzamosan működik, a polgári színházi hagyomány jegyében elkezdenek vígjátékot játszani, írnak proto-musical-t, ekkor születik minden idők legtöbbet játszott szatmári előadása, Szabó József Ódzsa legendás Rút kiskacsa (1973) című előadása, a Kisfalusi Bálint által írt betétdalokat játszották a vendéglőkben a zenekarok. Ács után jön egy leszállóág, amikor a politikai alapon kinevezett inkompetens igazgatók mellett a művészeti tanács alakítja a műsorpolitikát, és ez kitart Parászka Miklós érkezéséig, aki egy új, művészszínházi vonulatot visz hét évadon keresztül, közben remek társulatot épít. A rendszerváltással jön egy új helyzet, a színháznak nagy szüksége van ismét a mecenatúrára, ismét kompromisszumkényszerbe kerül a közönséggel, ennek fényében, jól átgondolt döntés eredményeként, a kísérleti színház lassan a stúdióba szorul, a nagyszínpadot visszaadja a polgári színháznak, habár 1997-ben még megszületik a nagyon jelentős Lear király. Ez így, lehet, ítélkezően hangzik, de e folyamat nélkül nem biztos, hogy lenne ma magyar színház Szatmárnémetiben. Nálunk szóba sem került, ami több fiatal színházzal rendelkező székelyföldi városban, hogy „kell-e nekünk színház”. A polgári hagyományban a közönség a színház természetes szövetségese, a színház felelőssége, hogy ebben a viszonyban mennyire lesz egyenrangú, vagy vesz fel alsó státuszt.
