MEGOSZTOM

Milyen legyen a jövő (vár)megyei színháza?

Ez az írás nem kinyilatkoztatás, még csak újdonságokat sem tartalmaz, hiszen mások által már felvetett szempontokat szedtem jegyzékbe. Sokkal inkább vitairat, mely felveti annak lehetőségét, hogy a változtathatatlannak kikiáltott struktúrákat az alapokig visszaássuk, és ha kell, újragondoljuk. Miért van erre szükség tulajdonképpen folyamatosan? A színház a pillanat művészete, könnyen kiköltözik a rugalmatlan intézményi keretek közül, ha eljár felettük az idő.

A jövő városi színháza létező fogalom, a színház mint intézmény radikális újragondolásának igénye szülte, a leghíresebb témába vágó dokumentum melyben felbukkan, sőt címadója, a pár bekezdéssel később taglalt genti manifesztum. Számunkra sem lehet tavaly óta teljesen idegen, hiszen Gáspár Máté, a budapesti Örkény Színház vezetési elképzeléseit tartalmazó nyertes pályázatával megérkezett a magyar színházi közegbe is. Megvan tehát az első magyar fecske, ami elsőségén felül annyiban is speciális, hogy egy fővárosi, sőt világvárosi, viszonylag homogén, inkább értelmiségi közönséggel bíró intézményre szabott, míg a magyar nyelven játszó színházak nagyobbik részében nem ez az alaphelyzet. Érdemes tehát feltenni a kérdést: az innovátorok felvetései mennyire lehetnek relevánsak azon intézményekben, melyek hiába vannak legtöbbször (vár)megye-székhelyen, nem klasszikusan városiak, hisz egy nagyobb tájegységért felelnek, melynek igencsak heterogén összetételű lakosságát (az egyetemi tanártól a cipőgyári munkáson át a faluszéli romatelep lakójáig) egyszerre kell/kéne szolgálni, amennyiben a közszolgálatiságot komolyan vesszük. A tét nagy, hiszen ezek az intézmények, fenntartótól (város, megye, minisztérium) függetlenül több százezer ember színházképének (lehetnének) egyedüli formálói.

A már említett 2018-as genti manifesztum szerzői – Milo Rau és társai – néha túlzásnak tűnően radikális válaszokat adnak, viszont dogmaszerűen fogalmazott szabályaik között mégiscsak érdemes szemelgetni, ötleteket gyűjtve. A jelen magyar (vár)megyei repertoárszínházainak megkövesedett hagyományaiból nézve a legizgalmasabb talán a klasszikusok, sőt a próbafolyamat megkezdése előtt írt szöveg felhasználásának korlátozása, mely előadásonként nem haladhatja meg a szövegtest húsz százalékát, a többi négyötöd részt kötelezően az előadás alkotóinak kell létrehozniuk, a szerzőség is az övék kell legyen, mint közösségé. A következmények messzire mutatnak. Milyen elmozdulást eredményezne ez a gyakorlat a színész státuszában, aki a jelen átlag (vár)megyei színházában a politika mint fenntartó által megválasztott igazgató által kiválasztott vagy jóváhagyott, jellemzően erősen kanonizált szövegtestből játssza a megkérdezése nélkül ráosztott szerepet, a szintén a színház vezetősége által meghívott rendező instrukcióit hűen követve, miközben – hogy a kört bezárjam – egzisztenciálisan erősen függ a fenntartótól? Ne feledjük, a színész aktor, cselekvő, sőt, bizonyos vélekedések szerint a „conditio humana” megtestesítője, a cselekvő ember modellje. Mi történne, ha a színésznek beleszólása lenne, mit mond, mit játszik, ha főszabály szerint maga az alkotó közösség egyezne meg a szerepekben, és mindenki mindig a saját színpadi cselekvéséért, a szabadságából fakadó teljes felelősséggel állna ki a közösség elé egy színházi esemény (előadás) alkalmával? Mi lenne, ha a közösség számára (legyen szó világvárosról, megyéről vagy faluról) a cselekvő ember modellje a szabad és felelős aktor lenne? És akkor az is fontos kérdés, hogy ki válhat aktorrá. A genti manifesztum megszabja, hogy minden produkcióban legalább két szereplő nem lehet professzionális színész. A szám persze abszurd, viszont a felvetés a közösségi térben való cselekvés jogát megnyitja. Tény, a hivatásos színésznek mestersége a tudatosan formált és a közösség előtt felmutatott cselekvés, viszont miért ne hívhatná meg maga mellé rendszeresen a közösség tagjait, legyenek akár alkalom szülte aktorok a közös színházi térben vagy a jelen rendszerben amatőrök közé szorított függetlenek?

Gáspár Máté pályázatában természetesen hivatkozik a genti manifesztumra, és idézi vele kapcsolatban Boross Matin recepcióját, aki Rau-ék a jövő városi színházával kapcsolatos dogmáit „anti-elefántcsonttorony szabályok”-nak nevezi. Teszi szerintem helyesen, hiszen ha csak a fenti két idézett szabályt nézzük, mindkét esetben radikális nyitási kísérleteket látunk. Ez Gáspár Máté terveinek egyik pillére is, hiszen – két másik fő aspektus mellett – a Nyitott Színház koncepcióját kívánja megvalósítani, melynek fontos elemei a hierarchikus viszonyok átértelmezése, a részvételen és együttműködésen alapuló praxis kialakítása, mely az alá-fölé rendeltség helyett partnerségen, kölcsönösségen alapszik, és a dialógust nem tartja az intézmény keretein belül, hanem aktívan igyekszik kiterjeszteni a közvetlen közönségen kívül a közösségre is. A Gáspár -féle tervezetben leírt intézmény egy folyamatosan tanuló szervezet, melyben nemcsak a társadalommal való gazdag és érzékeny kapcsolat fenntartása biztosított, hanem a szervezeten belüli átjárhatóság, kommunikáció is. Ez az intézmény tanul és tanít, sok csatornán kommunikál, azaz Tanuló Színház. A harmadik pillér a Fenntartható Színház eszménye, mely teljes spektrumán áthatja az intézményt, az erőforrások észszerű felhasználásától kezdve, a társadalmi megtérülés elvén át, az ott dolgozók mentális egészségéig. Ha végignézzük ezt a három pillért – nyitottság, tanulás, fenntarthatóság – akkor a jövő városi színháza, de akár a jövő (vár)megyei színháza is, egy olyan entitás lehetne, amely mint szervezet, mintául szolgálhat a szabadon és felelősen cselekvő emberek együttműködésére, kommunikációjára, tehát mind a közösség polgárainak, mind az intézményeknek működési modellt ad, és ezt a modellt folyamatosan, az aktuális kihívásoknak megfelelően fejleszti.

Ha a genti manifesztumok radikális szabályait nem is vezetik be holnaptól a jelen (vár)megye színházaiban, azt azért nézzük meg, mi a helyzet a Gáspár-féle három pillérrel, miért lenne releváns elgondolkodni a középpontba állításukon.

Egy átlag (vár)megyei színház komoly infrastruktúrát üzemeltet, akár több száz alkalmazott is szerepel a bérlistán, és akkor a produkciós költségekről még nem is beszéltünk. Sok fenntartónak valóban komoly tétel a költségvetésében ezen intézmények fenntartása, amiből elsők között szeretnek lecsípni szűkösebb időkben. Éppen ezért ezeknek az intézményeknek alapvető érdeke lenne saját védelmükben működésüket a társadalmi haszon szellemében tervezni. Gondoljunk bele, ha a tervezett költéségvetés csökkentésre, leépítésre válaszul, vagy éppen fejlesztési források igénylésekor egy intézményvezető arról beszélne a kultúra és a művészet fontosságának lózungjai helyett, hogy az előző évadban hány társadalmilag releváns témában, milyen széles körben, mennyi embert, közösséget, intézményt, civil szervezetet sikerült bevonni a közös gondolkodásba saját fejlesztésű eseményekkel, helyből érthető lenne, miért kell saját színházat fenntartani. A befogadó színházi működés nem lenne többet alternatíva, hiszen a Hamletet vendégtársulat is eljátszhatja magas minőségben, de a közösséggel együtt lélegezni csak egy saját intézmény tud. Emellett nem állítom, hogy sok színházvezető nem tarthatna mesterkurzusokat hiánygazdálkodásból, de ha a spórolás elvek és nem kényszerek mentén zajlana kimutatható eredménnyel a pillanatnyi tűzoltás helyett, akkor azokat is könnyen lehetne lobogtatni, amikor a népharag éppen a kultúrára fordított adópénzeken tombolja ki magát.

És akkor itt van a tanuló színház témaköre, ami a sok esetben vígszínházi hagyományokon nevelkedett törzsközönségnek igazi mumus szokott lenni, hiszen „a színházba szórakozni megyünk”, mondja az így szocializálódott megbízható jegy- és bérletvásárlók jelentős része. Viszont számos forma létezik (vitaszínház, fórum színház, millió részvételi forma), ahol a tanulni való nem színpadról leadott lecke, hanem eszmecsere, közös tapasztalás, ahol a színházi esemény résztvevői nem puszta hallgatók, hanem aktív formálói az ún. tananyagnak, nemcsak tanulnak, de tanítanak is, melynek eredményeként a tudás közös tapasztalat, közös kincs lesz. Magyarán a színház felmutathatna a poroszos szemléleten kívül más attitűdöket is a tanítással, tanulással kapcsolatban, igazodva a 21. századi rideg, akadémiai tudástól a likvid tudás felé elmozduló tendenciákhoz. Gondoljunk bele, ez a szemlélet milyen termékenyen hathatna a helyi oktatási intézmények munkájára, főleg, ha az együttműködés nem ad-hoc jelleggel történik, alkalmanként megcsípett pályázatok mentén, hanem hosszú távú, átgondolt stratégiákhoz igazodva, tanéveken, évadokon átívelő célkitűzésekkel, egyre ágas-bogasabb összefonódást eredményezve.

A végére hagytam a nyitottságot. A tanító jelleg mellett talán ez az a szempont, ami a legnagyobb ellenállásba ütközhet, hiszen ezek az intézmények, amik zárt közösség(ek)ben működnek, amire tekinthetünk pozitívumként is: egy működő faluközösség felbecsülhetetlen érték, mint ahogy egy élő, valódi közösségként létező kisváros is. Minden valódi közösség bizonyos szempontból zárt, hiszen megkülönbözteti magát a külvilágtól, a nyitást, főleg, ha ez kényszer, önfelszámolásként éli meg. Azt viszont nehéz tagadni, hogy a világban nagy folyamatok, változások zajlanak, amikből nehéz kimaradni. Milyen remek lehetőség, hogy rendelkezésünkre áll egy speciális téridő, a színház, amiben sérülés nélkül ismerkedhetünk ezekkel a kihívásokkal és fejleszthetünk közös stratégiákat az adaptációra, vagy épp az elkerülésre, megelőzésre. A másik fontos tétel, hogy ezek a (vár)megyei színházak jellemzően nem egy nagy, hanem több részben egymástól elzárt kisebb közösségért, részben pedig közösségüket vesztett tömegekért felelnek, tehát ez a nyitás, nemcsak a világ felé jelentene biztonságos kapcsolódási pontokat, hanem egymás felé is.

A színház egyrészt a dráma, tehát a cselekvés, másrészt pedig a teátrum, azaz a látás, meglátás, átlátás, szemlélődés helye, a különböző nézőpontok tanösvénye, miért ne formálhatnánk ezeket az intézményeket a közös cselekvés laboratóriumává, az önmagunk, egymás és a világ észlelésének műhelyeivé, legyenek akár világvárosban vagy éppen (vár)megyeszékhelyen?

MEGOSZTOM

Nincs boldog vég, de van remény

My Fair lady Szatmárnémetiben Andrei Șerban rendezésében

Andrei Șerban állította színpadra a szatmárnémeti Harag György Társulat My Fair lady előadását. Lényegében mindegy, hogy a híres rendező mindeddig nem foglalkozott musicallel, mert a színház az színház. Szerintem az a fontos, hogy ezt az előadást is a tőle megszokott színházi nyelven és formában alkotta. (Az megint más kérdés, hogy ennek az alkotásnak is komoly pillére, ahogy az életben is társa Daniela Dima társrendező). Tette ezt az amerikai musical jogdíji kötöttségeinek ellenére, és ezek miatt – vélem én – nem lett akkora bumm az előadás, mint amilyenre számítottam. Kisebb-nagyobb bummok azért voltak benne, mert Șerban idős korára is megmaradt a látvány mesterének. A minimalista díszleteket fényekkel varázsolja különböző helyszíneké, remek illúziót teremtve, a kórus, a tömeg mozgatása, a hangsúlyok áthelyezése az előadás erős elemei. 

A rendező(k) a történet társadalmi vonatkozásait keresik, ami a My Fair ladynél lehet truváj, de ha belegondolunk, hogy a musical szövegkönyvének alapja G.B. Shaw Pygmalion című színműve, ami korántsem olyan romantikus, mint a Broadway-változat, és távol áll a happy endtől, akkor már nem annyira mellbevágó. Ja, hogy nem így szokás játszani Eliza megzenésített történetét, az igaz, pedig így kellene, különben finoman fogalmazva is érdektelenné válik. 

Șerban a társadalmi osztályok közötti különbségeket, az ezek közötti átjárhatatlanságot, és ezeken belül is a nők kiszolgáltatottságát igyekszik megmutatni. Az ő Elizája, amikor rádöbben, hogy immár nem találja a helyét sem az alsó osztályban, ahonnan érkezett, de a középosztály, netán a felső tízezer sem fogadja be, felveszi a hátizsákját és elindul választ keresni a kérdésre: „Velem most mi lesz?” És ezzel a hátizsákkal a rendező ügyesen átvezette a jelenbe a történetet és az előadást. Nincs boldog vég, de van remény. Ez a lány talán megtalálja a maga útját.

A szatmárnémeti előadásban angol nyelven hangzanak el a dalok, a színészek remek kiejtéssel és komoly énektudással adják elő, aki nem ismeri – hogy stílusos legyek, G.B. Shaw nyelvét – olvashatja a fordítást. Viccesnek szánták az alkotók, hogy a szereplők helyi tájszólásban beszélnek, áthelyeznek hangsúlyokat. Néha bejött, máskor meg nem a beszédstílus poén. 

Bevallom, számomra meglepetést okozott a szereposztás. Méhes Kati (Mrs. Higgins), Rappert-Vencz Gábor (Alfred P. Doolittle), Keresztes Ágnes (Mrs. Pierce) színpadi jelenlétükkel, finom humorral éltek a szerepeik adta lehetőségekkel. 

Az nyilvánvaló, hogy a Higgins-t alakító Bodea Gál Tibor a rendezői koncepciót követi azzal, hogy professzora sokkal inkább anyukának a kisfia, mint önálló, a társadalmi elvárásokra fittyet hányó, magabiztos férfi, csakhogy ebben a felfogásban kevésbé hiteles. Mert koncepció ide vagy oda, ebbe a középkorú férfiba beleszerelmesedik a fiatal kora ellenére sokat látott, tapasztalt, vagány, sőt okos lány. Ilyen professzorral kétséges, hogy ez megtörténhetne. Bodea Gál játéka nem elég árnyalt ahhoz, hogy kibontakozzon Higgins személyisége – ha úgy tetszik –, vonzereje. Igaz, a két Eliza, Budizsa Evelyn / Kovács Nikolett sem az az élettel teli, ügyes lány, aki képes elindulni megkeresni önmagát és helyét a világban. Kettőjük közül Kovács van közelebb a virágárus lány karakteréhez, de egyikük sem alakítja meggyőzően a Shaw, de akár Loewe-Lerner által elképzelt erős, kockázatot vállalni képes nőt. Holott a rendező a férfivilágban helyét kereső nő kérdéskörére helyezi a hangsúlyt. Ehhez nem elég erősek a főszereplők karakterei. Számomra Pickering (Frumen Gergő /Orbán Zsolt) sem elég markáns, hogy részint ellenpontozza, másrészt bemutassa a felsőbb osztályok magatartását. 

Mint említettem volt az elején, az előadás megfellebbezhetetlen érdeme és a rendezői elképzelést tűpontosággal tükröző részei a kórus, a tömegjelenetek, és ide sorolnám a kifejező, hatásos koreográfiát, valamint a színészek mellékszerepekben nyújtott remekléseit.

Az előadástól függetlenül, Andrei Șerban munkája felhívta a román szakma figyelmét is a szatmárnémeti Harag György Társulatra, amit fontosnak tekintek. Hiszen Bocsárdi László, Sardar Tagirovski rendezései, hogy csak két nevet említsek, bizonyítják, hogy a szatmárnémeti magyar színházi alkotók felvállalják a szórakoztatásnál sokkal messzebbre mutató, a századunk problematikáit tükröző, hiteles színjátszást. 

Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat

Frederick Loewe – Alan Jay Lenrner: My Fair Lady 
Musical
A Harag György Társulat és a Dinu Lipatti Filharmónia közös produkciója
Fordította: Baráthy György 
Rendező: Andrei Șerban 
Társrendező: Daniela Dima
Dramaturg: Daniela Dima, Bessenyei Gedő István
Díszlettervező: Irina Moscu  
Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna
Román fordítás: Daniela Dima, Tamás Ágnes  
Karmester: Novák Ștefan m.v.
Koreográfus: Bodor Johanna  
Zenei vezető: Manfrédi Annamária  
Zenei munkatárs: Bakk-Dávid László  
Light design: Cristian Niculescu  

Szereplők: Budizsa Evelyn / Kovács Nikolett (Eliza Doolittle), Bodea Gál Tibor (Henry Higgins), Frumen Gergő /Orbán Zsolt (Pickering ezredes, 3. Cockney), Rappert – Vencz Gábor (Alfréd P. Doolittle), Méhes Kati (Mrs. Higgins), Erdei Máté / Szabó János Szilárd (Freddy Eynsford-Hill, 2. Cockney), László Zita (Mrs. Eynsford-Hill, Szobalány), Keresztes Ágnes (Mrs. Pierce, Szobalány), Poszet Nándor (Harry), Péter Attila Zsolt (Jammie, 1. Cockney, Kikiáltó), Gaál Gyula (Kárpáthy Zoltán, Kocsmáros, Járókelő), Gaál Ágnes (Lord Boxington, Szobalány), Rappert – Vencz Stella (Transzilvánia királynője, Szobalány), Laczkó Tekla (Mrs. Hopkins, Szobalány), Bogár Barbara (Mrs. Higgins komornája, Szobalány), Kovács Éva (Görög diplomata), Vonház Ingrid (Virágáruslány), Sosovicza Anna (Szobalány)

Táncosok: Graz Denisa, Kengye Ádám, Kispál Nándor, Szilágyi Janka, Vonház Erik, Vonház Ingrid 
Fotó: Czinczel László

MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 2.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Második rész.

A TESZT második napján a látogatók három programon vehettek részt. A bondage-technika workshopon, amit Boshi Nawa koordinált nem jutottam el, mert átfedésben volt a horvát Kerempuh Megyei Szatirikus Színház A makrancos hölgy c. előadásával, amit mindenképpen szerettem volna megnézni. Jól tettem. A nap utolsó „néznivalója” a Taverna Miresia volt. Az előadás Mario Banushi rendezésében, az Athéni Epidaurus Fesztivál társulatával készült.

A makrancos hölgy tiltakozás a nők ellen elkövetett erőszak ellen,” – mondta a Katát alakító színésznő, Linda Begonja a szakmai beszélgetésen. Nem okozott ezzel nagy meglepetést, olvasható, könnyen követhető, egyes vélemények szerint kissé didaktikus előadás volt. Én nem ezt a szót használnám, de nem is vitatkozom vele. A makrancos hölgy – hogy megint csak a fent említett színésznőtől idézzek – réteges volt. Ha valaki didaktikusnak érezte, annak valószínűleg az az oka, hogy nem csak a történet állt több rétegből (intertextuális darabot vittek színpadra, az eredeti Shakespeare mellett más szövegekkel és különböző történelmi adatokkal fűszerezve) hanem a technika is, amellyel azt nekünk megmutatták. Kommunikáltak velünk nézőkkel, többet beszéltek „kifelé”, mint egymás között, komikusak voltak. Emellett elképesztő brutális jeleneteket is eljátszottak, de nem éreztem azt, hogy átlépik a határaimat, nem akartam becsukni a szemem, mert az elmémre sikerült hatniuk: biztonságos közegben éreztem a színészt, tudtam, hogy nem fog megsérülni és ettől képes voltam felfogni a mondanivaló valódi súlyát. Például: Angliában a nőknek évszázadokig (egészen a 20. század közepéig) tiltott volt „makrancosnak” lenni. A patriarchális társadalom elnyomása olyan szélsőséges nőgyűlöletre épült, ami európai embernek felfoghatatlan lehet, de az okozott sebek nem gyógyulnak be, ezek is ugyanolyan transzgenerációs traumák, mint a háborúk, csak erről nem sikk beszélni. Kiderült a szakmai beszélgetésen, hogy a társulat tagjai közül nem mindenki ért egyet az előadás által felvázolt problémával. A Petrucchiot alakító színész kifejtette, hogy nem érti, miért kell külön a nők elleni erőszakról beszélni, amikor az erőszak ugyanolyan rossz, bárkin követik is el. Igaza van. Majd kifejtette azt is, hogy ő semmiféle nemi alapú megkülönböztetéssel nem találkozik, hiszen a színház igazgatója is nő, az előadás rendezője (Selma Spahić) és dramaturgja (Emina Omerović) is nő. Elmondása alapján, ő nekik bármit megtesz, mert: 1. gyönyörűek, 2. okosak – „szerelmes lett beléjük”. Hát kedves Olvasó, én azt gondolom, pont emiatt van szükség az olyan előadásokra, mint A makrancos hölgy. Mert egy nő lehet bármilyen magas pozícióban, az első dolog, amivel dicsérik, a külseje. És ha egy férfi megtesz neki valamit, az azért van, mert „beleszeretett”. Nem lehet, hogy pont ezért didaktikus az előadás? Mert a társadalmunk vakfoltja az, hogy a nők a mai napig elnyomva élnek, hiába rendelkeznek egyforma jogokkal? A családon belüli erőszak is elnyomás, akkor is, ha „nem látszik”, vagy nem akarjuk, akarják észrevenni. Szavakkal is lehet sebeket okozni, nem csak ököllel, vagy korbáccsal. 

A nap második előadása a Taverna Miresia, egy nonverbális előadás. A rendező, Mario Banushi saját gyászfeldolgozása. Ezt a személyességet intim térbe, egy fürdőszobába helyezte a rendező, a szakmai beszélgetésen szakrális térnek nevezte. Megindító a kép, melyet elénk tár: a legbelsőbb személyes terünkbe is betolakodik a gyász, nem lehet előle elbújni. Akkor ér minket utól, amikor a legkevésbé számítunk rá: például akár kis- és nagydolgaink elvégzése közben. 

Eget rengető szomorúság uralkodik a színpadon, még a zuhanyból is eső esik, fürdővíz helyett. Első perctől értem, mi az előadás célja, várom a váltást, várom az akciót – hiába. Ahogyan a gyászolók elállatiasodva mocskolják be magukat és vonaglanak a színpadon, az jut eszembe, hogy a gyász vajon érzés, vagy ösztön?

A rendező végignézi a színpadról, ahogyan családja női tagjai szélsőséges érzelmi állapotban próbálnak valamit kezdeni a halott édesapa/férj hiányával. Négy nőt látunk lemeztelenedve, feltárva előttünk a színpadon nem megszokott, különleges testüket. Jól esne látni az ilyesfajta test reprezentálást, de a diszkomfort-érzetem nem hagyja. Látom, ahogyan a férfi rendező végignézi a nem annak nevezett, de erotikus pillanatokat, mindezt persze azzal a bizonyos egetrengető szomorúsággal. Szeretném, ha ő nem lenne a színpadon. Prűdnek érzem magam. De a képi világ remek képzelőerőről tesz tanúbizonyságot. Szívesen látnám ezt inkább fotókiállításon.

Mindent összevetve, a második napon is sikerült a lelkesedésemet és a kíváncsiságomat fenntartani. 

Folytatjuk

MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 1.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Első rész.

Akinek van némi tapasztalata „fesztiválozás” terén, nem lesz nagy meglepetés, amikor ezt mondom: bármely fesztivál kötelező programpontja a lemaradás valamiről. A TESZT első napján ezt a programpontot pipáltam ki, kissé elszontyolodva ugyan, de nem teljesen elkeseredve. Nem volt lehetőségem részt venni a megnyitón és az utána következő előadáson, a szlovén Via Negativa Száz köszöntőjén, de szerencsére elcsíptem a hazai pályán játszó társulat előadását.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem csapatával érkeztünk meg Temesvárra, s rögvest rohantunk tovább, hogy hova, azt akkor még nem tudtuk. Tomi Janežič szlovén rendező külső helyszínen, a Műszaki Egyetem régi Hidrotechnikai karának elhagyatott épületében rendezte meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának a 2023-ban legjobb előadás és legjobb díszlet kategóriában UNITER díjra jelölt 1978-at. Az előadás a Destin(y)ation sorozat 12 részének egyike, amiket 2025-ben a Nova Gorica/Gorizia Európa kulturális fővárosa program keretein belül fognak bemutatni. Előre szeretném leszögezni, az előadás felülmúlta a várakozásomat, pedig nagy elvárásokkal érkeztem: tetszett a rendezés, Branko Hojnik díszlete és a színészi játék is.

A szokatlan helyszín ridegséget sugároz magából, ahogy belép az ember a térbe, nyomasztó érzés telepedig rá. Megyünk fel a lépcsőn a terembe és azt mondja az egyik barátnőm: „Itt hús-vér emberek jártak.” Megborzongok. Aztán meglátom Ceaușescut és elejtem a színházjegyemet. Van emlékezete a helyeknek? Vagy az emberek hagynak maguk után érzéseket mindenhol, ahol életükben járnak? Lehet élni olyan helyen, ahol megannyi szörnyűség történt? Ezek a kérdések keringenek a fejemben, de mikor elkezdődik az előadás, már nem gondolkodom. Visz magával és én hagyom. Hagyom, hogy a színészek kapcsolódjanak velem és már-már családias hangulatban és vidáman hallgassuk együtt ezt a tekervényes történetet, amely családi anekdotákból áll össze. Meg némi edukációból, tekintve, hogy a katedrán állva kapunk átfogó tájékoztatást többek között arról, mi is az a Gyökerek sorozat. Hagyom, hogy a szereplők megszerettessék magukat velem. Aztán hagyom azt is, hogy elvegyék a kialakult biztonságérzetemet és a földbe döngöljenek a tragikus események felelevenítésével. Janežič „húzd meg-ereszd meg” játékot játszik a nézőivel: bevon, megsimogat, kilök, bevon, megpofoz, kilök, megnevettet, újra bevon. Emellett időutazásra hív minket a ’70-es évek Romániájába. A második Janežič előadás volt ez, amit láttam. Nagyra értékelem azt, hogy rendezéseiben a színészek valódi természetességgel beszélnek, és itt most nem az „élőbeszédre” gondolok, hiszen az technikai dolog, hanem arra, hogy minden megszólalás önazonos, hiteles és játékos – az az érzésem, hogy a színészek imádják ezt csinálni. Ha ez nincs is így, kellemes ez az illúzió és közösségteremtő erővel bír az, hogy mennyire természetesen vannak jelen a nézőkkel együtt a térben (még úgy is, hogy valódi parókakölteményeket viselnek).

Az előadás történetét kihívás ekkora terjedelemben felgöngyölíteni, szerteágazó és nem is a fő cselekményszál a lényeg, hanem az az élet és mélység, amely, mint a folyók mellékágai, övezi azt. Pont, mint egy ember élet- és családtörténete. Legyen elég annyi, hogy sok minden történt 1978. január 26-án, csütörtökön.

Folytatjuk.

Az előadásról korábban Hegyi Réka írt az Újváradban, kritikáját itt olvashatják.

MEGOSZTOM

Színjátékban egy színdarab

A Pesti Magyar Színház a 2023/2024-es évadban, közkívánatra újra műsorra tűzte a Házasságon innen és túl című, még 2008-ban bemutatott darabját.

1. Miért nem jössz már ki a kocsiból, baszdmeg? – Azt hittem visszajössz a cetlivel, …és tudod kivel kiabálj?! -Add ide nekem a ruhatárszámot, nincs kedvem várni egy órát, amíg megtalálod! — Na, állj be a pisilősorba, mert neked mindig kell, akárhova megyünk! — Már megint a telefont bámulod? Bezzeg más férfiak, még egy koktélt is képesek hozni a feleségüknek!

2. A színpadon másfél órán át férjek, feleségek szeretők panaszkodnak, veszekednek. Néha lejönnek a színpadról, beülnek a nézők közé, ők is nézik a darabot, a másik veszekedő házaspárt, majd helyet cserélnek, színpadi és nézőtéri párok. Ismert veszekedési helyszínek és pillanatok, lefekvés után a francia ágyban, rokonoktól hazafelé menet a kocsiban…ismert fájdalmak és frusztrációk, ismerős replikák. Semmi egzotikum! Vagy mégis? Ínyenceknek való egzotikum: mi magunk vagyunk terítéken a színpadon. A mi gyakran toxikus, máskor meg világmegváltó beszélgetéseinkből szőtte össze Háy János elbeszéléseit és azonos című elbeszéléskötetét. 

Most először vagyok a Pesti Magyar Színház Sinkovits-termében, így nem tudhatom, hogy valóban ilyen kicsi a színpad vagy Pinczés István, szándékosan ilyen kicsi térben mozgatja a szereplőket. A darab kabarétréfa-szerűen van felépítve: belép egy férfi és egy nő, beszélgetésükből kirajzolódik egy házastársi vagy éppen szeretői konfliktus, néha schlusspoénnal (kínos nevetések a nézőtérről), néha fájdalmas dilemmával zárul a jelenet, és jönnek is a következők. Természetesen a jelenetekből összeáll egy narratíva is, a Háy Jánosra jellemző pszichologizálással és pszichológus-ellenességgel, de a közönség mégis egyszerűen csak azt szereti, hogy most nem királyok vagy éjkirálynők, nem hattyúk vagy varázsfuvolák, nem szenvedélyes Rómeók és mindenre elszánt Júliák, hanem budapesti átlagemberek és fájdalmaik szólalnak meg.  Találnak megértésre vagy oldásra a humor által.  A darabban van egy szereplő, a „lány”, aki nem szólal meg csupán gesztusaival mutatja ki érzelmeit, ő a vádaskodó vagy védekező párok ellentéte, aki őszinte érzelmeivel visszatereli a darabot az érzelmi síkra. 

A színházi élményt számomra mégis a darab díszlete jelentette. Kedvencem a nézők felé 45-fokos szögben felállított nagy francia ágy, amibe inkább belépnek, mint befekszenek a szereplők, a gondosan felragasztott vagy mágneselt kispárnák, távirányító, és éjjeli lámpa társaságában, valóban a nézők orra előtt folyik a házastársi perpatvar. A hosszúkás asztal, felemelve és két sörrel, már bárpult lesz. Leengedve négy székkel és egy kormánnyal, már autó, két nagy tükörrel pedig már szépségszalon. 

A darab végén mégis kitágul a tér: a Gellért-hegy és az Erzsébet-híd fényképeinek darabjaiból a szereplők összeállnak az ismert budapesti látképpé, miközben a magányról szóló monológ, egyetlen a darabban, talán arra próbálja ráébreszteni, az eddig cinkosan összekacsintó férjeket vagy feleségeket, hogy lehetne igazán szebben is élni. 

3. A darab végén: vastaps. Az előtér, a ruhatár szinte néma. Az utcán magassarkú cipők kopogása, szövet kabát sziszegése az egyetlen hangélmény. 

2024. február 6., Budapest

MEGOSZTOM

Cyber Cyrano – nem csak tinédzsereknek

Ami immár közhely, hogy a színháznak napjaink társadalmáról és ezen belül az egyénről kell kérdéseket megfogalmaznia, mintha az ifjúsági előadásokra nem tartanák érvényesnek a színházi vezetők, néha még az alkotók sem. Pedig előbbiek és utóbbiak is szomorúan veszik tudomásul, hogy a kis- és nagykamaszok, a fiatalok csak akkor nézik meg a nekik szánt produkciókat, ha muszáj, de akkor is nagyon unják. Őszintén: nem csodálom. 

Ezt a „hagyományT” törték meg Debrecenben. A Csokonai Nemzeti Színház Fórum Színház épületének Kóti Árpád termében a kamaszok, fiatalok saját problémáikkal szembesülnek a Cyber Cyrano előadásban. Tasnádi István színművét névrokona, a nagyváradi Tasnádi-Sáhy Péter a kamaszok problémai iránti érzékenységgel állította színpadra, és egy olyan újítással, ami tükrözi a fiatalok virtuális és valós világát 2023-ban: az előadásban megjelenő fotókat a mesterséges intelligencia (MI) „készítette”, persze az alkotók fantáziájának „betáplálásával”. A fiatalok elkezdték ugyanis használni az MI-t, az idősebbek pedig félnek tőle. Mert lehet hasznos és veszélyes, attól függ, ki, mire, milyen szándékkal alkalmazza. Az előadás alkotói megmutatták, hogyan lehet kreatívan a művészet szolgálatába állítani.

Szintén ugyanez a kérdés a közösségi platformokkal kapcsolatban, csak azokat már mindegyik korosztály megszokta. Már a TikTokba is betévednek a 18-nál jóval idősebbek (is). Mert nagyszerű kommunikálni általa, virtuálisan elérni a földgolyó bármely pontját, ugyanakkor rombolni is képes az értelmet és az érzelmet.

Meglátásom szerint a nagy kérdés: kinek a felelőssége, hogy a gyerekek hogyan, miért és milyen céllal költöznek, menekülnek a valós létből a virtuális világba. Ez a Cyber Cyrano kérdése is, anélkül, hogy bár egyetlen szó vagy képi utalás is történne erre.

Az előadásban három középiskolás, két lány és egy fiú drámája bontakozik ki. A szerző egy megtörtént esetet dolgozz fel. A cím Rostand, 19. század végén íródott romantikus drámájára utal, melyben a főhős, Cyrano csillogó elméjét „kölcsönzi” a szép Christiannak, hogy utóbbi arcával meghódítsa a szeretett nőt. A 21. században virtuális arcokkal hódítanak, vagy vezetnek félre. 

Zsuzsi, Heni és Máté szokványos kamaszok. Barátsággal, szerelemmel küszködnek, kortársaikkal és önmagukkal vannak konfliktusban. Tartok tőle, hogy a kirekesztés, megszégyenítés, közismertebb nevén a bullying is szokványossá vált az iskolákban, osztályokban. 

Zsuzsi és Máté jópajtások, Heni az újonnan jött, magabiztosnak tűnő szép lány elválasztja őket. Zsuzsi páriává válik, ciki vele barátkozni, a virtuális világba menekül és kitalált személyekkel, történetekkel rászedi Henit és Mátét. Nem akar ő rosszat, csak kitolni a másik kettővel, bebizonyítani, hogy okos, ugyanakkor felismeri a manipulációs készség adta hatalmat. Elhiszik neki a kitalált mesét, a virtuális és a valós összefolyik. Heniről kiderül, hogy a magabiztossága csak látszat, önmarcangolásában testi fájdalmat okoz magának. (Hány fiatalról derül ki, hogy vagdossa, kínozza magát, hogy a fizikai fájdalom valamelyest elfedje a lelki vívódásokat, az önbizalom hiányát, a társak okozta kínokat? A statisztikák szerint sokan vannak és egyre többen.) A játék tragédiába fullad. A két fiatalt megrendíti társuk tragédiája. Ugyanakkor mintha Máté csodálni kezdené Zsuzsit, utóbbi pedig mintegy a hatalom mámorában közli, hogy talán folytatja, könyvet ír a virtuális térben. 

Florina Bellinda Vasilatos funkcionális, állandóan változónak tűnő tere, Ungvári Oszkár fény- és hanghatásai, zenei kompozíciói hol a valós, hol a virtuális teret varázsolják színpadra, a jelmezek pedig a divaton túl, a tinédzserek ikonjait idézik. Katona Gábor koreográfiája diszkréten kalauzol végig ezeken a világokon, jelzi a gyerekek vad és szelíd álmait. 

A rendező pedig biztos kézzel mozgatja a fiatal színészeket. Megteremti a kamaszkorra jellemző derűt és zaklatottságot, érzékelteti az érzelmi sokszínűséget, az erre az életkorra jellemző szenvedéseket és örömöket. 

Az előadás minden pillanata hatásos, izgalmas, néha humoros, máskor szívszorító. S mi más lenne a színházi játék célja, mint hatni a nézőkre, érzékennyé tenni minket a felvetett kérdések iránt. Néha a clownok derűvel kevert szomorúságát, máskor a játék élet-halál tétjét vélem felfedezni az előadásban. Úgy tárja elénk ennek a korosztálynak a hangos, színes világát, hogy megérezzük és megértsük a hangok, színek, lázadások mélyén háborgó érzelmeket, vívódásokat, félelmeket, bizonytalanságokat. Az elveszettséget a valós világban és az álmodozást a virtuális létben. Gyönyörű pillanat, amikor egy régi táncdal néhány hangjával jelzi az előadásban a fiatalok vágyát romantikára, szerelemre. Megrendítő, ahogy kiderül Heni önbántása. S az előadás minden jelenete humorral vagy kegyetlen erővel mutatja meg a három fiatal menekülésvágyának okát, megfogalmaz egy kérdést, amin még napokig lehet és – szerintem – kell töprengeni. 

Tasnádi-Sáhy a bemutató után elmondta, hogy egy 15 éves lánnyal, Franciskával konzultált arról, milyenek a manapság a kamaszok, hogyan beszélnek, milyen sajátos szavakat, kifejezéseket használnak, hogyan viselkednek egymás közt és az iskolában, mik a gondjaik, vágyaik álmaik. Mert a fiatalokat is csak úgy lehet megismerni, ha figyelünk rájuk, beszélgetünk velük. 

Ezt a tudást is átadta a három fiatal, tehetséges színésznek. Szép Evelin, Fekete Patrícia, Komlódy Márk hiteles kamaszok, ugyanakkor hatalmas erővel képesek elénk tárni az általuk játszott fiatalok mélyre zárt érzelmeit, belső harcaikat. Pompásan játszanak, egyszerre könnyedek és drámaiak. Minden szavuk, mozdulatuk, gesztusuk őszinte és igaz. Komoly karriert jósolok nekik a színészi pályán.

Előadás után figyeltem, mit beszélnek a fiatalok, akiknek szemmel láthatóan tetszett, amit a színpadon látták. Egyik lány a könnyeit törölgetve mondta a barátainak, hogy az osztályából is kórházba került valaki, mert addig csúfolták a közösségi hálón, ameddig felvágta az ereit. Szerencsére időben megtalálta a testvére. A lépcsőn felfelé viszont egy kisebb társaság azon nevetgélt, hogy a két szereplő „bekapta a horgot”, nem ellenőrizték, kivel csetelnek. 

Én azon gondolkodtam, hogy hol vannak a szülők, a pedagógusok, miért nem figyelnek a gyermekekre, a kamaszokra. 

Mert ők nem véletlenül nem jelennek meg az előadásban, és sok szó sem esik róluk. Nem meglepő felismerés mind a szerzőtől, mind a rendezőtől, hogy a korukra jellemzően zárkózott kamaszok inkább a virtuális térben keresnek megoldásokat a gondjaikra, minthogy a családjukhoz, tanáraikhoz fordulnának. 

Csak remélni tudom, hogy szülők és pedagógusok tolongani fognak, hogy megtekinthessék a Cyber Cyranot. Sok mindent megtudhatnak a gyermekeikről, illetve tanítványaikról. Abban viszont biztos vagyok, hogy a fiatalok szívesen megnézik, mert végre egy számukra meghirdetett előadás valóban róluk szól.

Debreceni Csokonai Nemzeti Színház 
Tasnádi István: Cyber Cyrano 
Rendező: Tasnádi-Sáhy Péter 
Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Vasilatos
Zenei és vizuális tervek: Ungvári Oszkár
Koreográfia: Katona Gábor
Rendezőasszisztens: Ozoroczki Erika
Szereplők: Szép Evelin (Zsuzsi), Fekete Patricia (Heni), Komlódy Márk (Máté)

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 8.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának nyolcadik, befejező része.

A fesztivál utolsó szakaszára visszatértünk Gyergyószentmiklósra, ahol az M Studio Are we human or are we dancers? (Emberek vagyunk vagy táncosok?) című előadása nyitotta a záró sorozatot. A sepsiszentgyörgyi társulat alkotása fizikai és prózai színház határán mozog, témája a tánc, a performer és magánember viszonya. A produkció több koreográfiai egységet foglal magába, közöttük hangzanak el a monológok. Az előadás fő erénye a táncosok természetes jelenléte, emberközelisége. A címből ítélve épp ilyen koncepcióra számítottam: a táncos/performer testtapasztalatának megélése miatt érdekes, és az általunk kevéssé átlátott világba kaphatunk betekintést. Azt is vártam, hogy megmutatja a művész civil és színházi életének kapcsolódását, s hogy a színpad mennyiben formálja át a személyiséget. Ez utóbbi kevésbé jelenik meg, lett volna még miről beszélni az előadásban.
Nyilvánvaló, hogy a Are we human or are we dancers? a táncszínház demokratizálásának irányába tekint, de Ioana Marchidan koreográfus koncepciója nem volt kellőképpen kimunkált, nem fogalakozott a részletekkel, amiért olyan izgalmasnak ígérkező elemek maradtak levegőben, mint a rajzok, vagy a különböző témájú, nem mindig jól szerkesztett személyes szövegek, a közönséggel való interakció. Sokszor úgy éreztem, a releváns kérdésfelvetések mellett közhelyes asszociációk jelennek meg, például az előadás vége felé elkészülő padlórajzok esetében. Furcsa, hogy míg a koreográfia folyamatosan a tömeg–egyén ellentétre összpontosít, az előadás egésze nem bontja ki kellőképpen ezt a témát. Egységesebb lett volna a produkció, ha asszociációs szempontból a szövegek szorosabb együttműködésben léteztek volna a látvánnyal és a koreográfiára nagyobb hangsúly kerül, akár technikai szempontból is.

A Csíki Játékszín Pillanatfelvétel című előadását, a felfelé futó testhőmérsékletem miatt kénytelen voltam kihagyni.   

Az Andrei Mureșanu Színház produkciójára viszont elmentem, és nem bántam meg. Az Eugen Jebeleanu rendezte La Ronde meghökkentő, katartikus színházi élményt nyújthat a kellő nyitottsággal rendelkező nézők számára. Izgalmas és merész előadás, nagyon jó színészi alakításokkal, pontosan eltalált színpadi váltásokkal és átgondolt rendezői koncepcióval. A La Ronde olyan értelemben provokatív, hogy a szexualitás sokszínűségét járja körül, megvalósításában pedig egzakt megoldásokhoz nyúl. Ritkán látni például kelet-európai színpadokon csókot azonos nemű párok között, vagy konkrét szexuális segédeszközt. Sem a szerző (a Yann Verburgh írta a darabot Arthur Schnitzler A szerelem órája című műve nyomán), sem a rendező nem általánosan, vagy didaktikusan kezeli a témát. Izgalmas emberi történeteket látunk művészi szinten megvalósult jelenetekben. Jebeleanu szerencsésen elkerülte a közönségessé válás zsákutcáját: pontosan kiszámítva adagolt minden olyan elemet, ami szokatlan lehet a nézőnek, és mindig tudja, hol elég a provokációból. A La Ronde azért is tud ennyire jól működni, mert egyszerre marad safe place közönség és színész számára, és teremti meg a színész-néző közötti intimitást, közelséget.

A Váróterem Projekt Alkésztisz előadása ehhez képest sokkal szűkebb és fizikailag közelebbi térben játszódott, ám kevésbé volt érzékelhető az átvitt értelemben vett közelség. Visky Andrej rendezésének alapgondolata Alkésztisz és Admétosz kiüresedett, kényszeredett kapcsolata, a feleség halálvágya. Úgy vélem, Euripidész darabjának ez a rendhagyó értelmezése kegyetlen őszinteséggel beszél női elnyomatottságról, de talán szélsőségessége és a történet árnyalásának hiánya miatt kevésbé volt hiteles. Az Alkésztisz tézisét tekintve lehetne feminista, de a karakterek egydimenziós mivolta miatt didaktikussá válik. Félresiklani látszott a színészvezetés: sajnos az üres formaiságon kívül nem sok érzékenységet fedeztem fel a karakterek ábrázolásában. Kivétel Pál Emőke alakítása, aki szemmel láthatóan karaktert épít, a valóban erős színészi jelenlét megérintő alakítássá formálódik. Azonban az élő és gondolkodó Alkésztisz műanyagbábok között ragad egy teljesen kaotikus világban.
Abba a szürreális helyzetbe kerültem most is, mint a fesztivál elején látott Amadeus esetében: nem tudtam kitalálni, hogy pontosan mi történik a színpadon. Bizonyos jeleneteknél nem láttam a történések logikáját, nem értettem az előadás szabályrendszerét, ha volt neki. Erre egy példa: Alkésztisz halála után is jelen van a színpadon. Úgy jár-kel, hogy senki sem látja, ő viszont mindent érzékel: azt gondolhatnánk hát, hogy szellem. Azonban egyszerre csak manifesztálódik, a többiek is érzékelik őt, leteperik, valami erőszak szerű történik a színpadon, majd mindenki számára valóságossá válik, hogy ő Alkésztisz. Rejtély marad, hogy ez Alkésztisz hullája, vagy a köztünk maradt fizikai megtestesülése, esetleg lelkének Leia hercegnőhöz hasonló, hologramos kivetülése-e, hiszen a testet eltemették. Kiásták? Nekrofíliáról van szó? Metaforikusan elvont jelenet? Hogyan kerül Alkésztisz bármilyen formában is Heraklész vad bulijába, amin Admétoszon kívül az egész háznép részt vesz? Egyáltalán mi történik a színpadon a stroboszkóp villogásán kívül? Egyik kérdésre sem kapunk választ, s ez csak egy körülbelül tízperces jelenet a másfél órás előadásból. Az előadást nem tudtam élvezni, mert káosz uralkodott a színpadon. Hiába voltak hát a jó ötletek, a szuper önreflexiós kísérletek, a koncepció nem volt megfelelőképp összerántva és a színészek voltak kellőképp instruálva. Azt hiszem, Pál Emőke remek alakításán kívül egyedül Gábor Zsófia látványa és jelmezei voltak még igazán értékelhetők. Egyedinek és ütősnek találtam az előadás vizualitását (a rengeteg tollpihét és felesleges kelléket leszámítva).

A Kollokviumot a marosvásárhelyi A nép ellensége zárta. Találó leütése volt a fesztiválnak, hiszen egy olyan előadásról van szó, amiről, bevallom, órákon át vitatkoztunk a YourLivingRoom udvarán. Keresztes Attila rendezése ugyanis egyfajta kőszínházi keretek közé zárt fórumszínházi kísérlet, a közösség és egyén szembenállása, a korrupció, a demokrácia, a hatalom igazságtalanságának témakörében. Nagyon nehéz belekötni a rendezői koncepcióba, ha az előadás ennyire olajozottan működik (itt kiemelem Henn János remek improvizációs készségét). A rendező Ibsen darabját a résztvevői színház formai keretei közé helyezi, azonban a néző bevonása mégsem valós interakció, hiszen nem tud valóságosan változtatni a darab menetén. Szerintem értelmezés kérdése, hogy ez az előadás erőssége, vagy hiányossága-e, ugyanis minden előre determinált és csak a meghatározott improvizációs kereteken belül működik, emiatt (a látvány erre ráerősít) a produkció egészében is valamelyest sterilnek tűnik. Ugyanakkor A nép ellensége nagyon sok indulatot szülhet a befogadóban, mert hiábavalónak érzi interakcióját. (Az előadás végén szavazunk a főszereplő sorsáról, de a szavazást meghamisítják és a hatalom érdekei érvényesülnek). Azt gondolom, hogy ez nagyon izgalmas módja annak, hogy érzelmileg bevonják a közönséget, más kérdés, hogy valóban kialakul-e párbeszéd, vagy egyáltalán akarja-e az előadás, hogy kialakuljon. Itt is, mint a színházban általában, nagyon fontos a színész jelenléte, hogy megteremtse a közeget a nézői részvételhez, és működjön az előadás történetisége. Számomra a legemberibb, leginkább elgondolkodtató karakterek az újságírók (Galló Ernő, Bartha László Zsolt), nekik a legdrámaibb a helyzetük, valószínűleg amiatt is, mert ezek a szerepek színészileg a legkidogozottabbak. Hiányosság, hogy kevésbé kidolgozott az egyetlen női karakter lélektana: Katrine (Moldován Orsolya) megmarad a felszínes háziasszonyi szerepben. Sokszor nem értettem a feleség motivációit és úgy érzem, hogy bár Stockmann (Sebestyén Aba) számos olyan helyzetet teremtett (a férfi nyilvánvaló önteltsége és gátlástalansága), amelyekre a nő reagálhatott volna, ezek a szituációk végül nincsenek kijátszva. Katrine, annak minden negatív tulajdonsága ellenére támogatja a férjét, ahogyan azt egy feleségnek tennie kell, miközben vezeti a háztartást és vendégeket fogad. Az előadásban nem jelennek meg a női szempontok.
Az előadás számos megválaszolatlan kérdést hagy maga után, azonban ezt inkább pozitívumnak, mintsem negatívumnak tekintem. A produkció hatásos, nem hétköznapi és összességében erőteljesen bevonja a nézőt. Keresztes Attila rendezése joggal volt a fesztivál záróeseménye.
Így ért véget a XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium. Úgy gondolom, a szervezés minden tekintetben megállta a helyét. Közönségbarát, szakmailag gördülékenyen működő fesztiválon vettem részt, amit ezúton is köszönök! Az előadások sokszínűek voltak minden tekintetben, tehát aki úgy dönt, hogy viszonylag rövid idő alatt szeretne mintát venni a multikulturális romániai színjátszásból, annak mindenképp ajánlom a két év múlva ismét esedékes tizenötödik Kollokviumot.

Képünkön jelenet az Andrei Mureșanu Színház La Ronde című előúadásából

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 7.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának hetedik része.

A Kollokvium sokadik napján a Csíki Játékszín színpadán szerepelt A Csókos Asszony Lovagjai, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház produkciója. Az Urbán András rendezte előadásnak már a műfajmegjelölése is különleges: szindikális operettgála. Ez, akárcsak többi általam látott szabadkai előadás, a néző provokálására, a groteszk humorra, a dinamikus színpadi jelenlétre alapoz. Kicselezi a közönséget, hiszen operettműsorral kecsegtet, hogy aztán kimozdítsa a befogadót komfortzónájából.
Urbán András nyilvánvalóan nem az értelmezést nyújtó színház egyhangúságának a híve, ez a produkció is a néző szellemi aktivitását követeli. A Csókos asszony lovagjai tulajdonképpen egy történeti ívre (a színészek lázadására) felfűzött, elkülönülő jelenetekből összeálló operettparafrázis. Profanizálja a lecture performance, vagy a storytelling formai kereteit, amennyiben a színházi abúzus mechanizmusát próbálja hamis realitást mímelve taglalni, és kifigurázza az operett műfaját, hiszen alapvetően operabetétek átdolgozásával dolgozik. Szerintem dramaturgiai szempontból az előadás jól szerkesztett, az elidegenítő, durva nyelvi elemek is helyükön vannak, a sajátos nyelvezet nyomán, a vulgaritás szinte zeneiséget kap. A humor forrása is nagyrészt a nyelvhasználathoz kapcsolódik (dramaturgia: Góli Kornélia, Oláh Tamás). Poénok, gagek, karikatúrák halmaza jelenik meg a színpadon elég jó arányban és adagolásban, energikus színészi játékkal. Kiemelendő, hogy a társulat tagjai kiválóan énekelnek és táncolnak ebben a produkcióban: olyan érzésem volt, hogy bármelyikük elmehetne operettet játszani, ha akarna. E színészi képességek nélkül, vélhetően a rendezői koncepció sem működött volna, így azonban a csapat sokszínűségére és profizmusára kaptunk újabb bizonyítékot.
A produkció egyik történeti eleme a színházon belüli zaklatás, ami eleve kényes téma. Az, hogy a rendező ezt (is) szarkasztikus környezetbe helyezi, szerintem kérdéseket hagyhat a nézőben az előadás társadalmi állásfoglalásával kapcsolatban. A záró jelenetben több olyan táblát mutatnak fel a színészek, amelyek egyértelműen ironikusak. Közöttük volt a „Le a független színházakkal” feliratú, valamint egy, a színházon belüli abúzus ellen kiálló szöveg. Ebben az esetben kicsit zavarba jövök az előadás üzenetét tekintve, mert persze jóhiszeműen lehet azt mondani, hogy a produkció kiáll az emberséges színházi munkakörülmények mellett, de végeredményben a magyarországi és romániai színházi közegekben gyakorta előforduló abúzuson gúnyolódik. (A szerbiai viszonyokról nem tudok nyilatkozni). Nyilván, ha a szólásszabadság mellett állunk ki, érdekes színezetet kap a színészi nyekergések megmutatása, de nekem úgy tűnt, mintha Urbánnak, minden komikum ellenére, maga felé hajlott volna a keze. A morális, etikai kérdések végig ingoványos talajon mozognak, vitathatóan kezeli az erkölcsi dilemmákat, de talán ez szüli az előadás feszültségét, nem pedig a provokatív nyelvezet, vagy a szexuális tartalom. Lehet, ennek is köszönhető, hogy jól működő előadás, remek komédia jött létre.
Mindezek mellett az is szembetűnő, hogy a produkció milyen gyorsan kopik, éppen a jelenbe való beágyazottsága miatt (covid, zaklatási botrányok, pénzmegvonások tematizálása). A Csókos Asszony Lovagjait 2021-ben mutatták be, én 2022-ben láttam Temesváron. Az előadás másfél év alatt is észrevehetően fáradt, bár valószínűleg ennek egyik oka, hogy Mészáros Gábor sérülése miatt Ozsvár Róbert vette át a szerepet, akire nem mindig passzoltak a kollégájára írt poénok.

A nagyváradi Szigligeti Színház Én, a féreg című előadás rendkívüli látványvilága már az első percekben megfogott (díszlet: Szakács Ferenc), de amúgy is kivételes hangsúlyt kapott a nézők bevonása. Kárpáti Péter darabja ugyanis arra épít, hogy a Kafka elbeszélésében megjelenő férget a közönség, – mint százlábú rovar – testesíti meg. Mindenki egyes szám második személyben kapja a sértéseket, a rosszallásokat, s bár a nézők között ül a Gregor Samsa-t játszó színész (Tőtős Ádám) is, nagyon megrázó lehet a féreglét, a másság, a kirekesztettség saját bőrünkön való megélése. Kovács D. Dániel rendező szépen kezeli ezt a sokkoló helyzetet: a civilek, bár megszólítják őket, és időnként fizikailag is bevonják a játékba, a civilek kivételes esetektől eltekintve, mégsem traumatizálódnak ettől. Ennek oka valószínűleg a zseniális humor és a pontos időzítések. Tőtős Ádám megérintő alakítása, a társulat színészeinek hiteles színpadi jelenléte, és a nézői reakciókra való érzékenysége fenntartja a befogadó figyelmét és puhítja a megszólítottság kellemetlenségérzetét. A produkció nagyon pontos dramaturgiai érzékkel (dramaturg: Bíró Bence) kezeli a kabaréhangulatú jelenetek kitartását, a színészi improvizációk arányát az előadás egészében.
A színészvezetés pontos, a karakterek egytől-egyig követhetőek. A kafkai léttapasztalatot, a különös, groteszk-borús világot az előadás autentikusan és élvezhetően tudta megjeleníteni. Ki kell emelnem a jelmeztervező (Bajkó Blanka Alíz) és a sound designer (Hodu Péter) munkáját is. Kevésszer látok olyan előadást, amely ennyire minden elemében pontos és működőképes lenne, még térspecifikussága és vendégjáték mivolta ellenére is.
Különös, hogy műfaji megjelölésében – Kafka kabaré –, csakúgy, mint a szabadkaiaké, ez is hajlamos megtréfálni közönségét. Úgy gondolom, mindkét produkció ilyen értelemben nyitottságra kondicionálja a nézőket, pláne, ha vendégjátékként játsszák. Mindkét előadás szórakoztató élmény volt számomra, miközben nem egyszerűen nevettetett, de gondolkodtatott is. A Kollokvium csíki része így méltó módon ért véget. Következik ismét Gyergyó.

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 6.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának hatodik része.

A fesztivál Csíkszeredán folytatódott, és talán ezt az állomást vártam a legjobban, mert nagyon érdekesnek ígérkeztek az előadások. Első nap Radu Afrim Napraforgó című előadását láttuk, amit Pass Andrea drámája alapján állított színpadra a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatával.
Afrim jellegzetes rendezői stílusa a Napraforgót is meghatározza: a visszatérő karakterek, a forma- és látványvilág szürrealitása, a jellegzetes színészvezetés. Mégis azt hiszem, hogy az általam eddig látott előadásokhoz képest ez lírai maradt, talán a Nyugalom költőiségét közelíti meg ez a produkció. Szerintem, egyértelműen elkülöníthetők a rendező megírt irodalmi, vagy színházi szöveg alapján készült előadásai, továbbá azok, amelyeket Afrim az adott társulat improvizációi alapján, illetve saját ötletből kiindulva alkot. Úgy gondolom, a Napraforgó esetében jót tett, hogy a történetvezetés lineáris és viszonylag koherens maradt, azonban a dramaturgiai sűrítés nem sikerült tökéletesen. Így az előadás néhány pillanatában nem tudtam eldönteni, merre tart a történet, sokszor inkább vontatottnak éreztem az előadás dramaturgiáját, Egyértelműen egy erőteljesebb húzást igényelt volna a darab. Nem tudom, Dálnoky Réka rendezőasszisztens mennyit dolgozott a rendezővel a szövegen, de azt gondolom, munkája hozzájárulhatott ahhoz, hogy a történetiség medrében maradjon az előadás. S még ennek ellenére is rengeteg olyan elem került a produkcióba, amelyet már kevésbé tartottam érdekesnek (pl. a vámpír gondnok, a medve-jelenet, a hajléktalan). A komikus karakterek voltak jobban a szövegbe ágyazva (például a Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka által játszott Erik és Dzsennifer karaktere), akik oldották a feszültséget. Összességében egy megindító, hatásos és jól megszerkesztett előadásnak tartom a sepsiszentgyörgyiek produkcióját, amelyben több kiváló alakítást is láthattunk. Számomra a legkiemelkedőbb színészi játékok Erdei Gábor (Apa) és Varsányi Szabolcs (Janka) nevéhez köthetők. Szépen kidolgozott, nem túlzó, de megindító alakítások voltak ezek, amelyek éreztették a drámai konfliktus feloldhatatlanságát. 


Másnap a Bukaresti Állami Zsidó Színház teljesen más stílusú előadása minden várakozásomat alulmúlta. A Rúth könyve egy művészileg nem túl igényes, a holokauszt témáját csak nagyon felszínesen és hiteltelenül érintő előadás, amely ráadásul mérhetetlenül vontatott is. A látottakat ellehetetlenítette a rendezői koncepció zavarossága: teljesen véletlenszerűnek tűnő dátumozásokkal ellátott időutazások, a szereposztások esetlegessége, a történet- és a színészvezetés hibái. Elméletileg különböző életkorú karakterek jelentek meg a színpadon, azonban közelről jól látszott, hogy a színészek nem a koruknak megfelelő karaktert játsszák. Ez azért volt zavaró, mert hiányzott a formai kerete. A színészek közül egyesek teljesen amatőr módon voltak elmaszkírozva fiatalabb, vagy idősebb életkort mímelve. Mindez talán nem lett volna annyira zavaró, ha nem ugráltak volna össze-vissza az időben, vagy ha a színészi alakítások rendben lettek volna. Alapvetően az irodalmi alapanyaggal – Mario Diament regénye – nem lehetett probléma, mert érzékenyen és emberi léptékkel kapunk jeleneteket a háború borzalmaiból, de azt hiszem, Eugen Gyemant rendező következetlensége és a botrányosan rossz színészi alakítások arra késztették a nézőt, hogy teljesen eltartsa magától a történelmi tényeket.
Erre jó példa a mindent felvállaló zsidó jelenete, akit a piros ételfestékkel bekent hentes (állítólag Mengele) arra kényszerít, hogy (látványos mímeléssel) szöget egyen. Én nem igazán szeretem, ha a saját nemzetemet érintő tragédiákat olcsó színházi eszközökkel szemléltetik, mert számos nézőben éppen az ellenkező hatást érheti el. Alapvetően nagyon nehéz egy elbeszélhetetlen tragédiáról beszélni, de akármi is legyen ennek a helyes formája, nem gondolom, hogy annak köze van ahhoz, amit Csíkszeredán láttam. És szeretném hangsúlyozni, hogy az előadás hiteltelensége a borzasztó színházi felszínességben gyökerezik, és nem abban, ahogyan a drámai alapanyagként szolgáló regény kezeli az elmagányosodás témáját, vagy az emigránsként megélt háborút, mert azt teljesen relevánsnak tartottam. Talán, ha a főszereplő, a mindig színpadon lévő Rúth jelenléte rendben lett volna, most más lenne a véleményem valamennyivel, de Katia Pascariu teátrális sóhajtozásai és civil jelenléte maximálisan elidegenítettek a történettől, a legkevésbé sem tudtam befogadni azt. 

Összességében mindkét előadást nagyon hosszúnak és szellemileg megterhelőnek éreztem. Nagyon sajnálom, hogy a Rúth könyve ennyire kiábrándítóan hatott rám. Mivel nagyon érdekesnek tartom a zsidó kultúrát, különösen rosszul érintett, hogy ez az előadás ennyire rosszul sikerült. Reménykedve várom a fesztivál folytatását.  

Fotó: Bartalis Előd felvétele a Napraforgó című előadásról

MEGOSZTOM

Kollokvium 2023. Fesztiválnapló 5.

A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának ötödik része.

Féfiak női szerepben, színészek szerep nélkül – talán így foglalhatnám össze a Nemzetiségi Színházi Kollokvium hatodik és hetedik napján látott előadásokat. 

Az utolsó két székelyudvarhelyi nap a nagyon vártak közé tartozott mind a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház előadását tekintve, mind a szatmárnémeti Harag György Társulatét. A Horváth Hunor által rendezett Cselédek számomra magasan az eddig legkiemelkedőbb produkció volt, a Kasimir és Karoline azonban  nem váltotta be a reményeimet.
Kissé kimerülten érkeztem a szebeni előadásra, mert már igen sok produkció volt a hátam mögött az elmúlt napokban. Habár a fesztivál még csak hat napja tart, a hullámzó művészi teljesítményű előadások, melyekből egyes napokra kettő is jutott, nagyon fárasztottak néha. Ezért is volt nagyon jó élmény a Radu Stanca Nemzeti Színház az addig látottaktól merőben különböző formavilágú előadása. A Trauma Kink-en kívül talán ez az előadás dolgozott még számomra izgalmas kísérleti elemekkel, s bár nem mondanám elsöprően újszerűnek a formavilágát, mégis valahogy merész volt, hiteles és nem finomkodó.  A Cselédek után nem olyan érzéssel hagytam el a termet, mintha a rendező zsebében ott maradt volna valami, amit nem adott oda nekünk, vagy amit nem mert kimondani. Az előadás érzékenyen és bátran jelenítette meg az alárendeltség, a kötődés, a magány, az elfojtás problémáit. Relevánsan és hitelesen gondolkodott társadalmunk olyan aktuális kérdéseiről, mint a nők szerepe, a cselekvőképesség, az alkalmazotti kiszolgáltatottság. Számomra mindig nagyon érdekes látni, hogy a posztszocialista környezetben mennyire más a viszonyulás a cselédséghez, mint a nyugati országokban, ahol talán elterjedtebb a takarító, bejárónő alkalmazása ma is. Nem túlzás azt mondani, hogy a probléma másként valóságos ott, mint nálunk. A darabbal kapcsolatban szerintem más-más asszociációkon alapulhatnak a személyes benyomások, mert mondjuk amíg Nyugat-Európában egy fokkal evidensebb a női egyenjogúság, sokkal mélyebb a társadalmi (és egyébként etnikai) szakadék a munkás és az értelmiségi réteg között. Ezzel ellentétben Kelet-Európában ez a mű sokkal inkább szólhat a nők helyzetéről, a kiszolgáltatottságról, a hatalmi visszaélésről. Az én értelmezésemben Horváth Hunor rendezése a kirekesztettség elemi tapasztalatát helyezte középpontba, a bújtatott elnyomás és kitaszítottság mechanikáját jelenítette meg, és minden elemében azt sugallta, hogy a kiszolgáltatottság nem állapot, hanem sors: a magánszféra megsemmisülése, nevetségessé válás, rejtőzködési kényszer és megmásíthatatlan nyomor. Ez a „koldussors” nem hagy kiutat, csak azt a hiú reményt keltheti, hogy változás jöhet létre a Madame meggyilkolásával, vagy a háziúr feljelentésével. Gyűlöletet, devianciát szül az alárendeltség és a lenézettség. Ezek a gondolatok fejeződtek ki zsigeri hatásossággal a színpadon.
A rendező ugyanis három férfival dolgozott a főszerepben: a kissé karikatúraszerű, szeszélyes és ellentmondást nem tűrő Madame-ot Daniel Bucher alakította. Meghökkentő színpadi jelenlétével azt az elnyomást testesítette meg, amely nem tudatos, mert nem gondolkodik felsőbbrendűségéről – természetesnek veszi azt. A két cseléd (Benedikt Haefner, Yannick Becker) félelemmel és tehetetlen lázadással mozogtak a színpadon, a három karakter találkozásakor megteremtődött a viszonyoknak megfelelő feszültség. Azt gondolom, hogy nagyon jó megoldás volt a férfi színészekre osztani a szerepeket, mert kihívó ruháik védtelenné tették őket, és számos olyan asszociációt működtetett, ami különlegesen kontextualizálta a történéseket. Az alapvetően maszkulin testű férfiak harisnyakötőben, rúzzsal, bársonyruhában, szipkával szépen ábrázolták a szexuális alárendeltséget is, hiszen nem hagyományosan szép női testek kerültek közszemlére, hanem a ruhák jelképezték a szexualitást. Az elidegenítés kiválóan működött. Ehhez képest a Jean Genet-t alakító Ana Tiepac egyes jelmezei, meglátásom szerint már túl kihívóak voltak, és összességében nem találtam a karakter funkcióját. Azt azonban helyénvalónak tartom, hogy egy ennyire nőközpontú darab előadásában részt vett egy női alkotó is.
A jelmezek (Gábor Zsófia) és a látvány (Golicza Előd) szerintem kifejezetten jól sikerültek, a ruhák érzékletes anyagai, a szerzői utasítást követő, nem behatárolható korszakból származó elemekkel, a forgó színpadszerkezet az engem mocsárra, vagy barlangra emlékeztető vízzel szerintem egytől egyig telitalálatok voltak. A vetítésalkalmazás, ami egyébként az erdélyi színházban finoman szólva sem az újdonság kategóriába sorolható, itt szerintem megállta a helyét, hiszen a karakterek ellenőrzöttségét szemléltette. A kettős valóság és a bomlott elmeállapot kifejezéseként is jól illet ide. A tér ilyen értelemben jól rezonált a cselédeket alakító Benedikt Haefner és Yannick Becker játékával, akik rendkívül finom és hiteles karakterábrázolással jelenítették meg Claire-t és Solange-t. Kapcsolatukban halvány, nagyon érzéki, már-már homoszexualitásba hajló intimitást fedeztem fel, amely kötődési viszony szinte meghatóan jelent meg minden ellentétességével és frusztrációjával együtt. Kimagasló színészi alakításoknak lehettünk tanúi.
Örültem, hogy Székelyudvarhelyen láthattam ezt az előadást, amely mind a rendezést, mind a színészi játékot, mind a látványt, mind pedig a zenei elemeket tekintve (amelyek alapja a kirobbanó energiákkal dolgozó Raklap zenekar) nagyon gondos művészi munka eredménye, amelyért akár utazni is érdemes.
A szatmárnémeti Harag György Társulat Kasimir és Karoline előadása Botos Bálint rendezésében, zavarbaejtő, nehezen befogadható volt számomra, mert a kivitelezés és a koncepció is kevésbé megmunkáltnak, hiányosnak, töredékesnek tűnt.
Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy az előadás zenei elemei pocsékak voltak és fülsiketítően rossz részekkel, de az mindenképp igaz, hogy néhol nagyon hamis volt az ének. Ez engem most különösen elkezdett zavarni, mert a napokban többször hallottam olyan zenei próbálkozásokat, amik nem jól sikerültek. A Harag György Társulat esetében határozottan az a véleményem (más előadáson is alapozva a megfigyelésemet), hogy a színészek egy része remekül zenél, egy része azonban nem rendelkezik erős zenei készségekkel. Várom azt a pillanatot, amikor egy rendező ezt figyelembe véve dolgozik majd a színészekkel.
Számomra az előadás látványvilága sem volt meggyőző, bár a Cselédek színpadképét is tervező Golicza Előd munkáját láthattuk ismét. Valószínűleg itt a produkció utaztatása is problematikus volt, például egy feketelyukat ábrázoló kuka volt az első sor előtt, ami, mint az előadást követő beszélgetésekből kiderült, csillagot ábrázolhatott. Azonban annyira rossznak találtam Székelyudvarhelyen a díszletezést, hogy sajnos annak ellenére sem mondhatok pozitívumot a látvány kapcsán, hogy tudom, Szatmárnémetiben az előadás valószínűleg egész másképp hathatott vizuálisan. Az első sor annyi szemetet és szó szerinti hányást kapott például emiatt a kuka miatt, hogy ha én ülök ott, talán nem néztem volna végig az előadást. A szerkezet ráadásul a szinte állandó mozgás miatt itt határozottan nehezítette a színészek munkáját.
Valószínű, hogy az előadásban a vendégjáték jellegen kívül az lehetett a gond, hogy a színészvezetés valahol nagyon félresiklott. Kasimir (Szabó János Szilárd) és Karoline (Keresztes Ágnes) között nem igazán volt kémia, nem alakítottak hiteles szerelmespárt, a lány karaktere kifejezetten lapos volt és megakadt az egyszerű naiva szintjén. Így Szabó János Szilárd teljesen egyedül maradt, és bár én a részéről éreztem valós színészi munkát, észrevehető volt, hogy kifelé mondott szövegrészeibe menekül a színpadon történő sivárság elől. Nem tudok számomra igazán meggyőző színészi pillanatokat felsorolni, ami nélkül sajnos nem lehet igazán erős előadást produkálni.
Nem láttam Szatmárnémetiben a produkciót, ezért nem tudom, hogy eredeti helyszínén milyen lehet. Talán érdemes megnézni ott is, így fenntartom a változtatás jogát a díszlet működésképtelenségét illetően például, azonban a színészvezetéssel és a zenei elemekkel kapcsolatban nem sok mentséget tudnék felhozni.
Így telt az utolsó nap Székelyudvarhelyen, másnap kocsikázás Csíkszereda felé, kávézás közbeni kritikaírás, könyvbemutatóra való sietés, tudva, hogy este Radu Afrim előadásával nyit a fesztivál harmadik szakasza.

Fotó: Bartalis Előd