Temesvári színházak inter- és multikulturális színházi minévada 2025-ben. Hegyi Réka összefoglalója.
Temesváron, két színházépületben négy intézmény működik. Egyikben a Mihai Eminescu Nemzeti Színház, a román Opera, a másikban, az egykori Városi Vigadó, valamikori báltermében Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Deutsches Staatstheater Temeswar tartja előadásait. A városban egyébként gyermek- és ifjúsági színház is működik, román és szerb tagozattal. Január utolsó napjaiban és február első napjaiban a magyar és a német színház közösen szerveztek miniévadot, avagy Showcase-t, ahogy újabban nevezik. A szervezők ennek keretében csokorba gyűjtötték az előadásokat, amelyeket a két intézmény vezetősége a hazai szakmabelieknek, nemzetközi fesztiválok szervezőinek és színházkritikusoknak szánt bemutatásra. A vendégekkel és a házigazdákkal beszélgetve az is kiderült, hogy a két intézmény fenntartója, költségvetési deficitre hivatkozva, úgy döntött, mindkét színház évente megszervezett fesztiválját csak kétévente fogja finanszírozni. Ezért idén, például, elmarad a TESZT, a Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó, amelyet 2008 óta szerveznek meg évente.
Caravaggio hiányzott
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház három előadást mutatott be a közös miniévadon: a Tomi Janežič-rendezte 1978-at, amiről már sokan és sokat írtak, a Badu mama gyermekei nonverbális bábelőadást, amely egy nagyon szerethető produkció, és a Danaost, Szabó Kristóf rendező-koreográfus nagyon vitatható színvonalú alkotását, Aiszkhülosz Oltalomkeresők című szövege alapján. Az így kialakítható összkép, sajnos, nem tűnik reprezentatívnak, hiszen a színház műsorán szerepel a Caravaggio-előadás, amely a Nemzeti Szépművészeti Múzeumban (a miniévad keretében is) látogatható Caravaggio fényei című kiállítás az előadáshoz (is) kapcsolódik, és a társulat, a múzeummal közös, Parafrázisok című projektben a legendás festő izgalmas, kortárs újraértelmezését kezdeményezte. Vagy, például, az alig egy héttel korábban, Nagyváradon megszervezett MAFESZT-en, a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) éves szakmai seregszemléjén, a Csiky Gergely Színház két másik produkcióját tartotta fontosnak megmutatni, a Kaukázusi krétakört és az Emlékfoltozókat…
Az 1978 című előadásról körülbelül egy éve már ezeken az oldalakon is beszámoltunk. Tomi Janežič dokumentum-fikcióját másfél éve mutatták be, egy dodekalógia részeként, amely nem csak a térség különböző társulatait és alkotóit kapcsolja össze, hanem Európa Kulturális fővárosait is, Temesvárt (2023) valamint a szlovén Nova Goricát és az olasz Goriziát – 2025-ban, a két határváros közösen viseli a címet.
Az öt napos program előadásait közönségtalálkozók követték, amelyeket Claudiu Groza színikritikus vezetett fel, illetve moderált. Ezeken a beszélgetéseken többnyire a színészek vettek részt az alkotóknak fenntartott helyen. Az 1978 kapcsán a színház igazgatója, Balázs Attila színész az előadás próbafolyamatáról és utóéletéről is beszámolt. Többek között részletek derültek ki a Dodekalógia 1972–1983 projektről is: Tomi Janežič szlovén rendező tizenkét előadásban (mindegyik, a címben szereplő évre fókuszál), a kelet-közép-európai térség tizenkét társulatával hoz létre, a történetek viszont összefonódnak, van egy-egy szereplő is, aki több produkcióban felbukkan. Mindegyik előadás a színészek személyes történeteiből indul ki, több generációs családi sagaba kovácsolva. A teljes dodekalógiát idén Európa Kulturális Fővárosában is bemutatják, sajnos nem egy fesztivál keretében, hanem minden hónapban egyet a produkciók közül.
Az 1978 szerteágazó története egyébként tipikusan az az előadás, amit érdemes másodszor is megnézni, hogy a szövevényes előre- és visszautalásokat megértsük. Természetesen enélkül is érthető, mert a történelmi utalások, a személyes emlékekből szőtt szálak, a kollektív emlékezetből összerakott figurák közül egyiket sem kell “validálni” ahhoz, hogy teljes legyen az előadásélmény.
Szabó Kristóf, a Danaos című előadás Németországban élő rendezője online kapcsolódott be a szakmai beszélgetésbe. Őt hallgatva, úgy tűnt, mi egy másik előadást láttunk aznap este: a menekült-létről, a kiszolgáltatottságról, a befogadók és a befogadottak erkölcsi dilemmái, természetesen, a magyarázatai nélkül is „átjöttek”. Értékeltük a nagyon színvonalas, élő zenei kíséretet is – kivéve, amikor a hangerő miatt, nem lehetett érteni a színészek replikáit. Azt gondolom, hogy a színészek szempontjából ez nagyon méltatlan volt, mint ahogy azok a jelenetek is, amelyekben a maszkok miatt nem lehetett azonosítani, hogy melyik szereplő beszél. Az előadás terét több olyan öncélú elem uralta (egy autóroncs a színpad közepén, egy emelvény a háttérben, baloldalt egy lerombolható hulladékfa-építmény), amelyeknek sem a történet, sem a rendezői koncepció tolmácsolása szempontjából semmilyen plusz jelentést nem képviseltek, s hogy tetézzék a káoszt, videoprojektorral rá is vetítettek ezekre (a díszletterveket is Szabó Kristóf jegyzi). De szerencsére az előadásnak van egy pozitív hozadéka is: a színészek jól és szívesen dolgoztak a vendégrendező irányításával. Kár, hogy a végeredmény nehezen befogadható a nézők számára.
Üde színfoltja volt a miniévad programjának a Badu mama gyermekei című bábelőadás. Varsányi Péter rendezése a szülői kötődésről, az anyai szeretet kontinenseken átívelő erejéről szól. Az afrikai mesét nonverbális elemekkel és halandzsanyelven „tolmácsolják”, bármilyen anyanyelvű néző, és szinte bármilyen korosztályú gyerekek számára is könnyen értelmezhető szimbólumokkal. Kicsit sajnálom, hogy az előadás nem maradt meg a minimalista díszletelemek – egy kifeszített kék zsinór (a folyó vagy a végtelen óceán), fényvisszaverő festék és fekete doboz, az egyszerű bunraku-bábok és az óriásbáb (az anya) – keltette hatásos képek regiszterében. és egy-egy jelenetben (New York, takarítónő porszívója, a péz-matrac, a hegyvidéki városka) fantáziát nélkülöző illusztrációval élt.
Hősből is lehet diktátor
A miniévad programjában szerepelt még egy gyerekelőadás, a német társulat Karácsonyi éneke (Eine Weihnachtsgeschichte). Tania Dăghici rendezésében a karácsonyi kísértethistória, csiricsáré bohóckodás és (a sok színváltás miatt) végtelennek tűnő díszletezés a félhomályban. Egy nagyon fontos közönségrétegnek szerettek volna kedveskedni a téli ünnepek körül, de a mese tanulsága nem biztos, hogy „átjött” a nagyon érzékeny és nagyon kritikus kiskorú nézőknek, akik, például a nyitójelenetben az első alkalommal még nevettek a csetlő-botló figurán, de amikor tizedszer is megbotlott, már nem érdekelte őket, hogy kicsoda, micsoda, és mi a szerepe a mesében. Sajnos az előadás további másfél órájában sem volt szerencséjük sok olyan jelenethez, ami igazán izgalmas lett volna, és lekötötte volna figyelmüket.
A német társulatnak a Showcase alatt volt még egy olyan előadása, amelynek közönségét nehezen tudta rávenni, hogy intenzíven figyeljen a történetre. A Színház mindenkinek inkluzív program keretében vakok és gyengénlátók egy csoportját is meghívták A fiú (Der Sohn) című előadásra. Sajnos Mădălin Hîncu rendezése nem tudta felkelteni ennek a csoportnak az érdeklődését, mégis nagyon hálásak voltak, hogy valaki megnyitotta számukra is a lehetősége, hogy akadálymentesen lehessenek ott a nézőtéren.
Florian Zeller darabja egy nagyon kényes, hazánkban még mindig tabunak számító jelenséget tematizál, a fiatalkori depressziót és öngyilkosságokat. A szöveg mellett az előadás másik értéke a színészi játék. Az apát alakító Bülent Özdil, a fiút játszó és Yannick Becker és az édesanyát formáló Blénessy Enikő is rendkívül összetett alakítással járul hozzá ahhoz, hogy megértsük, és helyesen értelmezzük a tragédiát. A rendezői truvájok, például a depressziós epizódok vakító tükrei, vagy a zártosztály orvosát és asszisztensét bolondként sematizáló értelmezése veszélyezteti azt, hogy komolyan vegyük úgy a fiú egyértelmű segélykiáltásai sorát, mind az orvos határozott, szakszerű véleményét.
(A szerzőre egyébként nagyon kíváncsi lettem, remélem lesz alkalmam megnézi a Csíki Játékszínben műsorra tűzött Az apát. Florian Zeller egyébként rendezőként is ismert, mindkét színdarabját megfilmesítette – Az apát Anthony Hopkinssal a főszerepben, aki Oscar-díjat nyert ezért az alakításáért.)
A szervezők off-programmal is kedveskedtek azoknak, akik Temesvárra látogattak. A nemzeti szépművészeti múzeum kiállításait és két kortárs galéria meglátogatása mellett volt alkalmunk egy független előadást is látni. Kocsárdi Levente, a magyar társulat tagja román nyelven mutatott be egy egyéni előadást Hamlet mortus est címmel. A Shakespeare-szövegekből összeollózott produkciót a tárgyak uraljak, sajnos néha a színészi alakítás kárára. Például Hamlet nyakában csak azért lóg egy kötél, rajta egy horoggal, hogy egy egészen rövid jelenetben legyen mire felakasztani a koponyát. Másik eklatáns példa: a minden szerepet betöltő óriási koporsó egy terráriumot rejteget, amiből egy igazi kígyó kerül elő, hogy…. Miért is? Nem is fontos. Sajnos a kígyó maradandóbb élmény, mint a színész. Kocsárdi Levente alakítása a Danaos címszerepében sokkal erősebb, de abban az előadásban a nézők figyelmét nagyon szétcincálja a hang- és kép-őrület. Itt egyedül van a figyelem középpontjában, de nem Hamletet látjuk, csak a sok-sok tárgyat…
Bocsárdi László rendezése is szerepel a Temesvári Állami Német Színház repertoárjában, José Rivera Felhőtektonika (Wolkentektonik) című költői darabja. Ebben a központi téma, az örök szerelem és az idő viszonylagossága nagyon szépen bontakozik ki a Bartha József-tervezte színes, 60-as éveket hangulatát idéző, „retro” – azaz ma is divatos díszletében. Különösen hatásos felvezető, az előadás végén is előadott Por el amor de una mujer kezdetű dal (Dana Borteanu előadásában).
A fantasztikus fordulatokkal tűzdelt mesében a légies, szórakozott, a „butuskánál” kicsit súlyosabb szellemi képességűnek tűnő Celestina del Sol (Silvia Török) Anibal de la Luna (Marc Illich) karjaiban köt ki. De hát mi a normális? Az előadás különleges hangulatát az a kettősség szolgáltatja, amivel a színházi csoda-elemeket leleplezik, hogy ezzel szembeállíthassák az igazi csodát, a szerelem mindent elsöprő erejét: a nézők szeme láttára locsolják csuromvizesre az esőben stoppoló Celestinát, a délszláv polgárháborúban megőszült Nelson (Harald Weisz) a színpad jobb sarkában lévő sminkasztal előtt alakul át, ám az egymásra-találás, a szerelmes párt kiragadja a térből és időből, számukra az a „normális”, hogy találkozásuk éjszakája, amikor „ég és föld között” lebegnek, csupán néhány együtt töltött óra, míg mindenki más számára, két év telik el…
Csak egy érdekesség: ha a benne találkozó nemzetiségeket nézzük, talán a teljes rendezvény sokszínűségét tükrözi ez a produkció: a Puerto Rico-i születésű Rivera Los Angelesben játszódó darabját német nyelven mutatták be, egy magyar rendező elképzelése szerint, osztrák és romániai magyar, román és német/szász/sváb alkotók…
A német társulat előadásai közül Jurij Kordonszkij rendezése jelentette a legnagyobb élményt. Jevgenyij Svarc A sárkány (Der Drache) című allegorikus meséje rendkívüli aktualitással bír a világban és hazánkban eszkalálódó politikai helyzetben. Természetesen semmi sincs nevén nevezve, nem is lehet. Konkrét korhoz nem köthető a díszlet sem, a jelmezek sem (tervező: Ioana Popescu). A játéktér kétoldalt két építőtelepi/felújításkor használt külső állvány, kis kerti mesterséges tavacska, enyhe szögben lejtő emelvény… A szegényes rongyokra és zsákruhákra egyszerre emlékeztető szürke jelmezek sem árulnak el sokat a szereplőkről, de kiderül, hogy mindegyiknek van egy-egy kapucnija, amit az előadás utolsó jelenetéig csak a sárkány és „emberei” viselnek… A színek is megjelennek időnként, például a cica illusztrációiban vagy a falubeliek piknikjén, amikor a lovag és a sárkány küzdelmét szeretnék megnézni…. Élő közvetítésben, sok képernyőn meg is kapják a “breaking newst” – ezek a kis humoros intermezzok fontos pillanatai a nyomasztó előadásnak.
Élő zene kíséri, akárcsak a keleti hagyományos előadásokban (pl. kabuki vagy pansori) a történetet. Sorina Savii és Lucas Kohl hangszereivel nem csak „aláfesti”, hanem formálja is a történetet.
A társulat ismét remekel, a sok jó alakítás közül mégis kiemelkednek a főszerepekett alakító színészek. Ioana Iacob uralma fénykorában sem félelmetes sárkány, érthetővé teszi, hogy gúnyt űz a tudatlan emberekből, bukása pedig tragikus ebben az előadásban, méltatlan módon leheli ki a lelkét a csatamezőn. Harald Weisz Lancelot szerepében hős és kalandvágyó lovag, aki szintén tragikus regiszterben szembesít minket azzal a szinte közismert történelmi ténnyel, hogy bárkiből, a sárkányölő hősből is lehet diktátor. Isa Berger Elsája pedig az igazi áldozat, első perctől: a sárkányé lesz, vőlegénye meg sem próbálja megmenteni, majd, mikor a sárkánytól megszabadulnak, az apja karjaiba löki a hatalomért cserébe. Lancelot visszatérése előtt ő (nem is kicsit) halott már, számára sem felemelő és boldog ez a vég.