A Bánságban, de a Partiumban is érdekes életmódról árulkodott a tanyai emberek világa. A tanya valami más területi és szubkulturális berendezkedéssel működött, mint azok a települések, ahol közelebb laktak, éltek egymáshoz az emberek. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogyan alakultak át a tanyák, a tanyaközpontok az elmúlt évtizedek során? Miért ritkultak meg vagy tűntek el teljesen ezek az életterek? Van-e lehetőség ma a tanyasi gazdálkodásban? És egyáltalán: mit árul el a nyelvhasználat a tanyával kapcsolatosan?
(Szilágyi Ferenc)
A többség számára a tanya egy romantikus kép, egy alföld közepén álló ház, csárda, gémeskút és házkörül álló néhány diófa. Ha a részletekre koncentrálunk, képzeletünkben felsejlenek lovak, libák, ördögszekér, naplemente és sár. A képben ötvöződnek a nagyon kézzelfogható, evilági részletek, az ódon hangulatú átfogó ábrándképpel. A magány, a fájdalmas szépség, az otthon érzése jut eszembe ezt a képet előidézve. Valami „nagyon magyar” életérzés hatja át ezt a képet. Úgy áll egyedül, az elemekkel dacolva az alföldi tanya, ahogy évszázados fájdalmunkkal mi magyarok állunk magányosan. Az igazi tanyában van valami megkérdőjelezhetetlenül magyar. A Kárpát-medence méhében fekvő Alföldön, a legnyugatibb pusztán, rögtön otthon érezhették magukat a keletről idevetődött eleink. Ez a legutolsó darabja a nagy nyílt mezők vidékének, ahol a távolban a zöld gyep összeér az ég kékjével. Nyugatabbra, ahol a hegyek összezárnak, már az erdők birodalma következik. A zord hegyek, erdők a nyugatiakat kis helyekre zárták össze. Városokat és falakat építettek: Európa régi, nagy városait. Mi tanyákat és faluközösséget alapítottunk a széles horizontú alföldeken. Igazi tanyát ne is keressünk a dombok között, a hegyvidéki szétszórt gazdaságokból álló települések sem ilyenek. Az igazi tanya az alföldön áll. Nem domborzati, vízrajzi okai vannak a különállásnak. A tanya magányossága szabad elhatározásban gyökerezik.
A tanyáknak is van életciklusuk. Nagy családokkal születnek és velük halnak el. Néhány generáción át léteznek, majd eltűnnek, időnként pedig hamvaikból élednek újjá. Voltak történelmi korszakok, mikor kirajzott az alföldi óriásfalvak népe és tízezrével alapítottak tanyákat. Voltak nehéz idők, amikor a tanyákat felszámolták. A modern kori hatalom nem szereti a tanyát. Nem illik bele a modern közigazgatás sablonkeretébe. Nem lehet statisztikailag megemészteni ezt a múltbéli „csökevényt”. A hatalom legtöbbször lemond a tanyáról, az önkényuralom pedig eltörli a föld színéről. Időként a tanyán élőket áttelepítik, sor- és bokortanyákat, tanyaközpontokat hoznak létre, hogy alapszintű közszolgáltatásokat nyújthassanak, és eközben ellenőrzést gyakoroljanak. Falvak jöttek létre, kockaházak épültek, hogy a még nagyobb önkény ezeket is megpróbálja eltörölni. A földeket tagosították, szövetkezetek és állami gazdaságok alakultak. A tanyasiakból „munkaerő” és „ingázó” lett. Majd munkanélküli és panellakó. És nem ritkán kivándorló, diaszpóra, világpolgár, városlakó, falazó és javító – Európa régi nagy városaiban.
Mindeközben, csendes elmaradottságban itthon új tanyák épültek. Nem mindig ott, ahol korábban. A feketeföldön ma már ritkán lelünk tanyára Partiumban vagy a Bánságban. De nézzünk csak körül a „sovány” homokon, mondjuk a Nyírség peremvidékén!
A „külterületi lakott helyek” rendkívül sokfélék: puszta, tanya, hegy, mál, huta, fürdő, üdülő, bánya, erdő, lanka, major, szeg, tag, tábor, telep stb. És ezek között sincs két egyforma. Funkcióikban archaikusak és modernek egyaránt megtalálhatók. Egykori csárdák és modern panziók, régi, máig lakott gazdaságok és hétvégi nyaralók egyaránt előfordulnak a mai térképeken. Kétségtelen, hogy számuk erősen lecsökkent az elmúlt évszázadban, de a legszigorúbb hatalomnak sem sikerült teljesen felszámolni ezt az ősi településtípust. Igaz, százával találunk elhagyott tanyákat szerte a határvidéken, de még ma is épülnek újak: családoknak otthont és munkát adó apró, szabad, boldog szórványtelepülések.
(Magyari Sára)
Nagyszüleim tanyáján ma kilenc tízemeletes tömbház áll – Aradon, a Maros partján. Valamikor a hetvenes években vette el tőlük az állam, nem is kaptak érte mást, mint egy kétszobás blokklakást, amit később megvásárolhattak. A tanya a családi emlékezésben él valami olyan helyként, ami a nyugalom, a boldogság, a családi egység helyszíne volt, miközben hihetetlenül sokat kellett dolgozni, hogy élni lehessen ott.
Talán a családi történetek miatt kezdtem el foglalkozni a tanyavilággal. Az alföld, a sík tér alkalmas ezeknek a kisebb-nagyobb gazdasági egységeknek a működtetésére, s bár nálunk inkább lebontották ezeket, Magyarországon mégis, mintha reneszánszukat élnék. A tanyasi gazdálkodás valahogyan sokkal vonzóbb arrafelé. És ma, az autók, gépek világában, talán már nem is olyan nehéz az az élet, mint mikor kilométereket kellett gyalogolni, hogy egyik szállásról a másikra érjen az ember. A tanyasi ember. Aki szívós, büszke, nyakas, önálló, de szabad ember volt, aki nagyon jól ismerte a természet működését: nem harcolt ennek ereje ellen, hanem valahogy bölcsen használta azt.
Eredetileg a tanya őse talán mezei kertként vagy réti szállásként nevezett állatteleltető hely volt, ahol szénakaszálással, földműveléssel foglalkoztak a gazdák, akik amúgy a városban vagy a közeli faluban éltek. Leginkább a gazda fia és a szolgalegények laktak kinn a tanyán, együtt az állatokkal. Később nyári szállásként kezdte használni az egész család. Talán ezért is mondja szállásnak a magyar nyelv a tanyát, a pusztai gazdaságot valószínűleg azért, mert a kóbor életet folytató emberek (vadász, halász, pásztor) ideiglenes letelepedési helye, főként alvó tere lehetett.
Nálunk a kommunizmus elvette, eltüntette ezeket a gazdasági épületeket, tereket. Beolvasztotta a nagy közösbe – talán ekkor indul meg a tanyasi emberek között az az öngyilkossági hullám, amely a mai napig sok rémtörténet alapja az alföldön. Szinte nem volt olyan tanya, ahol a múlt század közepén ne történt volna akasztásos öngyilkosság – tipikus módja az önkezű férfihalálnak. Talán ehhez más tényezők is hozzájárultak, de tény, hogy sok tanyasi család élete felborult, mikor kollektivizálták vagyonkájukat.
A tanya, az ott élő ember, a puszták népe sokszor többletjelentéssel kerül elő. Leggyakrabban szimbólumként működik: a magyarság egyik jelképe, és a szabadságé, amelyet folyamatosan a magyar ember elveszít. Majd megszerez. Majd ismét elveszít. De a tanya az egyszerű, természeti ember jelképe is – elárulja a dalszöveg: „Legszebb a tanya, nincs ott francis, úri nyavalya”. És a tanya nagyon erős férfijelkép is, nemcsak azért, mert a kinti lét, a kóborlás kapcsolódik hozzá, hanem a nagyon nehéz fizikai munka is, ami nem asszony karjának való.
Nálunk nem szeretik a tanyákat, talán, mert kultúraidegen, mert valamire utal, valamire emlékeztet. Nem is találtam olyan támogatási programokat, mint szomszédéknál, ahol országgyűlési határozat is létezik a tanyák és tanyás térségek megőrzéséről és fejlesztéséről. És persze az alföldi tanyát 2013-ban hungarikummá minősítették. Így a kulturális turizmus is hasznosíthatja a tanyasi életet – egy kis néprajzi tudás és vállalkozói szellem csodákra képes. De főleg pénzcsinálásra. Személyesen is jártam a határ másik oldalán olyan családi vállalkozásokban, ahol a tanya mindennapjait – munkával, szaggal együtt – sok pénzért kínálják a turistáknak.
Örülök, amikor revitalizációs törekvéseket látok: a múltból átemelhetőek és aktualizálhatóak életformák, tevékenységek. Ilyen a tanyák világa.
Talán mert november van és minden szürkés. Talán mert a hideg elől a melegre húzódunk, vagy ki tudja, miért, de eszembe jut a családi történet vége: el kellett hagyni a tanyát. Már megvolt az új blokklakás. Kicsi. Városi. Nagyszüleim már be is költöztek. Nagyapámat értesítették, hogy mikor fogják ledózerolni a tanyát. Előtte való délután még kimentek utoljára a szállásra: tata lekaszálta a füvet, mama lemosta az ablakokat és összesepert. Mert az ember rendet hagy maga után…
Szerzőtárs: Szilágyi Ferenc (Kraszna 1978) geográfus, Partium-kutató, egyetemi docens a Partiumi Keresztény Egyetemen.