Amikor megkaptam a felkérést e rövid megemlékezésre, elgondolkodtam: nem vagyok irodalmár, kritikus, műszaki értelmiségi – akkor hogyan is közelítsem meg Szilágyi Aladárt, a mindnyájunk által ismert és becsült, közéletünk által értékelt szereplőt?
Az első talán a kimondatlan közös vonal, a származás és fiatal kor. Egy elismert lelkipásztornak két fia volt: az egyik értelemszerűen a lelkészi pályát választotta, a másik végigkínlódta az osztályharc agresszív, kényszerpályát engedélyező kínálatát. Szilágyi Aladár életében valóban vízválasztó az 1989-es rendszerváltás: végre elindulhatott azon a pályán, melyről érezte, hogy ez a neki rendelt keskeny út, melyen valódi pálmakoszorú jelzi fáradozásait, buzgólkodásait. A sajtó területén nem csupán a közélet hullámain evezett, de rejtőző érzelmek is talajra találtak: a református egyházban szunnyadó kéziratot publikált s a katolikus egyház hajdani kincs-darabját, Bunyitay Vince históriája reprint megjelenését rendezte. Hogy a sajtó terén milyen széles pályát járt végig s mennyi szakértelemről, érték-látásról és érzékenységről tett bizonyságot, azt nem az én feladatom megítélni.
Én életének arról a szakaszáról szeretnék néhány szót szólni, mely az 1991-1998-as éveket öleli fel. A szög csak kibújt a zsákból s rejtőző egyházszeretetét megkoronázta a református egyházkerületi főgondnoki tisztség. Az otthonról hozott vallási és egyházi orientáció itt találkozott a hétköznapokba ágyazott vallásos élettel. Hűséggel végezte a reprezentációt s közben figyelte az apró mechanizmusok működését. Lelkipásztorok és családjuk életét, gyülekezetek közösségi hullámzását. A fárasztó 10-12 órás gyűléseken társelnökként kellett figyelje, adott esetben megítélje az egyes helyzet vagy személy felelősségét. Ez személyiségének egy olyan aspektusát tárja elénk, ami jelzi bölcsességét és tapintatát, amivel kezelte vagy igény szerint, irányította a követendő utat. Jellemző volt rá, hogy feladatköréből soha nem csinált pletyka témát. Hol volt, mit látott, hogy érzékelte az adott helyzetet – még baráti körében sem volt beszédtéma. Lelkipásztorra jellemző tapintattal tudta a helyzeteket és kényes problémákat kezelni. Egyik jellemző adottsága volt, hogy tudott hallgatni. Türelmesen tudott meghallgatni mindenkit s ha a helyzet úgy követelte, utána ment az utolsó apró részletecskének is – de mindezt az ügy szolgálatába állította s mindenről hallgatott. Nem hiszem, hogy lenne köztünk valaki, aki azt mondhatná, hogy vele erről vagy arról beszélt volna. Akkor sem, azt követően sem. Biztos, hogy nem tolakodott, hogy főgondokká váljon – miként az is bizonyos, hogy nem kényelemből tette le a szolgálatot. Nem volt meghátráló típus, miként kényszer-eszköz sem. Amit csinált –bármi lett légyen az –, azt lelkesen, teljes belső meggyőződéssel végezte. Ez minden leírt során érzik – vagy más esetben, kiérzik fájdalma, keserű szájíze, anélkül, hogy vádaskodna vagy rágalmazna. Mélyen keresztyén lelkület volt, aki tisztában volt a bármilyen jellegű cselekedet súlyával. Soha nem kívánt bántani, sérteni. Mindig a szeretet és türelem oldaláról közeledett. Lelkipásztoroknak, gondnokoknak és híveknek mindig nyitott lelkű segítője volt, nem fölényes hatalmi felettese. Érdekes: a közíró nem a szavak embere volt, hanem az azonnali cselekvésé. Amit rábízott Krisztusra s melyről ő tovább már csak hallgatott.
Utolsó találkozásunk jelképes volt: 2020. március 3-án, kedden délután a Posticumban volt kétkötetes íróportréinak (Kortárs, magyar) bemutatója. Tisztelői szeretettel vártuk. Betegsége már nem engedte útra kelni – a modern technika révén, virtuális, videós találkozás volt. Képernyőn üdvözölhettük és tehettük fel kérdéseinket, melyekre türelemmel válaszolt. Pizsamáját levetve, inget-nyakkendőt és zakót vett – a tisztelet a betegséget és halálközelséget is felülírta.
Ő így búcsúzott barátaitól, olvasóitól. Néhány nap múlva már nekrológját olvashattuk. Áldott legyen emlékezete!
A szerző református lelkipásztor, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi főjegyzője