Címke: szigligeti színház nagyvárad

január 5, 2026 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Női sorsok a váradi női évadban

A nagyváradi színház Transilvania stúdióterme (az egykori, azonos nevű mozi helyén) pompás helyszíne a kevesebb szereplőt igénylő, napjaink társadalmi kérdéseit megfogalmazó előadásoknak. Az elmúlt időszakban két remek produkciót mutattak be ebben a térben, e kettőben annyi a közös, hogy mindkettőt női rendező állította színpadra, ami azért hangsúlyozandó, mert a nagyváradi társulat ősszel női évadot hirdetett, és tartja is magát hozzá.

Játék a valósággal 

Kincses Réka rendezte, Enyedi Éva dramaturg állította össze a Villámcsapottak szövegkönyvét a játszó színészek történeteiből. 

A villámcsapás lehet konkrét és elvont, de mindenképpen a túlélésről szól. Konkrétan belecsap a villám valakibe, vagy villámcsapásként éri egy történés, az élete megváltozik. Nevezhetjük ezt a változást sorsfordulatnak, égi beavatkozásnak, véletlennek, vagy csodának, attól függően, ki hogyan éli meg, hogyan magyarázza azt, ami történt. Az előadás pikantériája persze az, hogy a művészek történeteit dolgozza fel, és mi, nézők – legyünk őszinték – szeretünk bekukkantani kedvenceink életébe, múltjába és jelenébe. Figyelemre méltó az őszinteség, ahogy az előadás szereplői feltárták a gyermek- vagy felnőttkorukban megélt váratlan, drámai helyzeteket, kapcsolataikat a családjukkal, a viszonyulásaikat a hithez, az egyházhoz, a közösséghez. A monológok, melyekben megnyílnak előttünk, hogy elmondják a csodákat, a véletleneket, a munkát, melyek által azzá váltak emberként, művészként, mint akiket mi ismerünk. Megrázó és vicces történetek, melyek a szerepek mélyén is ott lapulnak. Elmondani, melyik szereplő, mit mesélt, játszott el, elvenné a leendő nézőtől a meglepetés örömét.

Nehéz feladat ez az előadás mind a dramaturgnak, mind a rendezőnek, mind a színészeknek. Maga a nagy fegyelmet, odafigyelést követelő improvizáció sem egyszerű, de a szereplők történeteit színpadra állítani, rendkívüli érzékenységet, empátiát igényel az alkotók részéről. Kincses Réka mindezeken túl szeretettel viszonyul a történetekhez, a színészekhez, pillanatig sem feledve, hogy a Villámcsapottak elősorban színházi előadás. A dramaturg úgy szerkesztette a produkció szövegét, a rendező úgy állította színpadra, hogy hasson a nézőkre. Humor és dráma, derűs és torokszorító pillanatok váltják egymást. Önirónia és megélés remek pillanatai a monológok. Öröm és fájdalom, kudarc és siker, mint mindannyiunk életében. Bravúros színpadi játék. Semmi pátosz vagy önsajnálat. „Csak” nagyszerű, őszinte, kifogástalan színészi alkotások. Milyen az előadás egy szóban? Élmény.

Néha nincs kiút

A Dobrovszki Dóra rendezte  Leenane szépe is sorsokról mesél, női sorsokról. A szerző, Martin McDonagh ezzel a művével tört be a színház világába a 90-es években. Darabjait világszerte játsszák, A kripli címűt a szatmárnémeti Harag György társulat mutatta be Bélai Marcel rendezésében. A Leenane szépét tájainkon előszőr a temesvári Csiky Gergely Színház adta elő, a fordító, Upor László rendezésében. 

A színmű, amelyet a szerző fekete komédiának nevez, két nő, anya és lánya sorsdrámája. Az elhagyatott, hegyek közé ékelt, kicsi település nehezen megközelíthető részén él Mag, az anya (Tóth Tünde) és lánya, Maureen (Tasnádi-Sáhy Noémi). Körülöttük minden szürke, koszlott, rendetlen, ruházatuk elhanyagolt. Az egyetlen kapcsolatuk a világgal a szoba közepén elhelyezett televízió. A levegőben tapintható a feszültség. A két nő egyszerre szereti és gyűlöli, kínozza egymást. A lányban néha fellángol a kitörési vágy, az anya attól retteg, hogy Maureen is elmegy, mint a másik, aki még zenés üzenetet sem küld a születésnapjára. Pedig azért bámulja naphosszat a tévét, hátha mégis. Nem mennek sehová, hozzájuk is csak a hibbant Ray (Nagy László Zsolt) néz be valamilyen üzenettel, levéllel, ő a kapcsolattartó a kint és bent között. A kint sem kevésbé sivár, mint a bent. A szegénység, kilátástalanság monotóniáját talán a nacionalizmus fuvallata töri meg, mint a büszkeség, önbecsülés egyetlen forrása. Moureen ír dalokat hallgat, hiszen ők írek, a közös ellenség az angol. Ismerős képlet, Székely Csaba Bánya trilógiájára emlékeztet, a világtól elzárt székely falvak világára. 

Mag beletörődött sorsába, férje elhagyta vagy meghalt, másik lánya valahol messze él, neki nem maradt más, mint kedvenc zabkásája, vitaminja. Semmit sem tesz, egyetlen szórakozása lánya sanyargatása. Valamikor szép lehetett, talán vágyai is voltak, de már csak gonosz és ravasz, mindenre képes, hogy maga mellett tartsa a lányt. Ahogy Tóth szeme megvillan, amikor végérvényesen tönkreteszi a lánya életét: félelmetes. Ezt az asszonyt nem lehet szeretni, lehet, ő sem szereti önmagát.  

Moureen, az egykori Leenane szépe, elhanyagoltságában, megkeseredettségében is megőrizte szépségét, de elfojtott vágyai, reménytelensége megtörte a szemében a fényt. Olykor álomvilágába menekül a szürkeség, a napi teendők és anyja elől. A lány belefásult a szürke sivárságba, a napi rutinba, anyjának ismétlődő gonoszkodásába. Vágyna élni, de túl gátlásos, nem elég bátor, hogy elhagyva anyját, egyedül nekivágjon az ismeretlennek. Ez a nő éppen olyan magányos, fásult és gonosz lesz, mint az anyja, ez csak idő kérdése. 

Pato (Sebestyén Hunor), az Angliában dolgozó férfi megjelenése még inkább feltüzeli az anya rettegését és a lány reményeit. Moureen mulatságba megy, hazahozza a férfit, eldöntik, hogy amikor visszatér, együtt elmennek a távoli Amerikába. A lány megszépül a szerelem, a menekülés reményétől, tekintete csillog. Pato rendes ember, magányosságában is vidám, talán tényleg elmegy messzire ebből a sivár kilátástalanságból. A történet vége előrelátható, az izzó feszültségnek valahogy ki kell törnie. 

Négy nagyszerű alakítás teszi megrendítővé az előadást. Tóth Tünde és Tasnádi-Sáhy Noémi kettősei perceiben szikrázik a levegő. Sebestyén Hunor őszinte, visszafogott játéka figyelemre méltó. Megindítóan szép a szerelmi jelenet Tasnádi-Sáhyval, melyben nemcsak a testek, hanem a lelkek találkoznak. Nagy László Zsolt Kay szerepében pillanatig sem esik túlzásokba, képes megmutatni ennek a visszamaradott fiúnak a belső rezdüléseit. 

A rendező, mintha félt volna megtartani „kisrealistába” az előadást, megpróbálta elemelni, de nem mindig sikeresen. Ennek ellenére értelmes, szép, hatásos játékot állított színpadra. Könnyű dolga volt ezekkel a remek színészekkel. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Villámcsapottak
Zenés improvizációs revü csodákról és véletlenekről
Rendező: Kincses Réka 
Dramaturg: Enyedi Éva
Díszlettervező: Florina Bellinda Vasilatos
Jelmeztervező: Szűcs Edit
Zongoránál: Dombi Dávid
Szereplők: Balogh Attila, Firtos Edit, Fodor Réka, Hajdu Géza, Kocsis Anna, Kocsis Gyula, Molnár Júlia, Scurtu Dávid, Sebestyén Hunor, Szotyori József

Martin McDonagh: Leenane szépe
Fekete komédia 
Fordító: Upor László 
Rendező: Dobrovszki Dóra
Dramaturg: Marton Orsolya
Jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos
Díszlettervező: Mihály Katalin
Zene: Marton Richárd Zoltán
Szereplők: Tóth Tünde (Mag), Tasnádi-Sáhy Noémi (Maureen), Sebestyén Hunor (Pato), Ray (Nagy László Zsolt)

Borítókép: a Leenane szépe című előadásból.

november 18, 2025 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy és negyed század. Váradi visszatekintő

A nagyváradi színház 125 éve épült, akkoriban, a 19-20. század fordulóján csupán egy esztendő kellett, hogy felépítsék, stukkókkal, puttókkal, aranyozással, múzsákkal a falakon, ráadásul eleve villanyvilágitással. Azután történt ez, hogy a város vezetése és polgárai évekig vitatkoztak azon, hol és mennyiért épüljön kőszínház a Pece-parti Párizsban. Cikkezett erről Ady és Nagy Endre, valamint a többi akkori firkász, akiket ma a magyar irodalom nagyjai között tartunk számon. 2025 őszén színházi előadás készült, amely korabeli dokumentumok alapján, prózában, dalban, tánccal mesél a korszakról, a városról, annak polgárairól és vezetőiről, a színház épületéről és előadásairól. A szereplők: színészek és tehetséges diákok. Kárpáti Péter dramaturg állított össze szövegkönyvet a tengernyi újságcikkből, vonatkozó könyvekből, jegyzőkönyvekből. Novák Eszter állította színpadra az előadást, amelyben a színház történetén túl, a műfajok sokszínűségét is jelezte.

A 125! Én színházam, én Váradom című előadásról Karsai György színháztörténész, egyetemi tanár szólt a Szigligeti színház 125 című színháztörténeti konferencián. Előadásában a 2024/2025-ös évadot tekintette át nagyvonalúan és udvariasan. Abban egyetérthetünk a jeles szakemberrel, hogy a Revizor kiemelkedő előadás, abban is, hogy a Viktória című – újra divatba jött – operettből Novák Eszter rendező kihozta a maximumot. 

Zsigó Anna dramaturg arról értekezett, hogy a váradiak tájképdramaturgiával „egy épületből készítettek előadást”. 

Nagyvárad az operett városa – mondták a szecessziós városra, akik a komor, merev gótikából tekintenek a bohém, modern Váradra. Lehet ez a stíluskülönbség már nem annyira érvényes, és a gótika is korszerűsödik, jobb, ezt most nem kifejteni bővebben, maradjunk a konferenciánál, ami mindezt eszembe juttatta. Nánay István színháztörténész, kritikus online közvetített Ódzsa és az operett című előadásában felidézte, hogyan vált Várad az operett városává. Merthogy Várad nyitottabb volt az erdélyi városoknál (az a fránya szecesszió, mondom én), ahol kávéházak, kabarék, mulatók csábították a nagyérdeműt. Ezekkel kellett a színháznak vetélkednie, és a polgárok imádták a zenés műfajt. A direktorok pedig igyekeztek, egyik bemutató érte a másikat. A 2. világháborút követő rendszer retrográdnak tekintette az operettet, legalábbis azokat, amelyek a monarchia színpadjain szerepeltek. Születtek szocialista operettek, de a politika inkább a szocreál prózát szorgalmazta. Csakhogy az akkori Állami Színházban 1955-ben bemutatott Csárdáskirálynőt évekig nem lehetett levenni a műsorról, több mint nyolcvanezren nézték meg, pontosabban sokan újra és újra elmentek a Gróf László rendezte előadásra. 

Nánai az operett nélküli korszakból Szabó József Ódzsa rendező nevével fémjelzett időszakot tekinti a kiemelkedőnek, megjegyezte ugyanis, hogy az előadások minősége, rendezőktől függően eltérő volt. 

Szabad-e a vén krónikásnak hozzáfűzni valamit egy szakmai hozzászóláshoz? Hát, ha nem szabad, akkor is mondja: operettet a 60-as években is játszottak Váradon, a lényegében operaénekes Papp Magda és Belényi Ferenc főszereplésével, Gábor József rendezésében. Cigánybáró, Mosolyországa, Luxemburg grófja, Leányvásár, Mágnás Miska, csak amire e sorok írója emlékszik. Igazából a 70-es években tiltják le a színpadról a műfajt. Szabó József Ódzsa honosította meg Váradon a korszerű színjátszást olyan ikonikus előadásokkal, mint az Ember tragédiája, vagy az Ifjú W. újabb szenvedései című musical, amelynek a zenéjét a Metropol zenekar írta és játszotta a színpadon, és amely műfaj nóvum volt a városban. 

Az 1955-ös Csárdáskirálynő volt a témája Bíró Árpád Levente dramaturg, a budapesti Örkény István színház munkatársának, aki elmondta, az operettet 1915-ben írták, rá egy évre mutatták be Budapesten, de amit Váradon és máshol is játszották, az az 1954-ben átírt változat. Kellér Dezső és Békeffi István a primadonnaságból kiidősödő Honthy Hannák számára alkották meg Cecília szerepét. Bíró szerint a Csárdáskirálynő mérföldkövet jelent egy színház életében, esetünkben a rendező Gróf László életművének csúcspontját is jelzi. Az előadó beszélt Gróf rendezői és színészi munkásságáról, a váradi színházban betöltött szerepéről, és jelezte: a színháztörténészek adósak az ellentmondásos személyiségű művész életművének feldolgozásával. 

Novák Eszter rendező, a Szigligeti színház művészeti igazgatója az általa 2023-ban színpadra állított Csárdáskirálynő saját rendezői tapasztalatairól beszélt. Szellemesen közölte, semmi furcsa nincs abban, hogy az előadás négy órát tart két szünettel. Az operett kötelezően három felvonásos, nem okos dolog kétrészesre összevonni. Elárulta, a váradi előadásban felhasználták mind az 1915-ben, mind az 1954-ben készült szövegkönyvet, azt pedig meglepetten vette tudomásul, milyen közösségi élményt jelent ez az operett. Kifejtette, akik szerint az előadásba be kellene építeni a háborút (első világháború 1914–1918 szerk. megj.) azok nem értik meg a művet. Novák szerint a Csárdáskirálynő nem a háborúról szól, hanem az utolsó békeévek illúzióját, a békeidők utolsó pillanatát idézi, amikor az emberiség még nem tudta, mi vár rá. A krónikás ismét közbeszól: az emberiség most sem tudja, mi vár rá. Novák előadása nagyon rímel a mai korra. 

Amúgy, a nagyváradi színház idei évada kimondottan, vagy kimondatlanul: női évad. Női rendezők állítanak színpadra előadásokat, ezekben hangsúlyosan jelennek meg női karakterek.

Porogi Dorka rendező, dramaturg a Váradról indult Dajka Margit személyiségét idézte, jelezve, nagyon kevés információ lelhető fel a nagyszerű színművészről.

Jákfalvi Magdolna színháztörténész, egyetemi tanár azt ismertette, hogy noha a Csárdáskirálynő nők története, a 130 bemutatóból Novák Eszter a 10. női rendező, aki színpadra állította a sanzonettek (Cecília és Szilvia) történetét. 

Czvikker Katalin a Szigligeti Színász főigazgatója, dramaturg, a Novák Ferenc rendezte Rock passiót idézte fel, ami akkor jött létre, amikor Hajdu Géza, a frissen megválasztott igazgató 1989 decemberében leállította a korábbi évadot és újat hirdetett. Az álom az István, a király volt, de ettől messze álltak még a lehetőségek. Hajdu felvetette, hogy az 1986-ban, templomban bemutatott Rock passiót állítsák színpadra. Ari Nagy Sándor Sikli Ferenc szövegére írt zenéje, a vallásos téma, a műfaj újdonságnak számított a váradi színpadon, és hatalmas sikert aratott. 

A meghívott előadásk hangsúlyozták, mennyire szükséges a színház múltja megismertetése, az előadások rekonstruálása elemzése.

A krónikás pedig csak annyit fűzne még hozzá, hogy a nagyváradi Szigligeti Színhát megtalálta az egyensúlyt a zenés és prózai előadások, a nagyszínpadi és stúdió produkciók között, valamint sikeresen képes bevonzani a 125. éves épületbe mind a szakma képviselőit, mind a közönséget. 

Fotó: Cvikker Katalin főigazgató, Novák Eszter művészeti igazgató megnyitják a konferenciát 

október 31, 2025 | Lakatos-Fleisz Katalin | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Társadalmon kívül élni jó

Legalábbis egy Shakespeare-vígjáték erdejében jó élni. Mert az ilyen erdőben bármi megtörténhet. A nő férfivá válhat, a férfi bolyongó hősszerelmessé. A gonosz jó, a bolond bölcs lesz. Üdítő Ahogy tetszik-előadást láthattunk a Nagyváradi Szigligeti Színház évadzáró produkciójaként. A néző, még ha komédiáról is van szó, valamiféle elvárással, legalábbis a minőségi szórakozás igényével lép be az előadásra. Elvégre egy Shakespeare-műről van szó, amiben tudjuk, felszabadult játék ide vagy oda, a szerző mindig becsempész valami elgondolkozni valót.

Számomra a nagyváradi Szigligeti Társulat Shakespeare-játéka betöltötte az elvárásokat. Tetszett a Szabó Lőrinc – Nádasdy Ádám-féle fordítás, egyszerre volt veretes és játékos. A szövegmondásban azt a múlt és jelen közti vibrálást is élvezhette a néző, hogy a míves nyelv milyen természetesen mondható. Mint a valóban, a jelenben történő eleven párbeszéd. Az is szerencsés, hogy nem volt túlgondolva, mindenáron a mai korra átértelmezve – minthogy ilyen előadások is születnek szép számmal. Igaz, az itt-ott felhangzó napjaink musicaljaira hajazó betétdalok nyugodtan elhagyhatóak lettek volna, kissé idegenül hatottak a játék szellemétől.

A darab legerősebb karaktere Rosalinda (Trabalka Cecília). A szerepe egyszerre követel aktivitást – ti. azt, hogy a cselekményszálakat mozgassa – és szerelmes női odaadást. Aktív szerepében férfiként lép a színpadra, mint álruhában öltözött nő, légies szerelmesként a darab elején és végén látjuk. Igazán izgalmas a szerepében az, amikor férfiálarcban kell elnyomnia önmagában a nőt úgy, hogy az elnyomott nő újra feltör például a kívülről szeszélynek ható vívódásaiban. Mert férfiként Ganymedes álcájában „kigyógyítani” akarja Orlandót (Nagy László Zsolt) szerelemből, ráadásul úgy, hogy a Ganymedest Rosalindának képzelve udvaroljon neki! De hát igazából nem akarja, mert szerelmes nőként épp ezt nem akarhatja. 

Nemcsak a karakterek bújnak itt álruhába, hanem az érzelmek is. 

A szerelem, ha akarom, nem szerelem, és a szerelmet játszani is lehet.

El lehet játszani a gondolattal, hogy a szerelem is csak játékban él? És itt a játék mennyiben alakoskodás és megvalósulás?

Ilyen módon kaphat új értelmet a mélabús Jaques monológja: „színház az egész világ.” 

Első látásra meglepett Rosalinda fiús karaktere. Aztán amikor férfiruhát öltött, leesett a tantusz. Mert az előadásban Trabalka férfiként brillíroz. Tökéletesen el tudja hitetni a nézővel, hogy Orlandó azt hiszi, hogy férfi. Játéka üdítő, vibráló, egy pillanatra sem találunk benne holtpontot vagy üresjáratot. Mondanunk sem kell, micsoda ereje az a vígjátékoknak, amikor a néző többet tud, mint a szereplők. Tudjuk, hogy Ganymedes Rosalinda, de mégis Orlandóval együtt hisszük, hogy férfit látunk. A nő, ha kell, férfi is lehet. Különös játék ez a láthatóval. Az előadás egyébként jól példázta, milyen nagy tétje van a szereposztásnak, a kimondhatatlan jelentések szintjén. Mert Orlandó viszont lányos szépségű férfi, igazi adoniszi figura. Fiús lány, lányos férfi, ráadásul maszkírozással megspékelve, hogy is van ez?

Remek mellékszerepeket láthattunk az előadásban. Célia (Kocsis Anna) tökéletes barátnője Rosalindának, árnyékként követi mindenhova, fontos szerepe, hogy általa, neki elmondva Rosalinda a nézővel osszon meg lényeges tartalmakat. Az elvarázsolt, rajongásában elveszett Phoebe (Tasnádi Sáhy Noémi) tökéletesen adja át a szerelem ironikus természetét. A bölcs bolond – vagy bolond bölcs (Próbakő – Hunyadi István) figurája kiforgat a megszokott sémákból. Jaques-ról (Egger Géza) is elhisszük, hogy melankolikus, ráadásul úgy, hogy önmaga számára is megjátssza a szerepét. Mégis a híres monológja: „színház az egész világ” valahogy erőtlennek, közhelyesnek hatott. Mintha túl komolyan, szó szerint vette volna magát a szövegmondást. Talán lehetett volna valamilyen ironikus játékot kezdeni vele… Igaz, a lámpákkal való illuzionista játszadozás szellemes ötlet volt. 

És a játékba bujtatott elgondolkoznivaló? Talán csak annyi, hogy ha vállaljuk a bennünk élő őrültséget, az a felszabadult játék lehetősége is lehet. Ahogy ment előre a darab, számomra valahogy a második felvonás közepe felé jött el a „katarzis”. (Nevezzük így.) Az előadás már a maga útját járja, a gépezet forog, robbannak a poénok. A játék elszabadul. Az ardennes-i erdő az otthonunkká válik. Ebben az önfeledt játékban, amikor önmagunkat sem vesszük túl komolyan, mégis valamilyen erő rejlik. Rájövünk, hogy akár száműzhetnek bennünket pozícióinkból, válhatunk otthontalanná, de az otthontalanság szabadság is lehet. Mert társadalmon kívül élni jó. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 
William Shakespeare: Ahogy tetszik 
Fordítók: Szabó Lőrinc, Nádasdy Ádám 
Rendező: Balogh Attila
Dramaturg: Hámor Anna
Díszlet: Golicza Előd
Jelmeztervező: György Eszter
Zene: Moldován Blanka, Trabalka Cecília
Koreográfus: Barkóci Réka

Szereplők: ifj. Kovács Levente, Tóth Tünde, Egger Géza, Csatlós Lóránt, Kiss Csaba, Szotyori József, Kocsis Gyula, Nagy László Zsolt, Hajdu Géza, Hunyadi István, Scurtu Dávid, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Kocsis Anna, Tasnádi Sáhy Noémi, Ilyés Klaudia, Sebestyén Hunor

február 6, 2025 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Kortárssá tett klasszikus – görbe tükörben

Húha, ez a helyiség éppen olyan, amilyet valamelyik kisváros polgármesteri hivatalában láttam, pár évvel ezelőtt – gondoltam, amikor megláttam a nagyváradi Szigligeti Társulat, A revizor előadásának díszletét. Nem tudom, azóta kicseréltek-e a valamikor csak „nagyfőnökök” irodáira jellemző faburkolatot, az ócska bútorokat, de tartok tőle, hogy a hivatalban dolgozók mentalitása mindmáig nem változott. Gogol 1836-ban írta egyik legismertebb, és legtöbbször játszott színdarabját, majd 1851-ig – többszöri bemutatása után is – változtatott rajta, talán azért, hogy tökéletesítse a karaktereket. Elérte a célját, a szereplőin nem fogott az idő, olyanok ők, mint számos vagy számtalan kortársunk: kicsinyesek, gyávák, megalkuvók, megvesztegethetők, vesztesek, álmodozók, meghasonultak, beletörődők, reménykedők. Ebben az ósdi, tisztának nem nevezhető szobában gyülekeznek a városka szomitásai: a polgármester, az intézmények igazgatói, a járásbíró, a rendőrfőnök, a bennfentes gazdák tanácskozni. Mindenki tud mindent, mindenkiről. Nincsnek titkok, csak eltitkolnivalók a külvilág elől. Korrupció, lopás, visszaélés a hatalommal. Minden kicsiben, amilyen ez az ország valamelyik szegletében megbújó kisváros. Kis életek és kis álmok – gondolom tovább a kifejező díszlet és a karaktereket jellemző jelmezeket láttán. Koszos lehet ez a település, szemetes, lerobbant, mert az elöljárók csak önmagukkal törődnek. A polgárok nem fontosak, amíg csendben vannak, viszont, ha szólni mernek, hát nehezebb lesz az amúgy sem könnyű életük. 

Gogol színművét (ennek magyar fordítását) Fehér Balázs Benő áthozta az időn, napjainkba. Meghúzta, néhol átírta, kiegészítette az orosz drámaíró szövegét, ami által úgy hangzik, mintha kortárs dráma lenne. Mert, ami a színpadon történik, az megeshetne bárhol a Kárpát-medencében.  

Kovács D. Dánieltől megszoktuk, hogy klasszikusokat változtat kortárssá, és azt is, hogy előadásaiban humorba ágyazva fogalmazza meg gondolatait a társadalomról, a közösségről és az ezeket alkotó emberekről. 

A revizor előadásában a groteszk, a szürreális és a reális váltakozik helyzettől függően, és a már említett humorba is becsempészi a valóságot. Kacagtató megnyilvánulások közé rejti az egyéni drámákat. Ebben a világtól távoli kisvárosban élők nem rossz emberek, de gyarlók és irányvesztettek. A revizor viszont érkezik, sőt talán már a városban van. A hír egy „fenn” dolgozó atyafitól érkezik a polgármesterhez, mert ugye ott sem ismeretlen a korrupció és az egyéb „kis hibák”. Sürögnek, forognak, kitalálják a hazugságokat, elrejtik a hiányosságokat, fő, hogy minden szép és tiszta legyen, ami látszik, a többi nem számít. Csak az ellenőrzés találjon mindent rendben, aztán az élet megy tovább, mint eddig.

A polgármester (Balogh Attila) korrupt, aki visszaél a hatalmával, de nem gonosz, nem is bosszúálló, csak gyáva és megalkuvó. Helyi kiskirály, aki retteg, hogy kiderülnek a „kis hibái”, mert akkor elvész minden, amit addig építgetett maga körül, sőt önmagát sem leli, ha lehull a fejéről a képletes korona. Akár becsületes ember is lehetne, ha akadna valaki, aki figyelmezteti, hogy rossz úton jár, hogy nem elrejteni kellene, hanem szembenézni az új időkkel. A színész játékából kiderül az is, a többiek tőle várják, hogy döntsön. És ő dönt, ha nem felejti el, ha meg kimegy a fejéből, ügyesen eszébe juttatják.  

A felesége (Tasnádi Sáhy Noémi) máshonnan érkezett férje apró, poros birodalmába, talán nagyobb városból, talán jobb családból. Neki álmai vannak, úgy akar élni, mint a szappanoperákban a gazdagok. Lehet kinevetni, haragudni rá, amiért rosszul bánik a lányával, s férjét segítendő szinte felkínálkozik az ellenőrnek hitt férfinak, de szánalomra is méltó, amiért esélye nincs kitörni ebből a kicsi, unalmas, kicsinyes világból, holott ő mindent feláldozna a szabadulásért. Nem veszi észre, nem is érzékeli, hogy álmai legalább annyira kisszerűek, mint a környezete.  

A lányuk (Kocsis Anna) a családjából szeretne kiszabadulni, nem véletlen, hogy beleszeret az első emberbe, aki kedves hozzá. Már-már elhitte magáról, hogy olyan szép és kívánatos, mint az anyja. Hatalmas a csalódás. Talán életre szóló.

A kórházigazgató (Csatlós Lóránt) olyan orvos, aki a természetre bízza a betegek gyógyulását, hiszen minek a drága gyógyszer. az iskolaigazgató (Tőtős Ádám) számára nyűg a sok gyerek. A járásbíró (Dimény Levente) legfőbb gondja a vadászat, s nyilvánvaló, hogy számára a törvény betartása csak zavaró tényező. Ivana (Tóth Tünde) éppen olyan, mint bármelyik hivatal „régi bútora”. Mindenről értesül, minden levelet elolvas, néha kicsit, de csak kicsit zsarol, amúgy mindig derűs, mert tudja ő, amit tud. Dobcsinszkij (Szabó Eduárd) és Popcsinszkij (Szotyori József) a két szerencsétlen gazda, akik ott lebzselnek a főnökök között, a polgármester ebeiként remélik, hogy ha nem is csurran, hátha cseppen nekik is valami. Szvisztunov (Kiss Csaba) rendőrfőnök, aki sokkal inkább a kiskirály és svindlijei őre, mint a rendé. A helyiek nyelvét nem beszélő orvos (Scurtu David) is roppant hasonlít azokhoz a fiatalokhoz, akik becsöppennek a számukra idegen, zárt közösségbe, elmenni nem engedik, figyelemre nem méltatják, de végül beáll a táncba, mert mi mást tehetne. Olga (Ilyés Klaudia) a városka polgára, nem tartozik a körhöz. Ameddig csendben dolgozik, észre sem veszik, ám amikor megszólal, mert szeretné, hogy kiderüljön az igazság arról, amit az elöljárók művelnek, nagyon ráfázik. Hősiesen viseli sorsát és vélhetően megtanul hallgatni. Vlász, a pincér (Nagy László Zsolt) sem tartozik a társasághoz, néha klasszikusokból idéz, vélhetően egyetemista. Megengedheti magának, hogy kívül maradjon. Egyelőre.

Ebbe a menazsériába érkezik – akaratán kívül – Hlesztakov (Sebestyén Hunor), az állást kereső, de nexusokkal nem rendelkező friss diplomás. Apjától kapott pénzét elkártyázta, haza nem mehet, nagyszájú és nagyképű fiatalember. Talán az apja elvárásai túl nagyok vele szemben, talán a hangoskodás, a fennhéjázás rejti a bizonytalanságát, elveszettségét a kusza világban. Nem érti, mi történik vele, körülötte, aztán kapcsol. Őt hiszik az ellenőrnek, a „fentről” jött „fontos embernek”. Körbevezetik a városban, sorban lefizetik, hogy ne lássa meg a „kis hibákat”, leitatják, kérnek tőle kegyet, hivatalt, dől hozzá a pénz, a polgármesterné szép asszony, a lányát megkéri, már kezdi elhinni magáról, hogy valóban az, aminek nézik, mindaddig, ameddig nem kell menekülőre fognia. A Hivatalnok (Trabalka Cecília) valóban megérkezik. Annyira elfoglaltak a szörnyű hírrel, hogy nem az a revizor, akit annak hittek, hogy meg sem látják az öltönyös személyt, aki figyel, iratokat olvas, majd dolgozni kezd. 

A kérdés ott marad a levegőben: mi lesz ezután? További pénzáldozat, vagy teljes összeomlás?  

Szép, nagy görbe tükröt tart elénk a fiatal rendező, jól láthatjuk magunkat benne. Látjuk? 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 
Nyikolai Vasziljevics Gogol: A revizor
Rendező: Kovács D. Dániel
Látványtervező: Florina Bellinda Vasilatos

Zeneszerző: Szabó-Sipos ÁgostonSzereplők: Balogh Attila (Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester), Tasnádi-Sáhy Noémi (Anna Andrejevna, a felesége), Kocsis Anna (Marja Antonovna, a lánya), Tőtős Ádám (Luka Lukics Hlopov, iskolaigazgató), Dimény Levente (Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin, járásbíró), Csatlós Lóránt (Artyemij Filippovics Zemljanyika, kórházigazgató), Tóth Tünde (Ivana Kuzmics Spekin, titkár), Szabó Eduárd (Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij, gazda), Szotyori József (Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij, gazda), Sebestyén Hunor (Ivan Alekszandrovics Hlesztakov, fővárosi hivatalnok), Kiss Csaba (Szvisztunov, rendőrkapitány), Nagy László Zsolt (Vlasz, pincér), Ilyés Klaudia (Olga, polgár), Scurtu Dávid (Hrisztyian Ivanovics Hübner, orvos), Trabalka Cecília (Hivatalnok)

december 5, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nemzedékek randevúja A padláson

Kétszer néztem meg a nagyváradi színház A padlás előadását, amit Tóth Tünde állított színpadra és egyszer sem untam, sőt. Miért kétszer? Mert ketten alakítják Mamóka szerepét, persze felváltva: Molnár Júlia és Kovács Enikő. Egyiküket sem lehetett kihagyni, hiszen különböző egyéniségű, színpadi habitusú művészek, akik szerepüknek is más-más hangsúlyt kölcsönöznek.  

Molnár, az 1992-ben bemutatott váradi előadásban Sünit játszotta, telik az idő rendesen, azt már ki se merem mondani, hány év telt el 1988 óta, amikor előszőr hangzott el a budapesti Vígszínházban a Szilvásgombóc és a többi slágerré vált dal. 

A Szigligeti Társulat ősszel zenés évadot hirdetett, azaz musicaleket és operettet mutat be, a prózák megmaradtak a tavalyiból, meg a Transilvania stúdióba kerülnek, igaz, ott is csak egy új lesz. A 23/24-es szezon első bemutatója volt A padlás. Hát, rosszabb ne legyen.

Tóth Tünde humorral és játkossággal megáldott rendező, ezeket a kvalitásait bőségesen kamatoztatta. Okosan, szellemesen sáfárkodott a szöveggel, a zenével és a színészek képességeivel. A padlás lényegében kedves mese, fiatalokkal, többszáz éves szellemekkel, egy robottal, valamint házmesterrel, rendőrökkel. Lehetnek a gyermeki fantázia szülöttjei, de az „élők” jöhettek a szomszédból is. Tóth a szürreálist, a bohózatot és a mesét ötvözte könnyedén és szellemesen. Múlt és jelen találkozik, ahogy csak a mesékben lehetséges, és mindenki – szellemek és emberek – összefog, hogy győzzön a jó, mindenki megtalálja a helyét a maga világában. Na igen, ez utóbbi sem mindig így történik a valós életben. Pedig jó lenne. 

A díszlet egy régi ház padlása, amit a fények tesznek meseszerűvé, a szellemek jelmezei mintha egy festményből léptek volna elő, egyszerűen bűbájosak, az embereké hétköznapi, de találó vagy karikatúra jellegű (detektív), a robot pedig sokkal kifejezőbb, sőt robotszerűbb, mint a high-tech kiállításokon bemutatott emberutánzatok. Az Szotyori József külön bravúrja, ahogy Robinsonként több mint két órát gurul, táncol a drifting boardon (vagy hogy hívjak azt a fogó nélküli, elektromos, kerekes rollert), persze a színészi játéka is kifogástalan. 

A padláson Rádi fúr, farag, szerel, fejleszti a robotját, szereli a tetőre az antennát. Sebestyén Hunor kedvesen játssza a fiatal tudóst és remekül énekel. A másik padláson (az nem látszik a színen) gyakorol a hegedűjén Süni, a lány, aki, ha fél összegömbölyödik. Kocsis Annának nagyon jól áll ez a bohókás, okos, bátor lányszerep, amiben a humorát is megmutatja. Hozzájuk jár fel a padlásra Mamóka, hogy enyhítse a magányát. Szereti a fiatalokat és jó ember, hiszen kora ellenére, a fiatalokhoz hasonlóan látja a szellemeket. Presserék ugyanis megírtak: hogy a múltbéli lényeket csak azok láthatják, akiknek tiszta a szívük. Kovács Enikó Mamókája csendesebb, visszahúzódóbb, Molnár Júliáé temperamentusabb, vidámabb, de mindkét művésznő szerethetően, hitelesen, szellemesen játszotta az idős, a fiatalokat megértő asszonyt. Szabó Eduárd Témüller, a házmester szerepében (lehet, nem az a foglalkozása a karakternek, de engem nagyon emlékeztet egy valamikori szomszédomra) olyan viccesen ronda, annyira nevetséges, hogy nem lehet rá igazán haragudni. Dimény Levente Detektívje három az egyben, annyira jól sikerült, hogy a nevetés könnyei között is felismerhető alakításában Sherlock Holmes, Poirot és Colombo. Scurtu Dávid Közegként egyszerűen bűbájos és vicces. Barrabás / Révész kettős szerepében mutatkozott be a közönségnek a Szigligeti Társulat egyik új tagja, Nagy László Zsolt. Szerencsés bemutatkozás, hiszen a fiatal színész megmutathatta ének- és tánctudását. 

A padlásra betévedt szellemek egyszerűen ellenállhatatlanok. Mindegyikük külön, jól felépített karakter. Tőtős Ádám leheletfinom, mindig udvarias Hercege, Kocsis Gyula mérges, sértődékeny Lámpása, aki lényegében a nyolcadik, a bányában felejtett törpe, Csatlós Lóránt mindig segítőkész Meglökője, a valamikori hóhér, valamint Illyés Klaudia a Kölyök szerepében olyanok, mint a pókerben a négy ász: minden pillanatuk nyerő. Szellemesek, kedvesek, a játékuk őszinte és sallangmentes. Illyés Klaudia is nemrég szerződött a Szigligeti Társulathoz. A tehetséges fiatal színész szerencsésen mutatkozott be A Padlásban, mert lehetősége volt megmutatni ének- és tánctudását, színészi képességeit, valamint a humorát. 

Szóval, egyet lehet érteni a belibbent szellemekkel abban, hogy jó ez A padlás, a rendező a műfajnak megfelelően állította színpadra. Leporolta, de nem tolta túl a korszerűsítést. Megmaradt a történet naiv bája, ugyanakkor hangsúlyt nyertek az érzelmek és az emberi tulajdonságok. Úgy vélem, jó ötlet volt újra műsorra tűzni a lassan klasszikussá váló mesemusicalt, mert érzésem szerint összehozza a generációkat. 

Láttam ugyanis, hogy idősek és fiatalok, sőt nagyon fiatalok is jól ismerték, mi több, együtt énekelték a színészekkel azt, hogy Itt vagyunk, meg hogy Ég és Föld között, és azt is, hogy Repülünk, nem beszélve a Varázskönyv nótákról meg persze a Szilvásgombócról.

Tetszik tudni, miként állapítható meg, ha a fiataloknak, sőt, a kamaszoknak tetszik az előadás? Abból, hogy hány telefon villog a produkció alatt. Azon az estén, amikor én a középiskolásokkal zsúfolt teremben ültem, mindenki a színpadra figyelt, nem a készülékére. Mindenre reagáltak, tapsoltak, örültek a játéknak. Az őszinte reakciók külön tanulmány érnének. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 
Presser Gábor – Sztevanovity Dusán – Horváth Péter: A padlás
Rendező: Tóth Tünde
Koreográfus: Kányádi György
Díszlettervező: Rákay Tamás
Jelmeztervező: Lokodi Aletta
Zenei vezető: Brugós Anikó

Szereplők: Sebestyén Hunor (Rádiós), Kocsis Anna (Süni), Molnár Júlia/Kovács Enikő (Mamóka), Nagy László Zsolt (Barrabás/Révész), Tőtős Ádám (Herceg), Illyés Klaudia (Kölyök), Kocsis Gyula (Lámpás), Csatlós Lóránt (Meglokő), Szabó Eduárd (Témüller), Dimény Levente (Detektív), Scurtu Dávid (Üteg), Szotyori József (Robinson)

szeptember 18, 2023 | Létai Eszter | Hírek
MEGOSZTOM

Évadnyitó Szigligeti-piknik

Nyílt próbával kezdődött a Szigligeti Színház évadnyitó rendezvénye, mely a Szigligeti Piknik – Terítéken a színház! címet viselte. Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője köszöntötte a résztvevőket. A Jászai Mari-díjas rendező egy kis ízelítőt adott a közeljövőben terítékre kerülő darabokból, majd röviden kitárt a romániai színházak sanyarú helyzetére. Ezt követően a nagyérdemű az éppen készülő, A padlás című darabba nyerhetett betekintést. A próbát, a félig mese, félig musical rendezője, Tóth Tünde vezette le. A darab koreográfusa Kányádi György.

Az előadás egyik elmaradhatatlan kelléke a szilvásgombóc volt, mely már érkezéskor az előcsarnokban várta a résztvevőket, és amiből a próbát követően mindenki fogyaszthatott.

A rendezvény a színház melletti téren, a Majomszigeten fölállított színpadon folytatódott. A Lilliput társulat bábelőadásában a nézők egy-egy jelenetet nézhettek meg a társulat aktuális előadásaiból, valamint a készülő darabokból. A Tüskevár című darabból is kapott egy szeletet a nagyérdemű, mely a Lilliput Társulat és a Nagyvárad Táncegyüttes közös előadása. A Győrfi Csaba által koreografált színmű különlegessége, hogy gyerekek is játszanak benne.

Ezt követően Kerekes Dalma ismertette a Nagyvárad Táncegyüttes új évadának előadásait, majd a közönség megtekinthetett egy részletet a Mindenki hagyománya című darabból. Természetesen most sem maradhatott el a közös tánc, kicsik és nagyok együtt ünnepeltek a téren.

S ha már piknik, ugyebár az evés-ivás sem maradhatott el. A szilvásgombóc mellett üdítőt és fagylaltot is fogyaszthattak a résztvevők. Mindemellett a Lilliput társulat kézműves-foglalkozással is készült a gyerekek számára. Az esemény záróprodukciója a Szigligeti Társulat Terítéken a színház! című előadása volt. A jelenlévők egy részletet láthattak az éppen készülő Csárdáskirálynő című darabból.

fotó: Vígh László Miklós

augusztus 16, 2023 | Kemenes Henriette | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A velünk élő Schmürz

Boris Vian Birodalomépítők, avagy a Schmürz című drámája alapján színpadra vitt, hasonló című előadásnak a márciusi stúdióavató rendezvénysorozaton volt a váradi bemutatója, így ez a Szigligeti Színház első olyan produkciója, amit az új, Bémer téri Transilvania Színpadon játszottak. A Schmürz Vian utolsó drámája, 1959-ben írta. Abban a korban erős társadalomkritikai és politikai üzenete volt, ami mára mellőzhető, viszont ez nem sokat változtat a darab aktualitásán.  A Schmürz név feltehetően a fájdalmat jelentő német Schmerz-re utal.

Györfi Csaba rendező-koreográfus saját bevallása szerint az alkotó csapatnak keresett darabot, és nem fordítva. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a nézők egy ennyire jól összeállt színpadi játékot láthatnak. ,,Azt határozottan tudtam, hogy abszurdból dolgoznék, univerzális problematikákat szeretnék fejtegetni sajátos nyelven, egy olyan alapanyagot kerestem, ami jól állhat a csapatnak, nem mellesleg jó kihívás lehet a figurák megformálása és a viszonyrendszerek kibontása. E keresés során találtam rá erre a magyar nyelvterületen indokolatlanul mellőzött anyagra, melynek ereje, mondanivalója, de főleg az atmoszférája első olvasásra lenyűgözött.”

A nézők háta mögül megvilágított, a nagyszínpadihoz képest szűkebb színházi térbe érkezik meg a groteszk szörnyalak, hosszú végtagjaival lassan lépked a színpad felé, miközben a fejét jobbra-balra forgatva bámul a nézők arcába. Már ez a pár lépés is elég ahhoz, hogy megzavarja az ember nyugalmát, hiszen az alaknak szeme sincs, egy arctalan lény, fizikai felépítését tekintve behatárolhatatlan, fogalmunk sincs, ki vagy mi lehet. És az ember természete szerint fél attól, amit nem ismer, nem ért. Vagy félnie kellene. Biztos, hogy ennek minden esetben így kell történnie? Szóval, mi ez a lény és legfőképpen mit akar? A műsorfüzet szerint ,,Mindannyiunkban ott lapul egy alteregó, aki megszemélyesíti elnyomott vágyainkat, tetteinket, amelyekre nem vagyunk büszkék, de elfojtott lelkiismeretünket is. Ez a valami mindig ott van velünk, még azelőtt is, hogy mi megélnénk, átélnénk egy-egy pillanatot. Ez a valami – vagy inkább valaki – ő, a Schmürz.” A leírás csak irányadó a történet megközelítéséhez, hiszen innen kiindulva mélyebb pszichológiai rétegekbe is eljuthatunk. A sötét alak megjelenése után a család úgy rohan be a térbe, mint akiket űznek. Az Apa (Barabás Hunor), az Anya (Kerekes Dalma), a Kislány (Barkóczi Réka) és a Szobalány (Krupár Luca) szándékos monotonitással ismétlődő koreográfiája mintha előrevetítené e mikroközösség rutinszerű életvitelét. A kispolgári család alapfelállása a menekülés, hogy pontosan honnan-hová, azt nem tudjuk, azt viszont elég világosan érezni lehet, hogy sürgősen és bármi áron. Cristina Breteanu jelmez- és díszlettervező lehangoló és szűkös tere aprólékos finomsággal szemlélteti, hogy az ,,új” lakás, ahová a család érkezik, semmi jót nem ígér. A hanyatt-homlok rohanás után elkezdenek kipakolni, belakni a teret, mellettük a Schmürzzel, aki egyelőre nagyjából a biodíszlet funkcióját tölti be.

Barabás apafigurája a megtestesült pojáca, aki nem erős jellemének, hanem egoizmusának és a patriarchális társadalmi berendezkedés privilégiumának köszönhetően képes autoritást gyakorolni a család többi tagja felett. Ahová megy, oda követik. Feltehetően katonai múltja is megerősíti saját személye kiemelkedő fontosságába vetett meggyőződésében, amelyre a darab végén kapunk utalásokat (egyenruha, fegyver). A darab nemcsak táncművészeti felkészültséget vár el a szereplőktől, hanem színészi kvalitásokat is, melyeket kellemes meglepetésemre, nézői hiányérzet nélkül fedezek fel a Táncegyüttes tagjainál. Kerekes Dalma munkásságával eddig is képben voltam (legutóbb a János Vitéz című előadásban, a mostoha szerepében alakított nagyot mellékszereplőként, akkorát, hogy az alkarom is libabőrös lett tőle), úgyhogy a Schmürzben megformált Anya hiteles színpadra vitele, nem volt meglepetés számomra. Kerekes mimikája és színpadi mozgása is említésre méltó, mintha az utóbbi években kezdené elérni karrierje csúcsát. Karaktere mindenben követi az Apát és legalább annyira romlott természetű, mint férje, de mint a legtöbb ellenséges külső megnyilvánulás, az ő durvasága is gyengeségből és hiányérzetből fakad. Háta mögött a sötét árnnyal, keserű nosztalgiával simogatja az egyik bőrönd mélyéről előásott menyasszonyi ruháját, tűnő fiatalsága szimbólumát, mely valamikor a boldog jövő illúzióját jelentette számára. Sabloncsaládunk elfojtott gyengeségeinek, szorongásainak, félelmeinek és megbánásainak megtestesítője a Schmürz, aki akkor kap erőre, amikor a kínszenvedéssel fényesre sikált kirakatról elkezd lehullni a lepel. Gyengeségeik felvillanására kirobbanó dühvel reagálnak, a legkülönfélébb módokon bántalmazzák, ütik-verik, agyonlövik, próbálják eltüntetni a fekete alakot. A Törteli Nadin által megformált szörnyalak nemcsak kiváló fizikai erőnlétet igényel, de a mozgások finomhangolását is, a darab kezdetétől egészen a végéig. Négykézláb közlekedik, karjaira erősített, mankószerű nyúlványokkal, jelmezén nincsenek lyukak, annyit lát, amennyit a fekete anyag áttetszősége enged. Karaktere, testtartása nyugalmi állapotban is precíz figyelmet követel, a fotelben úgy ,,ül”, mint egy élettelen tárgy, amit oda tettek. Sosem üt vissza, ő csak létezik, és amikor kell, csendesen de nyomatékosan emlékeztet emberi természetünk tökéletlenségére. Ez a szelíd főgonosz mindenhova követi a családot, bárhova bújnának, saját lelkiismeretük és gyengeségük velük tart. A Kislány (Barkóczi Réka), aki inkább egy punk kamaszlányra emlékeztet és a Szobalány (Krupár Luca) karakterei kínálják az egyedüli fellélegzést ebből a fojtogató kispolgári miliőből. Ők az egyetlenek, akik hajlandóak tudomást venni és szembenézni a Schmürzzel, sőt, ők azok, akik megpróbálják megvédeni, vigasztalni. Ők ketten azok, akik reményt adhatnának bármiféle változásra, ha. De ott a ha. Ők még mernek lázadni az értelmetlen társadalmi normák és elvárások ellen, de végül mégsem marad más választásuk, mint elmenekülni ebből a lélekgyilkoló, családnak csúfolt társasmagányból. Nincs válasz és nincs vigasz, az Apa végül teljesen magára marad, jelentéktelen életét felemészti belső világának elfojtott sötétsége, a Schmürz.


Apa: Barabás Hunor
Anya: Kerekes Dalma
Kislány: Barkóczi Réka
Szobalány: Krupár Luca
Schmürz: Törteli Nadin

Rendező-koreográfus: Györfi Csaba
Díszlet- és jelmeztervező: Cristina Breteanu
Dramaturg: Czvikker Katalin
Zeneszerző: Boros Csaba

Fotó: Vígh László Miklós / Szigligeti Színház

július 2, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Kafka-kabaré: zavarba ejtő hitelesség

Nagyképűség lenne azt állítani, hogy a nagyváradi Szigligeti Társulat előadása nem hozott zavarba. Már a címtől sem érzem túl jól magam: Én, a féreg. Így, egyes szám, első személyben, hát kérem, márhogy én? Aztán meglátom a plakátot, ami tükröt ábrázol, ajaj, már megint megmutat magamnak, és az előadást még nem is láttam. Mondanom sem kell, milyen kíváncsian ültem be az új stúdióterem második sorába, alig vártam, hogy kezdődjön Kárpáti Péter Kafka-kabaréja.

Izgatottan néztem körül a zsúfolt teremben, megismertem a székeken, lépcsőn helyet foglalt színészeket, és azt is tudtam, hogy mi, a nézők is szereplői leszünk az előadásnak, a kabarénak pontosabban, ami műfaját tekintve gúnyos, humoros, zenével fűszerezett szórakoztató színház. 

Olvastam valahol, hogy miután Franz Kafka felolvasta barátainak Az átváltozás című írását, mindenki nevetésben tört ki. Nekem a hideg futkározott a hátamon. Azt is bevallom, hogy a neten ráakadtam Kárpáti szövegére, és elképzelésem sem volt, hogyan lehet ezt színpadra állítani.

Kovács D. Dániel budapesti rendező megmutatta, hogyan lehet, sőt kell korszerű, érdekes, izgalmas, nevettető, meglepetésekkel teli előadást alkotni az Én, a féreg című műből. 

A színpadon az üvegfal/ajtó ragadja meg a figyelmem, mögötte szerény berendezésű szoba, előtte egyik oldalon létra, másikon alacsony polc. Olyan az egész, mint egy lakás, amelynek az egyik helyisége a nézőtér. Utóbbi Gregor szobája, azé a fiatalemberré, aki egy reggel arra ébred, hogy féreggé változott. Vagy bogárrá, talán százlábúvá. 

Adott a hagyományos család: apa, anya, lányuk, fiuk. Utóbbi az egyetlen kenyérkereső, a ház ura viszont az apa. Ott élnek a zárt ajtó mögött, saját világukban, kételyek, gondolatok, kitekintés nélkül. Gregor, a fiú dolgozni jár, neki ez az élete. Amikor átváltozik, a legnagyobb gondja, hogy nem mehet be dolgozni. Pedig maga a Cégvezető is meglátogatta a családot, ami ugye nem semmi. 

Az előadás a bogárrá változott fiú környezetének a reakcióit, viselkedését taglalja. Azt, ahogyan a tisztes polgárok viszonyulnak a mássá lett Gregorhoz, a döbbenetet, az elutasítást, hogy ez megtörténhet a családjukban. 

„A mi családunkban nem eszünk szart” – jelenti ki dühösen az Apa, amikor megtudja, hogy a másik szobában nyüzsgő, furcsa hangokat kiadó bogár mindenféle levéllel, rothadékkal, sőt a saját ürülékével táplálkozik.  

Undorodnak ettől a bogártól, féregtől, aki rágni kezdi jól megszokott, üres életüket, aki kinézetre, szokásait tekintve és mindenben átlényegült. Semmiben sem hasonlít rájuk. A Cégvezető (ifj. Kovács Levente) megpróbál píszí lenni, de az undort nem tudja leplezni. Az Orvos (Szotyori József) egészségesnek nyilvánítja a fiút, az átváltozás nem betegség. Rendesen érzéketlen, meg sem kérdezi, hogy és miért történhetett. Roland (Balogh Attila) félelmetes bogár, féregírtó, kegyetlenül vidám bohóc, besegít a „probléma megoldásába”.

Az Apa (Dimény Levente) elutasítja, majd beletörődik, de továbbra is haragszik az igazságtalanságért, ami szerinte érte. Kapcsolata a fiával sohasem volt felhőtlen, Gregor levélben közli vele sérelmeit. Az Anya (Tóth Tünde) elkeseredetten eteti, sajnálja, titokban szereti is a gyermekét. Grete, a testvére (Trabalka Cecília) megijed, fél, felháborodik, nem érti. Ingrid (Tasnádi-Sáhy Noémi), a kacér szerelme elfogadni tűnik, nem undorodik a bogárrá változott szerelmétől. Mert a szerelem, az szerelem. 

Gregor (Tőtős Ádám) nagy gondja, hogy nem mehet dolgozni, rejtőzködik a család, a világ elől, élni próbál, mert élni kell. Kommunikálni is igyekszik, de nem értik, amit közölni szeretne. A féreg is vágyik a szeretetre, a megértésre, de hellyel-közzel megérti az elutasítást, az undort. Nem érti Ingridet, a szép lányt, aki mégis közeledik, aki elfogadja. Gregor emberként sem tapasztalta meg a feltétlen szeretet a családban. 

A szereplők a nézők között járnak, játszanak. A család tagjai is elvegyülnek köztünk, miután kinyílik az ajtó, kapcsolatot teremtenek velünk. Mert kérem, ha tetszik, ha nem a féreg mi vagyunk. Hozzánk beszélnek, nekünk magyaráznak, minket nem értenek, tőlünk undorodnak. Egy Néző (Kocsis Gyula) néha belekotyog, méltatlankodik, nem tetszik neki, amit a színészek játszanak. Amikor hirtelen sötét lesz, én sem érzem túl jól magamat, hallgatom a részben improvizációs szöveget, legyen már végre világosság, a sötétben akármi történhet. A Néző próbál kimenekülni, de a fényben sem sikerül, minden ajtó zárva. Itt maradtunk bezárva, önmagunkba és önmagunkkal, féreg mivoltunkban, az elutasító környezetben, szóval nincs menekvés. Mitől válunk állatokká, mi emberek? Mitől válunk férgekké? Ezek a darab kérdései, válasz persze nincs az előadásban, ezt nekünk kell kideríteni elsősorban önmagunkba nézve.

Érkezik a média is, a 15 perc hírnév, a celebbé válás lehetősége, ami mindenkit lázba hoz, csak Gregort hagyja hidegen. 

Felkavaró és mulatságos előadás az Én, a féreg. Zavarba ejtő. Hahotáztam, máskor megdermedtem. 

A rendező a groteszket, a szürreálist, az abszurdot ötvözi, komédiába rejti a tragédiát, anélkül bármelyik momentum mesterkélt lenne. Mindennek megvan a maga helye, oka, értelme. Mindez, valamint a tökéletes szereposztás, a nagyszerű színészi alakítások, a kifejező zene, a szuggesztív díszletek és jelmezek teszik zavarbaejtően hitelessé. Kovács D. másik bravúrja, hogy pillanatig sem lépi át a jó ízlés határát. 

*      

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Koprodukciós partner: Szentendrei Teátrum

Kárpáti Péter: Én, a féreg

Kafka kabaré – Franz Kafka: Az átváltozás című elbeszélése nyomán 

Rendező: Kovács D. Dániel

Dramaturg: Bíró Bence

Díszlettervező: Szakács Ferenc

Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz

Zeneszerző: Trabalka Cecília

Sound designer: Hodu Péter

Szereplők: Tőtős Ádám (Gregor), Dimény Levente (Apa), Tóth Tünde (Anya), Trabalka Cecília (Grete), ifj. Kovács Levente (Cégvezető), Szotyori József (Orvos, Kalauz), Tasnádi – Sáhy Noémi (Ingrid), Balogh Attila (Roland), Kocsis Gyula (Néző)

Fotók: Vígh László Miklós 

május 17, 2023 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Látogatás a Nopcsa-revűbe

Bevallom, mindeddig a Nopcsa Ferenc nevezetű, nemesi családból származó magyar, osztrák, néha román (mikor, hogy kívánták az érdekei) nemzetiségű tudós, kalandor, kettős kém kimaradt az általános műveltségemből. Pedig egyik kedvenc korszakomban a 19. század végén, 20. század elején élt, dolgozott, felfedezett, írt, utazott, szeretett és gyűlölt, sőt majdnem Albánia királya lett ez a nagyon izgalmas ember.

Hálás vagyok Gianina Cărbunariunak és Boros Kingának, amiért felfedezték nekem, és hálás az előadásért, amit alkottak Nopcsa összetett, ellentmondásos személyiségére építve. 

Természetesen nem csak Nopcsáról szól a produkció, hanem a saját koráról és mi korunkról, az elfogadásról és az elutasításról, a szerelemről és a bűnbakkeresésről. Az emberről, akiben benne lakik a jó és gonosz, a képmutatás és az őszinteség, a tudás- és a hatalomvágy. 

Nopcsa Ferenc olyan családban nőtt fel, ahol a férfi az úr, ahol a nő csak akkor érvényesülhet, ha „jól” megy férjhez. A húga hangzatos nevű családba házasodott, ezért lett „valaki”, nem pedig festőművészként, akinek képeit Londonban állították ki. Nagybátyja, színházi intendánsként finoman fogalmazva is zaklatta a nőket, öccse a fehérterror idején azzal vált hírhedtté, hogy megölte a Magyar Nemzet napilap akkori főszerkesztőjét. Míg Ferenc ellentmondásos személyiséggé, kalandorrá, nemi identitását tagadó, ugyanakkor nagytudású paleontológussá lett. Ja, és a nagypapa, aki maga volt Facia Neagra, és papa, akinek sikerült keményen uralni az egész családot. 

Kalandos élete Dél-Erdélyben kezdődött, ahol a húga birtokukon megtalált egy őslénycsontot, Nopcsa Ferenc pedig összerakta belőle a Dinosaurus Dacust, amit később, a korabeli tudományos világ tiszteletére nevezett el Magyarosaurus Dacusnak. Az előadás címe tehát nem fikció, ahogy az elhangzott szövegek sem Cărbunariu találmányai, hanem hiteles dokumentumok, részben pedig a kalandor tudós naplójának részletei. Boros Kinga dramaturg és fordító több száz oldalt olvasott el, fordított le a szerzőnek, aki az előadás rendezője is.

Cărbunariu, Boros és a Szigligeti Társulat ezekből a hiteles szövegekből állították össze az előadás partitúráját, amelyhez Trabalka Cecília komponált izgalmas zenét. 

Kétdimenziós díszletek, vetített képek, dokumentumok, színes 21. századi, fiatalos jelmez, színészek alkotta zenekar, DJ a keverőpultnál (maga a zenei anyag szerzője), rap, mozgás, tánc, őrület, humor és dráma, nevettető és megrendítő szövegek, szuggesztív játék, gyors váltások teszik izgalmassá, érdekessé az előadást. 

A szerző-rendező Nopcsa személyiségének összetettségét, ellentmondásosságát használja arra, hogy megismertesse a jogosan elismert, és jogosan elutasított kalandor tudóst és egyben a kort, amiben élt, és a kort, amiben élünk: szétbontja, és a főhős karakterének egy-egy szegmensét játssza el. Megjelenik a tudós, a vadász, a törtető, az Albániában harcoló, és királyi ambíciókat tápláló, a sértett, frusztrált, az antiszemita, a román pásztorként kémkedő Nopcsa, magyar és osztrák változata is, és megjelennek titkolt férfiszeretői. Velük és általuk lepereg a belle epoque, ami, ha közelről nézzük, nem is olyan szép. S anélkül, hogy ujjal mutogatna ránk, utal arra, hogy a mi korunk sem mentes a múlt század csúnyaságaitól, a másság elutasítása, a háborúk, a politikai kalandorság és sok minden más is, itt van közöttünk. Az előadás utolsó monológjában ott rejlik az alkotók gondolata korunkról. 

Cărbunariu előadásához eszközül az általam nagyon kedvelt elidegenítési színházat választotta. A színészek be- és kilépnek szerepeikből, hogy aztán ismét más karaktert öltsenek magukra. Nehéz feladat a művészeknek, de többségük remekül veszi az akadályokat. Szöveget mondanak, énekelnek, táncolnak, de ami különös teljesítményt igényelt részükről, azok a váltások. Nemcsak szerepeket, hanem egyetlen monológon belül érzelmeket és értelmezést. Egyetlen alakításra sem lehet rossz szavam, de különösen tetszett Tóth Tünde, Dimény Levente, Tasnádi-Sáhy Noémi, Scurtu Dávid, Trabalka Cecília, Csatlós Lóránt. 

A rendező sem könnyítette meg a maga munkáját, hiszen akár bravúrosnak is mondható, ahogy a filmszerű, előre bekonferált jelenteket összefogja, és egységes, koherens, szellemes, hatásos előadást alkot belőlük. 

Fontos fejleményt jelent, hogy a Magyarosaurus Dacus előadás a Szigligeti Társulatot feltette a romániai színházi térképre, hiszen szinte biztos, hogy soha ennyi méltató kritika egyetlen váradi magyar nyelvű előadásról nem jelent meg a román lapokban, s ha nem is ilyen mértékben, de a magyarországi sajtóban is elismerően írnak róla.

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus

Írta és rendezte: Gianina Cărbunariu

Fordító és dramaturg: Boros Kinga

Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu

Zene: Trabalka Cecília 

Nopcsa band: Dimény Levente, Szotyori József, Trabalka Cecília

Rap: Szotyori József

Színpadi mozgás: Dimény Levente

Video- és lighting design: Cristian Niculescu

Szereplők: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília

Fotók: Vígh László Miklós

március 14, 2022 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Testvérvárosunk, Güllen

Dürrenmatt a múlt század közepén írott, a szerzőnek világhírt hozó műve kihívás rendezőnek és színészeknek egyaránt. Kihívás, mert sok helyütt, sokat játsszák, de meglátásom szerint azért is, mert a 21. század 20-as éveiben „elmehetne” – ez lenne a könnyebb út – a divatos „metoo” retorika felé. Továbbá kézenfekvő lehetett volna a világjárvány, de ebbe sem futott bele az előadás. Novák Eszter bravúrosan kikerülte a csapdákat, egyetemes társadalmi problémákra fókuszál, azt vizsgálja, hogyan „vásárolható meg” az egyén, hogyan jut el az egyén és a közösség a minimális erkölcsiség feladásához. 

Irodalomtörténeti elemzések szerint a darab a szimbolizmus mesterpéldája, mások viszont a groteszk elemeit hangsúlyozzák. Novák előadása a szimbolizmus felé hajlik, kevés groteszk elemmel, de ami érvényessé és kortárssá teszi az előadást az, hogy főszereplővé emelte a város népét, amely bedarálja az egyént. Képmutató és korrumpálható emberek mozognak egyszerre és szinte egyformán a színpadon, akiknek a morál csupán szépen hangzó, kirekesztésre alkalmas szlogen. Aki másképpen gondolja, nincs helye közöttük, hallgatni kell, vagy elmenni. Semmitől sem riadnak vissza a „közös jó” érdekében, a gyilkosságtól sem.  

Klára és Alfréd fiatalkori szerelme negyven év után torkollik tragédiába. A fiatal lány teherbe esett, hamis vádak alapján kiközösítették, elűzték Güllen városának „tisztességes” lakói. A poklok útján járva emelkedett a világ leggazdagabb asszonyává. Játékszernek tekinti a férfiakat, napokig, órákig tart egy házassága, megvásárol mindent és mindenkit, de lelke mélyén az a szerelemes lány maradt, akit elkergettek városából. Claire Zachanassianként (Fábián Enikő) tér vissza a városába. Módszeresen készült élete legnagyobb és talán utolsó tettére: főkomornyikká tette a bírót, aki elítélte, továbbá kasztrálta, megvakította, szolgájává tette az ellene tanúskodó két férfit, felvásárolta, elszegényítette Güllent, már csak régi szerelme maradt és persze a közösség, amely kivetette magából. A fiatalságáért és talán egyetlen szerelméért jött ebbe a poros városkába, akit végül magával visz, igaz koporsóban.

Alfred Ill (ifj. Kovács Levente) fölött is eljárt az idő, a sorsával meghasonult férfi alig emlékszik a fiatalkori kalandra, noha úgy tesz, mintha sosem feledte volna Klárát. Pénzért vette feleségül a gazdag lányt, most pénzért veszik el az életét a jó gülleniek. Van az a pénz, amiért korrumpálni lehet politikust, rendőrt, papot, szatócsot, értelmiségit, fiatalt és időset, mindenkit. Elhallgattatják, majd ő is meghasonul. Ezt tudja Claire és megvannak hozzá a milliói. A pénz tette mérhetetlenül boldogtalanná, a pénz az egy életen át várt bosszújának eszköze. A közösség egy pillanatra Alfred Ill mellé áll, hogy aztán egyenként és együtt, a valamivel jobb életért elforduljanak tőle, mintegy feláldozzák a tárgyi javak oltárán. A férfi előbb bízik, majd kiábrándul az emberekből, s amikor családja is a megalkuvás sárga cipőjében parádézik, s a pap is fegyvert ragadott, megadja magát. 

Sokatmondó, ahogy a városka egyre jobban öltözött lakói őrülten vásárolnak, a háttérben pedig megjelenik egy fényben úszó város. Ez lenne a jövő azok számára, akik a csodában reménykedve révedtek a múltba. A szebbik felébe persze. 

A színpadkép, a díszlet rideg, fémből készült elemek ereszkednek alá, és emelkednek fel pontosan érzékeltetve a jelenetek helyszínét és azt is, hogy ez a város bárhol lehet, akár itt a Partiumban, Erdélyben. Novák ezt hangsúlyozza is, amikor a lakossági gyűlésen, fórumon – nevezzük tetszés szerint – résztvevőket a közönség soraiba ülteti. A Polgármester (Kardos M. Róbert) és a többiek erkölcsről, jólétről, szép jövőről, összetartásról, a város nagy szülöttének jótékonyságáról szónokolnak. A sajtót ügyesen kiteszik, Alfred Illt zárt ajtók mögött, közösen kivégzik. A piszkos munkáról nem kell tudomást szerezzen a világ. Ebben a városban erkölcsös, a közjót szolgáló, tisztes polgárok élnek.

A váradi előadásban Claire/Klára nem elsősorban Illen, hanem a közösségen áll bosszút. Gúnyos mosollyal figyeli, hogyan vetkőznek ki önmagukból, hogyan alakítják kedvük szerint a törvényt és a morált. 

Fábián Enikő Claire Zachanassinja sokkal inkább keserű, mint gonosz. Szerepet játszik, az excentrikus milliomos nőt mutatja, de mélyen, az eltitkolt énje az a megalázott, elárult lány, akit elkergettek a szülővárosából. Visszajött, hogy elvigye magával a sohasem feledett szerelmet, akivel, ha életében nem, legalább holtában együtt lehet. Szép, ahogyan visszaemlékezik, ahogy zokogva búcsúzik az ifjúságától. 

Ifj. Kovács Levente Illje beletörődőtt sivár életébe, megszokta, hogy szava nincs a családban, nem tartozik a város elitjéhez. Boldogulni próbál a szatócsbolttal. Nem törődik múlttal, a jövő sem ígér semmi jobbat, mint a jelen. Talán ő is szerette a lányt, talán a család, a közösség nyomására vette el feleségül a szatócsbolt tulajdonosának a lányát, de felelősséget nem vállalt, elfogadta, hogy cimborái hamisan vádolják szerelmét. Ifj. Kovács remekül érzékelteti, ahogy Alfred szinte első perctől tudja, sorsa megpecsételődött. Próbálja magát meggyőzni, hogy polgártársai nem fordulnak ellene, hogy aztán lassan, fájdalmasan ébredjen rá vétkére és elfogadja az ítéletet. Nem küzd az életéért, nem megy el. Büntet ő is: az embereket, a jó güllenieket, akik az erkölcs és közjó nevében emberi éltet áldoznak.

Kardos M. Róbert a Polgármester szerepében ugyanazzal a hangsúllyal dicsér és vádol, ugyanazokkal a szlogenekkel ígér és vádol. Kardos M. politikusa, mintha néha szégyenlené, amit tennie kell, de megteszi, mert ezt várják el tőle. 

Dimény Levente Papja tudja, hogy nem vállalhatna közösséget azzal, ami történik, és történni fog, de új harang került a templomra. Szuggesztív, ahogy a pap imádkozik: őszinte is meg nem is, hiszi a mindenható erejét, de reméli, hogy a vélt közjó felülírja a demiurgos törvényeit.

Hunyadi István Tanárja klasszikus filozófusok szavaival próbál ellenállni, ám szavait senkisem érti igazán. Az alkoholból nyer bátorságot, hogy a nyilvánosságot figyelmeztesse arra, ami valójában történik. A nyilvánosságot, viszont nem érdekli, a sajtó a valóság helyett a szenzációt keresi. Hunyadi értelmiségije elhallgat, feladja a küzdelmet és felhúzza a megalkuvás sárga cipőjét. 

A korábbi férjeket, polgárokat, szolgákat, riportereket alakító művészeket név szerint illene megdicsérni játékukért. Mindegyik külön egyéniség, rövid partitúráikban emberi történeteket jelenítenek meg. Általuk válik hitelessé a főszereplők drámája, az út, amely valahol a távoli múltban kezdődött és elvezetett a tragédiáig. Meg vannak győződve a maguk igazáról, nem kutatnak okokat, nem vesznek tudomást a felelősségükről. Mennek, amerre terelik őket, kitörni nem mernek, de nem is akarnak. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat

Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása

Fordító: Kurdi Imre

Rendező: Novák Eszter

Dramaturg: Kárpáti Péter

Zeneszerző: Selmeczi György

Díszlettervező: Zeke Edit

Jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna

Szereplők: Fábián Enikő (Claire Zachanassian, szül. Klára Wascher), ifj. Kovács Levente (Alfréd Ill), Kardos M. Róbert (Polgármester), Dimény Levente (Plébános), Hunyadi István (Tanár), Molnár Júlia (Rendőr), Firtos Edit (Alfréd Illné), Dobos Imre (Inas), Hajdu Géza, Szabó Eduárd, Scurtu Dávid, Csatlós Lóránt, Kiss Csaba, Balogh Attila, Kocsis Gyula, Szotyori József, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Gajai Ágnes, Fodor Réka, Kovács Enikő, Tasnádi-Sáhy Noémi (férjek, szolgák, polgárok, riporterek).

Fotó: Vigh László Miklós