Mágikus tér. A Szatmárnémeti Északi Színház: aranyozott körpáholya, a hosszú és vékony kovácsoltvas díszítéssel borított nyílás a bársonypadlón, a nehéz függöny, mögötte a számunkra rejtett színpad és a sokágú, fényesített aranycsillár.   

Az Interetnikai Színházi Fesztivál alatt ebbe a monumentális, önmaga varázsát konzerváló térbe passzíroztak bele előadásokat: volt, ami megtalálta igazát ebben az emelkedett térben, volt, amely szabadulni próbált a színház színpadának aranyporától.

Az Ifeszt-en azonban egy olyan produkciónak voltunk szemtanúi, ami éterivé emelte a színpadot, a nézőteret és vele együtt a nézőt. 

Sardar Tagirovsky Csongor és Tünde adaptációja kitágította a színház falait. Az előadás által a nézők, elszakadva a nyers valóságtól, felmászhattak a világokat összekötő almafára, abban az eszmei világban találhatták magukat, amelyet talán gyermekkorukban kerestek fel legutóbb.

Színlelnünk kellett legalább, hogy olvastuk Vörösmarty művét. Több évtizede ott van minden iskolát végzett magyar diák füzetében felrajzolva a hármas út, az almafa, az átmenő jegyet érő elemzés. Nagyjából ennyit tudunk a Csongor és Tündéről. Miből írtunk elégségest? Mindnyájan tudjuk, ha leírom, az már túl sok is, hogy oktatási rendszerünk nem beszél személyes üzenetről, mély tartalmi összefüggésekről, nem élményalapúan olvassuk a klasszikusokat. Ha még olvassuk egyáltalán. Tegye fel a kezét az, akinek nincs gyereke és az elmúlt évben leült mesét olvasni?! Tegye fel a kezét az, aki újraolvasná a Csongor és Tündét?! Ki az, aki felnőtt fejjel újraolvasva többet látna benne, mint szórakozást, gyermeki nosztalgiát?

Komolyan kell venni. Ezt mondja Sardar Tagirovsky a Csongor és Tündéről, szembehelyezkedve sok más korábbi értelmezéssel. Óhatatlanul keressük ebben az anyagban az igazságtalanságot, mert nekünk megtanították, hogy mindez nem igaz: se tündérhon, se az ördögfiókák, se a boszorkány, se Csongor, se Tünde, egyáltalán ez az egész szerelem dolog. Sok szakmabeli szerint a Csongor és Tündét csak megmenteni lehet, hiszen nem egy jól adaptálható anyag. Milyen közbeavatkozás révén lehet kicsinosítani, elmélyíteni ezt a romantika korabeli, habcsókos drámai költeményt? Maivá kell tenni – hangzik el az automatikus válasz. Mi erre az első középszerű megoldás? Kiemelnénk a mesevilágból? Badarság azt hinni, hogy nincs mese a huszonegyedik században, hogy mindent hűvös realitással kell komolyan venni és elemezni. A mesét kell maivá formálni. 

Azt gondolom, Sardar Tagirovsky nem emberibbé formálta Mirígyet, nem hozta le Tündét a földi értékek közé, hanem új fogalmakat alkotott a rosszról, a mai ember ideavilágáról – újra feltérképezte azt a rendszert, ami szerint jó és rossz működik. Nem dobta el a fent és lent rendszerét, hanem ismét közelíteni próbált hozzá. Fontos cselekedet ez egy olyan világban, ahol félünk az abszolút értékektől, a szélsőségesen rúttól és szépségestől.

Ezen az előadáson mernünk kell a káprázatot átélni. A hangok, a mozdulatok, az égből lezuhanó fehér golyók és az almafaként kigyulladó arany csillár gyönyörködtet. Ez a szerepe. Egyesek azt mondanák: ez becsapás, lenyűgöz, azért, hogy elfedje a lényeget, olyan mint a cirkusz, nem szól semmiről. Egyetlen kifeszített lépés, egy csillanás, egy értelemmel és érzelemmel konstruált mozgókép hangosabb tud lenni Vörösmarty szavainál – és ennek tudatában vannak a produkció szereplői is. Górcső alá veszik mondataikat, cselekvéseiket és az író által diktált sorsukat, majd megpróbálják felelősségre vonni a színpad szélén önmagában sakkozgató feslett fiatalembert – Vörösmarty Mihályt. Ha van az előadásnak égi és földi síkja, van egy valós síkja is, ami a vörös függönyök előtt zajlik. Vörösmarty és Perczel Etelka szerelmi története ez, pár pillantásban, végletekig redukált akcióban. Perczel Etelka a közönség felé fordulva nézi a Vörösmarty sakklépéseiből megelevenedő világot. Tulajdonképpen ez a földi síkja ennek az előadásnak – ahogyan bennünk megfogan és tovább él a tündérhoni szerelem és a földi ármány. Az értelmezési tartományunk, a lelki befogadóképességünk szül bennünk fentet és lentet, jót és rosszat. Úgy általában: meseiséget, szerelmet, Csongorokat és Tündéket, Ledéreket, ördögöket és Mirígyeket.

A színpadon sokszor a káosz nyugalma uralkodik. Párhuzamos síkokban van jelen több történetszál, a Vörösmarty–Perczel duett eleve megkettőzi figyelmünket. Nem érzem akadálynak. Ez a színpadi világ légies, tág fókuszú, sok mindent megengedhet magának. Pedig egy finom gépezet, az oda nem illő dolgokat könnyen kilökné magából, hiába rejtenénk el a játéktér leghátsó sarkában. Különleges példája a disszonancia egységének, ahol a 19. századi kosztümöt és Harley Quinn szuperhősnő parókáját viselő ördögöt ugyanazon perspektívából láthatod. Tagirovsky azt is eléri az előadás során, hogy az alapvetően statikus nézői perspektíva új pozíciókat és helyzetet kapjon. Láttunk már színészeket a kút mélyéről, ágaskodó nyakkal játszani? Ez az előadás végre indokoltan használ filmes technikákat, a kamera helyzete valóban hozzáad a nézői élményhez, így a kút nemcsak a szereplőknek, nekünk is egy olcsó mámorokat ígérő feneketlenséggé válik.

A tér értelmezhető egy hatalmas, félkörívben üres festmény keretekkel díszített bálteremnek. Keretezve, állóképekben látjuk azokat a szereplőket, akik időnként kívülről pillantanak rá a zárt tér eseményeire. Ezeknek az ablakoknak nem korlátolt a szerepük: felhasználásuk játékos és sokféle. A Csongor és Tünde alapkoncepciója az esküvők és lakodalmak világából indult ki, a bálterem, amit végül mi nézők láthatunk már csak nyomokban tartalmazza az eredeti ötlethalmazt. Számos asszociatív elem kötődik a lakodalom tematikájához, ilyen amikor Ledér csokorral a kezében, babarózsaszín fátyolban, magányosan énekel a színpad közepén.

Beszélhetünk bravúrokról. Az előadás szerepei megkövetelték a társulat színészeitől a lírai átalakulást. Pontos, ésszel és érzékkel megformált karaktereket és szerepíveket láttunk, egyöntetűen állíthatom ezt a nagy és a kis szerepek esetében is. A Szabó János Szilárd és Budizsa Evelyn kettőse magától értetődő egymásra találás, két olyan színészről beszélünk, akiknek pályájuk ezen szakaszában önmagukért és egymásért kell eljátszaniuk Csongor és Tünde szerepét. Számomra nem kisebb fény vetül a földi párra, akik nélkül az égi szerelmeseink nem kapnának megfelelő árnyaltságot, színezetet: Keresztes Ágnes és Orbán Zsolt nem tagadták a szerelmet, a vonzalmat – a maguk síkján teremtették meg közös pontjaikat, létezésüket. 

Több párosról is beszélhetünk, hiszen nem az egyéni pillanatok előadása ez: Budizsa és Keresztes, Szabó és Orbán egyaránt szimbiózisban mozognak. A Mírigyet alakító Moldován Blanka sokáig egymagában kerülgeti a szín fehér falait, azonban neki is akad egy szövetségese, a Földalóli Hang misztikus félembere, Frumen Gergő. A kettejük csókja nem hátborzongató, nem érzem benne a sötét erotikát, egyszerűen olyan, mint ez a két karakter: az érdek vezérli őket és valami mély alvilági kapcsolódás.

Nevezhetjük a Csongor és Tünde történetet egy nász egyetlen napjának, vagy egy közös élet leforgásának. Bennem, mint nézőben ez a két értelmezési tartomány egyszerre élte különálló, mégis azonos erőket mozgató életét, és azt gondolom, hogy ez egy természetes állapot. Ma megéljük azt a napot, ami megadatott nekünk és ma éljük azt a több ezer napot, ami felöleli eddigi életünk. 

Időtlen mű, mondjuk a klasszikusokra, de Vörösmarty műve más szempontból időtlen: túllép időérzékelésünkön. Ritkán látni, hogy ez meg is tud történni a színpadon, színészekkel, nézőkkel. Belső robbanás volt, nyomai alig felfedezhetőek. Ez éreztem, amikor kiléptem a szatmárnémeti színház főépületéből. Leszállt a köd és az egész környék olyan volt, mintha kiszivárgott volna ez az időtlen világ. Azzal viccelődtünk, hogy biztosan bekapcsolva hagyták a füstgépet. Néha azt hiszem, nem ártana nyitva hagyni egy-egy ajtót, hogy ez a gomolygó színvilág kiáramolhasson.

Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat 

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde 

Rendező: Sardar Tagirovsky

Dramaturg: Bessenyei Gedő István 

Díszlet és jelmez: Kupás Anna  

Zeneszerző: Bakk Dávid László  

Koreográfus: Szabó Franciska

Szereplők: Varga Sándor (Vörösmarty Mihály), László Zita (Perczel Adél), Szabó János Szilárd (Csongor), Budizsa Evelyn (Tünde), Orbán Zsolt (Balga), Keresztes Ágnes (Ilma), Moldován Blanka (Mirígy), Nagy Csongor Zsolt (Kalmár), Méhes Kati (Fejedelem), Rappert – Vencz Gábor (Tudós), Rappert – Vencz Stella (Kurrah), Diószegi Attila (Berreh), Kovács Éva (Duzzog), Bogár Barbara (Ledér), Kovács Nikolett (Éj), Gaál Gyula (Dimitri), Lackó Tekla (Kút lánya), Gál Ágnes (Rókalány), Frumen Gergő (Nemtőkirály, Földalóli Hang), Bándi Johanna, Bodea Gál Tibor, Gaál Gyula, Gál Ágnes, Frumen Gergő, poszet Nándor (Védszellemek, Nemtők, Tündérek, Játékmesterek)