Szentkuthy Miklós egyik vele készült interjúban élete lényegeként a csodálkozást emeli ki. Méghozzá nemcsak a nagy, életre szóló dolgok, hanem az élet mindennapos apró-cseprő dolgai felett. Kétszólamúságról, párhuzamról beszél, és hogy ebben a párhuzamban a kozmosz kérdései egyenértékűek a déli bableves ízlésbeli kérdéseivel.

          „…külön kéjem ez a kontraszt, ez a kétszólamúság, ez a párhuzam: a bablevesben egy kanállal több ecet    van vagy nincs, és vajon a Neptunusz bolygónak a legutolsó színképében egy ismeretlen gáz jelent-e meg? Mindezek egymással párhuzamosak. És amennyire a kozmosz reménytelen szerelmese vagyok, ugyanúgy nemcsak azért, mert ez érdekes kontraszt, de az apró valóságokat, az emberi élet mindennapjait szeretem ábrázolni, mindazt, amiből összetevődik az élet. Ahogy itt ülünk, akik körülvesznek bennünket: hogy reggel mi volt, fájt a hasa, veszekedett a feleségével, a hírnév területén mi izgatta… hát én legalább figyeljem meg magamon mindezt, legyen láthatóvá, hogy így néz ki egy ember. A régi kedves párhuzam: a bableves és a vicikvacak villamosjegy és az einsteini zárt vagy nyitott világtér egymás mellett.”[1]

Ártalmatlan megnyilvánulásnak tűnik, de ha meggondoljuk, egy ilyen világlátás a művekre meglehetősen nagy feladatot ró. Ugyanis aki ennyire az élet megszállottja, annak nehezére esik a forma szempontjából fegyelmeznie magát. Száműzni, kirostálni, ahogy a kertész irtja a gyomokat. A forma hierarchikus dolog. Ami az olvasó számára a befogadhatóság feltétele, az író, Szentkuthy számára mégiscsak szűk kabát, kényszerzubbony, kevés ahhoz a végtelen sokhoz képest, ami körülvesz.A csodálkozás alapállásában minden dolog egyenrangú, a mikroszkopikus szem[2] egy járdaszegélyen nőtt gyomot is jelentősnek ítél.

Mit jelent csodálkozni? A csodálkozás egyfelől lehet gyermeki alapállás, ami zavarba esik az élet végtelen bősége fölött. Tiszta állapot, amikor a dolgok még nincsenek hierarchikus viszonyban egymással. De nincs-e vajon a csodálkozásnak egy nyugtalanítóbb oldala? Amikor nem csak minden egyformán lényeges, de egyenértékű is? Nem csak a bableves emelkedhet fel a Neptun bolygó nagyszerűségéhez, de a Neptun bolygó is leszállhat a bableves apróságához. További Szentkuthy-példákkal élve: az ember legtökéletesebb gondolata lehet a vér egy véletlen áramlásának következménye, a mocsári féreg viszont valami isteni rációt is hirdethet.

A csodálkozás démoni oldala: amikor a gyermek önfeledten eljátszadozik a homokozóban talált kézigránáttal. 

Különben is, vajon tud-e csodálkozni az, aki mindenen csodálkozik?

Szentkuthy Fejezet a szerelemről (1936) című regényét olvasom. A regény úgy regény, hogy nem regény – de ezt Szentkuthytól már megszokhattuk. Az öt részre tagolt mű esszészerű fejtegetések és leírások halmaza életről, szerelemről, testről, etikáról, gondolatról és még sorolhatnánk. Egy kicsit napló, egy kicsit történelmi miliőbe (korai reneszánsz) ágyazott fikció, történet és időtlen állóképek sorozata. Más Szentkuthy-művekből ismerős gondolatok, mi több, gondolati műveletek köszönnek vissza; néhol borzas fésületlenségük, néhol szinte mechanisztikusan precíz megfogalmazásuk izgat. Néha viszont sok. A narrátor az élet sokfélesége fölötti csodálkozását minden válogatás nélkül zúdítja olvasójára. A szöveg hullámzó tengerén túl nincs semmi, világos partokat hiába keresnénk. Néhol kivergődünk ugyan egy-egy sommás megállapításhoz, vagy egy-egy aforizmaszerű gondolat szilárdságához, mint például: „halat vízen kívül látni: világos ésszel saját megőrülésünket végignézni.” A következő mondat a teljes regény mottója lehetne: „a világban sohasem az csodálatos és problematikus, hogy miért van ez így, ahogy van, hanem miképpen is olyan az a dolog, mint amilyen.” (Kiemelés a szerzőtől.)  Az ilyen és ehhez hasonló mondatokat olvasva egy-egy pillanatra fellélegzik az olvasó. Mígnem kiderül, amit szilárd talajnak vélt, az maga is csak úszó sziget.

A regény első, A polgármester cím alatt futó részében ‒ amely minden bizonnyal Szentkuthy szerelemről szóló szövegeinek egyik legragyogóbb darabja ‒ a címszerelő nagybeteg, halálához közeledő feleségéről is olvasunk. A szerető alakjához kötődő szerelem alapszólamát követi a halál párhuzamos szólama. Miközben a halál felé zuhanó nő maga is inkább csak ürügy a halál csodálkoznivaló jelenségével való találkozásra. A halál semmije az írásban válik ezerágú realitássá.

„A fiatal orvos most közvetlenül szemben állt az «életerővel», melynek vizsgálatát tűzte ki élete céljául. Mit látott benne, mit leshetett vagy tanulhatott el az asszony groteszk reflexeiből? Semmit: a vegetáció központja, az élet legalsó forrása hozzáférhetetlen – egypár rossz mozdulat, kísérteties karikatúra az egész, amit látunk. Egyéb semmi.”

A konvencionális regényformát a mű annyiban tartja meg, hogy az olasz városka polgármesterének meglátásait, gondolatait kommentálja a narrátor. „Így emlékezett vissza…, „soha életében nem érezte ennyire…” – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal tartja fenn a regény látszatát. Mert ezek a regényszerű formák csak allűrök a szövegben. Szentkuthy nem akar a halálról regényt írni, gyászoló férjről meg végképp nem. Sőt még a szerelemről sem akar. Ha azt mondom: xy érezte, tudta, azt gondolta… stb. izgató feszültség teremtődik, valami van-ság. A másik ember belső, lelki életének valósága. Szentkuthyt viszont a másik ember belső élete nem érdekli. Irodalmi szenzációkat sem akar mindebből.

Akkor mégis hova akarja olvasóját eljuttatni a beszélő? Minek ezek a késhegyre menően precíz (pontoskodó?) leírások életről, halálról, szerelemről, testről, etikáról, gondolatról? Úgy tűnik, a narrátor a maga kiérlelten szentenciózus megállapításait sem veszi komolyan. Hiszen az, ami van, és ezért szóba kerül, egykettőre dekoráció, futó benyomás lehet. Akkor honnan tudjuk, mi a lényeg?

„Mi ez a kék éjszaka? A Sátán moralista színpada? Az angyalok szent tükre? (…) Mi a konzekvenciái, vagy minek az okozata? Nem tudni. Akármi lehet, ha gondolkozunk róla, s ha nem gondolkozunk: oly abszolútan éppen csak az, ami, hogy a glosszátlan önazonosságnak ez a feszültsége már a semmivel azonos az ember számára.” 

Akármi lehet, ha gondolkozunk róla. Szentkuthy beszélője több művében állítja (ennek vajon hihetünk-e?), hogy a gondolkozásnak nincs lényegi formája, meghatározatlan és bárhova vezethet. Ha ez így van, tehát valóban bármiből bármi lehet, a gondolati műveleteknek, sőt manővereknek semmi sem szab határt. Innen a sok meghökkentő szembeállítás, paradoxon, átfordítás Szentkuthynál. A nő lehet üres impresszionisztikus váz, futó benyomás, nüanszok egyvelege, természeti jelenség, vagy épp legemberibb ember, morál stb. A halál lehet mindennek a semmi-pontja, jelentéshiány, de ellenkezőleg, lehet „megtestesülés” is, amikor az ember a halálban kap igazán testet. A halál a test születése is lehet, de nem az örök körforgás keleti mítoszának értelmében: A Fejezet… egyik helyén így olvasunk erről:

„Az a női mell, mely az öleléseink alatt hullámzott szökni akaró nyúlként, micsoda absztrakció, színtelen, érzékelhetetlen valami azokhoz a mellekhez képest, melyeket a halál kotor maga előtt az útjából, mint a hólapátoló két semmirevaló kölöncöt.”

Ha gondolkozunk a dolgokról bármi bármi lehet. A teljes nyitottságban a folyton változó azonosság démonikussága.

Ha viszont nem gondolkozunk a dolgokról, számunkra nem lesz jelenvalóságuk.

Egyetlen szilárd van a Fejezet… című regényben – akárcsak Szentkuthy többi regényében ‒ a narrátor, ez a mindenek fölött lebegő beszélő hang, és ennek a beszélő hangnak világgal való találkozása. Ahol is ez a világ a legáltalánosabban vehető. Azaz minden. Én és a világ kapcsolata: ahogy érzékelem a világot és a dolgokat. Ez azt jelenti, hogy mindig van köztünk egy szét nem húzható függöny. Ez a függöny az egyetlen témája – megkockáztatandó nemcsak ennek – de minden Szentkuthy-műnek. Ez a függöny lehet az impresszió, a miliő, a táj, a szexus, a társadalmi maszk, a művészet, de legáltalánosabban mégis a látás. Hogy ki a főszereplő, kinek az érzéseit használja alibiként a narrátor, teljesen mindegy. Azonosulni szereplőkkel amúgy sem tud az olvasó.

A látásnak az irodalomban a leírás felel meg.

A leírás szövegbe ültetett látás.

De hogyan lehet a halálról beszélni? Megfogalmazni a megfogalmazhatatlant? Csakis körülírásokkal, a tátongó szakadékot kerülgetve. A szakadék a semmi, az értelmetlenség nagy realitása. A halálról beszélni a függöny mögé kukucskálás folytonos próbája. Saját létünkből beszélni a nemlétről, idiótán szemlélni a bomlást, nyelvet találni hozzá szinte lehetetlen feladat.  

De miért kell a halálról egyáltalán beszélni?

Minden történetet a kimondhatatlan tart egyben. Ugyan a kimondhatatlan, nem önthető szabatos nyelvi formába, a kimondottnak mégis ez ad hatósugarat. A kimondottat a kimondhatatlan holdudvara veszik körül. Nélküle a kimondott formátlanul szétesne.

Így van ez legalább is a hagyományos, történetelvű szövegekben. 

Szentkuthy viszont a kimondhatatlant nem a szavak mögötti hajtóerőként működteti, hanem témává emeli. Azaz mindig ugyanarról beszél. Innen szövegeinek monotóniája, egyfajta nemes veretű unalma. A hagyományos olvasó történeteket akar, belefeledkezést valami másba, ami aztán egyfajta kerülő úton mégis visszavezesse saját életéhez. Szentkuthynál viszont a történet csak szétkenődött, halvány akvarellkép. A Fejezet polgármester hőse ugyanolyan idegenül teng-leng jegyességében, szeretője szobájában, mint felesége halálos ágyánál.   

Szentkuthy regényének beszélő hangja folyamatosan csodálkozik, de ez a csodálkozás negatív. Titokra ítéltség, titkokba való belevetettség inkább, mint titkok ölén való megpihenés. A sok fölötti zavarban, a nyelv dzsungelében irányt, tájékozódási pontokat keres. Szentkuthy művében értelmetlen volna a narrátor, szereplők, a tér és idő megkülönböztetése. Ezeket egész egyszerűen nem tartja fontosnak. Mert csakis egyetlen dolog fontos: az a mindent látó, vizek fölött lebegő szem, amely tudatában van annak, hogy a teremtés felemás. Írás nélkül nincs teremtés, a szó viszont nem tudja megteremteni a dologgal való egységet. Mert a szó világosságát a semmi árnyékolja.

„Semmit sem mondtunk el egymásnak, s ha meghalsz, ott állok a sírod mellett, mint egy idióta, aki harmincöt évig fecsegett, ölelkezett, evett és szenvedett veled, anélkül hogy egyetlenegy szótagot, egyetlen hangot mondtam volna, mely valóban miránk, valóban viszonyunk lényegére vonatkozott volna. Persze az egész illúzió: «lényege» nincs, se nekem, sem neked, sem a viszonyunknak, az élet éppen abban áll, hogy egyformán fejleszti ki bennünk ezt a neurózist a nemlétező «lényeges» dolgok iránt, s ugyanakkor barokk lendülettel halmozza a lényegtelenség bizonyítékait is.”

[1] Molnár Márton (szerk.): Az élet faggatottja. Beszélgetések Szentkuthy Miklóssal, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, Budapest, 2006., 117.

[2] A mikroszkóp mint a dolgok látásának, értelmezhetőségének metaforája gyakran előfordul Szentkuthynál. A látás egy termékeny többlete, általa lehetővé válik, hogy a dolgok új, ismeretlen formában mutatkozzanak meg.