MISZTÉRIUMJÁTÉK imádkozz a menyéthez ha éjszaka beoson hozzád és torkon ragad ne fájjon annyira a rókát kérd hogy bocsássa meg amiért néha elfelejted hol a helyed ó tenger nézz ki az ablakon mi várunk rád hogy eljöjj és itt kavarogj a parkolóban ahol nyaranta farmerben és pólóban rúgtad a labdát és irigyelted azt aki járt a balatonnál most széles lombú fák hajladoznak már nem ülnek öreg szivarok a padon kártya sakk itt nem játszik senki csak jönnek és mennek de főleg mennek aki teheti elpályázik innen pedig nem lenne rossz hely már a hatodikról is elég messzire látni és aki a tizediken lakik biztos lehet benne hogy erkélyére nem dobnak csikket fentről a róka mászik csak fel a házfalon a menyét kopog be az ablakon TALÁLT FOTÓK ott vagy a képeken ott vagyok én is a régi szobákban micsoda zene szólt micsoda élet micsoda idők emlékszel még hányan laktak a házban hányan aludtak reggeliztek hányan nevettek néha valami semmiségen hányan tervezték hogy most már végleg elmennek innen de maradtak mert hova is mentek volna aztán mint egy annyiszor félredobott regényben végül mindenki elköltözött üres albérlet a szív fiatal és örökre alulöltözött
Címke: szénási miklós
Megint idő van
Szénási Miklós – Heller Zsolt, Állítsuk meg az időt, Debreceni történetek, Rexpo Nyomda, Debrecen, 2021.
Az idő nagy úr, s a debreceni Szénási Miklós–Heller Zsolt páros igazán jól bánik vele. Éppen decemberben volt egy éve, hogy megjelent első közös, Erre jöttünk című verseskötetük, s 2021-ben ugyanebben az időszakban jelentkeztek egy újabbal, ezúttal egy karcolatokból és novellákból álló prózagyűjteménnyel, amely az Állítsuk meg az időt címet kapta. Átmentették előző könyvük koncepcióját és kompozícióját is: ezúttal is az ismerőséggel átitatott debreceni macskaköveket tapossuk, és ismét szegődött melléjük egy harmadik alkotó.
Míg a sűrített, enigmatikusabb líranyelvhez Gólya György figuratív jellegű fotóit mellékelték, addig a prózáikhoz az elvonatkoztatásnak nagyobb értelmezési keretet megnyitó Láng Eszter munkáit csatolták be kontrasztként. Visszaköszönnek ezek közül az ablakok, amelyek értelmezhetőek a két prózavilág közötti átjárásként, s egyúttal utalhatnak az emlékezés, a nosztalgiázás mechanizmusára és az olvasás aktusára, azaz a kint-bent kettősségére, a befogadó hármójuk intim terébe való behatolására is.
Nem véletlenül indítottunk az idővel, minthogy ez a dimenzió mindkét szerző életművében meghatározó, Szénási Sugárhajtású nosztalgiájában, Heller Az idő türelmében és az Erre jöttünk című közös kötetükben is az idő múlása problémaként jelentkezik. Erre adott válaszuk egyrészt a visszarévedés, oda, ahol egykor „otthon”, egységben voltak (gyermekkor), másrészt pedig – ami a legújabb kötetben még markánsabban jelentkezik –, a rezisztencia, állítsuk meg! – szólítják fel önmagukat, és ez a kötet a megmondhatója, hogy kísérletet tettek rá.
A múltban való elidőzés szimbolikus karaktere, Szindbád is felbukkan hétköznapi köntösben Szénási novellájában (Szindbád nagy utazása a reggeli buszon), ami azért is érdekes kapcsolódás, mert Heller Zsolt első kötetében hasonló megfontolásból nyúl vissza Kosztolányi utazó karakteréhez, Esti Kornélhoz.
Megejtő Szénási kötetindító, Ennyin nem múlhat semmi című novellájának narrátori kiszólása:
„Haj, égiek, mondhatnám ma, oly sok évvel később, állítsuk meg az időt abban a pillanatban és ne hagyjuk azt a vékonyka gyerekembert tovább tépelődni. Mondjuk azt, csak semmi pánik, fiú, ennél nagyobb gondod, nyűgöd soha ne legyen az életben. Mit számít az, hogy egy magadfajta srác késik-e az iskolából, kap-e dorgálást, feddést, nevetnek-e rajta a többiek… Nem vonatról, nem létfontosságú eseményekről maradsz le, aligha vesz váratlan fordulatot az emberiség sorsa, mert nem leszel ott, amikor a hetes jelent.” (8. old.)
Az énelbeszélő a jelen, a mindentudás pozíciójából megnyugvást talál a múltban, s ebből szeretne átadni valamit az iskolából elkéső, megrémült fiúcskának, s talán a kiközösített diáklánynak is egy másik írásában (Menjünk, mindjárt becsengetnek), vagy éppenséggel ugyanazt szeretné újból átélni, csak másként.
Nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget a dolgoknak – mintha ez lenne a vezérfonala ezeknek az elbeszéléseknek, ezt a belenyugvást közvetíti a jelen pozíciójából az egyes szám első személyben elbeszélt zárónovella is egy keretes szerkezetet felrajzolva: „Mindenki csak a maga életét élheti. Azt, amit kapott.”
Szénási karcolatainak lényegi aspektusát az képezi, hogy tulajdonképpen nem történik bennük semmi különös, vagy inkább maga a „semmi” történik, tétjük a pillanatnyi hangulatiság befogása. Ezt a lebegést erősíti a nyitott szerkezet, az olvasó majd’ minden novella esetében azzal szembesül, hogy magára marad, faképnél hagyja az emlékkép, a szereplők elmennek dolgukra, a történetszál nem fut ki valamilyen mélyebb értelem felé vagy egyszerűen önmagába záródik. Hiába érezni a pulzálást, az olvasó képtelen kitapintani a trükkös textus ütőerét.
Ez még akkor is igaznak bizonyul, amikor a narrátor eltartva magától az eseményeket, de a nyelvhasználat által a bennfentesség érzetét keltve, a kívülálló pozícióját ölti fel. Ezeknek a lebegtető novelláknak a sorát bontják meg a „hirtelen katapultáló” elbeszéléstípusok, a csattanóra építkező karcolatok.
Az emlékezés az, ami Heller Zsolt műveit szervezi, a madeleine helyett beszédes módon a könyv illata az, ami elindítja az akaratlan emlékezés folyamatát.
Bár eddig a két prózavilág kapcsolódási pontjait hangsúlyoztuk, s valóban felbukkannak az említetteken túl olyan közös motívumok, amelyek még nagyobb teret nyitnak az előző kötet esetében is sokat emlegetett dialogizálásnak, a két szerző műveit tulajdonképpen sokkal több választja el, mint ami összeköti.
Míg Szénási karcolatainak nagy része leginkább impresszionisztikus esetlegességgel jellemezhetőek, Heller novellái gondosan komponáltak, a felrajzolt események, ha el is ágaznak, mind egy irányba tartanak, rendre a zsidó identitás problematikáját feszegetik.
Jellemző rájuk a párhuzamos szerkesztés: nem csupán a vallási hagyományok örökítődnek, de az életszituációk is átjárnak, a szignifikáns külső jegyek is apáról fiúra szállnak. Ami Stern Mórral megtörténik, azt átéli a fia, megtörténik velem és az én fiammal is, minden folytatódik, akkor is, ha a csomó valahol megbomlik, ha a gyökérzet elhal.
Ilyen módon lesz kulcsnovella a Fűzfa: „Apa, ha nincs gyökere, hogyan lehet új hajtása a gyökértelen ágnak?” (45.) – teszi fel a kérdést az énelbeszélő. S a végén válasz(ok)ra is lel, hiszen a novelláiban jellemzően minden mozaik a helyére kerül.
Heller novelláit csak látszólag a csip-csup szervezi, még ha hétköznapi eseményekről is van szó, minden valaminek a megértésére szolgál, egyszersmind túlmutat önmagán. Innen érthető meg a gondos, szinte monomániás dokumentálás, az ahogy a szerző mindössze hat novellából felrajzol egy határokon átívelő, laza családtörténetet. Míg Szénási felidéz, addig Heller Zsolt a megértés szándékával kutat.
S persze, ahogyan azt az alcím is ígéri, ismét nyakig gázolunk Debrecenben. Az olvasási élményhez sokat hozzá tesz, ha ismerjük a kötetben említett csaknem ötven helyszínt, ha nekünk is van valami közünk hozzájuk, de a könyv személyes történetei egyúttal túl is mutatnak a lokalitáson.
Szilágyi Szilvia 1993-ban született Székelyhídon. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola hallgatója, a Dehir.hu újságírója. Kritikái, tudósításai és tanulmányai a KULTer.hu-n, a Szépirodalmi Figyelőn, a SZIFONline-on és a Szkholionban jelentek meg.
Panelpacsirta
Szénási Miklós: A Pacsirta utcai társasház (Kortárs Szalon, 2020)
Mondhatni a véletlen adta kezembe azt a vékony kötetet, amellyelegy másik mű, a 21. századi Debrecent versekben és fotográfiákon az ismert közhelyektől eltérő módon ábrázoló könyv (Szénási Miklós–Heller Zsolt: Erre jöttünk) nagyváradi bemutatóján a szerzőpáros egyike, Szénási Miklós ajándékozott meg. E másik kötet, A Pacsirta utcai társasház alig félszáz oldalas, műfaji meghatározása szerint egyszemélyes játék. A szerzői utasítások is ezt erősítik, illetve a megjegyzés, miszerint felolvasószínházi formában tavaly tavasszal el is hangzott Debrecenben.Utóbbi a cselekmény színhelye is lehetne, hiszen van ilyen nevű utca a városban, igaz, Váradon is, úgyhogy a helyszín kérdésével nincs miért tovább vesződni. Azt viszont a szövegből kiérezni, hogy a szerző, aki maga is debreceni, jó ismerője a lakótelepi közegnek. Amúgy szépírói munkája mellett a vidék legolvasottabb portálja, a Dehir.hu főszerkesztője.
Egy 220 lakásos társasház áll a Pacsirta utcában, az emberek élik bennepanel-létük szokványos hétköznapjait, míg a kedélyeket fel nem borzolja, hogy egy lemondás nyomán megüresedik a korrupt ember hírében álló közös képviselő helye, hatalmi vákuum keletkezik. Ezen a ponton már adja magát az összevetés igénye a hasonló közegben játszódó művel, Zsidó Ferenc Huszonnégy című blokkregényével.Már csak azért is, mert mindkettő a főhős szemszögéből láttatja a cselekményt. Utóbbi társasház csupán 24 lakásos székelyföldi blokk, ott, ahol a panel vagy a társasház szavakat bár értik, ritkán használják. Egész izgalmas egyébként összevetni a két könyv nyelvi világát. Mondjuk a Salgó-elemek kifejezés nem sokat mond egy székelyudvarhelyi blokklakónak.
Ami viszont mindkettőre érvényes, hogy ezek a lakóközösségek mindkét esetben az adott társadalom modelljei, különösen Szénási Miklós játékában érzek ilyen írói szándékot, politikai áthallásokat is akár, mint amikor felvetődik az új közös képviselő személyével kapcsolatban a „tiszta kéz, új ember” igénye.
További formai különbség a műfaji eltérés mellett, hogy míg a Huszonnégyben a párbeszédek használata dominál, a Pacsirta utca történéseit a főhős monológjából ismerjük meg, igaz, a többi lakó szavait is közvetíti az ifjú tanárember. Jelképes amúgy a végkifejlet, s ez is túlmutat a lokalitáson: a történet végére a társasház megszabadul ugyan a korrupt, arrogáns közös képviselőtől, akit egykor maguk a lakók választottak, ám helyébe a közönyös, félrevezetett többség nem a tisztább viszonyokat ígérő jelentkezőt választja, hanem a régi, a bíróság által elítélt felelős haverjét, aki a közeli kocsmában köröket fizetve javította választási esélyeit. És az élet megy tovább, a változást szorgalmazók láthatóan beletörődnek a dologba, a főhős szavaival: „köszönünk, de már nem ülünk le beszélgetni, mi legyen, hogy legyen.” Sajnos, a Pacsirta utcán innen sem szívderítőbb a helyzet.
Sanyi
Anyám nem sokkal a születésem után visszament dolgozni. Nem így tervezték, de kellett a pénz. Korán keltek, hogy elérjék a buszt, mert hosszú volt az út a város szélétől a megállóig, végig a sáros járdán, és ha elment, a következővel már nem értek volna be a nyomdába. Míg napközben a kötészeten rakosgatták a könyveket (le a vágógépről, fel a targoncára!) – apám szülei vigyáztak rám.
Egyik első emlékem – és esküszöm, bármilyen hihetetlen, de ez tényleg megmaradt bennem, akkor is, ha még csak néhány hónapos voltam –, hogy békésen szundizok az ágyon, és amikor kinyitom a szemem, nem látom a magasból lógó csörgőket. Nem egyedül vagyok, ott szuszog mellettem valaki, egészen közel, érzem a szagát, a teste melegét. S még megijedni sincs időm, hogy ordítani kezdjek, mint mindig, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy valami váratlan esemény zavar bele a szokásos rendbe, mert ez a valaki még közelebb húzódik hozzám és váratlanul végignyalja az arcomat. Az államtól a fülemig. Fekszem az ágyon, a pokrócomon hegyes orrú, tarka ruhás alak, és mellettem ez a valaki.
Akkor, ott az ágyban ezek még nem tisztázott fogalmak. Azt csak jóval később tudom meg, hogy a csilingelő hangú játékot csörgőnek hívják, a pléden a figurát Paprika Jancsinak, és a vendég, aki befészkelte magát a rácsos ágyba, az Sanyi, a kutya. Kurta lábú, zsemleszínű teremtés, tappancsain fehér zoknikkal.
Hatalmas barátság kezdete volt ez. Sanyival elválaszthatatlanok lettünk: az első szavam vau-vau volt, először felállni bundájába markolva sikerült, és járni is mellette tanultam meg.
Már idősebb lehettem, három-négy éves talán, mikor nagyanyám magával vitt a templomba. Sanyi is velünk akart tartani, de nagyapám bezárta a hátsó kertbe. Keservesen hosszúnak éreztem az utat, elfáradtam, és már az sem érdekelt, hogy kaptam fagyit is, csokit is. Csak le akartam ülni, de a mama azt mondta, majd ott, ahol az Isten lakik. A templomkertben kanyargó járda szélén bólogató virágok, színes levelű bokrok integettek, és a padnak, amit már messziről kiszúrtam, támlája volt, nem úgy nézett ki, mint nagyapám lócája, fuldokló legyekkel teli lavórral a végén. Jövök rögtön, el ne moccanj innen, szorongatta meg a karomat nagyanyám.
Elment, én meg néztem a felhőket, hallgattam a madarakat és bámultam a fűben masírozó hangyákat. Amikor eluntam az üldögélést, lemásztam a pad sárgára festett deszkáiról és elindultam megkeresni a mamát. Igazság szerint fogalmam sem volt, hol lehet, nem figyeltem, merre ment. Minden olyan idegen volt itt, nem csoda, hogy pillanatokon belül eltévedtem. Már a sírás kerülgetett, amikor hangokat hallottam.
– Mit keresel itt, te gyerek?
Iszonyatosan megrémültem: a kanyaron túl szigorú tekintetű ember állt egy kőemelvényen, széttárt karral. Hosszú haja és szakálla volt, keze-lába vérzett, és valami furcsa alsógatya lógott rajta.
– Nagyanyámat – rebegtem.
– A templomban van, az atyával beszél – mondta a szakállas. – Te nem szeretnél pap lenni?
– Nem tudom – suttogtam. Fogalmam sem volt, mit kellene erre mondanom.
Elmosolyodott, s intett.
– Menj, ott a barátod.
Sanyi volt, szinte repült felém, le is döntött a lábamról. Hazafelé, hármasban már korántsem éreztem hosszúnak az utat. Sanyira viszont nagyapám jól ráhúzott azzal a pálcával, amivel engem fegyelmeztek néha, mikor azt mondták, ezzel a gyerekkel már tényleg nem lehet bírni, megint letaposta a paprikát meg a paradicsomot a kertben. Csak azért nem verte meg jobban a szökésért, mesélte később, mikor már iskolás voltam, mert elkaptam a pálcát, és ordítani kezdtem, hogy gyilkos, ne bántsd a kutyámat.
Sanyival együtt játszottunk, együtt aludtunk, a legjobb barátom volt, akinek később azt is elmesélhettem, mi volt az iskolában, vagy mennyi három meg hét. Amikor elköltözünk a Sólyom utcai kis házból, apám a miheztartás végett közölte velem:
(tovább…)