MEGOSZTOM

A káosz nyugalma

Mágikus tér. A Szatmárnémeti Északi Színház: aranyozott körpáholya, a hosszú és vékony kovácsoltvas díszítéssel borított nyílás a bársonypadlón, a nehéz függöny, mögötte a számunkra rejtett színpad és a sokágú, fényesített aranycsillár.   

Az Interetnikai Színházi Fesztivál alatt ebbe a monumentális, önmaga varázsát konzerváló térbe passzíroztak bele előadásokat: volt, ami megtalálta igazát ebben az emelkedett térben, volt, amely szabadulni próbált a színház színpadának aranyporától.

Az Ifeszt-en azonban egy olyan produkciónak voltunk szemtanúi, ami éterivé emelte a színpadot, a nézőteret és vele együtt a nézőt. 

Sardar Tagirovsky Csongor és Tünde adaptációja kitágította a színház falait. Az előadás által a nézők, elszakadva a nyers valóságtól, felmászhattak a világokat összekötő almafára, abban az eszmei világban találhatták magukat, amelyet talán gyermekkorukban kerestek fel legutóbb.

Színlelnünk kellett legalább, hogy olvastuk Vörösmarty művét. Több évtizede ott van minden iskolát végzett magyar diák füzetében felrajzolva a hármas út, az almafa, az átmenő jegyet érő elemzés. Nagyjából ennyit tudunk a Csongor és Tündéről. Miből írtunk elégségest? Mindnyájan tudjuk, ha leírom, az már túl sok is, hogy oktatási rendszerünk nem beszél személyes üzenetről, mély tartalmi összefüggésekről, nem élményalapúan olvassuk a klasszikusokat. Ha még olvassuk egyáltalán. Tegye fel a kezét az, akinek nincs gyereke és az elmúlt évben leült mesét olvasni?! Tegye fel a kezét az, aki újraolvasná a Csongor és Tündét?! Ki az, aki felnőtt fejjel újraolvasva többet látna benne, mint szórakozást, gyermeki nosztalgiát?

Komolyan kell venni. Ezt mondja Sardar Tagirovsky a Csongor és Tündéről, szembehelyezkedve sok más korábbi értelmezéssel. Óhatatlanul keressük ebben az anyagban az igazságtalanságot, mert nekünk megtanították, hogy mindez nem igaz: se tündérhon, se az ördögfiókák, se a boszorkány, se Csongor, se Tünde, egyáltalán ez az egész szerelem dolog. Sok szakmabeli szerint a Csongor és Tündét csak megmenteni lehet, hiszen nem egy jól adaptálható anyag. Milyen közbeavatkozás révén lehet kicsinosítani, elmélyíteni ezt a romantika korabeli, habcsókos drámai költeményt? Maivá kell tenni – hangzik el az automatikus válasz. Mi erre az első középszerű megoldás? Kiemelnénk a mesevilágból? Badarság azt hinni, hogy nincs mese a huszonegyedik században, hogy mindent hűvös realitással kell komolyan venni és elemezni. A mesét kell maivá formálni. 

Azt gondolom, Sardar Tagirovsky nem emberibbé formálta Mirígyet, nem hozta le Tündét a földi értékek közé, hanem új fogalmakat alkotott a rosszról, a mai ember ideavilágáról – újra feltérképezte azt a rendszert, ami szerint jó és rossz működik. Nem dobta el a fent és lent rendszerét, hanem ismét közelíteni próbált hozzá. Fontos cselekedet ez egy olyan világban, ahol félünk az abszolút értékektől, a szélsőségesen rúttól és szépségestől.

Ezen az előadáson mernünk kell a káprázatot átélni. A hangok, a mozdulatok, az égből lezuhanó fehér golyók és az almafaként kigyulladó arany csillár gyönyörködtet. Ez a szerepe. Egyesek azt mondanák: ez becsapás, lenyűgöz, azért, hogy elfedje a lényeget, olyan mint a cirkusz, nem szól semmiről. Egyetlen kifeszített lépés, egy csillanás, egy értelemmel és érzelemmel konstruált mozgókép hangosabb tud lenni Vörösmarty szavainál – és ennek tudatában vannak a produkció szereplői is. Górcső alá veszik mondataikat, cselekvéseiket és az író által diktált sorsukat, majd megpróbálják felelősségre vonni a színpad szélén önmagában sakkozgató feslett fiatalembert – Vörösmarty Mihályt. Ha van az előadásnak égi és földi síkja, van egy valós síkja is, ami a vörös függönyök előtt zajlik. Vörösmarty és Perczel Etelka szerelmi története ez, pár pillantásban, végletekig redukált akcióban. Perczel Etelka a közönség felé fordulva nézi a Vörösmarty sakklépéseiből megelevenedő világot. Tulajdonképpen ez a földi síkja ennek az előadásnak – ahogyan bennünk megfogan és tovább él a tündérhoni szerelem és a földi ármány. Az értelmezési tartományunk, a lelki befogadóképességünk szül bennünk fentet és lentet, jót és rosszat. Úgy általában: meseiséget, szerelmet, Csongorokat és Tündéket, Ledéreket, ördögöket és Mirígyeket.

A színpadon sokszor a káosz nyugalma uralkodik. Párhuzamos síkokban van jelen több történetszál, a Vörösmarty–Perczel duett eleve megkettőzi figyelmünket. Nem érzem akadálynak. Ez a színpadi világ légies, tág fókuszú, sok mindent megengedhet magának. Pedig egy finom gépezet, az oda nem illő dolgokat könnyen kilökné magából, hiába rejtenénk el a játéktér leghátsó sarkában. Különleges példája a disszonancia egységének, ahol a 19. századi kosztümöt és Harley Quinn szuperhősnő parókáját viselő ördögöt ugyanazon perspektívából láthatod. Tagirovsky azt is eléri az előadás során, hogy az alapvetően statikus nézői perspektíva új pozíciókat és helyzetet kapjon. Láttunk már színészeket a kút mélyéről, ágaskodó nyakkal játszani? Ez az előadás végre indokoltan használ filmes technikákat, a kamera helyzete valóban hozzáad a nézői élményhez, így a kút nemcsak a szereplőknek, nekünk is egy olcsó mámorokat ígérő feneketlenséggé válik.

A tér értelmezhető egy hatalmas, félkörívben üres festmény keretekkel díszített bálteremnek. Keretezve, állóképekben látjuk azokat a szereplőket, akik időnként kívülről pillantanak rá a zárt tér eseményeire. Ezeknek az ablakoknak nem korlátolt a szerepük: felhasználásuk játékos és sokféle. A Csongor és Tünde alapkoncepciója az esküvők és lakodalmak világából indult ki, a bálterem, amit végül mi nézők láthatunk már csak nyomokban tartalmazza az eredeti ötlethalmazt. Számos asszociatív elem kötődik a lakodalom tematikájához, ilyen amikor Ledér csokorral a kezében, babarózsaszín fátyolban, magányosan énekel a színpad közepén.

Beszélhetünk bravúrokról. Az előadás szerepei megkövetelték a társulat színészeitől a lírai átalakulást. Pontos, ésszel és érzékkel megformált karaktereket és szerepíveket láttunk, egyöntetűen állíthatom ezt a nagy és a kis szerepek esetében is. A Szabó János Szilárd és Budizsa Evelyn kettőse magától értetődő egymásra találás, két olyan színészről beszélünk, akiknek pályájuk ezen szakaszában önmagukért és egymásért kell eljátszaniuk Csongor és Tünde szerepét. Számomra nem kisebb fény vetül a földi párra, akik nélkül az égi szerelmeseink nem kapnának megfelelő árnyaltságot, színezetet: Keresztes Ágnes és Orbán Zsolt nem tagadták a szerelmet, a vonzalmat – a maguk síkján teremtették meg közös pontjaikat, létezésüket. 

Több párosról is beszélhetünk, hiszen nem az egyéni pillanatok előadása ez: Budizsa és Keresztes, Szabó és Orbán egyaránt szimbiózisban mozognak. A Mírigyet alakító Moldován Blanka sokáig egymagában kerülgeti a szín fehér falait, azonban neki is akad egy szövetségese, a Földalóli Hang misztikus félembere, Frumen Gergő. A kettejük csókja nem hátborzongató, nem érzem benne a sötét erotikát, egyszerűen olyan, mint ez a két karakter: az érdek vezérli őket és valami mély alvilági kapcsolódás.

Nevezhetjük a Csongor és Tünde történetet egy nász egyetlen napjának, vagy egy közös élet leforgásának. Bennem, mint nézőben ez a két értelmezési tartomány egyszerre élte különálló, mégis azonos erőket mozgató életét, és azt gondolom, hogy ez egy természetes állapot. Ma megéljük azt a napot, ami megadatott nekünk és ma éljük azt a több ezer napot, ami felöleli eddigi életünk. 

Időtlen mű, mondjuk a klasszikusokra, de Vörösmarty műve más szempontból időtlen: túllép időérzékelésünkön. Ritkán látni, hogy ez meg is tud történni a színpadon, színészekkel, nézőkkel. Belső robbanás volt, nyomai alig felfedezhetőek. Ez éreztem, amikor kiléptem a szatmárnémeti színház főépületéből. Leszállt a köd és az egész környék olyan volt, mintha kiszivárgott volna ez az időtlen világ. Azzal viccelődtünk, hogy biztosan bekapcsolva hagyták a füstgépet. Néha azt hiszem, nem ártana nyitva hagyni egy-egy ajtót, hogy ez a gomolygó színvilág kiáramolhasson.

 

Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat 

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde 

Rendező: Sardar Tagirovsky

Dramaturg: Bessenyei Gedő István 

Díszlet és jelmez: Kupás Anna  

Zeneszerző: Bakk Dávid László  

Koreográfus: Szabó Franciska

Szereplők: Varga Sándor (Vörösmarty Mihály), László Zita (Perczel Adél), Szabó János Szilárd (Csongor), Budizsa Evelyn (Tünde), Orbán Zsolt (Balga), Keresztes Ágnes (Ilma), Moldován Blanka (Mirígy), Nagy Csongor Zsolt (Kalmár), Méhes Kati (Fejedelem), Rappert – Vencz Gábor (Tudós), Rappert – Vencz Stella (Kurrah), Diószegi Attila (Berreh), Kovács Éva (Duzzog), Bogár Barbara (Ledér), Kovács Nikolett (Éj), Gaál Gyula (Dimitri), Lackó Tekla (Kút lánya), Gál Ágnes (Rókalány), Frumen Gergő (Nemtőkirály, Földalóli Hang), Bándi Johanna, Bodea Gál Tibor, Gaál Gyula, Gál Ágnes, Frumen Gergő, poszet Nándor (Védszellemek, Nemtők, Tündérek, Játékmesterek)

MEGOSZTOM

Légy jó mindhalálig – beszélgetés az előadás rendezőjével, Nagy Reginával

Hogy találtátok meg a főszereplőket? 

A Dzsungel Könyvével kezdődött. Már akkor éreztem, hogy van honnan meríteni, van egy ‘Misim’; hiszen megtaláltam Tomit, a főszereplőt, de a színház kérésére duplázni kellett, amit jogosnak is tartok. Meghírdettük a castingot, sokan eljöttek, majd kiválasztottuk a gyerekeket. Shvarczkopf Tomit korábban már ajánlották, mondván, hogy nagyon tehetséges; megjelent s beigazolódott, hogy színpadra termett. 

Hosszú próbafolyamat előzte meg az előadást. Hogy fogtatok neki?

Picit az elején még hagytam őket. Fontos volt, hogy a csapat összeálljon, egyként dolgozzon- mozogjon a színpadon. Idő kellett, hogy a gyerekek megismerjék és megszokják egymást. Elkezdtünk játszani, énekelni, táncolni. A feladatokkal, játékokkal folyamatosan magyaráztam nekik, mi mire jó. Megtanultuk, hogy ha a színpadon vagyunk, folyamatosan figyelnünk kell a másikra. Egyszerre mozdulunk, mert a színpadon bizonyos pillanatokban egyszerre kell mozdulni. Egész az alapoktól vettük az egészet. Természetesen kaptam segítséget, egy stáb állt mellettem és mindenki figyelte, melyik gyermek miben jó. Ezért is volt hosszabb a munkafolyamat, mert meg kellett ismerjem őket, látnom kellett, kiben milyen tehetség lakozik, hogy le tudjam osztani a szerepeket. Rengeteg meglepetést okoztak a gyerekek. Példának említeném Sanyikát. Fenomenális. Sanyika az Sanyika. Van egy olyan adottság a gyerekekben, amit ha elkapsz időben és fejleszted, a végén rácsodálkozol, hogy hova fejlődött. Ezért is fontos a próbafolyamat. Időt és teret kell hagyni nekik. 

Nehéz volt ennyi gyerekkel próbálni? 

Én nagyon szerettem próbákra bejárni. Lehettem bármennyire fáradt vagy rossz kedvű, mindezt magam mögött hagytam, mert tudtam, hogy gyerekekkel dolgozom. Természetesen nyüzsögtek és rendet kellett tartani, de olyan energiát adtak, hogy bármennyire is elfáradtunk a próba végére, úgy éreztük a koreográfussal, hogy boldogan megyünk haza. 

Ezt minek tulajdonítod? 

Valami plusszt kaptunk, ami aztán a színészekre is ráragadt, ahogy elkezdtünk közösen próbálni. Nem volt kérdés, hogy ebből mi lesz. Valahogy a Jóisten úgy adta a lépcsőfokokat a gyerekek energiájából, amire csak rá kellett lépni és vitt tovább, mint egy mozgólépcső. Nem volt semmi konfliktus, semmi probléma. Nem gondoltam volna, amikor belevágtam, hogy ez ennyire zökkenőmentesen fog lezajlani. 

És a te ötleted volt, hogy ezt a darabot vigyétek színpadra? 

Már rég szerettem volna. Ez egy olyan darab, ami kortól független, egy olyan darab, ami a fiatalokat megmozgatja, hasznos nekik azért is, mert benne van a tananyagban. Azt is tudom, hogy nem szeretik magát a regényt olvasni, unják, nem értik a nyelvezetét. Ez viszont egy olyan formája a történetnek, ami megmarad a nézőkben. Másfelől pedig az is igaz, ha gyerek van a színpadon, az mindig siker. Ez alapjáraton egy sikerdarab. 

Az üzenete is szívhez szól. Nagyon jó az időzítés, úgy érzem ismét kezdenek az emberek visszazökkenni a régi kerékvágásba és a kedvesség, a tisztelet az odafigyelés háttérbe szorul. 

Igen. Ilyenkor az érzékeny emberek, mint mi, bezárkóznak, mint a sündisznó. Nem jó, ahol most tartunk, fel kell ébredni, valamit csinálni kell. Észre kell vegyünk, hogy ahol tartunk, nem jó az irány. A Dzsungel könyvében az állatok tisztasága áll szemben az emberekkel. Az állatvilágban is megvannak a harcok, de ott egy egészséges, természetes harc zajlik, nincs benne alapgonoszság. S ugyanez a tisztaság van benne a gyermekekben. 

Könnyen megvalósítottad a rendezői célod? 

Nagyon könnyű beesni egy sikerdarabba, mondván,hogy elviszi a zene és a gyerekek, én meg megrendezem és siker lesz. Én nem akartam ezt csinálni. Ezért is hoztam be egy plusz szereplőt a történetbe, kiemelve azt, amit én akartam mondani – a felnőtt szerepét, ami nincs benne a darabban. 

Nekem nagyon tetszett ez a megoldás. 

Éreztem, hogy kell egy plusz, egy rezonőr, aki átviszi a történetet, aki közel hozza a felnőttekhez a történetet. 

Nagyon jók ezek a csendes szereplők. 

Most volt két mondata, egy rövid dialógus gyermek és a felnőtt én között. Ezek Móricz szövegek. Úgy válogatottam össze őket, hogy az élet minden területéről legyen egy kicsi. A háborúval kezdődik, ami a mai világunkat jellemzi, majd ebből legyen egy kis káosz. Rádöbbenhetünk, hogy nem értünk semmit, ha nem nézünk magunkba. Lehetünk mi okosak, de először magunkból induljunk ki s ha magunkat rendbe tudjuk tenni, akkor igen, akkor léphetünk, akkor viszont adjuk át a fiataloknak, amit képviselünk. Régóta foglalkoztat, hogy hogyan állnak hozzá a felnőttek a világhoz, a gyerekekhez. 

Sokan elfelejtik, hogy egyszer gyerekek voltak. 

Ez mind az évek sora, kudarcok, rossz élmények terhe. Ha felnőttként próbálsz változtatni rajta, lehet neked már nem lesz jobb, de a következő generációnak igen. Én ebben látom úgymond a kiutat. 

Túl hamar komolyodnak meg a gyerekek, túl hamar felnőnek. A gyermeki tisztaságot látva a színpadon, sok néző szemében könny gyűlt. 

Megmozdítottunk a nézőkben valamit. Ha már ezt elértem, hogy néhányan elkezdenek rajta gondolkodni, már jó. Valahogy azokat kellene elkapni, akik nem érzékenyek. 

Pedagógusként nagyon megérintett. Érző emberként megsiratott. 

Nagyon érdekes a pedagógusi kritika is benne. Sokat beszélgettünk a pedagógus sztereotípiákról azokkal a kollégákkal, akik a színpadon pedagógust alakítanak. Ellentétes pedagógusképekkel találkozunk a színpadon. 

A gyerekek is sokat változtak a próbák alatt. Látszik az előadáson, hogy mennyi munka van a hátatok mögött. 

Rengeteget fejlődtek. Fegyelmezetten, ügyesen játszották a szerepüket. A félénkebben is kibontakoztak, megnyíltak. A szülők is visszajelezték, hogy nagyon köszönik a munkánkat. Mindenféleképpen jó hatással van a színház a gyerekekre. Fontos, hogy a gyerekek megszeressék az irodalmat, a színházat. 

Milyennek látják a gyerekek a színházat? 

Azt vettem észre, hogy csodálattal néznek maga a színház világára, de azt az ámulatot, amikor először átmentünk a színházba próbálni, sosem fogom elfelejteni. A színpadon álltak és bekapcsoltuk a fényeket. Rácsodálkoztak, hogy milyen gyönyörű és minden kicsi dolognak nagyon tudtak örülni. Valószínű, hogy mi is minden alkalommal így kellene örüljünk, amikor bejövünk dolgozni. 🙂 Nekünk már természetes, hogy ez van, de ők mindenre rácsodálkoztak. Örültek, amikor kész lett a díszlet. Volt olyan gyerek, amelyik elsírta magát. Ez a pozitivizmus ráragadt az egész társulatra.

Jobbak lettetek a gyerekekkel való munka során? 

Igen, mindenképp. Mikor a színészek csatlakoztak, a gyerekek már tudták, mi a dolguk. A felnőttek rácsodálkoztak, hogy ők már itt tartanak. Egyenrangúnak kezelték a gyerekeket. A tapsrend szerint a gyerekek hajolnak meg először, aztán a felnőttek. Sokszor nézem a színészek arcát, és azt érzem, hogy belül mindenki ragyog. 

A szeretet. 

Igen. Én hiszek a szeretet színházában. Mindig is hittem benne. A szeretet felold bármi nehézséget. Nekem az a katarzis, ha a szeretet győz, ami nem egyenrangú a happy end-el. Nagyon sokszor megkaptam, hogy a szeretet az giccses. Bár az Artaud féle kegyetlen színházat, mint műfajt, szeretem, a hozzá tartozó próbafolyamatot sosem éreztem magaménak. Én a színésszel együtt dolgozom, kíváncsi vagyok a véleményükre. Elmondom, hogy mit szeretnék kihozni a darabból, én hogy látom. Olyan ez, mint egy matekpélda, amit együtt oldunk meg. Mindenki hozzáteszi a saját véleményét, ötletét. Van ami jó, van ami nem jó. Közösen alkotunk. A gyerekek is ötleteltek, a helyzetekre reagálva adták a megoldásokat. Sokszor csak álltam és néztem. A két Misitől jött a legtöbb ötlet. Olyan jól átlátták a darabot, voltak olyan dolgok benne, amit ők vettek észre, én nem. Hihetetlenül friss az agyuk. 

Fontos meghallgatni őket. Jól lehet nevelni szigorú szeretettel. 

Ha megteremted velük a kapcsolatot és figyelsz rájuk, később is emlékezni fog arra, hogy rád számíthatott, biztos pont voltál. Sokat tanult tőled. 

Egy gyerek szárnyal, ha érzi, hogy meglátod benne az értéket. És te megláttad bennük a kincset és felszínre hoztad. 

Minden gyermekben ott a lehetőség. A zárkózott gyermekben is, aki lehet az elején nem mutatja, de ki kell várni. Ha szorgalmasan, kitartással jön, meglesz az eredmény. 

Nagy sikere van a darabnak. 

Igen, helyi szinten jó híre van, de szakmailag ez csak egy musical. Ilyenkor kicsit szélmalomharc az egész, de sosem akartam a “nagy rendező” lenni. Nem a nagy drámákban látom magam, azt meghagyom másoknak. Ezért be vagyok skatulyázva, de nem bánt. Talán én kell legyek ennek a hírnöke, hogy meg lehet csinálni egy musicalt másképp is. Az 1991-es ősbemutató rendezője, előadás után odajött és azt mondta, ez volt az egyik legjobb előadás amit látott, azzal, hogy mertem változtatni, bevittem egy felnőtt szereplőt, konkretizáltam dolgokat, letisztítottam a figurákat, olyasmit láttam meg, amit mások nem. S pont ez a lényeg, ne legyünk csak úgy túl rajta. Lehet musicalt is más formában is csinálni.

Igen, műfajtól függetlenül megtisztelni az írói szándékot és belecsempészni egy rendezői elvet. 

Igen. Legyen egy kicsit a tied. Mindennek legyen meg a miértje. Én azt látom a mai színházi világban, hogy a miértek elillannak. Formákban gondolkodunk, ami nem rossz. Minket még úgy tanítottak, hogy mit, miért, hogy – ez a hármas szabály a rendezés alapja. Látom, hogy veszik át a formákat, mert az a divat. Mint az, hogy fehérre festik a szereplők arcát, mert egy nagy rendező kitalálta. De miért? Inkább találd ki a te fehér arcodat. Keresd meg a gyökerét, találj ki valami újat és csinálj valami mást. Én így látom most ezt a szakmát. 

A szakmai vélemény számít, de a nézők visszajelzései, amit előadás után kaptok, az is fontos. Sőt. Felmerül a kérdés, kinek játszotok. 

Igen, s ha már itt tartunk. Mi is a szerepe a színháznak? A Dzsungel könyvét már háromszor rendeztem az elmúlt 12 évben. Most románul fogom. Amikor először színpadra állítottuk és annak is nagy sikere lett, azt kérdezte az akkori igazgatóm, hogy nem gondolkozom azon, ha valaminek ekkora sikere van, az nem jó? Én ezt mai napig nem értem, vagy nem akarom érteni. De akkor velem van a baj. Akkor nem ugyanazt a színházi nyelvet beszéltük és én ezt elfogadtam. Felhívnak, megállítanak az utcán, üzennek vissza; nem csak nekem, az egész a társulatnak. 

Miért vagy hálás? Mi az, amit a gyerekektől kaptál? 

Hitet. Hitet abban, hogy amit csinálunk, az jó, és amiben hiszek én, az jó. Igen, ezen az úton kell tovább menni. Volt egy tanárom a főiskolán rendezői szakon, és kaptunk egy- egy jelenetet. Mindenki kellékekben gondolkodott én meg úgy terveztem, hogy megcsinálom egy székkel az egészet. Láttam, hogy mindenki cipeli be a kellékeit a terembe s elkezdtem gondolkodni, átvariáltam az egészet s vittem be én is kellékeket. Majd jött a tanárunk, Kövesdi István rendező és rám nézett, megkérdezte: ‘Miért változtattad meg? Te voltál az egyedüli, aki másképp gondolkodott. Menj ezen az úton! Neked ez az utad.’ S most ugyanezt érzem. Úgy hogy igen, a hitet, hogy lehet szeretettel elérni dolgokat. 

A szeretet alap. És örök. 

Fotók: Czinzel László

MEGOSZTOM

„Minden próba közelebb vitt Dollyhoz”

Legalább egyszer meg kell nézni egy Broadway show-t, főleg ha ebből három Oscar-díjjal jutalmazott hollywoodi produkció is készült. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata a partiumi városba „szállította” az 1969-ben világhírűvé vált musicalt. A Hello, Dollyt új fordításban állította színpadra Sorin Militaru. A bemutató után a rendezőt, a fordítót és a címszereplőt faggattuk az alkotási folyamatról.

Sorin Militaru a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagja régóta dolgozik a társulattal, ismeri a benne rejlő lehetőségeket. Első szatmári rendezése óta (Caragiale Elveszett levele) figyelemmel kíséri színészei fejlődését. Amikor a Hello, Dolly- t javasolta, biztos volt benne, a társulat meg tud birkózni a darabbal, örömet szerezve a közönségnek, akik rég várták, hogy musical kerüljön a szatmári műsortervbe.Militaru ragaszkodott ahhoz, hogy olyan kollégákkal dolgozzon együtt, akikkel korábban is: Ovidiu Iloc (zenei vezető), Bodor Johanna (koreográfia) és Cristian Marin (díszlet és jelmezek). A színészeket arra kérte, erős érzelmekkel dolgozzanak, ha lehet, a végletekig.

Galambos Attila fordítót arról faggattam, mennyire volt kihívás a darab. 2008-ban kérte fel Cseke Péter, a kecskeméti színház igazgatója, hogy készítsen új fordítást a dalszövegekre. Mivel a Hello, Dolly korábbi magyarítása nem ragadt meg a hallgatóság füleiben úgy, mint a Hegedűs a háztetőn vagy a My Fair Lady dalai, ezért nem Kellett attól félni, hogy csalódást kelt. Ráadásul Jerry Herman dalszerző mindig is egyik kedvence volt.

A szöveghez hű tud maradni úgy is, ha közben az eredeti szavak közül egyet sem használ, hisz legtöbbször a szótagszám, a súly és az időmérték szabja meg, mit lehet, mit nem. De van úgy, hogy egy szinte szó szerinti fordítás is megoldható, mégsem az a legszerencsésebb. Erre a sorra: „Wave your little hand and whisper, So long, dearie” bárki írhatná, hogy „Lengesd meg a kezed, súgjad: Viszlát, drágám.” Szótagszám stimmel, hangsúlyok jó helyre esnek. De benne felmerült a dilemma, van-e olyan fontos a súgni ige, hogy miatta kimaradjon a sor gúnyos hangnemét garantáló jelző, a kicsi. Egyértelmű volt a válasz, így született a megoldás: „Lengesd meg a kezecskédet, ints egy pát!” Eltért az eredetitől, hogy közel maradhasson a darab szellemiségéhez. A műfordítói szabadság ebből is fakad.

A főszereplő Rappert – Vencz Stellával hosszabban beszélgettük az előadásról, s a feladatról, amit a szerep jelentett.

Nemrég Bukarestben adtátok elő a Raszputyint, most egész más kihívás várt a szatmári színpadon. Nehéz ilyenkor az átállás?

Nehéznek nem mondanám, de furcsa. Pont erről beszélgettünk színpadra lépés előtt a párommal, aki több jelenetben a partnerem. Előadás előtt két órával érkeztünk a színházba, és a zenekari próba előtt azon kaptam magam, hogy tudom, ma Dollyt játszunk, mégis a Raszputyin dalok csengenek a fülemben. Sokat segített a beéneklő próba, a végére megtörtént a csere a fülemben.

Remek hangod van, egy prózai társulatnál, ahol nem előfeltétel a képzett hang. Tanultál énekelni? Mennyi gyakorlást feltételez egy ilyen darab?

Ez részben adottság, részben tapasztalat, több év munkája. A képzett hang valóban nem előfeltétel, de a jó ritmusérzék elengedhetetlen ehhez a szakmához. Tanultam énekelni, igen. Az egyetemen minden évben más canto tanártól, majd Szatmáron is folytattam a canto órákat. Ezen túl minden zenés produkció új kihívás elé állít. Így volt ez most is. A mindenkori zenei vezető pedig jó támasz tud lenni, akitől sokat lehet tanulni.

Főszerep egy Broadway musicalban, milyen volt megélni? Hogy tudtad meg, te leszel Dolly?

Arra nem gondoltam, hogy én kapom a szerepet. Voltak elképzeléseim, hogy kik lehetnének a társulatból, egy nappal a próbafolyamat kezdése előtt pedig megnéztem a filmet, arra gondolva, ha még nincs szereposztás, legalább én képzeljek el egyet. Ugyanis gyerekkoromból voltak emlékeim a filmről, színpadon viszont nem láttam. Aztán másnap kijött a próbatábla és nagyon meglepődtem. Nagy öröm volt, hisz ez egyszeri lehetőség egy színésznő életében. Hálás vagyok, hogy rám esett a választás.

A darabban vannak mélységek és magasságok. Rétegződik, közben szórakoztat. Nem könnyű végig szerepben maradni, énekelni, táncolni, közben nem kevés szöveged van. Nehéz a darabban végig „jelen” lenni?

Valóban összetett műfaj. A kulcsa abban rejlik, hogy a szereplők az egyes jelenetekben megélt érzések hatására dalra fakadnak, s az adott dal legtöbb esetben koreográfiával társul. A rendező Sorin Militaru gondot fordított arra, hogy a prózai részek hiteles regiszterben szólaljanak meg, ne essünk az „operettes vidámsággal” játszás hibájába. E prózai szövegeknek megvan a maguk igaza a szereplők szempontjából, és ha őszintén szólalnak meg, megépül a hullámvasút, amin a nézőt lehet utaztatni a zene és koreográfia segítségével. Kezdetben még nem láttam, hogyan fog a figura megszületni, mi lesz az az ív, amit be kell járnia. Lépésről lépésre haladtunk a koreográfussal, Bodor Johannával, a zenei vezetővel, Ovidiu Iloc-kal, és a rendezővel.

Minden próba közelebb vitt Dollyhoz, és most, hogy túl vagyunk a kilencedik előadáson, azt hiszem, sikerült teljes figurát alakítanom.

Van kedvenc jeleneted?

Nyilván vannak jelenetek, amiben a figura jobban megmutatkozik, mint a Mr. Vandergelderhez tett látogatás, vagy a monológ, amiben Dolly múltjába és lelkébe kapunk betekintést, ezek számomra mind fontosak. Egymásból merítkezve remek színészi lehetőségeket hordoznak. Többlet jelentőséggel az bír számomra, hogy Mr. Vandelgeldert a párom, Rappert-Vencz Gábor játssza, ez számunkra élvezetes helyzet, úgy hiszem, nézőink nagy részének is. Igazi jutalomjáték.

Találtál Dollyban olyan vonásokat, amelyek rád is jellemzőek, vagy netán ellentétesek?

Dolly talpraesett, helyzeteket jól kihasználó, éles észjárású nő. Megpróbál minden helyzetet a munkája és a maga hasznára fordítani. Házasságközvetítő, ami jó emberismeretet igényel. Sok esetben mások ötleteit tudja pillanatok alatt kamatoztatni. És ezzel ellentétes a múltja. Több éve megözvegyült, de nem tud elszakadni férjétől, akivel boldog éveket éltek meg. Az életbe való visszatéréshez kér többször is engedélyt tőle, amit végül meg is kap. Tehát színes figuráról beszélünk, aki szereti kezében tartani a gyeplőt, mindezt remek humorral és lazasággal teszi. Közös tulajdonságként a talpraesettséget említeném, szeretem azt hinni magamról, hogy a jég hátán is megélnék.

Amit kölcsönöznék a figurától, hogy minden nehézséget könnyedén és humorral kezeljek. Amire tanít, ne felejtsek el kérni, szívből, őszintén, és akkor megadatik.

Mennyire áll közel hozzád a musical műfaja?

Szeretem a zenés műfajt, amennyiben igényesen van megcsinálva. Az emberek közös nyelve a zene, amely leghamarabb hat a lelkükre. Persze sokféle zene létezik. Annak idején számomra szempont volt, hogy olyan társulathoz csatlakozhassak, ahol rendszeresen készül musical, operetta vagy más zenés darab. És hála Istennek, van szerencsém zenés műfajban játszani.

Milyen volt a rendezővel a közös munka?

Sorin Militaruval sokszor dolgoztam, de nem musicalben. Mindig remek szerepeket kaptam tőle. Ebben a műfajban viszont a szöveg háttérbe szorul a zenei anyaggal és a koreográfiakkal szemben, ami sok időt és gyakorlást vett igénybe. Ezeket Bodor Johanna nagy igénnyel és műfaji ismerettel dolgozta ki, amiből az előadás sokat profitál. Nagy lehetőség ilyen emberekkel dolgozni.

A zenekari árokból élő zene tette teljesebbé az élményt. Sokat gyakoroltatok a zenészekkel?

Külön ajándéka az előadásnak, hogy élő zenével szólal meg. Előbb a zenei vezető karmesterrel, Ovidiu Iloc-kal dolgoztunk, ezt követték a zenekarral való összeállás próbái. A hangszeresek többsége a Dinu Lipatti Filharmónia tagjai. Sok időnk nem volt összecsiszolódni, de mostanra ez is szépen alakult.

MEGOSZTOM

Woyczek magánya

Ül ez a Woyczek nevű ember (Nagy Csongor Zsolt) késsel a kezében és meredten néz a semmibe, azaz a nézőtérre, ránk, a közönségre. Bennem megfagy a vér. Nem „csinál” semmit, „csak” néz. És ebben a mozdulatlanságban, merev tekintetben benne van minden kérdés és válasz, minden megaláztatás, egykori remény, szerelem, csalódottság, magány, reménytelenség, mindennek a feladása. Ez az igazi színházi pillanat megérteti ennek a férfinak a tettét, noha morálisan nem ad rá felmentést. 

A szatmárnémeti Harag György Társulat előadás-beharangozójában röviden ismerteti a darab születésének a történetét: „Az 1820-as években Lipcsében nagy port kavart az a bűnügyi eset, amelyben egy fiatalember, Johann Christian Woyzeck féltékenységi felindulásból brutálisan meggyilkolta barátnőjét. Az ügy sajtóvisszhangja és a nyilvánosságra hozott rendőrségi dokumentáció ihlette Georg Büchner harmadik és egyben utolsó darabját, a Woyzecket, amely azonban – a szerző 23 évesen bekövetkezett halála miatt – befejezetlenül, töredékes formában maradt az utókorra”.

Az utolsó mondatrész teszi képlékennyé Büchner drámáját és jelent hatalmas kihívást a színházi alkotóknak. A rendező, Albu István ipari környezetbe helyezett, német indusztriális rockkal megzenésített, bőrruhás kortárs előadást állított színpadra. Talán zenés dráma lehetne a meghatározása, de ez is nagyon hozzávetőleges, és nem teljesen igaz. Tény, hogy a zene az előadás főszereplője (nagy elismerés a hangszereken játszó és éneklő színészeknek), a dalszövegek német nyelven szólnak, a metál dübörög, igaz, tűrhető decibelekkel. Olvasni kell hát a színpad felső részére vetített szövegeket, pedig látnivaló is van bőven a koncertszerű jelenetekben, mert színészek adják elő, játék is van. Történnek ott közben a magándrámák, mutatkoznak a motivációk, hogy miért is jut el odáig ez a férfi, hogy megölje a szerelmét. Mert a nő, Marie (Budizsa Evelyn) nagyon szeret szórakozni, kirúgni a hámból, élvezi a dübörgést, a férfikezeket, tekinteteket és a többit is. Ennek a magányos, megalázott férfinak ő lenne az egyetlen menedéke, hozzá hordaná minden nyomorúságát, tőle és a gyermektől remél feloldozást. A nőtől, aki a városi dzsungelbe menekül a nyomorúsága elől. 

Kár, hogy a fiatal színésznő nem tudja megmutatni Marie mélységeit és megmarad a ledér nőcske felszínes ábrázolásánál. 

Nagy Csongor Zsolt viszont még azt is tudja, hogy ne az amúgy gyönyörű kutyára figyeljek, aki Andreas, Woyczek egyetlen barátját „helyettesíti” az előadásban. Értem Albu István szándékát: a magány hangsúlyozása. Ez a férfi kilóg a külvárosi macsók közül, az állandó zsivajban alig hallatszik a hangja. A külsőségek társadalmában ő befelé él. Elrejti az érzelmeit, mígnem egyszer kirobban. Beáll a zenekarba, nyomja a nótát, de a többiek nem tekintik magukénak. S ahogy az érzelmeit, úgy a dühét is Marie-n éli meg. 

Az előadásban az első dal a hazáról szól. A haza mindenekfelett, Deutschland über alles. Ebben a mindenekfeletti hazában, egy külvárosban élnek a kisemberek, akiknek lehet, hogy fontos a haza, de a haza aligha törődik velük. Tengetik az életüket, hangoskodnak, mert félnek, vagánykodnak, úgy tesznek, mintha fontosak lennének. Bűnbakot keresnek, hogy ne kellejen szembenézni önmagukkal, megverik a gyengét, hogy elhiggyék, erősek. A létminimum jutott neki, de lehet az sem, a megalázás és megalázkodás a főnöktől, a Kapitánytól, hát tapossák ők is, akit lehet. A gyengébbet. A kisebbet.  

Ott ez a Woyzeck, aki lemondott mindenről, ül, és közben szedik darabokra az addig csecsemőként szereplő babát, lassan nem marad belőle semmi. Nincs jövő, hiába a külvárosi angyal. 

Albu István kemény, sötét előadást állított színpadra, amely az egyént helyezi középpontba, a kisembert és kisembereket, akik azt remélik, hogy a közösség erőssé teszi őket. Holott esendők és vétkesek. Ebben az előadásban kérdések vannak, felmentés nincs. Mindenki önmagért felelős. 

Függöny le. Érdekes előadás, jó színészekkel. Nézzék meg akkor is, ha nincs hepiend. 

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat 

Georg Büchner: Woyzeck

Rendező: Albu István

Díszlet- és jelmeztervező: Szőke Zsuzsi

Zenei vezető: Moldován Blanka, Nagy Csongor Zsolt

Light design: Albu István, Erőss László 

Szereplők: Nagy Csongor Zsolt (Woyzeck), Budizsa Evelyn (Marie), Orbán Zsolt (Tamburmajor), Rappert-Vencz Gábor (Doktor), Dioszegi Attila (Kapitány), Bodea Gál Tibor (Bolond), Rappert – Vencz Stella (Margret), Szabó János Szilárd (Altiszt), Péter Attila Zsolt (Kikiáltó), valamint Andreas szerepében: Paco a németjuhász

Fotó: Czinzel László

MEGOSZTOM

Nagy Romulus, a bölcs bohóc

Friedrich Dürrenmatt A színház problémái című írásában azt fejtegeti, hogy a komédia alapja a világ irracionalitása. A Nagy Romulus című színművét történelmietlen történelmi komédia alcímmel 1950-ben írta, majd többször átdolgozta, de a lényegen nem változtatott. Jó ideig divatos szerző volt tájainkon, a rendszerváltás után hátrébb szorult, de az utóbbi években ismét kikerült a „fiókból”, gondolom, újra felfedezték az irracionalitás és a komédia kapcsolatát. 

Hegedüs Géza Irodalmi arcképcsarnok című kötetében így foglalja össze a darab témáját és történetét: „A ’Nagy Romulus’ jelentéktelen, mégis emlékezetes történelmi alak, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár. Valójában a már teljesen legyengült birodalom utolsó uralkodója gyerekember volt, az uralkodás teendőihez nem is érthetett. A népvándorlás diadalmas barbár vezére, Odoaker ellenállás nélkül szállta meg Itáliát, bevonult Rómába, megszűntnek nyilvánította a császárságot és a kiskorú császárt megfosztotta trónjától. De megkímélte életét, sőt egy kellemes vidéki villát bocsátott rendelkezésére, és életfogytig járó jövedelmet biztosított számára. Sokkal későbbi kifejezéssel nyugalomba küldte. Példátlan történelmi példa. – Ez a témája Dürrenmatt komédiájának. Itt azonban Romulus Augustulus idősebb férfi, akit a biztos vég tudatában nem érdekel már az uralkodás, sokkal inkább kedveli a tyúktenyésztést, magát bölcsen ostobának tetteti. A nép pedig már megelégelte az egész ókort, követelik, hogy jöjjön a változás, jöjjön a középkor. Mulatságos célzás az időszakolás régóta közismert korszakváltási dátumára, amely szerint a Nyugatrómai Birodalom bukásával múlt el az ókor, és kezdődött a középkor. A fordulat pillanatait ábrázolja, illetve jelképezi az egész komédia. A császár mindenbe beletörődve várja a diadalmas germán vezér bevonulását. Háta mögött saját mellszobrával ül a trónon, amikor Odoaker belép. A rómaiak főleg azt tudják a germánokról, hogy ők találták fel a nadrágot. A belépő Odoakertől Romulus Augustulus mindenekelőtt azt kérdi, hogy a lábszárait fedő ruhadarab a híres nadrág-e. A győztes vezér meglepve válaszolja, hogy igen, mire a császár azonnal igen praktikusnak találja, és már javasolja is, hogy tömegesen gyártani kellene, bizonnyal jó üzlet lenne. A hódító megtudja, hogy a meghódolt, méghozzá békésen meghódolt császárt leginkább a tyúktenyésztés érdekli. (…). – Paródiája ez a nagy korszakváltásoknak, a történelmi alakok magánkedvteléseinek, az iskolai történelemkönyvek anyagának, és szatírája magának a szatirikus ábrázolásoknak.” 

Ezt vállalta színpadra állítani Bocsárdi László a szatmári társulattal. Vállalta, mert, ahogy tőle megszoktuk, rengeteg mondanivalója van a világunkról, rólunk, emberekről, és ahogy elmondja, az értelmes, tiszta és őszinte. Hát persze, csaptam a homlokomra az előadás végén, holott az elején kicsit értetlenkedtem. 

A színpadkép bezártságot, mozdulatlanságot, elszigeteltséget sugall. A címszereplő fehér tógát, a többiek elegáns, rangjukat jelző földig érő jelmezeket viselnek. És ott a két múmiaszerű, elemmel működő komornyik, a két rezonőr – mondom én –, a két hű, sokat látott szolgáló, akik szerintem tudják, mi forgat a fejében a császár. Nagy Romulus (Nagy Csongor Zsolt) ugyanis birodalmával együtt halni készül, de addig szeretné véghezvinni a tervét. A terv a darab, illetve az előadás kulcsmondatában fogalmazódik meg: pár év béke a világnak. Nem könnyű feladat, tekintve az udvart és a családját, akik saját pozíciójukat, jómódjukat féltik.  

(tovább…)