MEGOSZTOM

Fényképek

Már a hajnali csöndben is csak a zümmögést hallotta. Eleinte csak lopakodott, de szép lassan kizárta a koránkelő, túlbuzgó madarakat, és az akvárium monoton berregése is süket fülekre talált Szálvia hallójáratainak kifürkészhetetlen labirintusaiban. Hetek óta hiába beszéltek hozzá a szomszédok, a szűk család és az a kevés munkatárs, aki osztozott vele ebben a furcsa auditív transzállapotban, ami már több volt, mint fehér zaj, valami nagyobb jelentéssel bírt, de lehet, hogy csak azoknak a fejében, akik megtapasztalták. Mindhiába jöttek az idegesítően hosszú hangüzenetek is, már nem is vette a fáradtságot, hogy megpróbálja kiszűrni az autódudába burkolózó, levegőt kapkodó történeteket, mert a zümmögés könyörületes volt és megkímélte őt az értelmetlen szavaktól. Elég egy mosolyt keresni a hangulatjelek között és azt írni, hogy értem. És azzal ki is elégítette beszélgetőpartnerét, aki inkább magával beszélgetett, igazából szó szerint, ha úgy vesszük, hogy Szálvia nincs ott, az illető csak egy telefont tart a szája elé, fontoskodva, hogy „most épp rohanásban vagyok, nem érek rá pötyögni”, mintha tényleg nem érne rá, az az üzenet egy picit később. 

A fénymásoló iroda a város szívében, ám kicsit kopottan állt, a világ legjelentéktelenebb kirakatával, húsz évvel ezelőtti elismerő diploma, előtte egy origami tulipán, zöld-piros, ahogyan kell. Mintha mostanában került volna oda, szóval nem csak ott felejtették azt a kirakatot, hanem olyan hatást kelt az egész, mintha ezzel akarná kifejezni a jelentéktelen üzletvezető a jelentéktelen üzletet, hogy ez itt csak létezik, de ha nem lenne, akkor jönne helyébe egy másik. Itt nincsenek fényképelőhívók, háromdé nyomtató, vagy gravírozó gép. Ezt már a város is megtanulta, és csak akkor jönnek ide, amikor éppen késésben vannak, és már nincs más nyitva, hiszen ez a fénymásoló este nyolcig kiszolgálja a vendégeket, Szálvia és a jelentéktelen munkatársai pedig igazán csinos összeget kapnak azért, hogy vállalják a műszakot, akár reggeltől estig. És nem csak a fizetés vonzó – fejti ki éppen a főnök a lánynak az állásinterjú napján, hanem havonta egy pénteki nap szabad, egy kikötéssel, hogy valami nagyon hangos helyre menjenek aznap. Mivel ez egy kisváros, ezért sok lehetőség nincs, le kell menni a pincébe, ott kell ülni a legalább tízéves hangszórók mellett, hallgatni a legújabb slágereket a legalább tízéves alapra rámixelve, vagy fordítva, és azon gondolkodni, vajon ezek az emberek itt hallják is, hogy miről szól ez a dal? Vagy csak kántálják a sorokat, mozgatják a csípőjüket arra, hogy valaki arról énekel, hogy öngyilkos akar lenni. Ha pedig nincs kedve a diszkóutánzatot bámulni egész este, akkor megkeresi a város összes útfelújítását, megpróbál észrevétlenül ottmaradni, ameddig csak lehet, majd amikor úgy érzi, hogy most kell abbahagyni, akkor tovább megy egy másik helyre. Tavasszal a legjobb, olyankor van a legtöbb felújítás a városban. Amúgy nem mintha a főnök utánajárna, hogy az alkalmazottak tényleg betartják a szabályt, de Szálvia sosem volt az az ember, aki kétségbe vonja a másik kikötéseit, még akkor sem, ha azok őrültségnek tűnnek. 

Csak egy kis zümmögés, ezzel magyarázza a tulajdonos, majd biztosítja a lányt, hogy ne pazarolja a pénzét cseppekre vagy orvosra, mert nem a fülével van a baj, a zümmögést nem lehet onnan kiszedni, de ne aggódjon, nem fogja őt zavarni a mindennapjaiban. Szálvia bólint, kell a munka, jól is fizet, és monoton. Túl sok volt már a kezdeményezés, önkéntesség, szervezés, tervezés, lendület és fiatalos akaraterő, nincs szükség most semmiféle új ötletre. Csak fénymásolni szeretne, és amúgy meg bármikor otthagyhatja. Nagyjából két hónapba telik el, ameddig teljesen beleolvad a munkakörbe, már meg sem nézi a kezébe kerülő dokumentumokat, pedig megtehetné. Az elején nagyon kíváncsi volt. Úgy érezte, valamiféle tudással övezi fel az, hogy mások személyes dolgait másolja. Az is eszébe jutott, hogy titokban saját magának is eltehetne egy-egy példányt a fontosabbnak tűnő iratokból. De nem történt meg a csoda. Egyszerűen nem érezte magában a mindentudók örömét, ahogy végigsétált a város utcáin. Nem tudott meg többet az emberekről, nem került semmiféle cinkos titok birtokába, vagy legalábbis képtelen volt felismerni. 

A zümmögést igazából csak a harmadik hét után vette észre. Onnan tudta, mert valamiért itt az volt a szokás, hogy a három hét után hivatalosan is köszöntik a cégnél az új munkaerőt, az illető kap egy sapkát, egy kitűzőt és egy esernyőt, valamint a főnök megszorítja az izzadt kezével a vállát, és valami űzött mosoly jelenik meg ilyenkor az arcán, mintha éppen közölné az alkalmazottal, hogy halálos beteg, de ne aggódjon. Szóval ezen a napon történt, hogy Szálvia füleibe végleg beköszöntött a hang, ami ezután már szinte soha nem maradt abba. A fénymásológép könyörtelen aprításai csak alvás közben hagyták el egy kis időre, kivéve, amikor arról álmodott, hogy kisujjnyira zsugorodik, a főnök beküldi őt a gép belsejébe, hogy találja meg élet értelmét. „Ott kell legyen!” – üvölti ilyenkor az álombeli főnök. „Mégis hol máshol, ha nem a hivatalos és személyes megőriznivalók között?” A főnök ilyenkor az egyik lábától felemeli, megnyalja, hogy jobban csússzon, és belöki őt az egyik bemeneten. Aztán csak villódzó fények és a zúgás, egész reggelig. Mint egy rossz televízió. 

Csak egyetlen módot talált rá, hogy csend legyen. Minden nap a parkon keresztül vágott át hazafelé menet, nyáron tele volt emberekkel, kutyájukat sétáltató hölgyekkel, randalírozó gyerekekkel, a Pavilon Kávéház teraszán pedig végeérhetetlenül sakkoztak az öregek. Aztán beköszöntött az ősz, a kávéház bezárt, a sakkozók viszont ott maradtak, rendületlenül játszották a partikat, egymás után, csendben. Az őszi délutánba olvadt játékosok látványa hirtelen robbanásszerű csendet borítottak rá, odaszegezték őt a bábuk gyors mozgásának ritmusához. Nagyon szeretett volna közelebb menni, de félt, hogy udvariatlannak találják, ezért egyszerűen csak lelassította a lépteit, és olyan sokáig maradt a vonzáskörükben, amennyire csak bírt. A fehér hajak rikítottak az évszak színeiben, télen a kucsmák belesimultak a fák társaságába. Függővé vált. Megtanult a lehető leglassabban, feltűnésmentesen lépkedni körülöttük, és ha észre is vették, nem szóltak semmit. Így ment ez hónapokon keresztül, amíg.

Egy áprilisi napon egy idős hölgy lépett be a boltba. Idegesnek tűnt, elkezdte tapogatni magát szőrmével befedett törzsén, kifordította a zsebét, közben a szintén szőrös kalapja is megbillent a fején, még arra sem szánt időt, hogy megigazítsa. Végül kiesett az egyik zsebből, a belső zsebből egy fénykép. Tehát férfikabát. Szálvia segített neki. Felvette a fotót – a sárga lapon egy konyhában egy riadt lány áll, kezében edény, reszelő. Cselédruhában, egymagában, riadalma betölti az egész fotót. Arca pedig arról árulkodik, senki nem szólt neki, hogy fotózni fognak. Vajon ki készíthette? Szálvia sokáig nézhette a fotót, mert a hölgy dühösen kikapta a kezéből, majd néhány utasító szóval kísérve mégis visszaadta. Jó minőségű másolatot kér. Jó lenne színesben. A lány közli, hogy „mi nem foglalkozunk ilyennel”, mire ő csak sóhajt. Talán jobb is. Akkor csak legyen nagyon jó minőségű, és nagyobb méret. Szálvia szól neki, hogy erre várni kell, a fotót először ki kell tisztítani egy programmal, másképp nagyon szemcsés lesz. „Persze, persze, csak siessenek azért.” Egy telefonszámmal ellátott papírt nyom a lány kezébe, majd kisétál az ajtón.

Mielőtt nekifogna a szerkesztésnek, leül és megvizsgálja a képet. A cselédlány láthatóan fél. Nem meglepett, nem szomorú. Fél attól, ami történik vele. Ujjai görcsösen kapaszkodnak a konyhai eszközökbe. Sosem fog feloldódni. Már örökké így marad, ez a hölgy pedig még nagyobban, még tisztábban akarja látni ezt az arcot. Miért – teszi fel magában a kérdést a lány, majd rájön, hogy valamiféleképpen örül, hogy nem láthatja a folytatást. Az állandóság jó. “Szeretem a maradandó dolgokat” – gondolja. “Nem akarok több változást. Azt akarom, hogy az öregek örökké ott sakkozzanak a parkban a márványtáblákon, és ha meghalnak, akkor azt akarom, hogy a kucsmájuk az rajta maradjon a koponyán. Azt akarom, hogy a zúgás elmúljon, de közben meg azt is szeretném, ha megmaradna, hiszen már megszoktam. Nehéz lenne megszokni valami mást, például a csendet. Akarom, hogy ez a lány itt a képen örökké féljen, és meg akarom látni, érezni, sejteni, hogy ki áll a fényképezőgép mögött, mert az is ott van, az is a képben ragadt, csak nem látom, nem jövök rá, pedig biztosan tudom, hogy valahogyan megmutatkozik.”

A széken találnak rá. Még mindig ugyanott ül, ugyanazt a képet nézi, le nem eresztené a kezét, mert még mindig nem érti a titkot, de már nem hall, nem lát, él, de mégsem mozdul, mintha csak egy fényképpel találná szembe magát az ember. Az üzletvezető általában mindig ezt csinálja azokkal, akikre ennyire ráborult a zúgás. Összehajtja őket, becsúsztatja a fénymásoló dobozába egy kis lyukon keresztül, és így lesz erősebb és erősebb a gép, mígnem egyszer csak már az üzletvezetőn sem segít a vatta, dugasz, meg mindenféle trükk, amivel eddig mentesült a gép hálója alól és majd őt is betemeti, és akkor városnak lesz egy önműködő fénymásolója, ami már nem csak este nyolcig, hanem éjjel-nappal szívesen fogadja az odalátogatókat, és az a gép már mindent tudni fog az emberiségről, eleget ahhoz, hogy egyetlen pillanattá fagyassza a teljes emberi lét törékenységét.

MEGOSZTOM

Hosszú éjszaka egy bekapcsolva felejtett televízió előtt

Don DeLillo Fehér zaj című könyvéről

A posztmodern mindig kiszámíthatatlan. Don DeLillo nevét először David Foster Wallace kapcsán hallottam, ezért pedig sokáig tartottam tőle, féltem, hogy a Fehér zaj is egy olyan alkotás lesz, amely feláldozza az olvasót az irodalom oltárán. Ennek ellenére ez a könyv csodálatos példája annak, hogy miként válhat egy mű kortalanná, hogyan találhatjuk meg benne napjaink társadalmának lenyomatát anélkül, hogy bármit is be kellene helyettesítsünk. Olyan elemeket használ a szerző, amelyek kizökkentik az olvasót a klasszikus történetmesélés ringatásából, mégsem idegenít el annyira, hogy azt érezzük, csak játszik velünk. Mielőtt láttam volna a filmet, meg voltam győződve róla, hogy ezt csakis elidegenítő eszközökkel, egyfajta karikatúraként lehet mozivászonra ültetni. Noah Baumbach szerencsére nem is szerette volna reális talajra vinni, és azon kívül, hogy kihagyott belőle néhány, szerintem kulcsfontosságú jelenetet, teljesen visszahozta számomra a könyv élményét. 

Maga a történet egyfajta emberparódiának nevezhető. A szereplők, a család tagjai szintén tudatosan megformált karikatúrái önmaguknak. Akár egy Beckett-dráma. Sokszor elbeszélnek egymás mellett. Az, ahogyan egymás között léteznek, szintén egy kinagyított változata annak, ahogy egy átlagos család működik. Bár a könyv megjelenése idején valószínűleg tipikusan amerikai regénynek számított, mára már, miután magunk mögött hagytuk a kommunizmus sebeit, mi is belesüppedtünk a televízió előtti karosszékbe, vagy éppen a bevásárlókosár csomagterébe. A család felnőtt tagjai folyamatosan a halál körül rohannak. Babette, a feleség folyton a legkisebb gyereket keresi a szemével, az egyetlen családtagot, aki még nem ismeri a halál fogalmát, és nem érti a körülötte történő eseményeket. Az egyik kimaradt jelenet pontosan ezt definiálja, és mintha fel is oldaná azt, hogy hiába félünk, nem tőlünk, nem az egészségi állapotunktól, de még attól sem függ, hogy mikor találkozunk a végzettel, hogy féljük-e a halált, vagy sem. Ez a rész okozza emellett a legnagyobb feszültséget is az olvasóban, ennek van igazi tétje, és ezért is bántam, hogy kimaradt a filmből. A család feje, Jack pedig a Hitler tanszék vezetője – egy olyan ember mögé bújik, aki tömegek haláláért felelős, mondhatni úgy is, hogy ura a halálnak. Sőt, fekete talárt és sötét napszemüveget visel az egyetemen, így teljesen eltűnik az ember, és átveszi az uralmat a jelenség. Később, amikor beárnyékolja az életét a halál, folyamatosan azt szeretné definiálni magában, hogy miként viselkedik egy haldokló ember. Szenved? Netán hősiesen tűri az állapotát? Mit vár el a társadalom egy haldoklótól? „Nem lenne helyes, ha elkeseredett önsajnálatba zuhannál, mert ezzel csalódást okoznál az élőknek.(…) Haldokló jó barátjukban az emberek a férfiasan konok helytállást méltányolják, azt akarják, hogy ne adja meg magát, s olykor legyőzhetetlen lelkierővel tréfálkozzék.” Számomra meglepetést okozott az is, ahogy a lelki egészség kérdése hasonul a maival. Egy ponton azon vitatkoznak a szereplők, hogy elfojtani, vagy kiengedni kell a félelmeinket. Hogy mennyire divat ezt vagy azt tenni az érzelmeinkkel. És most, 2023-ban is folyton ez az ellentmondásosság kap hangsúlyt sokakban, hogy mikor válik egy lelki folyamat divattá, és meddig egészséges ezekről beszélni, boncolgatni, mekkora az az általunk kialakított tér, ami már túlzásnak bizonyul, és beárnyékolja az igazi egyéniségünket, és nem utolsó sorban a kapcsolatainkat. 

A könyvnek, és a belőle készült adaptációnak is egyetlen olyan szála volt, amit nem kísért sem irónia, sem a groteszk. Ez pedig a házaspár tagjai közötti viszony. A film legszebb jelenete az, amikor a férj és a feleség az ágyban beszélik meg a közéjük ékelődött titkokat és félelmeket. Mivel ennyire élővé válik ez a kép, végre a néző, illetve az olvasó is igazán közel érezheti magát a szereplőkhöz. Magunkon érezzük az érintéseket, és nekünk fáj az eltávolodás.

A halálfélelem ugyanakkor kézenfogva jár a hit kérdésével. Miben hiszünk? Heinrich, Jack nagyobbik fia arról vitatkozik az apjával az autóban, hogy esik az eső, vagy sem. Mivel az előrejelzés nem egyezik azzal, ami valójában történik. A tudománynak higgyünk, vagy a saját szemünknek? Mi történik, ha a tapasztalat mást mutat, mint amit a tudomány állít? Mi marad nekünk? Heinrich minden tudományos információt magába szív, ezáltal próbál saját magának is utat, meggyőződéseket találni. Babette helyes testtartást tanít az időseknek. Ők abban hisznek, amit ott tanulnak, hogy azzal távolabb kerülnek a haláltól. Viszont a hit egyik formája sem köthető a regényben a valláshoz, egészen a végéig. Már-már a hiányát is érezzük, és ekkor következik a jelenet, amikor Jack és Babette egy baleset után kórházi kezelésre szorul, és egy spontán berendezett, apácák által működtetett helyre érkeznek. Egyértelműen ez a kedvenc részem a könyvből. Az apácáktól várják azt a vallási megerősítést, ami belőlük hiányzik, és amire egy igen kiábrándító választ kapnak. „Nekünk az a hivatásunk, hogy higgyünk mindabban, amit rajtunk kívül már senki nem vesz komolyan. (…) Ha mi nem tennénk úgy, mintha még hinnénk ezeket a dolgokat, összedőlne a világ.” Ez a nyers őszinteség, miszerint ők csak tettetik az igaz hitet, nem csak a szereplőket akasztja meg a saját kényelmes életében, hanem az olvasót is. Tisztában vagyunk, hogy vannak hívők, környezetvédők, művészek, mi magunk pedig nyugodtan élhetjük az életünket azzal, hogy más megtestesíti mindazt, amit mi kényelemből nem kutatunk fel magunkban. 

A történetet egy adott ponton megszakítja a szerző egy vegyi katasztrófával, ami teret nyit arra, hogy más emberekkel is kapcsolatba kerüljünk. Itt pedig olyanokkal találkozunk, akik nem lepődnek meg egy olyan újságcikken sem, amelyben a lélekvándorlásról közölnek bizonyított eseteket. Valahogy összemosódott az emberek fejében a reklámok kínálta csoda a valósággal. Ha egy mosópor képes újjávarázsolni egy régi ruhadarabot, akkor miért is ne születhetnénk újjá más testben. De ebben nincsen semmi meggyőződés, vagy spiritualitás. Egyszerűen elhiszik azt, ami le van írva. Már Tibet sem Tibet, fogalmaz az egyik szereplő egy adott ponton. És tényleg, eltüntetjük a szentséget és a tudást, ami a meggyőződés mögött van, és képesek vagyunk csupán arra hagyatkozni, amit a legelérhetőbb platformokon az arcunkba nyomnak. Mint például a szupermarket. A könyvben és a filmben is fontos szerepe van a bevásárlóközpontoknak. „A férfiak a szavatossági időt keresik, a nők az összetevők listáját olvasgatják. Holott végül is mit sem számít, hogy mit látnak, vagy mit hisznek, hogy lát a szemük. A pénztárnál lézeres szkennerek várják őket…” 

Sokszor azt gondoljuk, mennyire más világ az, amit most élünk. DeLillo szavai viszont azt nyomatékosítják, hogy nem vagyunk különlegesek, és hogy semmi sem változik. Hiszen a történetben is, a vegyi katasztrófa után, azon kívül, hogy néha maszkos emberek jelennek meg a színen, nem érezzük azt, hogy bármelyik szereplőben mélyebb nyomot hagyott volna ez az esemény. Nagyban gondolkodva pedig, bármilyen felkiáltójel is kerüljön az emberiség elé, azt egy szempillantás alatt elfelejti, ha már nincs a szeme előtt