Só

Téli fény motoszkál a dérlepte tóparton.
Az úr odafentről addig beszél, hogy a táj felhólyagzik tőle.
Fékezhetetlenül szeli ketté a hideg domboldalt
egy sárgaköves templom látványa. Vannak szavak,
amik sóvá válnak a vízben, mielőtt hallhatnám őket.


Alvadt reggel

A bőröm minden ébredés után egy újabb tájleírás.
Szájüregemben vihar dúl, aztán sűrűn és aranybarnán
csöpög benne a reggel, mint a méz. 
Vihar dúl, ez már társadalom; csöpög, ez már kultúra.
Életlenek a fogaim. Csak fekszem és a sivatagra gondolok. Leírhatatlan.


Viharfotó

Ugyan az utánzás nem támaszt fel semmit, de legalább kellően állatias gesztus. 
A természet akkor hamisít, amikor nézem, ahogy egy hegy darabkái a tó vizébe kívánkoznak. Puha talajon állok és viharfotót tartok a jobb kezemben;
balra fehér ágak, szürke part,
tekintetem olvadt viasz.